Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-04 / 63. szám, szombat

Emlékek • r szivárvány hídján... Jozef K r ón e r útja a Kysuca partjáról a New Y or k-i díszbemutatóig — Ember vagyok mint más, jelentette ki Zuboly, a színjátszó athéni takács, a Szentivánéji álom egyik shakespearei hőse oly természetességgel, mintha csupán azt mondta volna, hogy kék az ég. És ugyanazt olvasom le a velem szemben ülő Jozef Krőner, államdíjas színész rokonszenves arcáról, amely régi szlovák népművészek ódon faszobraira emlékeztet. Ám őszinte és hűséges szemének kifejezése helyesbít: Ember vagyok, mint más — csak sokat szenvedtem .. .1 Valóban nagyon sokat szenvedett. S ez nem ls lehetett másképpen. Hiszen a Kysuca futó habjainak partján született, hazánk és talán egész Európa egyik legszegényebb táján nőtt fel, ahol a csecsemőhalál, a tüdővész és a kivándorlás, no meg az alkohol — a denaturált szesz — tizedelte a lakosságot. Tizenketten voltak testvérek, akiket sem az érzékeny és fogékony lelkű, szenvedő anya, sem pedig a jószándékú és komédiás tehetséggel megáldott vasutas apa nem tudott volna életben tartani, ha nem segít a kis Krónér-csemeték életösztöne, világratermettsége. A sok nélkülözés ellenére is, a Króner család új hajtásaiban az elődök komédiás vére színes bimbókba pattant. Az apa, aki a környék műkedvelő színjátszásának volt a megalapítója, magával ragadta az apróságokat ls. Igy a pöttömnyi Josko egy apja rendezte darabban, már hatéves korában színpadon szerepelt. Igaz, apja nélkül ls megtalálta volna a színpadra vezető utat, mivel nála minden útjelző Thália istenasszony temploma felé mutatott. — Bizony alig látszottam ki a fűből, emlékezik az államdíjas színész, — amikor búcsújárók vonultak át szülőfalum főutcáján. Két, még nálam is fiatalabb testvérkémmel, tátott szájjal és kidülledt szemmel bámultuk a színes zászlókkal és harsány énekszóval menetelő búcsúsokat, észre nem véve poros, kopott ruházatukat, beesett, megfáradt és megizzadt arcukat. A nagy színház, az örök emberi komédia egyik felvonását láttuk csak magunk előtt, amely csábított. S ml mentünk is... Hosszú kilométereken át bandukoltunk a búcsúsok után étlen, szomjan. Gondterhes édesanyánk csak másnap akadt ránk s vitt haza, ahol apánk először nagy gyöngédséggel fogadott, majd másnap istenigazában elnáspángolt bennünket, főleg engem. A komédiás hajlamot, a színház Iránti rajongást azonban nem tudta kiverni belőlem, sem ő, sem peöig az élet nádpálcája, amely ifjúságom hoszszan tartó „hét szűk esztendejében" gyakran táncolt hátamon. A sötétarcú gondasszonyság azonban egyre gyakrabban bámult be a Króner-család ablakán s végül is az alig 14 esztendős Jóska gyerek elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni, és hogy helyét az asztalnál átadja a még gyámolításra szorulú kisebbeknek. Kitanulta a kárpitosságot és az autófényezést, majd mint reklámrajzoló kereste kenyerét. Tizenhét éves korában Tlso, a plébános-elnök sok más ezer szlovák fiatallal együtt kényszermunkára küldte őt a Harmadik Birodalomba, ahol a szakadatlan bombázások során tizenkét barátja elpusztult. A háború vége Salzburgban érte, onnan tért vissza hazájába szüleihez, testileg, lelkileg meggyötörve. Később a hatalmas Považská Bystrica-i gépgyárban helyezkedett el, amelynek kiváló színjátszó csoportja volt, majd innen társaival az újonnan megalakult és Peter Jilemnlcký nevét viselő žilinai színházhoz került mint hivatásos színész. Negyvennyolcban már Martin Holý, a neves rendező jóvoltából, a martini Kamara Színház, a későbbi Hadsereg Színház tagja. — A martini környezet — emlékezik jólesően jozef Króner — jótékonyan hatott ránk, fiatal színészekre. Lelkesedésünk, tehetségünk és keserves tapasztalataink ugyan voltak, ám sok más minden hiányzott még ahhoz, hogy valóban jó színészek legyünk. Szerény gázsimból = a negyede volt annak, amit Považská Bystricán kerestem — különórákat vettem. Beszélni, szavalni tanultam és a szép mozgás művészetét igyekeztem elsajátítani. Bár rengeteget tanultam abban az Időszakban — természetesen későbben is mindmáig — mégis úgy vélem, hogy tehetségem és szorgalmam mellett néhány csupaszív és áldozatkész barát önzetlen segítségének köszönhetem, hogy a színművészet rangos létráján előbbre léphettem. Egyik Ilyen pártfogóm H. martini számtantanár volt és a felesége, akikre ma is hálás szívvel emlékezem. — Itt Jutottam életem egyik legnagyobb szerepéhez, amikor Polezsajev professzort alakítottam A. Pagogyin Viharos alkonyatában. Utólag úgy érzem, hogy nem okoztam csalódást, mivel Ismerősök és kritikusok egyaránt dicsértek és ekkor kaptam meg az államdíjat is. Azután sorra következtek a jelentős szerepek. Voltam Jágó Shakespeare Othellójában, majd Lenint jelenítettem meg Pagogyin A puskás ember clmü drámájában, játszottam Moliére Tartuffe-jében és Kubónak, a szlovák folklór Bolond Istókjának igyekeztem emberi ábrázatot adni. — ötvenhatban a bratislavai P. O. Hviezdoslav Színházhoz szerződtem, ahol többek közt Karel Čapek Fehér kórjában, G. B. Shaw Szent Johannájában, P. Karvas Éjféli miséjében, valamint a Nagy paróka című szatirikus játékában voltak jelentős szerepeim, majd Szuhov-Kobylin Tarelkin halála című társadalombíráló darabjában játszottam. És szólnom kell talán még Shakespeare Szentivánéji álom című bűbájos vígjátékáról, amelyben éppen Zubolyt elevenítettem meg, összes színpadi szerepeimnek talán legkedvesebbjét. A rádió sugározta hangjátékokban és a tv-képernyőjén való szereplésének számát nem is tudja, noha a tv-adásoknak nagy jelentőséget tulajdonít. Ott ugyanis egyetlen este folyamán több emberhez szólhat, mint úgyszólván egész színészi pályafutása idején a színpadról. És ahogyan ezt a levelek százai bizonyítják, a nézők, fiatalok és öregek, azonnal reagálnak, dicsérnek, panaszkodnak, vagy tanácsokat kérnek. Saját bevallása szerint eddig vagy húsz filmben szerepelt. Első filmje a Jan Kádár rendezte „Katka" volt, míg legkedvesebb, legjelentősebb és legemberibb filmalkotásának Tono Brtko megjelenítését tartja, a J. Kádár és E. Kloss Üzlet a korzón című, 1965-ben Amerikában Oscar-díjat nyert filmjében. — Itt, ebben a filmben akárcsak a színpadon, vagy pedig a tv-képernyőjén, mindig arra törekszem, hogy az embert mutassam meg a nézőseregnek, a látszólagosan tökéletes és mégis annyira esendő embert, minden erényével és fogyatékosságával, mert azt akarom, hogy a néző rádöbbenjen arra: nemcsak esze, hanem szíve ls van. És fordítva! Az én emberein, mihelyst álarcát eldobva tekint a tükörbe, törvényszerűen tragikus. Ilyenkor mindig az emlékezés szivárványhídján térek vissza a múltba, a gyerekkor elsüllyedt világába, hogy mint igazgyöngyöt a búvár, a fájdalmak tengeréből vigaszt merítsek nemcsak a kortárs, hanem saját magam számára is. Igy cselekedtem akkor is, amikor Tóno Brtkót alakítottam, ezt a legjobb szándékú, derék, kis szlovák emberkét, aki belesodródott a fasizmus erkölcstelenségének örvényébe, akiben azonban embersége győzött, s ő valóban segíteni is akart. Ám amikor látta, hogy legjobb szándéka is visszájára fordul, a mások embertelen ségéért akart bűnhődni, — és végzett önmagával. — Hangsúlyozom, téved, aki azt állítja, hogy ez a film ártott a szlovák nép becsületének. Ellenkezőleg. A film New York-1 díszbemutatóján, amelyen személyesen részt vettem, az „Üzletet" az év leghumanistább filmalkotásának nyilvánították, és az egyik neves skandináv közíró nyilatkozott róla: „Fejet hajtok annak a népnek a nagysága előtt, amely ezt a fájdalmas valóságot ilyen őszinteséggel tudta kifejezni". Jozef Króner elhallgatott, majd szelíden rám mosolygott, s ebben a pillanatban ügy éreztem, hogy szelleme ismét az emlékek szivárványhídján kószál és egy fájdalmas ifjúkor szomorú tanulságalt szűri át a múlt megszépítő szűrőjén, hogy ha kell vihart támasszon, ha kell kacagtasson, vagy könnyeket csaljon ki a szemekből, de mégis vigasztaljon. S hirtelen rádöbbenek valamire: ez a negyvenkét éves színész, aki egy személyben Polezsájov professzor meg Zuboly ls, aki a Fehér kór dr. Gallenje, és egyúttal Tóno Brtko is, mély és őszinte emberségével, amelynek tragikomikus grimaszában benne van a megbocsájtás és e megbocsájtásban az ember esendöségének a megértése, a filmhistória legnagyobb humanista színészével, Charlie Chaplinnel, az Aranyláz munkanélkülijével hasonlítható össze. Jóllehet alakításaiban az első pillanatban semmi közös vonásra nem lelünk bennük, mégis mindketten ikertestvérek, mindketten a kibernetika és atomfizika századában élő és a nukleáris halál árnyékában remegő és mégis remélő emberét féltik, őt vigasztalják s ugyanakkor az Igazmondás tükrét állítják elébe. BARSI IMRE B

átran telefonálhatsz, nevedre nem kíváncsiak. Csak az a fontos, amit mondasz. Kérdésedre, panaszodra, problémádra megegyezés szerint kapod a választ — írásban telefonon vagy az üzemi lapban. Ahogy kívánod ... Már ez a rövid bevezető is elárulja, hogy a bizalom vonaláról van szó, mégpedig egy gyárban, a pardubicét Teslában. A múlt év végén született az ötlet. A prágai klinikán ... Igen, sokat hallottak, olvastak a fővárosi pszichiáterek újdonságáról. Gyakran az utolsó pillanatban nyújtanak segítő kezet azoknak, akik kétségbeesésükben már-már eldobják az életet, s mielőtt kiinnák a mérget, megnyitnák a gázcsapot, belekapaszkodnak az utolsó szalmaszálba, felhívják a klinika ismert telefonszámát, a bizalom vonalát... Sokan azt állítják, az öngyilkosság emberi gyengeség, gyáva az, aki megfutamodik az élettől. Ezt rendszerint az erősek mondják, mert nem tudnak gyengék és gyávák lenni. Nem verte őket a sors, s így nehezen értik meg azokat, akik megfutamodnak az életproblémától, magukba zárkóznak, mások előtt elhallgatják fájdalmukat, nem árulják el, ml bántja őket. Búskomorságukban mind gyakrabban támad fel bennük az önmarcangoló kérdés: mi értelme van az életednek? Az orvosok jól tudják, újra megszerezheti az életet az, aki elvesztette pár az utolsó reményét is. Öriási tehertől szabadul meg az életkedvét vesztett ember, ha valaki előtt őszintén kitárhatja a lelkét, elmondhatja minden bántalmát, fájdalmát. De hol, kitől tudhatnánk meg, kivel kellene őszintén beszélni, kit kergetnek az életproblémák a szakadék peremére? Ezekről a hallgató, magukba zárkózott emberekről nem vezetnek, nem vezethetnek nyilvántartást. És mégis meg kell tenni mindent, hogy megelőzzük a bajt. Aki szenved, önként is jelentkezik, mert a reménytelenségben mindig akad egy csöppnyi remény, hátha még lehet segíteni...?! És ezen csak a bizalom vonala segít. A bizalom. A titoktartás. Hogy más ne tudja meg, mi bántja ... Mert nem egyformák az emberek, — van aki megértené, van aki gúnyt űzne belőle, s akadna olyan is, aki ellenségévé válna. És akkor kezdődhet újra az önsanyargatás ... A bizalom vonala segít. Sok emberen segített. Dicsérik is a prágai orvosokat. De mit keres a bizalom vonala a pardubicei Teslában (eddig talán az egyedüli az országban), ezt csak akkor érti meg az ember, ha a helyszínen győződik meg a jelentő nem az öngyilkosj< csázzák ki a megad hanem... De felelje désre az illetékesed mii PiskaC, a SZÍ vállalati bizottságn és Oldfich Habétínt szervezeti bizottság nevelő komissziójána BESZÉLNI ARAIv MONDD MEG A1 A KRITIKÁT ÖRÜ JOGOS PANASZ NEM HISZED? G Piskač: A taggyűlé sen szólalnak fel, í, tudjuk megállapítan: lyesek-e a választó gazdasági vezetés dj kan viszolyognak A fellépéstől, mások i nem „fizetődik ki" funkcionáriusokat.. kit kritizálok, bos: rajtam ... Igy nehe rá, hogy hol a hibf Habétínek: Ha át lenne arról, miként nak az emberek, sikf ne a munkánk, haté új gazdasági irányi műnket, erőnket egyhelyre összpontosít Sorakozunk Ha akarnám sem tagadhatnám le, hogy sokat kutatok emlékezetem bazárjában a múlt kacatjai között. Olykor ösztönös, máskor tudatos ez a viszszafelé fordulás. Tanulságból él az ember. A haladást legtöbbször a korrigált avagy a még megőrzött hibákon mérik le. Ezt, amiről Itt szólok szerencsére magunk mögött hagytuk, már nem tülekedünk, tolakodunk az üzletekben és más helyeken ügyes-bajos dolgaink intézése miatt. A sorakozást feltétlenül higgadt elme agyalta ki. A sorakozás a rend és Igazságosság kezdete, az ember végre tisztelni kezdi más ember jogát és idejét. Aki előbb jön, előbb kerül sorra! Így helyes és így igazságos! Kár, hogy a reformátor nevét nem őriztük meg, kegyelettel adózhatnánk emlékezetének. Csakhogy az ember nem áll meg félúton, mindent javít, mindent tökéletesít, és még többet szeretne megtudni. Engem mostanában s elsősorban az érdekel, kinek jutott eszébe az az újítás, mely szerint: — hatalmas postacsarnokban tíz ablak áll a közönség rendelkezésére, de ezekből csupán egyet tartanak nyitva; — a vasútállomás Óriást előcsarnokában tizenö, tár, ám csak kettő — elegáns, nec márványpadlózatú + ség, körös-körül t tok a „kedves vevő' ségére ... de csupá egy sarokban állna tárai Es így tovább, vább ... jaj, hogy m letesíteni való akac a világon! Mindenei mindazokat, akik fenti újítások klgon zöljék velem a ne v portot írhassak ról