Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-25 / 84. szám, szombat

A temetésen, persze, mindegyikük ** arcán a nagy gyász — mondta az öregasszony. — Mindegyikükén. Díizes família! Antal sírt, egészen duzzadt volt a szeme, Tóni, a nagyobbik fia támogatta. — Hát azért mégis: szerette - bólogatott a másik nő. — Szerette? Csak ezt ne mondd, szivem. Hallgattak. Az öregasszony csokoládétortát rendelt, apró falatokat tett a szájába, a csokoládé elolvadt a nyelve hegyén, ízlelgette. A másik nő kinézett a presszó hatalmas üvegablakán a térre. Esett az eső, zsúfolt villamosok futottak be a megállóba. A presszóban csend volt a nagy üvegablakok mögött. — Azt azért senki sem tudhatja, mennyire szerette Antal szegény Ellust. Az öregasszony ujja maszatos volt a tortától. - Na, én aztán tudom. A harmincas években . . . meg hát aztán most is... a legjobb barátnők voltunk. Én aztán tudom. — Nézd csak — mondta a másik nő — jön Beáta. A téren át tipegett a latyakban a harmadik asszony. Szivárványszínű ernyőt tartott a kalapja fölé. De mire fedél alá ért, mégis megázott a fél oldala, harisnyája csupa sár lett. — Szerencse, hogy hoztam ernyőt — mondta köszönés helyett. — Pedig nem akartam, nem szeretem, be kell tenni a ruhatárba, s az is mindjárt egy forint. - Levette kalapját és görbedt ujjaival helyreigazította ősz kontyát. Nahát! Tegnap, amikor telefonáltál, Aliz kedves, hát el sem akartam hinni, hogy szegény Ellus! — Beáta a fiatalabb nőre nézett, megszorította a karját. — Mondtam, ugye, kedvesem, a telefonban, hogy nem mehetek ki a temetésre? Mostanában, ha sokáig állok egy helyben, rettenetesen fáj a lábam. És különben is. Azt hiszem, nem használt volna az idegállapotomnak. Istenem! Hát véget ért a szenvedés? Jobb is neki. — Én ott voltam - mondta az öregasszony. »- Persze, neked, ugye, Ilmám, ott kellett lenned. A legjobb barátnődnek. Hiszen én is... hiszen nekem is... Mondd, jó a csokolódétorta, vagy inkább gyümölcsrizst egyek? A pincérnő ott állt mellettük: — Hozhatok gyümölcsrizst? — Jaj, fiam, várjon egy kicsit. Az talán nagyon hizlal. Sok rajta a tejszín? A pincérnő bólintott. Elég sok a tejszín. t- Akkor hozzon csak egy szelet puncsot. És szimpla kávét, de ne gőzöljék feil — Én ott voltam - mondta az öregasszony. — Éppen mesélem Aliznak. Antal, Ellus férje sírt, Tóni támogatta, az a másik kölyök, így kell mondanom, az meg azzal a nővel... Na, szóval tudjátok, akivel együtt él. Hát szép kis társaság. Gyász, sírás, mintha annyira szerették volna. Mintha egyáltalán egy napig is megérdemelték volna ők Ellust. A kisebbik fiúnak, annak a Bécinek, még fekete ruhára sem tellett. Egy csŕkos sportöltöny! Az anyja temetésén I — Das ist schrecklich! - méltatlankodott Beáta. — Pedig mennyit szenvedett értük! Mit áldozott értük! Hát megérte? Már maga Antal. Már, ugye, ott kezdődött, hogy Antal egy lehetetlen alak volt. — Ha jól tudom, Antal tanár volt mondta Aliz. I- Tanár? — nevetett fel Beáta. — Fenét volt tanár — legyintett az öregasszony. A kis papírszalvétába törölgette ujjait, a szalvéta véletlenül a földre esett, odábbrúgta. — Ogynök volt. De egy szerencsétlen kis ügynök a Zwacknál. Aztán valami üzletet akart csinálni a háború előtt, de becsapták, a háború után elment tisztviselőnek, meg gyárban dolgozott, aztán egyszer váratlanul felcsapott tanárnak! — Az öregasszony kuncogott. — Nyelvtanárnak! Merthogy Burgenlandban született, tudott egy kicsi németül meg horvátul. Harminc forintért adott egy órát. Mert dolgozni rendesen soha nem akart. De hát a fiúk pont ilyenek lettek, mind. Mind a kettő. — Én meg azt hittem, hogy gimnáziumi tanár — csodálkozott Aliz. — Egészen olyan volt a modora. — Modora!? - Beáta a puncstortát tek a fiúk, egy kislány meghalt, Antal nem keresett semmit. De hát én nem is értem! Még most sem értem, annyi év után, hogy mit várt ettől az Antaltól? A legjobb partikat csinálhatta volna. Bolondultak utána. — Mit várt tőle? — kérdezte Aliz. Az ablakon át nézett kifelé az esőbe. Szomorú volt a tér, a város. — Nekem azt mondta mindig, ha kérdeztem, hogy szereti. Szereti, és kész! - Beáta tele szájjal beszélt. - Na, most innék egy korty vizet és nincs. - Intett SZAKONYI KÁROLY (MNK): A negyedikről beszélnek ette. - Jaj, hát vizet nem hozott ez a lány. Borzasztó, ha az ember nem kéri külön a vizet, megfeledkeznek róla. Ez a puncs se valami friss... Igen, igen. Én soha nem értettem, miért ragaszkodik annyira szegény Ellus ehhez az Antalhoz. — Belebolondult — mondta az öregasszony. Amikor egyszer harminckettőben ez az Antal elkísérte szegény Ellust az uszodába, én már akkor mondtam: Te, fiacskám, ez a férfi egy széltoló! Láttad volna menynyire a szívére vette. Hát istenem, még akkor nem tudtam, hogy komoly a dolog. Azt hittem, egy kis flört, tudod, te emlékszel rá, Beáta, értettünk azokhoz a kis flörtökhöz. Ellus is. — Alizhoz fordult. - Te még nem ismerted akkor. Csodaszép lány volt. Karcsú. Fiús arc, -kis rövid haj. Az ő lába volt a legszebb. Es nagy kék szemek! = A szeme — mondta Aliz >- az még később is szép volt, amikor én megismertem. — Ó, az mór nem volt az igazi szépség, ugye, Beáta? — öt-tíz év alatt tönkrement. SzületKOPÖCS TIBOR rajza o pincérnőnek. — Hozzon, kérem, egy pohár szódát. Langyos legyen, jó? — Szóval szerette - bólintott Aliz. — Hát jó, szerette - mondta az öreg. asszony. Az első időkben, persze! Csakhogy <később is, és ez a furcsa. Pedig Antal ivott már. Nem jól állt a szénája, balkezes volt, ivott, a szerencsétlen ember mindig iszik. És Ellus még mindig szerette. Ez a különös. Egy olyan nagyszerű nő, mint Ellus! «- Egyszer felmegyek hozzájuk — mesélte Beáta —, akkor ott laktak a Fiumei úton. Hát mos! A konyhában mosott, csupa gőz volt minden. Te jó isten, mondom, miért nem fogadsz mosónőt? Persze, tudtam, még ennyit sem engedhet meg magának. De a fiúkat gimnáziumba járatta, ő harcolt érte, hogy tanuljanak, az apjuk el'küldte volna őket inasnak, vagy tudom is én, minek, csak pénzt hozzanak haza. De nem, Ellus követelte, hogy leérettségiz' zenek. Hót, mondom neki, szívem, elég nagy marha vagy. Erre kellett a kereskedelmi érettségi? Erre kellett a zongorázás? Az a nagy válogatás a tánciskolái fiúk között? - Beáta felsóhajtott, az egyik kockacukrot belepottyantottá a kávéjába, lassan kevergette. — Az egész életén ót azután erre a három férfira dolgozott. Én, őszintén szólva, egy időre kénytelen voltam megszakítani vele a kapcsolatot. A férjem, ugyebár... Nem mehettünk hozzájuk, őket nem hívhattuk meg. Szegény jó Ellus! ^ Tavaly ősszel, amikor Bécinek kiállítása volt a Kamara-teremben, akkor beszélgettem Ellussal — mondta Aliz. - Azt hiszem, boldog volt. — A másik két öregasszony csodálkozva pillantott fel. Aliz folytatta halkan. - Azt mondta nekem: „Nézd, az én fiam!" Úgy járt a szobrok között, mint a templomban. Nekem kicsit furcsák ezek a szobrok, magyarázta, de Béci már tanítgat, hogy mit lássak bennük. — Aliz kicsit hallgatott. - Igen, azt mondta Ellus: Nézd, az én fiam! A másik két nő hallgatott. Na, akkoriban én is beszéltem Ellussal — húzta el a száját az öregasszony. — Kérdeztem tőle: végre segít téged a Béci? A, azt mondta, ó, még nem tart ott. Nem? Hát Tóni? Az már csak ott tart, nem? Tóniék társasházat építtetnek Újpesten, mondta, kell nekik a pénz. Na! De ahogy ezt mondta. Nem volt neki mindegy. Hát persze, nem panaszkodott, nekem aztán pláne nem panaszkodott soha. Én megmondtam neki az első percben: Ellus, elrontod az életedet. Ne azt nézd, hogy megbolondított az Antal kis fekete bajusza, meg barna szeme. Azt nézd, hogy el tud-e tartani. Én, ugye, századosné voltam, Beáta férje a kultuszban osztályvezető ... Ugye, kicsit rosszul eshetett Ellusnak, hogy a hármasfogatból lemaradt. - Az öregasszony Aliznak magyarázott. Hát hol kapta ő vissza, amit adott? Az intelligenciáját, a jólelkűségét, az önfeláldozását?... Senkinek sem mondta, de mindenki tudta, hogy Antal kapcsolatot tartott fenn más nőkkel is. — A Béci teljesen ráütött — jegyezte meg Beáta. — A Béci! - legyintett az öregasszony. - Azt hiszem, láttad azt a nőt, akivel együtt él már egy éve, csak úgy. Na, hát majd megmondtam, mifélének Játszik! De hát valamiért csak vállalta ezt az egészet? - töprengett Aliz. — Mit csinált volna, drágám? — kérdezte Beáta. - Hagyta volna ott a családját? i- Most, az utolsó években is dolgozott még. Szvettereket varrt össze. Hozta a szövetkezetből és otthon összeállította. Csakhogy tudjon valamit dugni a fiainok. — Na, én ugyan megmondtam az én Elek fiamnak, amikor jött az új divattal, hogy menjek hozzájuk a gyerekre vigyázni, amíg ők a színházba mennek! Én megmondtam: ott a taxidada, tessék, egy telefon az egész. — Beáta Alizra nézett. - Te ezt nem iudod, szívem, egy magányos nő ezt nem tudja, ugye, se gyerek, se unoka... De nem kell engedni, hogy kizsigereljék az embert. Hol a hála? Hol a köszönet? Szegény Ellust kizsigerelték, kínlódás volt az élete, és most tessék. Megérte? Ott van a temetőben. — Csak láttad volna - mondta az öregasszony —, az Antal szeme vörös volt a sírástól. Persze, lehet, hogy megint ivott. Az ivóstól Is duzzadt lehetett. A Bécin sportöltöny... És mit kapott tőlük, amíg élt, szegény? Mit? Ott álltak gyászban, de az életben mit kapott tőlük? Deáta a kávéjót hörpölte. — Ebben ® a presszóban sosem tudnak rendes pörkölt kávét adni. De hiába szól az ember. — És ha mégis boldog volt? - töprengett Aliz. Nézett kifelé az esőbe. Ki tudja, mi volt jó neki? Talán szerette őket. Egyszer egy kislánnyal és egy kisfiúval villamoson utaztam. A kislány a szomszédasszonyomé volt, a kisfiú az unokahúgomé, a villamos pedig a közlekedési vállalaté. A kislányt Janónak hívták s még nem volt négyéves. A fiúcska hatéves volt és Ódonnak hívták, amit az unokahúgomnak mindmáig szemére hány az egész rokonság. A kislányon rózsaszín kabátka volt, a kisfiún semmilyen. A villamos piros volt. Az eset Prágában történt. A kalauz olcsó pénzért ellátott bennünket legyekkel. Egy felnőtt- és 1967. egy gyerekjeggyel. Jana egyelőre még nem érte el III. 25. azt a kort, amikor az embernek jogában áll fe4 gyet vásárolni. Megkapta | azonban a jegytömb hátsó kemény lapját, mégpedig átlyukasztva, amelyet nyilván a kisgyermekek számára csatolnak a Jegyekhez. Szeretek őrömet szerezni a gyerekeknek. Ezért Ódonnak adtam a felnőtt jegyet, magam pedig meghagytam a gyerekjegyet, amely a megalázó kék csíkról ismerhető fel. Odon módfelett büszke volt és a legyet feltünéskeltően feltűnés nélkül tartotta. Amikor elénk lépett a revizor, érdekes beszélgetést folytattam a gyerekekkel arról a témáról, hogy voltaképpen hogyan keletkezik a szél. Tisztában voltam azzal, hogy a szél óramlásban levő levegő, de hogy ki hajtja, vagy hogy tulajdonképpen miért áramlik, képtelen voltam érthetően megmagyarázni. Zavaromnak a revizor vetett véget. Hubertusz-kabátban volt és Gogolnak hívták. Átnyújtottam neki a jegyet. JIŔI SUCHÝ: matlanul tekintett rám, majd a jegyre. Megértettem ... Esetem a revizorral Azt a gyerekjegyet, amelyet a kezemben tartottam. A revizor bizalmatlanul pillantott a jegyre, majd rám, aztán ismét a jegyre és megkérdezte: — Hány éves? — Huszonöt... — válaszoltam. A revizor Ismét bizal— Gyerekjeggyel utazik, uram! — mondotta a revizor. — Becsapta a kalauzt! A revizor tíz koronát követelt tőlem. Ezért az Odon kezében levő jegy után nyúltam, a revizor azonban közbelépett. — Ns vegye el a gyerek jegyét, — mondotta és maga vette el tőle. Türelmének mértéke ezzel be ís telt. — Hány éves? — kérdezte Ódontól. Odon öntudata a felnőtt-jeggyel megnőtt és azt jelelte, hogy harminc. S a szeme se rebbent. A revizor meg volt nyugtatva, ám csak egy pillanatra. Amint visszanyújtotta a jegyet Ódonnak, úrrá lett rajta a gyanakvás. Rákiáltott a gyerekre: — Mennyi? O

don elsírta magát. Nyilvánvaló, hogy egy igazi harmincéves alighanem merőben másképp reagált volna a revizor támadására. — Maga nem harmincéves, maga hétéves! — mondotta a revizor és hozzátette: — Még tíz koronát kapok! Szerettem volna az ügyet elsimítani, ezért megpróbáltam elmagyarázni a revizornak, hogy ha kicseréljük a jegyeinket Ódonnal, minden a legnagyobb rendben lesz. A revizor természetesen kinevetett, és azt mondta, odáig még nem jutottunk, hogy a revizor jelenlétében dugdoshassuk egymásnak a Jegyeket. Mint megjegyezte, így az ts megeshetnék, hogy az egész villamos egy iegygyel utazna. l—logy röviden befedi jezzem ... A közbiztonság őrsén megmagyarázták, hogy komolyabb kihágást követek el, ha a szolgálatban levő revizort bántalmazom, mint akkor, ha szolgálaton kívül számolok le vele. Fordította: Babos László