Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-08 / 39. szám, szerda

megérdemelt Sikerük Megalakulásának ötödik évfordulóját ünnepelte a múlt hé­ten a dunaszerdahelyi Járási Építészeti Vállalat üzemi klub­ja mellett működő Csallóközi Színház. Az évforduló alkalmá­ból a társulat tagjatt emléklapokkal, díszoklevéllel és tárgyi ajándékokkal jutalmazták. Az ünnepi összejövetelen G y ür­es ik József, a helyi nemzeti bizottság elnöke, a színház egyik alapító tagja egyebek között ezeket mondta: Miről írnak a szovjet lapok V árosunkban a színjátszás gazdag múlttal rendel­kezik. Az elmúlt öt évben meg­tartott tizenegy bemutató min­den tekintetben azt igazolja, hogy a Csallóközi Színházzal egy eredményesen dolgozó, népszerűségnek örvendő, sokra hivatott együttes született. A városi nemzeti bizottság nagy­ra értékeli a társulat törekvé­sét, és munkáját a jövőben ls támogatja. Ragyogó szemek, bólintó mozdulatok jelezték, hogy az elnök a közvélemény hangula­tát fejezte ki, a társulat tag­jainak véleményét tolmácsolta. A beszélgetést követő megjegy­zések azt is elárulták, hogy itt a kultúra valóban tömegalap­ra épül, az eredmények mögött százak és százak munkája áll. A Csallóközi Színház jubileu­mi ünnepségével szinte egy­idöben zajlott le az üzemi klub tematikus konferenciája. Itt is, ott is a jól végzett munka elem­zése képezte az összejövetel központi kérdését. A kettős esemény késztetett arra, hogy elbeszélgessünk Dunaszerda­hely kulturális életének szer­vezőivel. Gyurcsik József után Riedel Sándorhoz, a színház rendezőjéhez, a város kulturá­lis életének egyik aktív tagjá­hoz fordultunk, aki kérdéseink­re ezeket mondta: — Azt, hogy a színjátszás vonalán mi mindent végeztünk az elmúlt években, sok lenne felsorolni. Röviden ezért in­kább csak annyit, hogy váro­sunk színjátszói 1948 óta szinte megszakítás nélkül dolgoznak. Évente átlag 2—3 bemutatót tartanak. Tevékenységükben határkövet jelentett 1981, mikor a járási építővállalat üzemi klubjában helyiséget kaptunk és megalakítottuk a Csallóközi Színházat, összesen mintegy 50 taggal, két rendezővel és egy művészeti vezetővel dol­gozunk. Dramaturgiai tervünk céltudatos. Igyekszünk példát mutatni a többi együttesnek, s a szórakoztatás mellett a né­zők esztétikai nevelését is fel­adatnak tekintjük. A Csallóközi Színház, a csehszlovákiai magyar színjátszók legjobbjai közé tartozó állandó jellegű falujáró együttes minden évben részt vesz a színjátszók központi fesztiváljain. Bemutatói révén ismert és elismert mindenütt. Ám tevékenysége bármennyire is tartalmas, csak része az üzemi klub rendkívül szerte­ágazó kulturális munkájának. Kifejezésre jutott ez az üzemi klub tematikus konferenciáján is, ahol mind a vezetők, mind a felszólalók elmondták, hogy a 13 vállalat által fenntartott Intézmény ma már döntő meg­határozója nemcsak Dunaszer­dahely, hanem kissé Csallóköz kulturális életének. Rendezvé­nyeit gyakran látogatják a vi­dékiek, ugyanakkor a klub együttesei rendszeresen felke­resik a környező falvakat is. De ezzel kapcsolatban adjuk át a szót Molnár Jánosnak, a klub vezetőjének: — Tekintve, hogy művelődési otthonunk még nincs, váro­sunkban minden jelentősebb kulturális megmozdulás az üze­mi klubban zajlik le. Tavaly 65 274 résztvevővel összesen 908 rendezvényt tartottunk. Az ipari tanulók részére hetente öt alkalommal szervezünk kü­lönféle szórakoztató-nevelő foglalkozást. Emeleti termeink­ben esti iskolák és különféle szakkörök működnek. Olvasó­termünkben 52 fajta újság és folyóirat áll az érdeklődők rendelkezésére. Néhány hete bevezettük „a máris igen nép­szerű műsoros teadélutánokat. Eredményes munkát fejt ki többek között a bábszínjátszó-, az építészeti-, a fényképészeti és az elektro-technikai szakkör és kiváltképpen az ifjúsági klub. T udtuk, hogy Dunaszer­dahelyen is dolgozik if­júsági klub. Munkájáról azon­ban eddig keveset hallottunk. Most, hogy szóba került, kíván­csiak lettünk, milyen a hatás­köre, működési területe. Erről beszélgettünk Botló Mihállyal, az ifjúsági klub vezetőjével. — A csallóközi Fábry Zoltán klub tavaly februárban alakult 126 taggal. Tevékenységünket névadónk munkásságának és példamutató emberi magatartá­sának a szellemében végezzük. Hetente tart'.ink összejövetelt. Irodalmi vitaesteket, előadás­sorozatokat és társaskirándulá­sokat szervezünk. Jelenleg a legjobban a 17 tagú elektro-, a 34 tagú építészeti-, és a 13 tagú fotoszakkör dolgozik. Elektfokörünk, amely a járás üzemeiben dolgozó mérnökök­ből, technikusokból és meste­rekből áll, a tapasztalatcserét és a szakmai ismeretek gazda­gítását tartja feladatának. Szándékunk, hogy gépész-, me­zőgazdász-, közgazdász- és honismereti kört is alakítunk. G yurcsik József, Riedel Sándor, Molnár János és Botló Mihály szavai után kíváncsiak voltunk arra is, mi­re készül Dunaszerdahely kul­turális központja a jövőben. Szuchy M. Emilhez, a jubiláló színház és az üzemi klub mű­vészeti vezetőjéhez fordultunk, aki a jövőre vonatkozó elkép­zelésükről így tájékoztatott: — Az elmúlt év eredményes munkája ismét bebizonyította, hogy mire képes és mire hiva­tott az üzemi klub. A jövőre vonatkozó tervünket az eddigi tapasztalatok alapján a szük­ségletek és igények messze­menő figyelembe vételével ál­lítottuk össze. Abból indultunk ki: ha valóban jól akarunk dolgozni, és valóban szolgálni akarjuk szocialista társadal­munk ügyét, sehol sem enged­hetjük meg, hogy a kultúra öncélú legyen. Ellenkezőleg. Törekvésünknek arra kell irá­nyulnia, hogy a kultúra eszkö­zeivel ls segítsük a gazdasági faladatok teljesítését, az új irányítási rendszer bevezetését, az eszmei-politikai munkát, az emberek harmónikus és sokol­dalú fejlődését. Ennek érdeké­ben a jövőben az eddiginél is több gondot fordítunk az új munkamódszerek népszerűsíté­sére, a párt és a forradalmi szakszervezeti mozgalom hatá­rozatainak az ismertetésére, a kulturális forradalom széles körű kibontakoztatására. To­vábbra is terjeszteni és fej­leszteni akarjuk a népművésze­tet, a hagyományos kultúra minden formáját. A hangsúlyt azonban az általános műveltség megszerzésére, a szakismere­tek tökéletesítésére fordltjuk. Klubunkba rengeteg fiatal jár. A kulturális munkára vonatko­zó tervünket ezért úgy állítot­tuk össze, hogy ezek a fiatalok otthon érezzék magukat a klubban és megkapják mindazt, ami munkájukhoz és politikai­esztétikai eszmélésükhöz nél­külözhetetlenül fontos. Nem hagyjuk figyelmen kívül a ci­gányszármazásúak nevelését sem. A rendszeresített klub­délutánokkal is jő tapasztala­tokat szereztünk. — Sokat várunk a Csallóközi Színháztól és a csallóközi szín­házi napoktól. Tervünkben sze­repel, hogy a közeljövőben bemutatjuk valamelyik cseh­szlovákiai magyar író új szín­művét. Időszerűnek tartjuk a közeli Eperjesen tervezett" mű­vésztelep megvalósítását is, amit reméljük, ez idén már si­kerülni fog tétő alá hoznunk ... A hogy a kérdésekre adott válaszokat jegyeztük, arra gondoltunk, mi minden történik ebben a városban egyé­ni kezdeményezésből, önerőre építve. A dunaszerdahelyiek jobbnál jobb ötlete és fárad­ságot nem ismerő törekvése ki­fogyhatatlan. Tovább mégsem részletezzük, hogy mit végez­tek eddig, és mi a szándékuk a jövőben. Inkább azt jegyez­zük meg: a tavaly első ízben megrendezett csallóközi színhá­zi seregszemle olyan próbálko­zásnak bizonyult, amely való­ban országos méretűvé válhat­na. De csak akkor, ha ez a rendezvény nem marad csupán a dunaszerdahelyiek ügye, ha­nem szerves részévé és kiegé­szítőjévé válik nemzetiségi kul­túránk többi, — központilag is támogatott — nagyszabású rendezvényeinek. A tavalyi ünnepségsorozatnak sok-sok erénye ellenére az volt az egyik legnagyobb hibája, hogy szinte kivétel nélkül min­den megmozdulás az üzemi klub vállaira nehezedett. Az üzemi klub bírja a terhet, ön­magában azonban mégsem vé­gezhet mindent és nem is len­ne helyes, ha teljes „önellátás­ra" törekedne. Különösen ak­kor, ha a város kereteit meg­haladó akcióról van sző. Életünknek az az egyik leg­nagyobb hibaforrása, ha a mun­kát nem tudjuk megfelelően koordinálni. A „házasítás" most az elmélet és a gyakorlat kö­zelítésére, az erőnlét megisme­résére, nem utolsósorban reá­lis színházi tervezésre kinál jó lehetőséget. BALÁZS BÉLA • MONOGRÁFIA ILLÉS BÉLÁRÓL Diószegi András neves ma­gyar kritikus, nehéz feladatra vállalkozott. Illés Béláról írott monográfiájában bemutatja a 72-éves magyar író életútját és elemzi novelláit, Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia című nagy sikerű regényeit. Mindezt E. Fehér Pál írja a Lityeraturnaja Gazeta idei 5. számában közölt recenziójában. „A magyar kritika — állapítja meg a recenzens — Diószegi András kitűnő könyvével lerót­ta nagy kommunista írónkkal szembeni adósságát". Illés Béla 1923-tól Magyaror­szág felszabadításáig a Szovjet­unióban élt és sokat tett a ma­gyar irodalomnak a szovjet kö­zönséggel való megismerteté­séért és megfordítva. Életére s munkásságára olyan neves írók termékenyítő barátsága hatott, mint Alekszej Tolsztoj, Fagyejev, Lunacsarszkij és Lí­begyinszkij. A recenzens megemlíti, hogy Illés Béláról az első monográ­fiát a Szovjetunióban írták 1932­ben „Pemetétől a Tiszáig" cím­mel. Szerzője M. Zsivov. • PETER WEISS DRÁMÁT IR VIETNAMRÓL Ugyancsak a Lityeraturnaja Gazeta legutóbbi számában nyi­latkozik Peter Weiss Svédor­szágban élő német Író közel­múltban megjelent s most ké­szülő művéről. Peter Weiss kétrészes drámát Ir a vietnami háborúrol. Az el­ső részben Vietnam történetét írja meg a fegyveres felszaba­dító harc kezdetéig, a második­ban az amerikaiak barbár ag­resszióját mutatja be. „Az új dráma a Vizsgálatétól eltérő dramaturgiai eszközök­kel készül. Művem, melyen egy éve dolgozom, kevésbé stati­kus, fordulatokban gazdagabb, eseménydúsabb lesz. A fő súlyt nem az egyes jellemek ábrázo­lására helyezem. Célom: feltár­ni a történelmi folyamatot, mely mindenképpen a forrada­lomhoz vezet" — vallja az író. A drámában élő történelmi személyek is szerepelnek majd. Befejezését tavaszra ígéri a drámaíró. II A REGÉNY KÉRDŐJELEI „Életben marad-e" a regény vagy sem? E műfaj sorsa, le­hetőségei és távlatai — a leg­izgalmasabb irodalmi problé­mák egyike. A Szovjetunióban az utóbbi években átfogó mo­nográfiák jelentek meg a XX. század amerikai, angol, francia és latin-amerikai regényirodal­máról. E munkák alapvető szükséglete a regény fejlődési törvényszerűségeinek feltárása. E művek sorába tartozik T. Mo­tileva „A mai külföldi regény" című könyve is, melyet M. Szo­koljanszkij ismertet a Lityera­turnaja Gazeta idei 4. számá­ban. A könyv szerzője vizsgálódá­sait a századfordulón induló írók (Heinrich és Thomas Mann, Wels, R. Rolland, Bar­busse, valamint Faulkner) mű­veinél kezdi, de elemzi Henrich Böll, Max Frlsch, Bellou és több más író legújabb regé­nyeit is. Motileva szerint a mai re­gényt az elmúlt korok regé­nyétől elsősorban rendkívüli műfaji és stílusgazdagsága kü­lönbözteti meg. A modernista irányzatot boncolva megállapít­ja, hogy a „modernizmus és a realizmus szemben áll egymás­sal a világ- és emberszemlélet tekintetében, de ebből még nem következik, hogy kínai fal­lal el kell magunkat határolni mindentől, ami szokatlan az irodalomban " „A mai próza költőisége" cí­mű fejezetben érdekes okfejtés­sel szól a lírának és az epi­kának a regénybeli kölcsönha­tásairól és a montázs szerepé­ről a mai regényben, majd párhuzamot von a mai orosz és külföldi próza között. A recenzens véleménye sze­rint T. Motileva könyve e témá­ban alapvető jellegű és nagy érdeklődésre számíthat. A regényről széles körű vita folyik a szovjet irodalmi és kritikai folyóiratok hasábjain is. Lev Jakimenko neves orosz kritikus a regény ürügyén „ko­runk realizmusának jellegén és sorsán", az „író alapállásáról és világnézetéről" elmélkedik, (L. G. 1966. 118. sz.j, de gya­koriak az olyan kérdések is, amelyet I. Zolotusszkij tesz fel a Lityeraturnaja Rosszija 1966 47. számában: „Elhal-e a csa­ládregény — vagy a sorsre­gény, ahogyan Konsztantyin Szimonov nevezi —, s elfoglal­ja-e helyét a regény valame­lyik más válfaja." A vitacikkek szerzőinek többsége azonban e kérdésre inkább nem mel, mint igennel válaszol. • VALÓSÁGOS ÉS LÁTSZÓLAGOS ELIDEGENEDÉS M. Gusz szovjet filozófus a fenti címmel terjedelmes ta­nulmányt közöl az Inosztranna­ja Lityeratura 1966. 11. számá­ban. Áz elidegenedés fogalmá­nak tisztázása, teljes probléma­körének, valóságos és látszóla­gos tartalmának gondos elem­zése érdekében visszanyúl a múlt század derekáig, s Marxot és Engelst szembesíti Hegellel, majd Lenint Feuerbach-hal és Schopenhauerral, hogy megcá­folja az elidegenedés mai nyu­gati teoretikusainak — Klaus Mehnertnek, az amerikai „reál­iskola" képviselőjének — azt az állítását, hogy „elméletük" megalkotója Marx. A mai nyugati filozófiai és szociológiai irodalomban az el­idegenedésnek több koncepció­ját különböztetjük meg. „Az el­idegenedés lényegét illetően azonban a különböző felfogá­sok megegyeznek, először: misz­tikussá teszik a reális szociális­történelmi jelenségeket és fo­lyamatokat, másodszor: a re­ménytelenség, a kiábrándult­ság, a „kozmikus pesszimizmus" stb. ideológiáját képviselik." Az elidegenedés eszméjének leginkább az egzisztencialista filozófia hódol. E szerint a fé­lelem az emberi lét lényege, a nyugtalanság az ember útitár­sa, az élet pedig nem más, mint, „a halálért való lét". Az egzisztencialista filozófiá­ban különleges hely illeti meg Jean-Paul Sartre tanítását. „Sartre — a fasizmus és az imperializmus határozott ellen­sége, az igazság, a szabadság és a béke aktív harcosa" mondja a tanulmány szerzője. De „A dialektikus ész bírála- . ta" című könyv szerzője szá­mára „az eltárgyiasítás lehető­sége adva van az összes embe­ri viszonylatokban". Ez azt je­lenti, hogy az ember amennyi­ben cselekszik, annyiban szük­ségszerűen „eltárgyiasít", ön­magához viszonyítva idegenné tesz mindónt, amit a tényleges valóságban létrehoz. Sartre e művében Hegelre hivatkozik, aki szerint: az ember — anya gi és szellemi — tevékenységé nek minden gyümölcse az em­ber lényegének elidegenítése és eltárgyiasítása. Tevékenysé­gének termékei — számára idegen, felette uralkodó, tőle független ellenséges erőknek tűnnek. E látszólagos törvény elisme­résében Sartre Hogel nyomdo­kain haladva megállapítja: „Az egyén szenvedései igazi értel­met kapnak, ha megvilágosodik előtted, hogy a szenvedések konkrétan kifejezik az ember elidegenedését." Helyesen je­gyezte meg R. Garaudy — álla­pítja meg Gusz —, hogy „az elidegenedés, ahogyan Hegel számára nem, úgy Sartre szá­mára sem jelenti a történelmi jelenségeket, hanem metafizi­kus elméletet, mely szerint az elidegenedés az emberi tevé­kenység velejárója". Az elidegenedés teoretikusai Marxra hivatkozva az elidege­nedést mint jelenséget a szo­cializmusban is látni vélik. A szerző tanulmányában ezt meg­cáfolja. Véleménye szerint az elidegenedés csak olyan társa dalmak törvényszerű jelensége lehet, ahol az ember állandó kiszolgáltatottságban, létbi­zonytalanságban és magára ha­gyatva él. Ennélfogva a szocia­lizmusban csak szórványosan és sohasem szükségszerűen for dúlhat elő. (k. j.j Nagy János: Szerelmespár (1965, dombormű)

Next

/
Oldalképek
Tartalom