Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-04 / 4. szám, szerda

Két emlék Móricz Zsigmondról Hiába akarnék szerénykedni: akik olvasták Balogh Edgár Hét próbáját, tudják, hogy egyike voltam azoknak a csehszlovákiai fiatal magyaroknak, akiket — a harmincas évek elején — oly lelkesen védett Móricz Zsigmond, akik miatt az akkori Magyarországon annyi aljas bántalom érte. A hozzá fűződő számos emlék közül elmondok most kettőt, mivel ezek — úgy vélem — új vonásokkal gaz-> dagíthatják a képet, amely Móriczról a köztudatban él, s ,új adalékkal egészíthetik ki a csehszlovákiai ma" gyarság szellemi életének történetét s benne Móricz Zsigmond szerepét. 1

Q"3"I őszén le'•3/ hetett. Akkor viszonylagos pezsgés volt szellemi életünkben: a népfront-mozgalom eredményesnek ígérkezett, s több olyan kezdeményezés történt, amelyek — kedvezőbb történelmi helyzetben — alkalmasak lehettek volna demokratikus összefogás és egészséges közgondolkodás kialakítására. A falvakban új könyvtárak nyíltak, olvasókörök alakultak, a közművelődésügyi egyesületek kezdte-k komolyan működni, s lassanként már fonódott a lelkes kapcsolat a kultúra alkotói, terjesztői és fogyasztói közt; lelkes emberek vállalkoztak önként {vagy csak a puszta megélhetés biztosítása ellenében] a közvetítő szerepre, s munkájuk nyomán már érlelődtek a jövőbe mutató sikerek. Ilyen légkörben látogatott el Kassára Móricz Zsigmond. A Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület (SZEMKEj helyi titkára, a komoly, művelt, és szorgalmas Haltenberger Ince, aki a maga körzetében számos merész újítással, elsősorban az ún. apró munka szélesen megalapozott koncepciójának igenlésével tért el az inkább (ellenzéki) politikai célokat követő országos vonaltól — felajánlotta, menjünk ki Móriczcal valamelyik „olvasó-faluba". Ki ls rándultunk egy vasárnap délután, ha jól emlékszem, Szaláncára. A helyi olvasókör vezetőjénél kopogtattunk, s amikor a hívásra beléptünk, a falusi otthonok szokásos vasárnap délutáni hangulata fogadott: pihenő asszony, játsző gyerekek, 8 az asztalnál, már lámpa mellett, a házigazda, aki épp valami könyvet olvasott. Haltenberger bemutatott bennünket, s amikor a vendéglátónk meghalA

másik emlék személyesebb természetű. Körülbelül egy évvel később, 1938 novemberében, amikor már Magyarországhoz csatoltak bennünket, az egyik tízperces szünetben kapuhoz hívott a pedellus. Móricz Zsigmond hivatott. Átmentünk a közeli Lőcsei Házba, s itt az egyik sarokban üldögélve, elmondta, hogy az illetékesektől riasztó értesülést szerzett: a helyi reakciósok hajszát . szerveznek ellenem, nem is csak a diákmozgalmi múltam miatt, ha-nem azért is, lotta, hogy Móricz Zsigmond az egyik jövevény, zavart lett, mint aki nem hisz fülének-szemének ..., aztán csak álltunk mosolyogva. Móricz érezte, neki kell feloldani a csendet, azt kérdezte hát, ami Ilyen helyzetben a legtermészetesebb: érdekes-e, amit olvas? A házigazda még nagyobb zavarban, de most már ő is mosolyogva, elénk tette a könyvet: Móricz Zsigmond Boldog embere volt.. Felejthetetlen pillanat következett. Az író megint megragadta vendéglátónk kezét, ő is már szemérmesen zavart és meghatott volt: „Nagyon köszönöm" — mondta. S szemmel láthatóan valóban nagyon örült, hogy íme egy Kassa környéki faluban, méghozzá szórványvidéken, az ő könyvét olvassa vasárnap délután a pihenő földműves. Műve utat talált azokhoz, akikért és akiknek írta. Két boldog ember volt ekkor az ünneplő szobában: az író és olvasója. Aztán asztalhoz ültünk, fölengedett a feszültség, s időtlenül természetes emberi dolgokról folyt a szó: megélhetésről, közös küzdelemről, mindenféle jávakról, — kedvesen és egyszerűen (ahogy Móricz tudta irányítani az ilyen beszélgetéseket). Az úton hazafelé, majd este a városban is, apró jelek mutatták, mennyire fölvillanyozta és meghatotta Móricz Zsigmondot e váratlan találkozás a Boldog ember olvasójával. mivel a gimnazisták, akiket tanítottam, házilag sokszorosított diáklapot adtak ki, ezt én kéziratban olvastam és jóváhagytam, pedig a diákok ifjonti hévvel támadták benne a lengyelbundás dzsentriket, meg a dzsentrimajmoló városi urakat, akiknek nemzeti buzgalma az évenként egyszeri magyar bál megszervezésére korlátozódott. Móricz Zsigmond jól tudta, mit jelentett a régi Magyarországon a vármegyei urak boszszuló dühe, meg akarta tőle kímélni az áldozatul kiszemelt vidéki tanárt. Tanácsokat adott, felajánlotta, beszél az igazoló bizottság titkárával (aki szerencsére — miként kiderült s miként később már a népi demokratikus életünkben bebizonyosodott — igaz híve jol£ az írónak). Mindenesetre az a beszélgetés ott a Lőcsei Háznál fölszította a szelet s arra késztetett, hogy az első kínálkozó alkalommal otthagyjam a várost, amelynek pedig oly sok mindent köszönhettem, amelyet nagyon megszerettem, ahol (talán) engem is kedveltek, s a párizsi egyetem ösztöndíjasaként Franciaországba távozzam ... Ahogy mondtam, vannak korábbi emlékeim is Móricz Zsigmondról, ezek azonban túlságosan személyesek (például az, hogy szerette apámat, ezt a töprengő és szomorú magyart, s szívesén üldögélt vele, nagyokat hallgatva ... j vagy összeolvadnak más nemzedéktársaim emlékeivel, elsősorban, persze, Balogh Edgáréival, — s méltányosabb, hogy ők írjanak róluk. DOBOSSY LÁSZLÓ Ne nevessünk „kegyeletből" „Szecessziós" Szevillai borbély Banská Bystricán A tréfának néhány hét alatt „szakálla nő", s azután ritkán nevet rajta már valaki. Hát mégha a tréfa néhány öves! Mivel a klasszikus vígoperák színpadjaink állandó repertoárjához tartoznak — kényteleinek vagyunk néhány százéves tréfákon nevetni. Mondani sem kell talán, hogy ilyenkor nem is jókedvünkben, hanem inkább a nagy mester műve iránti kegyeletből nevetünk. S mégis, amikor Banská Bystricában, az ottani Tajovský Színház operaegyüttesének legutóbbi bemutatóján a Szevillai borbély jeleneteit figyeltem — jót mulattam, derűs komédiázásnak örültem. Az immár kereken 150 éves vígopera ma is üdén és frissen hatott, nevettetett, szórakoztatott. Az oly gyakran játszott Szevillai borbély színrevitelében az előadás alkotóit a „ne nevettessünk kegyeletből" gondolat vezérelte. Elvégre, aki csupán Rossini zenéjét Igényli, az nagyszerű élményt szerezhet a rádióból, hanglemezről is. A színháznak élő, mat embert megragadó — esetünkben nevettető — produkciót kell nyújtania, egyszerűen azért,. ho«v „legyen miért színházba menni*. A Beaumarchals színdarabjának, Sterbini szövegkönyvének és Rossini zenéjének ötvözetéből született mű történelmi elemezése hozta az ötletet, hogy vagy 80 évvel fiatalítsák meg a történetet, helyezzék a múlt századvég szecessziós környezetébe. A napjaink emberéhez aránylag közelebb állő kor jelentős szabadságot nyújt a rendezőnek, könnyebb megértést kínál a nézőnek. A szecessziós kulisszák (Pavel M >JÉ SOR 'ÍGÖIÍÍS JHS ^H HHM V^H K t -1-, 5*; - \

1 ^•HL^ J M HN 1 IĽÄŔ!" Í <S * IRLSFÄ JFÍ. ÜLF ' -11 Á Ž'^VL^ÁBI 1 Herchl munkája), a Girardi kalapos, századvégi jelmezekben könnyedén és fesztelenül mozgó szereplők az operett könynyed-bohókás hangulatát teremtik meg. A rendező (Drahomíra Bargárová) az együttest civil kifejezésmódra vezette, amit a módosított szövegkönyv is lehetővé tett. Jelentősen kibővítették a prózai szöveget, s a szentimentális Almaviva csélcsap fiatalember hihető alakjában lép elénk. Ján Zemko Amaviva gróf szerepében meggyőző teljesítményt nyújt, Miroslav Bozdéch (Figaro) az énekelt részek pergő nyelvezetet igénylő előadásában birkózik az elavult fordításban alkalmazott szlovák szöveggel. A Banská Bystrica-i operaegyüttes a Szevillai borbély bemutatóján jó teljesítményt nyújtott, főleg Vojtech Javora karmester munkája révén, akinek sikerült leküzdenie a zenekar hosszú ideig megoldatlan káderproblémáját. Az 'együttes Komáromba és Érsekújvárra is ellátogatott, s bizonyára sikere lesz a losonci, rimaszombati szereplésén is. Az újévben Janáček, AndraSovan, M. de ľalia és G. Menotti operáival gazdagltja repertoárját a színház, amely legutóbbi bemutatójával ls bizonyítja, hogy a klasszikusok zenéjének szépségeit a színpadi produkció eszközeivel hatványozottan képes napjaink nézője elé vinni és sikert aratni. VILCSEK GÉZA Jelenet a Szevillai borbély Banská Bystrica-i előadásébúi. (J. Baršovský felv.) • AZ OLVASÖK még emlékeznek rá, amikor az egész világot megdöbbentette a hír a Glasgow—London vonalon történt két és fél millió fontos vonatrablásról. Ken Annakín-nak megtetszett ez a történet és bűnügyi komédiát készít belőle. A ba-ndafűnök szerepét Vittorio de Sicára bízta. nnfliMiM m x HfECTElilM Díjnyertes filmek — eltérő szemszögből A nyugat-németországi Mannheim filmfesztiválján, a fiatal rendezők seregszemléjén tavaly, ha jól emlékszem immár negyedszer, csehszlovák alkotás vitte el a pálmát. S bár a Szigorúan figyelt vonatok hazai közönség-visszhangja eléggé ellentmondásos, kritikánk egyöntetűen dicsérte /. Menzel protektorátusi vasutas környezetben lejátszódó filmjét. Éppen ezt az egyöntetűséget veszi célba, a PÁRTÉLET idei első számában František J. Kolár. Múló divatsikernek tartja a filmet, amely nézete szerint hamis, idillikus képet fest a német megszállásról. Véleménye szerint ez a beállítás teljesen megfelel annak, amit a mai revansista irodalom és sajtó kürtöl világgá a protekturátusi viszonyokról. Furcsálja, hogy a különféle kritikusok ezt az „egyoldalú" művet egyformán jónak találják. Pedig „... nemsokára a mai fiatal kritikusok legalább úgy fognak szégyenkezni ezért a véleményükért, mtnt ahogy ma szégyenkeznek idősebb társaik a sematizmus és a dogmatizmus idején elkövetett hibáikért A fordulatosán és kultiváltan megírt széljegyzet második részében a szerző még élesebben bírálja ]. Procházka és K. Kachyňa Kocsival Bécsbe című filmjét. Elég röviden ismertetnünk a film tartalmát, hiszen mozijaink már előadták ezt a művet. A háború vége felé egy cseh fiatalasszony, akinek férjét a németek megölték, s akiben a legerősebb érzés a gyűlölet, egyedül marad, elvágva a világtól és egymásra utaltan, egy német katonával. „Magára hagyatottságukban, a sötétségtől és a csöndtől félve túllépik az „általános jog" és a gyűlölet határait s nem állják útját annak, hogy eluralja Őket a szerelem". Ekkor találnak rájuk a partizánok, a katonát megölik és az asszonyt meggyalázzák... F. J. Kolár, úgy hiszem joggal, hitelt nélkülözőnek tartja a film egyes alakjai cselekvésének motiválását. A rendező tényleg egy elvont filozófiai sémához akarja görcsösen hozzáidomítani a hősök jellemét. A széljegyzet írójának számos bíráló észrevétele minden vitán felül telitalálat. Csak két dologban nem eléggé pontos. Egyrészt azt írja: kritikánkról, hogy véleménye erről a filmről már nem annyira egyöntetű, mint az előbbi film esetében volt. Viszont tudnia kell, hogy a kritika véleménye ezúttal majdnem egyöntetűen kedvezőtlen volt. Másrészt, cikke befejező részében gúnyorosan kijelenti, hogy a Kocsival Bécsbe is „minden bizonnyal tapsra és csodálatra számíthatott volna" Mannheimben. Közben megfeledkezik róla, hogy ez a film a magyar Hideg napokkal megosztva Nagydíjat nyert — Karlovy Varyban ... Erkölcsi és anyagi haszonnal jár a művészet exportja Mostanában sok szó esik róla, hogy ipari exportunk nem felel meg a követelményeknek és fokozása múlhatatlanul fontos gazdasági érdek. Ebben a vonatkozásban azonban van egy terület, ahol nincs komolyabb hiba, ahol az export-import mérleg is nagyjából kiegyensúlyozott. A zene- és a színművészetre célzunk, amelynek „kereskedelmi kormányosa", a Pragokoncert iroda sokat tett már eddig is a csehszlovák zene- és színművészek nemzetközi rangjának öregbítésére. A RUDÉ PRÁVO egyik decemberi számában Miloš Fiala beszélgetett a Pragokoncert két vezetőjével. Aki ezt az írást olvasta, ezentúl bizonyára megbecsüléssel tekint művészetünk ilyen sajátos „exportjára". A cikkből megtudjuk például, hogy Nyugaton rendkívül nagy sikernek örvendett a Laterna Magica, a Fekete Színház és a Semafor színiegyüttese. Elsősorban azért, mert „kézműves konfekció" helyett új, eredeti, művészileg igényes műsorral lepték meg a közönséget és a kritikát is. Közismert, hogy ritka tehetségű zeneművészeinket és szimfonikus zenekarainkat világszerte számontartják. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy mondjuk Olaszországban művészeink fellépése minden esetben telt házat vonz. Ugyanez vonatkozik Japánra, a Szovjetunióra és más országokra is. A Pragokoncert művészi ügynökség közvetítésével tavaly több mint 14 ezer művészünk vendégszerepelt külföldön, míg mintegy 4,5 ezer külföldi művészt tapsolhattunk meg idehaza. Az „exportált" művészek számát tekintve túlteszünk a Szovjetunión is és ez a két ország lakosságának számát egybevetve, valóban nagy szó. Annál is inkább, mert az erkölcsi siker mellett nem marad el az anyagi sem. Csak tavaly 16 millió deviza koronát „hozott a konyhára", ebből 5 milliót kemény valutában ez a művészcsere. Ma már pl. a Cseh Filharmónia tiszteletdíja még egyszer annyi, mint néhány évvel ezelőtt. Ebből is látható, tévednek azok, akik úgy vélik, hogy a kultúrára fordított kiadások feleslegesek, mert nem térülnek meg. Eltekintve az ilyen álláspont helytelenségétől, a kultúrának, a művészetnek nem egy ágazata ma már nemcsak önellátó, hanem hasznot is hoz. A művészetelméletben is követelmény a dialektika Kétségbevonhatatlan igazság, hogy a művészetet mindenki saját Ízlésének, elméleti és gyakorlati felkészültségének megfelelően éli át és értékeli. Bár az ízlés egyénenként állandóan fejlődik, s így a nézetek is újjáfonnálódnak, mégis szükséges az esztétika, amely tudományos szinten, objektíven méri fel és rendszerezi az egyes áramlatokat, alkotásokat S ebben a kategóriában a marxista esztétikának legjellegzetesebb vonása, hogy kizárja a dogmatizmust, mert a dialektikát pártolva, nem tarthatja befejezettnek az e téren végzett kutatómunkát. Ebből a gondolatsorból indul ki Tomáš Straus a PRAVDA december 28-i számában megjelent cikkében, amelyben az esztétikai elmélet sokrétűségét és az alkotói gyakorlat egyediségét fejtegeti. A művészetelmélet egyes nagy alakjainak esztétikai felfogását elemezve arra a következtetésre jut, hogy ezek az elméletek helyesek s egyben helytelenek. Helyesek addig, mig új szemszögből vizsgálják a művészetet. Helytelenné válnak viszont akkor, ha a felmérésnek csupán ezt a módját tartják útravezetőnek és intoleránsak minden más magyarázattal szemben. Sajnos, a művészetelméletnek s az esztétikának egész eddigi fejlődésében kísért ez az egyoldalúság. A művészet „rangsorolásában" természetesen nemcsak a2 elméletnek, hanem a művészt alkotómunkának, a gyakorlatnak is van szava — állapítja meg a cikkíró. Mennyi módszertani újdonsággal járt és jár pl. az ún. modern művészet. ,,ÁtÍg egy félévszázad leforgása alatt számos új, de egyben ellentmondó eljárás született, úgyhogy joggal kételkedhetünk benne, hogy ezt a sokrétűséget besorolhatjuk-e a modern művészet fogalmának zászlaja alá". . Az •észtétikábán káros minden leegyszerűsítés, mert a művészétben csak egy dolgot tarthatunk Változatlannak, mégpedig az állandó változást, fejlődést. Világos tehát, hogy az elmélet ezt a sokoldalúságot nem tévesztheti Szem elől. Ugyanakkor más a hely- J. 4. zet az egyes művészek tekintetében. Kimagasló, sajátosan új alkotás csak akkor hagyhatja el műhelyüket, ha a sok út közül klválasztják azt, amely számukra a legmegfelelőbb, s amelyen fa 1967. önérvényesülésük a leginkább elérhető. (g. i-J