Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)
1967-01-11 / 11. szám, szerda
A z ünnepek előtt Prágában jártam és benéztem a Károly Egyetem bölcsészeti karának magyar intézetébe, ahol a könyvespolcokon a magyar szépirodalom cseh és szlovák fordításait fedeztem fel. A klasszikusok: Jókai, Mikszáth, Móricz és Gárdonyi mellett az új írónemzedék képviselői sorakoztak. Olyan neveket találtam köztük, mint Németh Lászlót, Déry Tibort, Karinthy Ferencet és Szabó Magdát. A fordítások közt második, sőt harmadik kiadásra is akadtam. Ez a látvány, a könyvtárnyi fordítás arra ösztönzött, hogy felkeressem a Csehszlovák írószövetség fordítói szakosztályának elnökét, dr. Hradský Lászlót, s elbeszélgessek vele és némi betekintést nyerjek a műfordítás munkájába, műhelytitkaiba. Amikor beléptem szerény, de ízlésesen berendezett lakásába, Hradskýt éppen munkában találtam. Asztalán ott hevert a magyar—cseh szótár kefelenyomata r amelyen az utolsó javításokat végezte. — Ez a munka mondta a házigazda mosolyogva — nem tartozik ugyan a szépirodalomhoz, nálunk mégis éppen szépirodalmi szempontból rendkívül fontos, mert a szótár a fordítók nélkülözhetetlen munkaeszköze. Az a helyzet, hogy nincs egy rendes magyar—cseh szótár — a Brabák-féle már elavult — ezért a Pedagógiai Kiadó elhatározta, húsz-huszonegy ív terjedelemben egy kisebb szótár megfelentetését, hogy a legégetőbb szükségleteket kielégítse. Tekintettel az ügy sürgősségére elvállaltam a szótár szerkesztését. Most, hogy a munka végére jutottam, azt mondhatom, hogy vállalt feladatomat szívesen végeztem el. Az az izgalom fűtötte munkámat, amit minden fordító nagyon jól ismer, ha egy-egy szó vagy jelző megfelelő és találó kifejezésére bukkan. Ez az izgalom, úgy vélem, az alkotói izgalommal rokon, és Hradský esetében, — aki közel két évtizede a magyar Irodalom cseh tolmácsolásának a szolgálatában áll — ez nagyon is érthető, mert műfordítói munkáját, amint másoktól is hallottam, nagy gonddal és lelkiismeretesen végzi. — Evekkel ezelőtt — folytatla — amikor a Szépirodalmi Kiadó megalakult a klasszikus sorozatba két magyar író került, Mikszáth és Móricz, nyolc-nyolc kötettel. Az előbbi válogatását én, az utóbbit Rákos Péter, a magyar intézet vezetője végezte. Akkoriban fókáit kihagytuk, mert arra gondoltunk, hogy Jókai régebbi fordításai révén elég ismert már a cseh olvasók körében és ezért csak halálának 50. évfordulóján jelent meg a Rab Ráby. Es amint ez előrelátható volt, tekintettel a nagy sikerre, utána a Kőszívű ember fiai került kiadásra. Egyébként — teszi hozzá — a magyar klasszikusok közkedveltek nálunk. Példa rá a Különös házasság, amely három kiadásban, és az utolsó, közel ötvenezer példányban jelent meg. Hradský Mikszáthtól a következő köteteket fordította: Különös házasság, A Noszty fiú esete, Beszterce ostroma, Szent Péter esernyője, Két választás Magyarországon, Gavallérok, Két koldusdiák és most került sor A fekete város-ra. Mórtcztól a következő kötetek jelentek meg eddig: Űri muri, Rózsa Sándor, A boldog ember, az Árvácska és A betyár egy kötetben, Elbeszélések. Gárdonyitól Egri csillagok és a Láthatatlan ember. Két Kosztolányi regény, és legutóbb az írószövetség kiadójának gondozásában Karinthy Frigyes a Tanár úr kérem ... című kis gyűjteménye ' jelent meg. Karinthyt azonnal szétkapkodták. Átütő sikere volt. A kis gyűjtemény egy-egy karcolatát a lapok is közölték és a rádió is sugározta. A kiadóhoz levelek is érkeztek, amelyeknek írói nagyobb Karinthy válogatást szorgalmaztak. — Hiába — nevet Hradský — a szatíra hiányzik, különösen olyan szatíra, mint Karinthyé, azonkívül azt sem szabad elfelejteni, hogy ez az irodalmi műfaj rokon a cseh irodalommal. E sikerrel kapcsolatban meg kell említenem Illés Béla Kárpáti rapszódiáját ls, amely nálunk négy kiadásban elfogyott. Rajta kívül Németh László és Szabó Magda első könyvének olyan sikere volt, hogy rövid idő alatt több könyvük került a cseh könyvpiacra. Hradský hangsúlyozza, hogy mindkét író művei keresettek. Igen szépen fogy Darvas József két könyve, Máról holnapra és Vízkereszttől szilveszterig. Darvas újat hozott, a húszas évek magyar tanyavilágát tárta fel a cseh olvasó előtt. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy nemcsak az élen járó magyar íróHIVATAS es KÜLDETES kat fordítják, de a fordítók rendelkeznek annyi önállósággal, ha megtetszik nekik egy könyv akkor fordításra javasolják. — Így történt ez — mondja — Bárány Tamás Apátlan nemzedék című könyvével. Amint elolvastam, azonnal fordításra javasoltam. El is fogadták. A könyv a kiadó lektorának anynyira megtetszett, hogy a Klubsorozatba javasolta és az eredeti szerződést, amely tízezer példányra szólt, megváltoztatta ... Azt hiszem, huszonötezer példányban jelent meg. A sikeres könyvek közé tartozik még Karinthy Ferenc Budapesti tavasza és Déry elbeszélései. A továbbiakban Hradský elmondja, annak ellenére, hogy az utolsó húsz esztendőben a magyarországi irodalom ismertetésében és népszerűsítésében nagy előrehaladás tapasztalható, de szerinte még távolról sem Jelenti, hogy mennyiségben ez kielégítő volna. Vonatkozik ez a klasszikusok és az élő írók műveire egyaránt. Példa rá, eddig Krúdy Gyulának egyetlen műve sem jelent meg cseh nyelven, holott volna miből válogatni. Ami pedig az új írókat illeti, az a nézete, hogy a cseh olvasók jóformán alig ismerik a legújabb magyar Irodalom törekvéseit. Véleménye szerint nagyon aktuális lenne az ifjú magyar írónemzedék elbeszéléseiből egy válogatást öszszeállítani. Ezen fáradozik most: sajnos, eddig még nem sikerült tervét elfogadtatni. — De hát ami késik, nem múlik — folytatja. — A kiadókra nem panaszkodhatom, azok igen nagy megértéssel viseltetnek javaslataink iránt. Es amit a prózai antológiával kapcsolatban mondtam, az érvényes a költői antológiára is. Az élő költök közül csak Illyés Gyulát sikerült kihozni. A klasszikus magyar költészetnél már sokkal jobb a helyzet. Eddig Kamii Bednár cseh költővel közösen sikerült lefordítanunk egy nagy Petőfi-válogatást. Megjelent továbbá közös tolmácsolásban Arany, József Atilla, Tóth Arpád, Radnóti Miklós és most egy Ady-válogatás. Az utóbbin három évig dolgoztunk. Semmi kétség, a kitűnő prágai műfordítói gárdában, amely szívén viseli a magyar irodalom cseh nyelvre való átültetését, Hradský és Kamil Bednár fáradhatatlan munkásságával az élen jár. Amikor feltettem azt a kérdést: mikor alakult ki benne az a gondolat, hogy a műfordítást hivatásának válaszsza és a cseh—magyar irodalom kapcsolatát munkatársai segítségével egvre magasabb szintre emelje, Hradský a következőket válaszolta: — Régi diákkori álmom volt ez, aminek megvalósításában a háború kitörése akadályozott meg és csak a felszabadulás utáni üdvös légkör tette lehetővé, hogy dédelgetett tervem lépésről-lépésre tért hódítson. A terv kialakulásában szerencsés nevelésem is hozzájárult, magyarul és csehül egyaránt tudtam és módomban volt a magyar és cseh irodalom költőit és íróit megszeretnem. Es bizonyára ezért van az, hogy műfordítói munkámban igényességre törekszem, eddig még egyetlen olyan művet sem ültettem át cseh nyelvre, amelyhez valamilyen belső kapcsolatom ne lett volna. — Műfordítói munkásságommal kapcsolatban — folytatja — szeretném azt a hiányt is szóvfi tenni, hogy az itteni kritika nem foglalkozik érdemben a megjelent magyar művekkel. Ez egyébként a kis nemzetek átka, mert ha történetesen egy angol, francia vagy német könyv jelenik meg cseh fordításban, a kritika kimerítően foglalkozik vele. Pedig nézetem szerint rendkívül értékes és tanulságos lenne, mind az írók, mind a műfordítók számára, ha egy hivatott cseh irodalomkritikus elemezné a megjelent magyar müvek hatását a cseh iro dalom egészére. Ezt a kérdést már felvetettem két évvel ez előtt a magyarországi fordítói konferencián, de eddig kielégí tő eredményt még nem értem el. — A magam részéről egyébként — teszi hozzá — nemcsak magát a színvonalas fordítást tartom fontosnak, hanem az ezzel fáró kultúrpolitikai munkát ts. Ez alatt azt értem: odahatunk, hogy a fordításra kerülő művek valóban visszatükrözzék a magyar irodalom legjavát. — E munka — hangsúlyozza — egyetlen komoly feltétele a tájékozottság. Ha az ember eredményt akar elérni ezen a területen, szükséges, hogy figyelemmel kísérje az irodalmi és kulturális folyóiratokat, és megkapja a legújabban megjelent műveket, amelyeket az ember képtelen a saját erejéből beszerezni. Mindez természetesen még hatványozottabban érvényes a csehszlovákiai magyar irodalomra. Hogyan ts alakulhat ki bennünk erről a mi kis irodalmunkról egy hiteles kép, ha a megjelent művek nem jutnak el hozzánk, és az egyetlen irodalmi folyóiratot, Irodalmi Szemlét sem küldik el, hogy legalább némi betekintést nyerhessünk az irodalmi törekvésekbe. Szinte érthetetlen, hogy egyetlen szerző sem vesz magának annyi fáradságot, hogy címünkre postára adta könyvét. Ilyen mostoha körülmények között eddig egyetlen csehszlovákiai magyar író művét sem Javasolhattam cseh fordításra. — Most azt hiszem, és nagyon remélem — folytatja —, hogy gyökeres változás áll be e mostoha területen is, mert a Csehszlovák Írószövetség vezetősége komolyan érdeklődik a nemzetiségi irodalom fejlődése iránt. A kérdéssel az írószöszövetség műfordítói szakosztálya foglalkozott és arra az eredményre jutott, hogy fel kell szólítani az itteni magyar szekció vezetőségét, hogy a megjelent müvek javát juttassa el az írószövetséghez, hogy lektori véleményt kaphasson a beküldött könyvekről. Es ezúttal szükségesnek tartom újra megismételni, hogy a magyar müvek cseh nyelvre való átültetésénél mindig azt az elvet vallottuk, hogy a magyar irodalom legjavát kell bemutatnunk, és ezért ugyanezt az elvet érvényesítjük majd a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatban is. Nem fér kétség hozzá, hogy Hradskýnak minden tekintetben igaza van. Mindezt dr. Rákos Péter, a Károly Egyetem Magyar Intézetének vezetője — aki közben megérkezett — ls megerősíti, és magam is tanúsíthatom, hogy annyira elmerültünk mindennapi kis problémáinkba, hogy a fáktól nem láttuk az erdőt. Mégis az a tény, hogy néhány könyvünk szlovák nyelven is megjelent, tagadhatatlanul fejlődést jelentett és örömünkre, buzdításunkra szolgált, mint ahogy örömöt Jelent számunkra az is, hogy egy Fábry-válogatás jelenik meg ez idén cseh nyelven, a szerző 70. születésnapjára. Szükségesnek tartom itt megjegyezni, hogy a levelet az írószövetségtől már megkaptuk, könyveink tehát a prágai magyar lektorokhoz kerülnek, akik véleményüket majd lelkiismeretesen megindokolják. Köztük lesz Hradský is, aki, mint a műfordítói szakosztály elnöke, tagja az írószövetségnek és értékes műfordító munkásságán kívül olvas, véleményt mond egy-egy műről, azonkívül hivatalos dolgokat is intéz, és hozzá kell tenni, eredményesen. Mindenre jut ideje, mert vállalt feladatát hivatásának tekinti. SZABÓ BÉLA Nyílt válasz egy „életben csalódott diáklány" levelére EGY ÉRETTSÉGIZETT LÁNY elkeseredett hangú levelét volt alkalmam olvasni, 1966 nyarán érettségizett. Hároméves tanulmányi átlaga 2—3 között váltakozott, írja bevezetőjében a lány. Pedagógus szeretne lenni, de felvételt vizsgái nem sikerültek. Ekkor — mint képesítés nélküli — az iskolaügyben szeretett volna elhelyezkedni, de ez sem sikerült. Mitévő legyen, mit csinállon? Szülei idősek, kell a pénz, valahol el kellene helyezkednie, de hol? Ennyit ír levele első felében a magát még most is diáknak nevező 19 éves lány. Levele másik felében általunk nem ellenőrizhető dolgokat említ. Azt írja, hogy XY, nála sokkal gyengébb tanuló protekcióval került a főiskolára, egy másik állást kapott, stb A PROBLÉMA NEM TIPIKUS, de mégis szólni kell róla. Rögtön azzal kell kezdenünk, hogy a tervgazdálkodás még hosszú évekig megköveteli az egyes főiskolák irányszámainak megadását Valamikor sem a felvételire, sem pedig a irányszámra nem volt szükség, mert a kapitalista viszonyok között teljesen szabad volt a munkaerő-gazdálkodás. Tehát minden érettségizettet felvettek az egyetemekre, főiskolákra. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a főiskolai tanárok az első két-három szemeszter úgynevezett szólóvizsgáin alaposan kiszűrték az oda nem valókat. A múltban a főiskolai képesítés (és más képesítés sem) nem jelentett állást, elhelyezkedést. Az állásokat általában meg kellett pályázni, és ha nem volt üresedés, bizony öt-hat évig is várni kellett az elhelyezkedésre. Mindezt azért kellett elmondanunk, mert mi az egyetemekre, főiskolákra csak annyi jelentkezőt veszünk fel, (például a Pedagógiai Fakultásra lsj," ahány szakemberre, pedagógusra négy év múlva, majd ha végez a jelölt, szükségünk lesz. Nálunk ugyanis nincsenek „diplomás munkanélküliek", ml minden képzett embert elhelyezünk. Mivel pedig a pedagógiai állások túlnyomó részt fiatal, szakképzett erőkkel már feltöltődtek, az oktatásügyi tervezők irányszámokkal korlátozzák a pedagógiai iskolákra, a pedagógiai fakultásokra való jelentkezést. Szlovákiában vannak „divatos" szakmák, ahová ötször-hatszor többen jelentkeznek, mint ahányat a főiskola felvehet A felvételi vižsgák bizottságainak ilyenkor egyrészt igen könnyű a dolguk, mert 80—90 jelentkezőből ki lehet választani 20—25 valóban jó, minden szempontból megfelelő tanulót, másrészt viszont nagyon nehéz a feladatuk, mert sok közepes, de talán még jő tanulót is el kell utasítaniuk. Sajnos a magyar tannyelvű általános középiskolák tanulóinak zöme társadalomtudományi főiskolákra Jelentkezik, márpedig éppen ezek azok a túlpreferált szakok, ahol valóban nagy a szelektálás. A levél írója is azt írja, hogy 65 jelentkezőből csak nyolcat vettek fel, tehát annyit, amennyit a tervezés alapján az oktatás-gazdaságtanl szakemberek beütemeztek. Az elhelyezkedési és az iskolai helyek megnyitása ui. nem követheti minden egyén kívánságait, mert akkor egyes területeken túlképzés történnék, tehát a már végzett szakembereket nem tudnánk elhelyezni. A „divatos szakmák" köre az Idők folyamán változik. Sajnos az ilyen divatos pályák választásánál gyakran nem csupán a reális szükségleteket mérlegelő nézőpont hiányzik, hanem az egyén adottságaival sem számolnak eléggé. Ez a magyarázata például, hogy Szlovákiában 20-szor több tanuló jelentkezik az egyes művészeti pályákra a felvehetők számánál. Sajnos a magyar iskolákat végzett fiatalok tudatában a műszaki pályákkal szemben tanúsított helytelen szemlélet még mindig kísért. „Nem szeretem a matematikát, a fizikát" hangzik a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem jelentkezik műszaki főiskolára. Ezek nem „divatos" szakmák, pedig a társadalmi szükséglet éppen ezek iránt nő szemmel láthatóan. SZOCIALISTA VISZONYAINK ugyan objektíve valóban lehetőséget adnak az egyén és a társadalom viszonyának egybehangolására, ez azonban nem Jelent minden esetben „megvalósult állapotot". Hiszen egyelőre még sok az olyan részben objektív, részben szubjektív körülmény, amely hátráltatja ezt a folyamatot és amely gyakran megzavarja az egyén és a társadalom viszonyát. Ezek pedig — mint ebben az esetben is — rendszerint konfliktusokat okoznak. Gyakran van itt szerepük a múltból örökölt előítéleteknek vagy sok más tényező által kialakított hamis, illetve részben hamis társadalomképnek. Világos, hogy nem lehet például mindenki pedagógus. Az is természetes, hogy ma már csak főiskolai képesítéssel rendelkezőket vesznek fel iskolai szolgálatba. Ugyanakkor azonban kevesen jelentkeztek műszaki pályákra, ahol persze a matematikának, a természettudományok anyanyelvének ismerete elengedhetetlenül fontos feltétel. Hazánkban az érettségizők kb. 60— 70 százaléka jut főiskolára. Az anonim felvételi rendszer mellett ezek zömmel a legtehetségesebb tanulók. A többiek felépítményi iskolákban, vagy más, az érettségizőket előnyben részesítő ipari iskolában helyezkednek el (pl. rádió-televízió szerelő, műszerész, nyomdász, egészségügyi technikus stb.). ÜGY VÉLJÜK, múltból örökölt előítélet azt gondolni, hogy az érettségizett embernek csakis az íróasztal melletti munka dukál. Hibás szemlélet nem látni, hogy az iskolában kapott általános műveltség minden pályán óriási előny. A társadalom fejlődését, az egyén sokoldalú kibontakozását gátló felfogás a középiskolai érettségi megszerzését időfecsérlésnek nevezni, ha az érettségiző nem kerülhet be a főiskolára. Vajon nem kap-e többet az élettől az az ember, akinek szélesebb a látóköre, alaposabb a tudása? Vajon nincs szükség ma már az élet minden területén a pallérozottabb gondolkodásmódra, a munkafolyamatok racionalizálására? Miért nem értékeli egy 19 éves ifjú ember saját helyzetét a jövő társadalmi szükségletének megfelelően? Hiszen a fizikai és a szellemi munka közötti hagyományos különbségek csökkenésének Igazolására a gyakorlati élet ma már sok lehetőséget kínál. Egy-egy villanyszerelő vagy esztergályos munkájában már ma is annyi a „szellemi" elem, mint jó néhány „szelleminek" minősített munkakörben. És a munka melletti tanulás lehetőségei ls egyre szélesednek. Tehát az a tény, hogy az életben valakinek első próbálkozásra nem sikerül valami, az nem jelentheti számára a lemondást Ha valakinek nem sikerült be jutnia a főiskolára, még nem általánosíthat és főleg: nem vonhatja kétségbe azt a ma már bebizonyított tényt, hogy éppen a tanulásra fordított energia, a tudás megszerzésébe fektetett invesztíció a leggazdaságosabb mind az egyén, mind a társadalom szempontjából. MÖZSI FERENC, központi tanfelügyelő 1967. I. 11.
