Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-14 / 73. szám, kedd

B. A. ENGELGARDT apród volt a cári udvarban, majd a cárt hadsereg ezredese, az Állami Duma képviselője, a februári forradalom után pedig Pétervár városparancsnoka és az Ideiglenes Kormány katonai bizottságának tagja. Emlékirataiban megörökítette a cári trónt ledöntő februárt forradalom viharos• eseményeit. F

ebruár 27-én látszólag csend volt a város központjában. Vihar előtti, vésztjósló csend. Az utcák kiürültek. A villamosok már egy nappal előtte leálltak, hintókat sem lehetett látni. De a tüntetések és zavargások is elmaradtak. A kazáni székesegyház melletti udvartérségen közákosztag tanyázott. A Nyevszkij sugárút és a Kazáni út sarkán több rendőr tanácstalanul álldogált. Főnökük elmesélte, hogy a külvárosi negyedekben nagy a nyugtalanság, a katonák lázadoznak, még a kozákok sem hajtják végre a parancsokat. Sőt, szabadon engedték a letartóztatott munkásokat. A kormány elvesztette hatalmát. A legyeimet még tiszteletben tartó katonák nem hagyták el a laktanyákat. Parancsnokaik nem érdeklődtek, illetve léitek érdeklődni, milyen a katonaság hangulata. A tisztek nem merték elfojtani a zavargásokat, bár 1905-ben fejetlenül lövöldöztek a tömegekre. Estefelé egyes utcák teljesen kihaltak. Csak a Lityejnaja volt élénkebb; itt égett a kerületi bíróság épülete. A Spalernaján egészen a Tauriai-palotáig nagy embercsoportok gyülekeztek. A palota abban az időben különös események színhelye volt. Katonák, diákok és munkások lepték el a pazar Katalin-termet, a Körtermet és a folyosókat, ahol azelőtt abszolút rend uralkodott, sőt különleges szertartási rend érvényesült, és csak kiválasztottak léphettek be. A Duma tagjai teljesen elvesztek ebben az óriási nyüzsgő tömegben. A helyzet az volt, hogy a cári rendelet alapján feloszlatott Állami Duma rendkívüli ülést tartott, amelyen ideiglenes bizottságot választott a nép képviselői és a kormány közötti kapcsolat közvetítésére. E bizottságba beválasztották M. V. Rodzjankót, Sulgint, Vlagyimir Lvovot, Dmitrjukovot, Siďlovszkijt, Karaulovot, Konovalovot, Rzsevszkijt, Miljukovot, Nyekraszovot, Csheidzét és Kerensz kijt. Este tízkor felkerestem a Dumát. Több képviselő üldögélt az elnök fogadószobájában. Egészen megzavarodtak. Csak A. A. Bublikov nem vesztette el a fejét. Jókedvű volt, mint hajdan. A

z elnöki szobában a bizottság tagjainak zöme a helyiség közepén álló hosszú asztalnál ült. Miljukov és Sidlovszkij az egyik sarokban félhangon beszélgetett. M. V. Rodzjanko az elnöki széken ült, öntelt arcán idegesség és tétovázás tükröződött. Mentegetőztem, hogy engedély nélkül léptem be, aztán elmondtam, mi történik a városban, s hogy meggyőződésem szerint a fővárosban jelenleg semmilyen kormány sincs. A jelenlevők közül egyesek úgy nyilatkoztak, hogy az ideiglenes bizottságnak azonnal át kell vennie a hatalmat. Rodzjanko habozott. — Uraim, — kiáltott fel — mit javasolnak? Hisz ez határozottan forradalmi lépés! Beleegyezhetem-e? Vitatkozni kezdtek. Valaki azt tanácsolta Karauolovnak, hogy mint a Dumában a kozák sereg képviselője kérje a kozákok segítségét a rend fenntartására. — Nem járhatok el önkényer hónapok eseményeiben főszerepet játszott. Lvov javaslatára a bizottság kooptált és a katonai albizottság elnökévé nevezett ki engem, bár semmilyen elképzelésem nem volt az albizottságról. jurjevtcs professzor kezdetben itt működött, de rövid idő múlva távozott. A. A. Bublikov is eljött az albizottságra. — Borisz Alekszandrovics, — szólt hozzám, — a bizottság átvette a hatalmat, tehát mik a javaslatai? Elmondtam, elsősorban az a fontos, hogy a városban bolyongó katonák visszatérjenek laktanyáikba, ott pedig állítsák helyre a belső rendet. Nem lehetnénk ural a helyzetnek, ha tovább tartana a fegyelmezetlenség. — Ez az — helyeselt Bublikov. — Diktálja a parancsot, leírom. Reggel négy óra körül a Tauriai-palota szinte egészen kiürült. Az ideiglenes bizottság tagjai a padokra hajtották fejüket, vagy Rodzjanko dolgozószobájának karosszékeiben szunnyadtak. öt óra sem volt, amikor értem jöttek a katonai albizottságból. Nagy nyugtalanság ütötte fel a fejét. Elhozták a nyomdából a pétervári helyőrség katonáinak kiadott parancs korrektúráját, s azzal a hírrel jöttek, hogy a munkások felháborodva tiltakoznak a parancs ellen. A katonai rend és fegyelem helyreállítására irányuló törekvésben kísérletet látnak az erősödő forradalom elfojtására. A munkások képviselői a nyomdában lefoglalták és megsemmisítették a parancsot. Ilyen szomorúan végződött az ideiglenes bizottság első kisérIgy omlott össze egy birodolom sen. Csak szervezett hatalom — ez pedig jelenleg az Állami Duma ideiglenes bizottsága — megbízásából adhatok ki parancsokat — utasította vissza Karaulov. Rodzjanko lassan beadta derekát. Legalább negyedórát kért, hogy nyugodtan megfontolhassa a döntő lépést. Ekkor befutott a helyiségbe Sidlovszki], akit időközben telefonhoz hívtak. — Uraim, — sietett közölni az újságot, — unokaöcsém Mescserinov kapitány éppen most hívott fel, és a Preobrazsenszkij-ezred parancsnoka nevében közölte, hogy egész ezredük — a tisztek és a katonák egyaránt, az Állami Duma rendelkezésére állnak. A tekintetek ismét Rodzjankóra szegeződtek. — Mihail Vlagyimirovics, — mondta Miljukov halkan, de erélyesen, — dönteni kell. —jól — kiáltotta Rodzjanko s a karosszék támlájára támaszkodva tenyerével az asztalra csapott. — Határoztam. Kezembe veszem a hatalmat, s ettől a pillanattól kezdve megkövetelem mindenkitől, hogy jeltétlenül alárendelje magát nekem. Alekszandr Fjodorovics, — fordult Kerenszkijhez, — ez elsősorban önre vonatkozik. — Nagyon szívesen együttműködöm az Állami Duma ideiglenes bizottságával — mondta Kerenszkij és felkelt karosszékéből. — Vegyék azonban tekintetbe, uraim, hogy jel kell számolnom azt, ami a költség vetési albizottság épületében történik. B

alsejtelem fogta el a társaságot. Abban az épületben éppen ezekben a pillanatokban erősödött az a szervezet, amely a legközelebbi napokban harcot Indított a Duma ellen, teljesen félreállította, és a következő „A katonák térjenek vissza laktanyáikba. A tisztek állítsák helyre a rendet az alakulatokban. Az alakulatok parancsnokai február 28-án 11 órakor jelenjenek meg a Tauriai-palotában, hogy megkapják a szükséges utasításokat". A parancsot Rodzjanko aláírásával nyomban elküldték a nyomdába. Az ideiglenes bizottság elengedhetetlenül szükségesnek tartotta, hogy valamelyik tagja felkeresse a Preobrazsenszkijezredet, s kitapasztalja, milyen a katonák és a tisztek viszonya, s lehet-e az ezred az új hatalom támasza. Rodzjanko engem javasolt. Rögtön elindultam a Preobrazsenszkij-ezred Milliomodik utcán levő laktanyájába. A tiszti gyűlést, amelyen vagy húszan vettek részt, herceg Argutyinszkij-Dolgorukov ezredes vezette. Megtudtam, hogy egész nap semmilyen parancsot nem kaptak sem közvetlen parancsnokaiktól, sem a területi parancsnoktól, sőt még telefonon sem hívhatták őket. A városban végbemenő események hatására meg voltak győződve, hogy a fővárosban már nem létezik a régi kormány, ezért az Állami Dumához fordultak. F

élrevontam Argutyinszkij herceget, a hadtáp segédez;ed parancsnokát, s megmagyaráztam neki, milyen súlyos helyzetben vagyunk. Megkérdeztem, számithatunk-e a katonák vasle" '-nére. — Ezredünk tisztjei és katonái szilárd egységet alkotnak ... — mondotta büszkén a herceg. Harminchat óra sem telt el, és a Preobrazsenszkij-ezred katonái a Tauriai-palotába kisérték a megkötözött Argutyinszkij-Dolgorukovot. Csak cselfogással sikerült kiszabadítanom. lete a rend helyreállítására a fővárosban. Huszonnyolcadikán reggel egy felhívás közölte a lakossággal, hogy „... a belső felfordulás súlyos viszonyai közepette az Állami Duma katonai bizottsága szükségesnek tartotta a hatalom átvételét, hogy helyreállítsa a rendet..." Á bizottság egyidejűleg felhívással fordult a péterváriakhoz, hogy védjék a társadalmi intézményeket és berendezéseket — a postát, a vízműveket, az erőmüvet, a kormányépületeket, a hivatalokat, a gyárakat és vállalatokat. Hangoztatta, hogy nem szabad kezet emelni magánszemélyek életére és vagyonára. A

Tauriai-palotában feszült volt a helyzet. Lövöldözés hallatszott a városból, s olyan hírek jártak, hogy egyes házak tetejéről gépfegyverrel lövik az utcákat, több helyen közbelépett a rendőrség, noha a forradalmi csoportok sehol sem ütköztek ellenállásba. A kormány február 28-tól nem gyakorolta jogait. Azt rebesgették, hogy a miniszterelnök nyugalomba vonult. A miniszterek többsége valahol elrejtőzött, egyesek börtönbe kerültek. Itt-ott megmaradtak helyükön a katonai és rendőrosztagok, és várakozó álláspontra helyezkedtek. Jelenlétük a városban csak fokozta a feszültséget és idegességet. Ilyen fő erőd volt az Admiralitás, amelyet gépfegyveres helyőrség védelmezett, mert állítólag itt rejtőzködtek a minisztertanács egyes tagjai. Huszonnyolcadikán estefelé azonban magától meggyöngült az Admiralitás védelmi ereje, az épület védői szétszéledtek. A forradalmi szikra egymás után lángolt fel a katonai osztagokban s a tűz végül elterjedt az egész pétervári helyőrségben. A katonai albizottság csak a katonai szervezésben és általában a hadügyekben jártas személyek segítségével végezhetett rendszeres munkát. Telefonon hívatták a Dumába fakubovics, Tumanov herceg és Tugan-Baranovszklj vezérkari ezredeseket. Délelőtt tiz óra tájban jelentkeztek, s a forradalom első napjaiban az albizottság elnökének fősegédei voltak. Később fontos szerepet játszottak Kerenszkij minisztériumában. A katonai albizottság tagja lett P. A. Polovcev ezredes is, a pétervári terület csapatainak későbbi parancsnoka. Tömegével jöttek a Dumába az egyes osztagok és ezredek képviselői. A katonák érdeklődéssel hallgatták népszerű közéleti személyiségek beszédeit, a munkások képviselői azonban a Tauriai-palota látogatói körében keltettek egyre nagyobb figyelmet. A munkásküldöttek tanácsa február 28-án lényegében még nem lépett színre. Még csak szervezkedett. Ám ez a konspiratív szervezet a Tauriaipalotába is behatolt, és fokozatosan kiszorította az Állami Dumát. Március 1-én Lvov herceg és Tucskov is megjelent a Tauriaipalotában. Tucskov váltott fel a katonai albizottság elnöki tisztségében. Abban az időben már zárt katonai alakulatok érkeztek parancsnokostul a palotába. A gárdahelyőrség élén Ktrill Vlagyimirovics nagyherceg is megjelent. Ogy látszott, mindenki elismerte az államfordulatot. Délután öt és hat óra között már mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy Pétervár a forradalmárok kezében van. Tudtam, hogy már nem tudjuk megfékezni az elszabadult elemeket. Este, amikor már biztos volt, hogy a fővárosban befejeződött a cárizmus és a régi kormány ellen vívott küzdelem, megéreztük a régi rendszer, a régi életmód, és a régi fegyelem ellen irányuló új forradalmi hullámot. Egy nappal előtte olyan követelések hangzottak el, hogy nyilvánítsák az Állami Dumát az egyedüli törvényhozó intézménnyé. Március elsején már sokan a burzsoá Duma megszüntetését követelték. A munkásküldöttek tanácsában elhangzott beszédek új húrokat pengettek. Már nemcsak a régi kormányt, hanem a burzsoá rendszert, tehát az Állami Dumát is szidták mint a dolgozó tömegek bajainak okozóját. Az annexió és hadisarc nélkül békét követelő hangok elnyomták Rodzjanko hazafias felhívásait, hogy harcoljunk a végső győzelemig. Este az ideiglenes bizottság ülésén Sztyeklov felszólalásában nyíltan megvádolta Rodzjankót meg engem, hogy nemcsak pártoljuk, hanem még irányítjuk ls az ellenforradalmi, tiszteket. C

sak később döbbentem rá, hogy már akkor érlelődött az Októt>eri Forradalom. 11. KONSmNTTIN MUSZTOVSZM) A katonák sortüzet ódnak, és Méreaux hallja, ahogy a golyók az aggastyán rozsdás páncélját verik. Az aggastyán arccal a porba hull, csontos, még meleg keze haldokolva kaparja az út kavicsos földjét. - Hispánia! - kiáltja még utoljára szenvedélyesen, és lassú könnycseppek peregnek szeméből a forró földre. — Hispánia, édesanyámI Gyermekeim hazája! És megint golyók pattognak a páncélon, de most sokkal halkabban, mint az imént. Méreaux fölébredt. Mintha valaki kopogna oz ajtón. Fülelt. A szél még mindig zúgott, de gyengébben, mint az este. Az orkán kifáradt. Zörgött a zsalu, és az ajtón ismét kopogtattak, valamivel erősebben. — Ki az? — szólt ki Méreaux halkan, majdnem súgva. — Én vagyok, uram - felelte a kertész. s- Mi történt? i- A szakadékban, a patakon túl, valaki lövöldöz - válaszolt a kertész. Nagyon kérem, keljen föl, hallgassuk meg. Azt hiszem, baj történt. Méreaux sebtében magára kapkodta ruháját. Hát már ide is fölért a háború a hegyekbe, amelyek senkinek sem kellenek? Visszagondolt álmára, és úgy érezte, valaki lassan összeszorítja a torkát. — Talán csak a szél rázza a zsalukat, Matvej - mondta suttogva, nehogy fölébressze Herveyt, aki a szomszéd szobában aludt. Szerette volna azt hinni, hogy a kertész tévedett, és szó sincs semmiféle lövöldözésről. Ugyan ki, és kire lövöldözne ezen a néptelen vidéken? A kertész nem válaszolt. Kiléptek a ház elé. Már nem hullott a hó. A szél is elcsendesedett kissé, keleten halványan felderengtek a felhőtömegek, amelyeket a hegyek nem engedtek át. Hajnalodott. A derengő szürkület áttört a súlyos fellegek hasadékain, már meg lehetett látni a hósapkás fákat, a medence zöld vizét, melyben kifakult apró halak úszkáltak. A kertész a kőfalhoz vezette Méreaux-t. A falon túl szakadék párállott, csobogott a patak. A szakadék mélye nem látszott, a hegyek között az éjszaka legtovább a hasadékokban marad meg, csak lassan, vonakodva távozik onnét, talán éppolyan lassan, mint ahogy elolvad a hó. - Itt - mondta a kertész, és lemutatott. Méreaux lenézett, de nem látott semmit. - Rossz a szemem — mondta panaszosan. - Semmit sem látok. Nézzen le, Matvej, talán jobban lát, mint én. - Csakhogy nemigen merek ám lenézni - felelte a kertész. - Hallgatózzunk egy kicsit. Elhallgattak. És akkor Méreaux fülét valami nesz ütötte meg: gyenge nyögés, vagy kurta, rekedtes kiáltásféle. Nagyon váratlan volt. S nyomban utána két tompa lövés dörrent a patak partján. Méreaux hátratántorodott a kerítéstől és gyorsan megindult visszafelé a házhoz. A kertész hüledezve követte; semmit sem értett. Újabb két lövés dörrent. Méreaux bement a laboratóriumba. A kertész követte. Méreaux kinyitott egy kis faliszekrényt. Keze remegett. Megnyomott egy gombot, és öt csengő szólalt meg hangos berregéssel a ház minden sarkában meg a csillagvizsgálókban. Ez volt a riadó jele. Csakis komoly veszély esetében szólaltatták meg, vagy amikor feltétlenül szükségessé vált, hogy haladéktalanul összehívják az állomás valamennyi lankáját. Fülsiketítőn szóltak a csengők, mint megannyi golyószóró. 12. A szobákban kigyúlt a villany, ajtók csapódtak, s néhány perc elteltével a laboratóriumban összesereg lettek az izgatott csillagászok. Csak Nysted őrizte meg hidegvérét. Odalépett Méreaux-hoz, vállon ragadta és megrázta. — Mi történt? - rivallt rá. A többiek ügyet sem vetettek gorombaságára. — A szakadékban valaki haldoklik ^ felelte Méreaux. - Segítséget kér. — Honnan veszi ezt? — zsémbeskedett Dufour. - Kiabált? — Kiabál, és szabályos időközönként lövéseket ad le. Senki sem szólt. u Ki jön velem? - kérdezte Nysted váratlanul, rövid hallgatás után. - Ha összetörte magát, négyünknek kell leszállnunk, másképp nem húzzuk ki. — Én szívesen mennék — szólt a kertész. — Egy nem elég. — Vigyen el engem is = kérte halkan Bodin. — Még mindig kevés. Négy ember kel) - ismételte Nysted. Méreaux hallgatott, ö nem tudott leszállni a szakadékba. Még akkor is e!fátadt, ha autóban ült és a gép kapaszkodott fel a hegyre. Átérezte a motor fáradalmát. (Folytatjuk) 1987.'