Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-08 / 8. szám, vasárnap

L

ehet, hogy hallottak már Leiond Stanford kaliforniai milliomosról, aki óriási összegeket keresett az első amerikai vasutak építésén. Hozzá hasonló egyének többen is akadlak, ám többnyire feledésbe merültek, eltérőleg Stanford úrtól, akinek egészséges vállalkozási kedvén kívül volt még egy jó tulajdonsága: a kétel<edés. Esztelenségnek minősítette Marey francia tudós állításait, a ló vágtában való mozgásáról és viselkedéséről. Az értekezést 1868-ban tették közzé. Marey elméletének követőivel nagy fogadást kötött, s mivel annyi pénze volt, mint a pelyva, elhatározta, hogy bizonyítékokra tesz szert. Meghívta az angol Muybridget s fantasztikus berendezés megszerkesztésével bízta meg. A versenypálya mentén 24 sötétkamrát állítatott fel, a kamrákba 24 fényképészt, akik sípjelre elkezdtek 24 nedves fényképlemezt készíteni (1872-ben történt • dolog), hogy a lemezek ne veszítsék el érzékenységüket addig a pillanatig, míg felcsattan az indító lövése. Ekkor aztán nekivágtak a lovak o versenypályának és sejtelmük sem volt arról, hogy az első lovak a világon, amelyek saját magukat fényképezik. Ugyanis fokozatosan elszakították a pályán keresztülfeszített zsinórokat, amelyek a 24 sötétkamrához vezettek. Nagy volt a felfordulás, egyik-másik fényképész túlságosan erős zsinórt alkalmazott, úgyhogy nemcsok a fényképezőgépeket rántották le, hanem felfordították a kamrákat, sőt magukat a fényképészeket is nedves lemezeikkel s fejükön a fekete posztóvaj. Stanford úr azonban szenzációs anyaghoz jutott a ló vágtájának fokozatos fázisokra bontott első történelmi felvételeivel. A fogadást természetesen megnyerte. Ceylonban jártunkkor megemlékeztünk Stanford úrról. Ha száz esztendővel később él, újabb szenzációról gondoskodhatott volna. De miért éppen Stanford úr? Miért ne gondoskodhattak volna a szenzációról annak a versenynek a szervezői, amelyhez hasonlót még senki sem rendezett azóta, hogy az ember feltalálta a fényképezőgépet? Gondolják csak el: Tudja-e az ember egyáltalán, milyen a fázisaira bontott elefóntügetés? És az elefántvógta? Hozzájuthat-e ilyesmihez a fényképész az állatkertben, ahol az elefánt inkább lajhár életet él? És le. fényképezte-e valamelyik vadász Afrikában a rohanó elefántot? Csudát fényképezte le! Ha nem találja el az elefántot, annyi ideje sem marad, hogy kereket oldjon. S örülhet, ha valohol a közelben akad egy fa és felmászhat rá ... — Látja, ez nem jutott az eszünkbe! - kapott a fejéhez Henry Corea úr, az Évszázad versenyének egyík kezdeményezője, az Associated Newspopers of Ceylon részvénytársaság elnökségének tagja. — Nem raktunk le a versenypálya mentén síneket a filmkamera számára. Az isten szerelmére, most már késő van, holnapután-ig egyetlen filmtársaság sem érhet ide! — s bosszúsan sodorta le asztaláról a nagy csomó újságot, amelyek ilyen szelíd címekkel jelentették be a szenzációs eseményt: „Tekintsék meg az elefántokat, pánikat és kétkerekű kocsikat", „A szingaléz királyok felújított színháza", „A ritka fesztivál már szombaton megrendezésre kerül", „Állatok versenye az emberi méltóság érdekében", „A verseny bevételét a gyermekekről való gondoskodás nemzeti bizottságának adják át." De azután mosoly futott át cz orcán. Tulajdonképpen rendben is van a dolog. Ki tudja mitévők lennének az elefántok, ha egy emberekkel telerakodott monstrum futna mellettük? Hisz ilyesmit még sohasem láttak. Valamelyik megriadna, a többieket is megvadítaná, és kész a szerencsétlenség. Nem! Az elefánttulajdonosok a maguk kockázatára vesznek részt a versenyen. Aki pedig filmezni, vagy fényképezni akar, tegye, de vállalja is a kockázatot. Nem szervezünk semmit. Akár vágta, akár nem vágta. Itt nem tudományról van szó, hanem szórakozásról. „Halló, Morris! Dobja be csak a holnapi számba azt a cikket a szingaléz királyokról. Hisz tudja: valaha a királyok és hercegek szórakozása, ma látványosság mindenki számára, a nemzeti hagyományok felújítása stb. stb. Még csak az hiányoznék, hogy a Havelock versenypálya ne telne meg az utolsó helyig. Hát a viszontlátásra, uralmi Itt vannak a meghívóik s az újságírókarszalagjaik, igen a bal torjukon fogják viselni. Jóval több fantáziája, s egyúttal kevesebb gondja volt Alex Elikewela lankadipai fiatal újságírónak, aki a következő nap ebéd előtt látogatott el hozzánk „Az elefántoktól nem kell tartaniuk. Megszokták az embereket. Mit, hogy embereket?! Az embertömegeket, a felfordulást, a harangzúgóst, a tucatnyi dob pergését, a fotoriporterek viílofiófényeit, a fáklyákat, a tűzijátékot. Ne feledjék el, hogy Ceylonban vannak. Itt minden napra jut valamilyen buddhista perahero, vallásos körmenet. Az egész évben állandóan rendeznek ilyeneket, és egy sem lehet meg elefántok nélkül. Igaz, igaz, tavalyelőtt volt néhány halott Kandyban, ennek azonban maguk a nézők voltak az okai. Az a fickó, aki az égő fáklyával hozzányúlt az elefánthoz, nem tehetett róla, az elefánt csókba ma r megnyugodott, az emberek azonban •egymást taposták agyon. Dehát ilyen kockázat fennáll minden parádé alkalmával. Ám mi ez Hannibálhoz és az ő harci elefántjaihoz képest! El tudják képzelni, mi volt ott, mikor rárontottak az ellenségre? És ismerik azt a történetet Antipaterről, aki Görögországban Megarát ostromolta? Mikor a megaraiak szurokkal kentek be egy sertéscsordát, azután meggyújtották az állatokat és a támadó elefántok ellen kergették? A sertések égtek, kínjukban üvöltöttek, és az elefántok úgy megriadtak tőlük, hogy saját hadaik ellen . megszokták az embertömeget, harangzúgást, dobpergést . AZ ÉVSZÁZAD VERSENYE fordulva össze-vissza taposták a katonákat. Tüstént vége lett o háborúnak ... *— És most képzeljék el, hogy elegendő lenne ha holnap valami lyukból kiugorna egy egér és éppen okkor futna végig a versenypályán, amikor az elefántokat a starthoz vezetik. Mindjárt meglenne a Megana Colombóban is! Igy tehát az évszázad versenyére teljes erkölcsi felkészültséggel Indultunk. Mi is, Alex is, akit a szerkesztőség azzal bízott meg, hogy a landikapa szingaléz kiadásába élénk beszámolót írjon az eseményről. — Ide hallgasson, azért csak nem igaz az egerekkel? Ugye hogy nem? Soha életemben nem hallottam még ilyesmit. A pánikról már igen, azoknak az elefántok a szagukat sem állhatják, ezért amikor a pontversenyt fogják rendezni, minden elefánt a kerítésen kívül lesz. De egeret. . . ? • • • A havelock versenypálya sohasem látott még ennyi embert mióta Ceylon Ceylon és Colombo Colombo. A nézőközönség már reggel óta gyülekezett, noha az első verseny lebonyolítására csak fél háromkor került sor, az elefántok versenyére pedig körülbelül ötkor. Mintha egész Ceylon a fahéjfakertek gyepjén adott volna találkozót az elefántok versenye alkalmából és univerzális ernyővel fegyverkezett volna fel a nap és eső ellen egyaránt. Tízezernyi esernyő meredt a felhőtlen égnek a tribünökről, és a zöld versenypályáról, amelyen mezítlábas alkalmazottak minden vasárnap végigvezetik a nyugtalan paripákat. Most a lócitromok helyeit papiros, banán- és kókuszhéj hever itt, a sok türelmes önellátó közül egy se bízza magát a frissítős bódékre, mert ha az f-mber egyszer elmozdul a helyéről, amelyhez nehezen jutott hozzá, nyomban valaki más foglalja el, vagy pedig kórházba kerül, mint az a jónéhány tucatnyi bolond, aki a versenyistálló tetejére mászott fel. A tető beszakadt alattuk, a szurkolók beleestek az istállóba és egyikük kis híján arra a villára esett, amelyen a lovász éppen a favorit Newcastlovnak vitt szénát. Igy aztán voltaképpen igaza volt Elikewelanak, hogy ha a mentőknek kell közbe avatkozniok, úgy annak sosem az elefántok, hanem az emberek az okai.., A verseny pontos kezdetéről másnap ugyan valamennyi újság beszámolt, de vagy a pontosság volt túlzás, vagy pedig az eseménynek csak egy maréknyi elkésett, illetve igénytelen látogató volt tanúja, aki megelégedett a startvonal körüli hellyel. A vonaltól ugyanis elindult egy csomó póni, megriadva az ostorpattogtatóstól s tulajdonosaik és azok rokonainak üvöltözésétől, óm o verseny további folyamatában csak a fentebb említett igénytelen nézők gyönyörködhettek, továbbá néhány száz szerencsés tranzisztortulajdonos, akiknek a rádióriporter izgatottan számolt be arról, hogy az egyik póni a másik után legelni kezd a dús fűben, mintha máskor csak bogáncskórón tartanák őket, sőt hogy két „versenyző" állat egyenesen letérdelt a mellső lábaira, ügyet sem vetve a kacagásra, a rúgásokra és azoknak a szurkolóknak az üvöltésére, akik rájuk fogadtak. A kínos helyzetnek az egyik néző vetett véget, aki felpattant robogójára s kezében bikacsökke! hajszolni kezdte o gyepen legelésző pánikat, míg végre kettőt közülük sikerült egészen a célig üldözni. Ezért aztán nem volt csoda, hogy a nézők lelkesedése nem ismert hotárt, mikor még további három póni is felhagyott a legeléssel, s szép nyugodtan elballagott az időmérőkig. Ezután a heckeriesre került sor. Igy hívják Ceylonban a kis kétkerekű indiai kórét; keskeny ülőkéje és két rúdja van, otni közé egy kis bikát fognak. A favorit a negombai Cotton Hall volt, fürge és gyorslábú, okár o villám, a riporteH irta: a n z e ik és Z k i K m u n rek egyike látta, hogy türelmetlenségében már szinte lángolt a szeme. A másik izgatottan mesélte, hogy két férfi alig bírta megtartani a startvonalon, úgy vágyott a küzdelemre. A kis bikák számára csaknem még egyszer olyan hosszú pályát jelöltek ki, mint a pániknak: egy mérföldet és 3 furlongot, tehát mintegy 2 és negyed kilométert. Am mit nem tesz az ördög! Éppen 14 nappal az évszázad versenye előtt o Bombalapitiya Roadon fekvő Majestic moziban bemutatták a „Spartokus" című amerikai nagyfilmet. Ebben a filmben szerepel a legdrágább versenyjelenet, amelyet a filmművészet ismer. Kerek egy millió dollárba került az a 12 perc idő, amely alatt a nézők szeme előtt ejótszódik az őrültségig vakmerő gladiátorok küzdelme az ókori római stadion hű utánzatán, amikor az éles tengelyek hegye széjjelzúzza a kétkerekű kocsik kerekeit, amikor a versenyzők a kocsikról a leghevesebb vágta közben a vadul száguldó lovak patái alá esnek, amikor az imperátor és az egész császári udvar szeme láttára a versenyzők életéről és haláláról döntenek ... Most pedig itt a versenypályán a ceyloni ég alatt egy tucatnyi kis bika fut, amelyek kocsisait a rendezők megfosztották a hogyományos zabolától és gyeplőtől, s helyette kókuszspárgából készült zabolát és gyeplőt adtak kezükbe. Ezek a kocsisok most vadul felpattannak a hurkapálcika vékonyságú fadarabokból összeeszkábált ülőkére, fél kezükkel a kocsirudat tartják, másikkal a kis bika vékonyát és fejét ütik, emitt az egyik elkapta a bika farkát és úgy csavargatja, mntha csomót akarna rajta kötni, s mikor ezzel sem sikerült gyorsabb futásra késztetni az állatot, összehúzódik, mindkét kézzel megragadja a kocsirudat, mintha csak nyújtón gyakorlatozna és minden erejéből harapdálni kezdi a bika farkát. Győzőtt, hurrá! A tribünökön álló nép olyan lelkesedéssel üdvözli, amely semmiképpen sem marad el a vérrel borított Spartakusnézők ujjongása mögött; a negombai Cotton Hall két hosszal maradt el a győztestől, aki ilyen nem hagyományos harci serkentőt alkalmazott, ha már megtiltották neki a gyeplő és zabola használatát. És ekkor a legnagyobb ujjongás közepette a vízcsatornából kiugrik egy nyúl, mintha puskából lőtték volna ki, ott száguld a nézők mellett s mivel nincs hová lennie, végigfut a versenypályán, a sok ezer nézőtől bíztatva átrohan a célon és fut tovább, azután bravúrosan fordul egyet és eltűnik a versenyistállók mögött, amelyek környékét kiürítette a rendőrség. „Senkitől sem veszélyeztetve az outsider nyúl érte el a nap legjobb idejét". — állapították meg teljes egyetértésben az újságírók. ,,A hős nyúl!" A dobosok kiválasztásával Nilamé Diyswadane, az egyik leghíresebb buddhista templom elöljárója foglalkozott. A tisztesség, hogy bevezessék az elefántok versenyét, 25 híres mesternek jutott, oki nem hiányozhat Kandy legnagyobb penaherájáról. Míg a lovasrendőrök igyekeztek visszaszorítani o nézőket, akik áttörték a kordont, hogy jobban lássák a hős nyulat, hagyományos öltözetükben, mezítláb, csörgő bokadíszeikkel és szerszámaik száraz stöccatóival felsorakoztak a dobosok. Utánuk jöttek az elefántok a homlokukra kötött startszámmal. Méltóságteljesen sorakoztok fel a robusztus óriások. Körülbelül úgy mintha a légsúlyú ökölvívók után a nehézsúlyúak lépnének a szorítóba. Több mint százezer ember tekintete szegeződött rájuk, számtalan fényképe zőgép és távcső. A Havelockon végighömpölyögnek Hannibál tankjai, büszkén és közönyösen, egyikük-másikuk olykor ormányával a vizesárokba, maréknyi füvet tép. menet közben hanyagul csomóba gyűri és a szájába dugja. A főrendező bejelenti, hogy a célt a telezettnél kétszáz méterrel közelebb tűzték ki, nem tudható, hogy az elefántok teljes vágtában hogyan tudják venni a kanyart. E téren a rendezőségnek nincsenek tapasztalatai . . . Megszűnt a dobpergés, az elefántok maguk maradtak, a maháutok hátra arcot parancsolnak nekik, a szürke tankok tornyoí lassan a startvonal felé fordulnak, de valahogy nem jól megy a dolog, tizenhat elefánt — mintha csak összebeszélt volna — csak a tribün és a startvonal közti távolság közepéig megy és tovább egy lépést sem, nem segít sem a parancs, sem a szidalom, sem pedig a hendúva hegye, amellyel a maháutok állataikat arra akarják bírni, hogy teljesítsék a programban három nyelven kinyomtatott feladatot. Vitatkozás, zavar a versenybírák között, végre mindnyájan odamennek a startvonaltól a makacskodó versenyzőkhöz, valaki fog egy meszelőt és sietve új startvonalat húz. S már itt is egy férfi a zászlóval, lőni senki sem mer, hátha . . S már meg is történt, a történelmi eie'óntverseny megkezdődött! Százezer ember most lát először vágtató elefántokat. Százezer ember feszült figyelemmel kíséri az elefántok vágtáját. Azon állatok sportteljesítményét, amelyeknek van érzékük a fair play-hez, s amelyeket fel tud lelkesíteni a küzdelem. Egyikmásik elefánt fenyegetően felemelt ormánnyal vágtat, kettő még hangosan trombitál is. Szemünkkel o kereíőn még arra is marad időnk, hogy észrevegyük: voltaképpen nagyon komikusan futnak, lábukkal valamiféle félköröket írnak le, az ember attól tart, hogy a harc hevében a hátsó lábukkal elkaszálják a mellsőt s az ormányukra buknak, de már itt is a cél, a nézőközönség viharosan lelkesedik, a győztes ünneplése nem ér véget, ám a győztes tovább rohan. Cél nem cél, sikerült leküzdeni a kanyart is, s az asszisztenseknek csa* jóval az időmérőkön túl sikerül a nekiszilajodott állatot megállitaniok ... E

ste azon vitatkoztunk, voltaképpen hogyan is fut az elefánt. Akárcsak azok a festők, akik a tizenkilencedik század végén Stanford úr fényképezőgépeit azzal vádolták, hogy rosszul „látnak". Ha ismét megrendezik az Évszázad versenyét, a versenypálya mentén feltétlenül síneken futó kamerákat kell felállítani, amelyek az elefántok vágtáját felgyorsítva fogják megörökíteni, aztán a vásznon szépen folyamatosan és elegánsan mutathatják be, akár a madár röptét. Ennyit csak megérdemel az elefántl (BABOS LÁSZLÓ fordítása)