Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-10 / 41. szám, péntek

Jiŕí Hendrych elvtárs beszéde a CSKP Központi Bizottságának ülésén (Folytatás a 10. oldalról) koztató műsorokat szerkesztenek — a pártnak és az egész társadalomnak, mint felelős politikai és kulturális dolgozók, nagy felelősséggel tartoznak. Tevékenységüknek ugyanis nagy az eszmei hatása, amely hozzájárul a társadalmi légkör kialakításához. Nézetem szerint túlnyomó többségük munkája megbecsülést érdemel. Ugyanakkor azonban megkívánjuk tőlük, hogy minden vonatkozásban tökéletesítsék munkájukat, s így a lehető legnagyobb mértékben elősegítsék népünk egységének megszilárdulását, a fiatal nemzedék nevelését. A hírszolgálat viszonylatában nyilvánvalóan jobban kell törődni a hírek kiválasztásával és összetételével. Több helyet kell kapnia hazánk belpolitikai életének, a progresszív jelenségeknek. Nem engedhetjük meg sem mii yen vonatkozásban, hogy az emberek torz képet kapjanak a hazai, a világ és az egyes országok fejlődési irányzatairól. Az olvasó és a hallgató több és jobb híranyagot igényel a szocialista államok életéből. Ugyanakkor helyes lesz, ha a híreket gyakrabban és jobban kommentáljuk. Ezzel kapcsolatban el kell mélyítenünk a sajtó, a rádió és a televízió párt általi tájékoztatásának rendszerét is. Az egyes kérdések megvilágításában és magyarázatában, az egész publicisztikában jottányit sem engedhetünk a politikai és a szakmai színvonal követelményeiből. Nem engedhetjük meg, hogy állami költségen megalapozatlan, ellenőrizetlen állításokat vagy helytelen nézeteket terjesszenek. A művészi alkotások közül a sajtó, a rádió, a televízió, a film, a színház, stb. csak azokat terjessze, amelyek pártolják a szocializmust, az emberi haladást. Ne terjessze azokat az alkotásokat, amelyek társadalmunktól idegen filozófiai nézetnek adóznak. A szórakoztatás terén sem engedhetünk az alapvető eszmei Igényekből és a jó ízlésből. Következetesen szembehelyezkedünk az elkommercializálódás irányzataival, amelyek bíráló felülnézet nélkül megnyitják az utakat az értéktelen selejt előtt. Ezt a selejtet gyakran devizáért importáljuk a tőkés országokból. Az irodalomban, a zenében, a képzőművészetben és más művészi ágazatokban nem hódolhatunk be ösztönösen különféle divatoknak és szélsőségeknek. Művészetünkkel kapcsolatban véleményem szerint meg kell becsülnünk az utóbbi idők kétségbevonhatatlan alkotói sikereit. Irodalmunkban, képzőművészetünkben és elsősorban alkalmazott művészetünkben, továbbá a filmben kiváló műveket alkottak, amelyek eddig soha nem ismert' mértékben kijutottak a világba is. Igazságtalan lenne, ha nem emlékeznénk meg számos zeneművészünk és zenekarunk sikereiről, amelyek ma a világ élvonalára sorolják őket. Az elmúlt húsz esztendő gazdag gyümölcsöket hozott művészetünknek. Szocialista fejlődési szakasza, az ellentmondások ellenére, vitathatatlanul nemzeti kultúránk történetének leggazdagabb szakasza. Felmérésünk azonban nem lenne teljes, ha nem vennénk észre egyben ezeknek a sikereknek problematikus oldalát is. Mindig fontolóra kell vennünk, hogy ezt vagy azt a művet, amelyet nálunk bírálat fogadott, ki tart jónak és miért dicséri. Ezzel semmiképp sem akarom csökkenteni művészeink sikereit. Ezeknek a sikereknek őszintén örülünk. Nem leplezhetjük azonban, hogy nálunk a művészeti arcvonalon nincs minden rendben, komoly eszmei problémák merültek fel és az utóbbi Időben a művészet elkommerciaiizálódásának és bulvár jellegének veszélye is fenyeget." • A párt XIII. kongresszusának határozata világosan kimondot••ii iní | ta, hogy a művészet szakaszán IFrt'l Drogramja a művészi kifejező eszközök széles és gazdag ská1967. I

äiával létrehozott sokrétű szocialista alkotómunka fejlesztéII. 0. se. Abból indulunk ki, hogy nálunk az emberek, a nézőközönség és az olvasók érdeklődési köre ma sokkal szélesebb és változatosabb, mint a múltban volt. Számolnunk kell azzal, hogy lesz szocialista művészetünk a százezrek számára, de lesznek olyan jó művek is, amelyek csak az emberek kisebb számát nyerhetik meg. Mi azonban természetszerűleg főleg azt a művészetet fogjuk pártolni, amelynek széles a hatása, amely Igényes és egyben milliók vallják a magukénak. Ez a kiváltság csak a valóban nagy művészetet illeti meg. Társadalmunk egységéről, a fiatal nemzedék neveléséről és arról beszélünk, hogy ezen a téren milyen a művészet szerepe, társadalmunk küldetése. Szükségszerűen fel kell tennünk a kérdést: Milyen a művészi front eszmei helyzete? Beszélhetünk itt eszmei egységről? ' Az igazsághoz híven meg kell mondanunk, hogy a művészek egy része nem áll eszméink talaján, egyes művészeknek a marxizmus-leninizmustól idegen, más filozófiájuk van. Az irodalomnak, a filmnek és a képzőművészetnek egy pereinvidékre eső, de semmiképpen sem jelentéktelen áramlatára rányomta bélyegét az intellektuális szubjektivizmus. Sőt, egyes művek lirizálják a társadalmi haladástól elidegenedett emberek reménytvesztettségét és abszurditásait. Az ilyen irányzatokat különösen egyes kulturális folyóiratok nyilvánvalóan támogatják és csodálják. A szemléltetés kedvéért szeretnék megemlíteni néhány konkrét esetet. Ezek önmagukban nem eléggé kifejezőek, de visszatükröződik bennük egyes alkotómunkások eszmei zűrzavara. Ez vonatkozik például J. Némec legutóbbi filmjeire, aki programszerűen híve a közérthetőség hiányának, a sokértelmű, elvont allegóriáknak, amelyekből teljesen kiveszett az emberi és a társadalmi aktivitás. Ezekben a filmekben az érthetetlen és misztikus jelképek filozófiáját hirdeti és bíráló szellemben elszigetelődik valóságuktól. Sajnos, filmdramaturgiánk beletörődik az ilyen irányzatokba, sőt lehetővé teszi, hogy túl gyakran kerüljenek a vetítővászonra a nem normális, kisiklott emberekről szóló témák. Ilyen szélsőséges helyzetekben keresnek ezután választ az általános társadalmi jelentőségű kérdésekre. Ezek az irányzatok a régi existencialista tételre emlékeztetnek, hogy az ember csak önmagában, magára hagyatottságában találja meg a szabadságát. Vagy vegyük például Vladimír Pŕibský fiatal írót, aki nemrég könyvével kapcsolatban kijelentette. hogy nem tudja meghatározni alapvető gondolatát, mert nem hisz „sem az élet, sem az irodalom viszonylatában valamiféle megváltó eszmékben. Szilárdan hiszek az élet sehol véget nem érő áramlatában, amely ma éppúgy, mint sok száz vagy sok ezer évvel ezelőtt a saját medrét követi. Nem hiszem, hogy ezen valaki változtatni tudna". Vladimír Blažek a Literárni noviny egyik tavalyi számában, Karácsonyi kérdések címmel közölt írásában, a kultúra küldetésével kapcsolatos olyan „elméletét" fejtegeti, hogy a kultúra küldetése az embert kiűzni a környező életből, hogy önmagába fordulhasson. Csak így válhat merésszé, csak így szegülhet szembe a külső világ diktátumával. Néha meglepi az embert, hogy ml mindent felhasználnak a dogmatizmus elleni harc „fejlesztésére". Általában divatos lett különréle önkényes párhuzamok kiötlése, a szükségnek megfelelően. Milyen értelme van annak, hogy a Host do domu szinte programszerűen vezércikként hozza le Max Weber 1919. évi eszmefuttatását, amely a kispolgári humanizmus zászlaja alatt támadta kora proletár forradalmi mozgalmát, elősegítette a reakció fellépését és ellenforradalmi terrorjának tulajdonképpen menetlevelet adott? Számos hasonló példát említhetnék. Eközben nem gondolok a szocialista nézetek eltérő értelmezésére, a ma problémáinak sajátos felfogására és a tévedésekre. Itt idegen filozófiával van dolgunk, amely kárára van társadalmunknak és egységének. Szükséges, hogy a kulturális intézményekben dolgozó kommunisták határozottan szembeszegüljenek az ilyen irányzatokkal, valóban aktív szerkesztői munkát, aktív dramaturgiát végezzenek, amely eszmeileg céltudatosan kihatna a művészi alkotótevékenységre. A kísérletezés ürügyén nem adhatunk menetlevelet számos filmnek, amelynek krédója a borúlátás, az elidegenedés, a társadalomba vetett hit elvesztése. A helyzeten mitsem változtat, ha ilyen film előállítására valóban tehetséges művész tékozolja el erejét. A szerkesztőségeknek, a dramaturgiáknak és a kritikának tevékenyen együtt kell működniük az alkotómunkásokkal, hogy tapintatosan rámutathassanak a helyes útra és ne térítsék őket zsákutcába. Elsősorban azonban az olvasónak éá a nézőközönségnek felelnek, a többi között azokért az eszközökért is, amelyeket rossz célra fordítottak. Ogy hiszem, a Központi Bizottságnak jogában áll megkívánni az említett intézményekben dolgozó kommunistáktól, hogy ébredjenek jobban tudatára felelősségüknek, ne hátráljanak meg semmiféle nyomás elől, ne féljenek a dogmatizmus vádjától és elvszerüen pártos álláspontot képviseljenek. A legcsekélyebb mértékben se kívánjuk gátolni a művészek alkotóképességeinek kibontakozását. Hálásak vagyunk művészeinknek a társadalom és az emberek mélytengeri áramlataiba lebocsátott szondákért. Nemegyszer segítséget nyújtottak a párt politikájának helyes kialakításában. Az alkotás szabadságát azonban nem értelmezhetjük úgy, hogy azonos a nézetek zűrzavarával, az anarchista önkénnyel, társadalmi életünk teljes tagadásával. A kultúra területén dolgozó egyes kommunisták pártos felelősségtudata erősen megcsappant. Megemlítettem az idegen ideológiák előtti behódolás irányzatait. Meg kell azonban mondanom, hogy pártunk a most folyó küzdelemben nem elégedhet meg a passzív magatartással sem, mert az eszmei ellenfeleink malmára hajtja a vizet. Az ilyen jelenségekből feltétlenül le kell vonnunk az elvszerű következtetéseket. A Csehszlovák írószövetség kongresszusa előtt áll. Annál inkább szükséges, hogy a kommunista írók saját eszmei, alkotó szervezetük problémáinak megoldására törekedjenek. A XIII. kongresszus határozata szellemében találják meg a szocializmus talaján álló alkotómunka feltételei kialakításának útját-módját. Határozzák meg a szocialista irodalom mércéit,

v amelyek megfelelnek szocialista művészetünk jelenlegi fejlődési szakaszának, s amelyek lehetővé teszik az irodalom fejlődése szempontjából számításba jövő értékek tárgyilagos osztályozását. Találják meg ennek az eszmei tevékenységnek megfelelő szervezeti formáit is. Nem titok, hogy ebben és más szövetségekben is feléledtek a kaszti irányzatok, amelyek között megbújnak a hatalmi érdekek, a csoportos kulturális-politikai platform kialakításának törekvései, s amelyek vitatják a szocialista művészet kritériumait. Szocialista demokráciánk nem zárja ki a nézetek harcát, ha betartják a szocializmus elveit. Különben a szövetségek értelmüket és létjogosultságukat vesztik. Ezt azért hangsúlyozom, mivel fülünkig jutnak a „alkotómunka abszolút szabadságát" a mindenkinek szabadságot" hangoztató jelszavak. Gyakran szem elöl tévesztjük, hogy az ilyen jelszavak éle a valóban eszmei és alkotó jellegű szövetségek léte ellen irányul. Ez egyben törekvés arra, hogy ezek a szövetségek látszólag független művészi társulásokká alakuljanak át, amelyekben nem lesz mérvadó a világnézet, az állampolgári magatartás, a politikai irányvétel. Teljesen nyíltan kimondjuk, hogy az ilyen törekvések ellentétben állnak társadalmunk törvényei- . vei és végső soron a művészeti szövetségek alapszabályzatával is. Művészeinknek tevőlegesen s hathatósan kell részt venniük kulturális életünk irányításában, és ennek reális feltételeit csak olyan demokratikus — a szocializmus elveire alapozott — szövetségek biztosíthatják, amelyek az igazi alkotóművészek fórumai lehetnek. Egyelőre azonban az a helyzet, hogy — különösen egyes szövetségeket — elsősorban a hírlapírók és különféle, a „művészet körül sáfárkodó" egyének befolyásolnak döntő módon. Ezek az egyének megbújnak a művészi szövetségek és az alkotó művészek tekintélye mögött és a háttérben sokszor azt teszik, amit akarnak. Hazánkban a szocialista kultúra felvirágoztatásával kapcsolatban jelenleg felmerült problémák megoldásának minden feltétele megvan. A XIII. pártkongresszus határozatai s a kongresszuson jóváhagyott egyéb dokumentumok kifejezésre juttatják kulturális-politikai programunkat. Létrehozzuk azokat a szervezési feltételeket, amelyek alapján lehetővé válik a kultúra és a művészet terén a politikai-gazdasági eszközök célszerű felhasználása. Tömöríteni kell a marxista bírálat erőit, a társadalomtudomány terén tevékenykedő kommunistákat, hogy nyújtsanak segítséget az alkotóművészet filozófiai alapismereteinek elmélyítéséhez, mert e, nélkül nem érthetik meg a világ fejlődésével összefüggő problémákat, és nem tarthatnak lépést az emberek gondolatvilágában végbemenő változásokkal. VII. A párt biztosítja az elmélet és a gyakorlat összhangját Ha összefoglaljuk a társadalmunk egységének állandó formálásával és megszilárdításával kapcsolatos kérdéseket, feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy társadalmunk egységének gerince, alapja és összekovácsoló ereje Csehszlovákia Kommunista Pártja. Pártunk történetére hivatkozva állíthatjuk, hogy a párt egysége volt mindig az a tényező, amely döntő módon befolyásolta a munkásosztály és minden dolgozó ügyéért, a hazánk progresszív erőinek felzárkózásáért és sikeres előrehaladásáért folytatott küzdelém eredményét. A kommunisták ezt mindenkor tudatosították is. Mindenkor ezért védelmezték, s meg is védték a párt egységét, harcoltak érte, állandóan szilárdították alapjait és következetesen megszabadították mindazoktól és mindattól, akik és ami veszélyeztették. Az eszmei és szervezeti egység volt mindenkor a párt megmásíthatatlan elve. A párt egységével összefüggő kérdések azonban nem olyan egyszerűek, mint ahogyan egyes emberek gondolják. Sőt mi több, azt állíthatom, hogy e kérdések minden leegyszerűsítése pártunk egységének gyengüléséhez vezet. Mint ahogyan a marxi—lenini párt elvei közül nem választhatunk ki tetszés szerint csupán néhányat, éppúgy szoros összefüggésben kell látnunk, és fejlesztenünk a párt egységének minden mozzanatát. Lehet, hogy egyesek véleménye szerint most az egyszeregyet mondom fel, de kérdem, vajon nem fordul-e elő, hogy egyes párttagok elfelejtik az egyszeregyet? Gyakran hallhatjuk, hogy elegendő, ha a párttag általában egyetért a szocializmus eszméivel, s a kommunizmus célkitűzéseivel. Tanúi lehetünk az olyan véleményeknek is, amelyek szerint érvénytelenekké kellene nyilvánítani a párt egyes lenini szervezési elveit, például: a demokratikus centralizmus s a pártfegyelem elvét, a párthatározatok kötelező voltát. Ezeket az alapelveket Lenin soha nem tartotta átmeneti alapelveknek, hanem mindig hangoztatta hosszú időre szóló érvényességüket. Akadnak olyan pártagok is, akik nem vesznek tevelőgesen részt a pártpolitika megvalósításában, s néha úgy lépnek fei, hogy aligha lehet őket kommunistáknak tartani. Ogy vélem, sokkal következetesebben kell ahhoz ragaszkodnunk, hogy a párt alapszabályzatának valóban érvénye legyen, és ne legyen csupán deklaratív jellege. Ezt különösen akkor kell hangsúlyoznunk, amikpr a kommunisták tevékenységét mérlegeljük. Tudatosítanunk kell, hogy sohasem valósíthatnánk meg szándékainkat, ha nem újítanánk fei állandóan s nem szilárdítanánk pártunk egységét. A múltban el tudtunk válni azoktól, akik ezt nem tudták megérteni, és jóllehet általában a szocializmus hívei maradtak — az individualizmus befolyása alá kerültek. Ez részben az adott történelmi helyzettől is függött. Magától értetődő, hogy ma sem érthetünk egyet azzal, ha egyes kommunisták nem tesznek eleget a párttaggal szemben támasztott követelményeknek. Hiányérzést kelt bennünk az a tény, hogy Jelenleg csak csekély figyelmet szentelünk a pártélet alapvető fontosságú problémáinak, s a jelenlegi feltételekhez igazodó alkotó Jellegű elemzésüknek. A pártoktatás a legutóbbi években valahogyan mellékvágányra tolódott, nincs kellő színvonala, elméletileg csekély mértékben általánosítja pártunk tapasztalatait és most már abban sem segít, hogy sikeresen szállhassunk szembe a helytelen né zetekkel. Most néhány időszerű kérdésre gondolok, többek között a párt egységének értelmezésére, a párton belüli demokrácia problémáira, a párt politikájáról folytatott vitára, e politika tevőleges támogatására, valamint azokra a véleményekre, melyek szerint a pártban feltétlenül sor kerül nézeteltérésekre is. Gyakran meggyőződhetünk arról, fcogy ezek a kérdések sem iiiiuuotii\ or közérthetők, nem mindenki érti meg, hogy minden előrehaladás sarkalatos feltétele az eszmecsere, a vélemények szembesítése és kikristályozódása. Ez az elv pártunkban is érvényes. Lenin nemegyszer hangsúlyozta, hogy a pártban múlhatatlanul szükséges és elkerülhetetlen a különböző árnyalatú nézetek összecsapása, „és a különböző kérdésekben mindenkor megnyilvánultak s a jövőben is feltétlenül megnyilvánulnak bizonyos nézeteltérések a hatalmas méretű népi mozgalomra támaszkodó pártban, amely feladatául tűzi ki, hogy e mozgalom öntudatos szószólója legyen". Lenin azt is hangsúlyozta, hogy ezeknek a nézeteltéréseknek nem szabad anarchiához, meghasonláshoz vezetniük, s az eszmecserének csak bizonyos korlátok között van helye. Azt természetesen nem szabad megtűrni, hogy bárki „elutasítsa a Központi Bizottság irányításával végzendő munkát." Ami pedig az említett korlátokat illeti, Lenin nagyon egyértelműen mutatott rá arra, hogy a pártprogram, a párt alapszabályzata és taktikai határozatai, s végül pedig a nemzetközi kommunista mozgalom tapasztalatai vonják meg a határt a között, ami pártos és ami pártellenes. Ez ma is érvényes, éspedig minden — bármilyen beosztásban dolgozó — kommnnista számára. Röviden, nem szabad szem elől tévesztenünk, mi a pártban folytatott eszmecsere és a párton belüli vita célja. A cél a társadalmi fejlődés irányzatainak s törvényeinek megismerése, a lehetőleg legreálisabb következtetések levonása, a további gyakorlati tevékenység érdekében, végül pedig a legmegfelelőbb konkrét intézkedések foganatosítása. Az adott elvi jellegű probléma megvitatását a határozatok egységes valóraváltásának kell követnie. Vitathatatlan, hogy a problémák ilyen lenini szellemű megoldása hasznos és gyümölcsöző, ami a gazdaságirányítás (Folytatása az 12. oldalon)