Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-08 / 39. szám, szerda

megérdemelt Sikerük Megalakulásának ötödik évfordulóját ünnepelte a múlt héten a dunaszerdahelyi Járási Építészeti Vállalat üzemi klubja mellett működő Csallóközi Színház. Az évforduló alkalmából a társulat tagjatt emléklapokkal, díszoklevéllel és tárgyi ajándékokkal jutalmazták. Az ünnepi összejövetelen G y üres ik József, a helyi nemzeti bizottság elnöke, a színház egyik alapító tagja egyebek között ezeket mondta: Miről írnak a szovjet lapok V

árosunkban a színjátszás gazdag múlttal rendelkezik. Az elmúlt öt évben megtartott tizenegy bemutató minden tekintetben azt igazolja, hogy a Csallóközi Színházzal egy eredményesen dolgozó, népszerűségnek örvendő, sokra hivatott együttes született. A városi nemzeti bizottság nagyra értékeli a társulat törekvését, és munkáját a jövőben ls támogatja. Ragyogó szemek, bólintó mozdulatok jelezték, hogy az elnök a közvélemény hangulatát fejezte ki, a társulat tagjainak véleményét tolmácsolta. A beszélgetést követő megjegyzések azt is elárulták, hogy itt a kultúra valóban tömegalapra épül, az eredmények mögött százak és százak munkája áll. A Csallóközi Színház jubileumi ünnepségével szinte egyidöben zajlott le az üzemi klub tematikus konferenciája. Itt is, ott is a jól végzett munka elemzése képezte az összejövetel központi kérdését. A kettős esemény késztetett arra, hogy elbeszélgessünk Dunaszerdahely kulturális életének szervezőivel. Gyurcsik József után Riedel Sándorhoz, a színház rendezőjéhez, a város kulturális életének egyik aktív tagjához fordultunk, aki kérdéseinkre ezeket mondta: — Azt, hogy a színjátszás vonalán mi mindent végeztünk az elmúlt években, sok lenne felsorolni. Röviden ezért inkább csak annyit, hogy városunk színjátszói 1948 óta szinte megszakítás nélkül dolgoznak. Évente átlag 2—3 bemutatót tartanak. Tevékenységükben határkövet jelentett 1981, mikor a járási építővállalat üzemi klubjában helyiséget kaptunk és megalakítottuk a Csallóközi Színházat, összesen mintegy 50 taggal, két rendezővel és egy művészeti vezetővel dolgozunk. Dramaturgiai tervünk céltudatos. Igyekszünk példát mutatni a többi együttesnek, s a szórakoztatás mellett a nézők esztétikai nevelését is feladatnak tekintjük. A

Csallóközi Színház, a csehszlovákiai magyar színjátszók legjobbjai közé tartozó állandó jellegű falujáró együttes minden évben részt vesz a színjátszók központi fesztiváljain. Bemutatói révén ismert és elismert mindenütt. Ám tevékenysége bármennyire is tartalmas, csak része az üzemi klub rendkívül szerteágazó kulturális munkájának. Kifejezésre jutott ez az üzemi klub tematikus konferenciáján is, ahol mind a vezetők, mind a felszólalók elmondták, hogy a 13 vállalat által fenntartott Intézmény ma már döntő meghatározója nemcsak Dunaszerdahely, hanem kissé Csallóköz kulturális életének. Rendezvényeit gyakran látogatják a vidékiek, ugyanakkor a klub együttesei rendszeresen felkeresik a környező falvakat is. De ezzel kapcsolatban adjuk át a szót Molnár Jánosnak, a klub vezetőjének: — Tekintve, hogy művelődési otthonunk még nincs, városunkban minden jelentősebb kulturális megmozdulás az üzemi klubban zajlik le. Tavaly 65 274 résztvevővel összesen 908 rendezvényt tartottunk. Az ipari tanulók részére hetente öt alkalommal szervezünk különféle szórakoztató-nevelő foglalkozást. Emeleti termeinkben esti iskolák és különféle szakkörök működnek. Olvasótermünkben 52 fajta újság és folyóirat áll az érdeklődők rendelkezésére. Néhány hete bevezettük „a máris igen népszerű műsoros teadélutánokat. Eredményes munkát fejt ki többek között a bábszínjátszó-, az építészeti-, a fényképészeti és az elektro-technikai szakkör és kiváltképpen az ifjúsági klub. T

udtuk, hogy Dunaszerdahelyen is dolgozik ifjúsági klub. Munkájáról azonban eddig keveset hallottunk. Most, hogy szóba került, kíváncsiak lettünk, milyen a hatásköre, működési területe. Erről beszélgettünk Botló Mihállyal, az ifjúsági klub vezetőjével. — A csallóközi Fábry Zoltán klub tavaly februárban alakult 126 taggal. Tevékenységünket névadónk munkásságának és példamutató emberi magatartásának a szellemében végezzük. Hetente tart'.ink összejövetelt. Irodalmi vitaesteket, előadássorozatokat és társaskirándulásokat szervezünk. Jelenleg a legjobban a 17 tagú elektro-, a 34 tagú építészeti-, és a 13 tagú fotoszakkör dolgozik. Elektfokörünk, amely a járás üzemeiben dolgozó mérnökökből, technikusokból és mesterekből áll, a tapasztalatcserét és a szakmai ismeretek gazdagítását tartja feladatának. Szándékunk, hogy gépész-, mezőgazdász-, közgazdász- és honismereti kört is alakítunk. G

yurcsik József, Riedel Sándor, Molnár János és Botló Mihály szavai után kíváncsiak voltunk arra is, mire készül Dunaszerdahely kulturális központja a jövőben. Szuchy M. Emilhez, a jubiláló színház és az üzemi klub művészeti vezetőjéhez fordultunk, aki a jövőre vonatkozó elképzelésükről így tájékoztatott: — Az elmúlt év eredményes munkája ismét bebizonyította, hogy mire képes és mire hivatott az üzemi klub. A jövőre vonatkozó tervünket az eddigi tapasztalatok alapján a szükségletek és igények messzemenő figyelembe vételével állítottuk össze. Abból indultunk ki: ha valóban jól akarunk dolgozni, és valóban szolgálni akarjuk szocialista társadalmunk ügyét, sehol sem engedhetjük meg, hogy a kultúra öncélú legyen. Ellenkezőleg. Törekvésünknek arra kell irányulnia, hogy a kultúra eszközeivel ls segítsük a gazdasági faladatok teljesítését, az új irányítási rendszer bevezetését, az eszmei-politikai munkát, az emberek harmónikus és sokoldalú fejlődését. Ennek érdekében a jövőben az eddiginél is több gondot fordítunk az új munkamódszerek népszerűsítésére, a párt és a forradalmi szakszervezeti mozgalom határozatainak az ismertetésére, a kulturális forradalom széles körű kibontakoztatására. Továbbra is terjeszteni és fejleszteni akarjuk a népművészetet, a hagyományos kultúra minden formáját. A hangsúlyt azonban az általános műveltség megszerzésére, a szakismeretek tökéletesítésére fordltjuk. Klubunkba rengeteg fiatal jár. A kulturális munkára vonatkozó tervünket ezért úgy állítottuk össze, hogy ezek a fiatalok otthon érezzék magukat a klubban és megkapják mindazt, ami munkájukhoz és politikaiesztétikai eszmélésükhöz nélkülözhetetlenül fontos. Nem hagyjuk figyelmen kívül a cigányszármazásúak nevelését sem. A rendszeresített klubdélutánokkal is jő tapasztalatokat szereztünk. — Sokat várunk a Csallóközi Színháztól és a csallóközi színházi napoktól. Tervünkben szerepel, hogy a közeljövőben bemutatjuk valamelyik csehszlovákiai magyar író új színművét. Időszerűnek tartjuk a közeli Eperjesen tervezett" művésztelep megvalósítását is, amit reméljük, ez idén már sikerülni fog tétő alá hoznunk ... A hogy a kérdésekre adott válaszokat jegyeztük, arra gondoltunk, mi minden történik ebben a városban egyéni kezdeményezésből, önerőre építve. A dunaszerdahelyiek jobbnál jobb ötlete és fáradságot nem ismerő törekvése kifogyhatatlan. Tovább mégsem részletezzük, hogy mit végeztek eddig, és mi a szándékuk a jövőben. Inkább azt jegyezzük meg: a tavaly első ízben megrendezett csallóközi színházi seregszemle olyan próbálkozásnak bizonyult, amely valóban országos méretűvé válhatna. De csak akkor, ha ez a rendezvény nem marad csupán a dunaszerdahelyiek ügye, hanem szerves részévé és kiegészítőjévé válik nemzetiségi kultúránk többi, — központilag is támogatott — nagyszabású rendezvényeinek. A tavalyi ünnepségsorozatnak sok-sok erénye ellenére az volt az egyik legnagyobb hibája, hogy szinte kivétel nélkül minden megmozdulás az üzemi klub vállaira nehezedett. Az üzemi klub bírja a terhet, önmagában azonban mégsem végezhet mindent és nem is lenne helyes, ha teljes „önellátásra" törekedne. Különösen akkor, ha a város kereteit meghaladó akcióról van sző. Életünknek az az egyik legnagyobb hibaforrása, ha a munkát nem tudjuk megfelelően koordinálni. A „házasítás" most az elmélet és a gyakorlat közelítésére, az erőnlét megismerésére, nem utolsósorban reális színházi tervezésre kinál jó lehetőséget. BALÁZS BÉLA • MONOGRÁFIA ILLÉS BÉLÁRÓL Diószegi András neves magyar kritikus, nehéz feladatra vállalkozott. Illés Béláról írott monográfiájában bemutatja a 72-éves magyar író életútját és elemzi novelláit, Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia című nagy sikerű regényeit. Mindezt E. Fehér Pál írja a Lityeraturnaja Gazeta idei 5. számában közölt recenziójában. „A magyar kritika — állapítja meg a recenzens — Diószegi András kitűnő könyvével lerótta nagy kommunista írónkkal szembeni adósságát". Illés Béla 1923-tól Magyarország felszabadításáig a Szovjetunióban élt és sokat tett a magyar irodalomnak a szovjet közönséggel való megismertetéséért és megfordítva. Életére s munkásságára olyan neves írók termékenyítő barátsága hatott, mint Alekszej Tolsztoj, Fagyejev, Lunacsarszkij és Líbegyinszkij. A recenzens megemlíti, hogy Illés Béláról az első monográfiát a Szovjetunióban írták 1932ben „Pemetétől a Tiszáig" címmel. Szerzője M. Zsivov. • PETER WEISS DRÁMÁT IR VIETNAMRÓL Ugyancsak a Lityeraturnaja Gazeta legutóbbi számában nyilatkozik Peter Weiss Svédországban élő német Író közelmúltban megjelent s most készülő művéről. Peter Weiss kétrészes drámát Ir a vietnami háborúrol. Az első részben Vietnam történetét írja meg a fegyveres felszabadító harc kezdetéig, a másodikban az amerikaiak barbár agresszióját mutatja be. „Az új dráma a Vizsgálatétól eltérő dramaturgiai eszközökkel készül. Művem, melyen egy éve dolgozom, kevésbé statikus, fordulatokban gazdagabb, eseménydúsabb lesz. A fő súlyt nem az egyes jellemek ábrázolására helyezem. Célom: feltárni a történelmi folyamatot, mely mindenképpen a forradalomhoz vezet" — vallja az író. A drámában élő történelmi személyek is szerepelnek majd. Befejezését tavaszra ígéri a drámaíró. II A REGÉNY KÉRDŐJELEI „Életben marad-e" a regény vagy sem? E műfaj sorsa, lehetőségei és távlatai — a legizgalmasabb irodalmi problémák egyike. A Szovjetunióban az utóbbi években átfogó monográfiák jelentek meg a XX. század amerikai, angol, francia és latin-amerikai regényirodalmáról. E munkák alapvető szükséglete a regény fejlődési törvényszerűségeinek feltárása. E művek sorába tartozik T. Motileva „A mai külföldi regény" című könyve is, melyet M. Szokoljanszkij ismertet a Lityeraturnaja Gazeta idei 4. számában. A könyv szerzője vizsgálódásait a századfordulón induló írók (Heinrich és Thomas Mann, Wels, R. Rolland, Barbusse, valamint Faulkner) műveinél kezdi, de elemzi Henrich Böll, Max Frlsch, Bellou és több más író legújabb regényeit is. Motileva szerint a mai regényt az elmúlt korok regényétől elsősorban rendkívüli műfaji és stílusgazdagsága különbözteti meg. A modernista irányzatot boncolva megállapítja, hogy a „modernizmus és a realizmus szemben áll egymással a világ- és emberszemlélet tekintetében, de ebből még nem következik, hogy kínai fallal el kell magunkat határolni mindentől, ami szokatlan az irodalomban " „A mai próza költőisége" című fejezetben érdekes okfejtéssel szól a lírának és az epikának a regénybeli kölcsönhatásairól és a montázs szerepéről a mai regényben, majd párhuzamot von a mai orosz és külföldi próza között. A recenzens véleménye szerint T. Motileva könyve e témában alapvető jellegű és nagy érdeklődésre számíthat. A regényről széles körű vita folyik a szovjet irodalmi és kritikai folyóiratok hasábjain is. Lev Jakimenko neves orosz kritikus a regény ürügyén „korunk realizmusának jellegén és sorsán", az „író alapállásáról és világnézetéről" elmélkedik, (L. G. 1966. 118. sz.j, de gyakoriak az olyan kérdések is, amelyet I. Zolotusszkij tesz fel a Lityeraturnaja Rosszija 1966 47. számában: „Elhal-e a családregény — vagy a sorsregény, ahogyan Konsztantyin Szimonov nevezi —, s elfoglalja-e helyét a regény valamelyik más válfaja." A vitacikkek szerzőinek többsége azonban e kérdésre inkább nem mel, mint igennel válaszol. • VALÓSÁGOS ÉS LÁTSZÓLAGOS ELIDEGENEDÉS M. Gusz szovjet filozófus a fenti címmel terjedelmes tanulmányt közöl az Inosztrannaja Lityeratura 1966. 11. számában. Áz elidegenedés fogalmának tisztázása, teljes problémakörének, valóságos és látszólagos tartalmának gondos elemzése érdekében visszanyúl a múlt század derekáig, s Marxot és Engelst szembesíti Hegellel, majd Lenint Feuerbach-hal és Schopenhauerral, hogy megcáfolja az elidegenedés mai nyugati teoretikusainak — Klaus Mehnertnek, az amerikai „reáliskola" képviselőjének — azt az állítását, hogy „elméletük" megalkotója Marx. A mai nyugati filozófiai és szociológiai irodalomban az elidegenedésnek több koncepcióját különböztetjük meg. „Az elidegenedés lényegét illetően azonban a különböző felfogások megegyeznek, először: misztikussá teszik a reális szociálistörténelmi jelenségeket és folyamatokat, másodszor: a reménytelenség, a kiábrándultság, a „kozmikus pesszimizmus" stb. ideológiáját képviselik." Az elidegenedés eszméjének leginkább az egzisztencialista filozófia hódol. E szerint a félelem az emberi lét lényege, a nyugtalanság az ember útitársa, az élet pedig nem más, mint, „a halálért való lét". Az egzisztencialista filozófiában különleges hely illeti meg Jean-Paul Sartre tanítását. „Sartre — a fasizmus és az imperializmus határozott ellensége, az igazság, a szabadság és a béke aktív harcosa" mondja a tanulmány szerzője. De „A dialektikus ész bírála- . ta" című könyv szerzője számára „az eltárgyiasítás lehetősége adva van az összes emberi viszonylatokban". Ez azt jelenti, hogy az ember amennyiben cselekszik, annyiban szükségszerűen „eltárgyiasít", önmagához viszonyítva idegenné tesz mindónt, amit a tényleges valóságban létrehoz. Sartre e művében Hegelre hivatkozik, aki szerint: az ember — anya gi és szellemi — tevékenységé nek minden gyümölcse az ember lényegének elidegenítése és eltárgyiasítása. Tevékenységének termékei — számára idegen, felette uralkodó, tőle független ellenséges erőknek tűnnek. E látszólagos törvény elismerésében Sartre Hogel nyomdokain haladva megállapítja: „Az egyén szenvedései igazi értelmet kapnak, ha megvilágosodik előtted, hogy a szenvedések konkrétan kifejezik az ember elidegenedését." Helyesen jegyezte meg R. Garaudy — állapítja meg Gusz —, hogy „az elidegenedés, ahogyan Hegel számára nem, úgy Sartre számára sem jelenti a történelmi jelenségeket, hanem metafizikus elméletet, mely szerint az elidegenedés az emberi tevékenység velejárója". Az elidegenedés teoretikusai Marxra hivatkozva az elidegenedést mint jelenséget a szocializmusban is látni vélik. A szerző tanulmányában ezt megcáfolja. Véleménye szerint az elidegenedés csak olyan társa dalmak törvényszerű jelensége lehet, ahol az ember állandó kiszolgáltatottságban, létbizonytalanságban és magára hagyatva él. Ennélfogva a szocializmusban csak szórványosan és sohasem szükségszerűen for dúlhat elő. (k. j.j Nagy János: Szerelmespár (1965, dombormű)