Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-28 / 28. szám, szombat

j—A PINGPONGÜTÖTÖL T

OBB MINT HARMINC ESZTENDEJE nem láttam, s ho az utóbbi években hallottam is emlegetni a nevét, alakját emlékezetemben felidézni nem tudván, más valakinek, ismeretlen idegennek véltem. Amikor azonban az Új Szó egyik karácsonyi ankétjának keretében Jan Kádár filmrendező, a neki feltett irodalmi jellegű kérdésekre így válaszolt: „írják meg, csodának tartom, hogy nálunk még járnak a vonatok", nagyot nevettem, s rögvest tudtam, hogy ez nem lehet más, mint Kakara, az egykori lévai kisdiák, akiben mór akkortájt is megvolt az a kihívó és gyakran megbotránkoztató szellemesség, arrti neki annak idején nem kevés bajt okozott. A prágai Alcron-szálló halljában vártam az ismert rendezőre. Az idő múlott, idegeskedtem. Untatott ez a mindenáron nemzetközinek és mondénnak látszani akaró környezet. A pincérek kizárólag angolul vagy németül köszöntötték a vendégeket, akik kényelmes karosszékeikből unottan bámultak a semmibe. Csupán a tőlem jobbra ülő korpulens, aranyszőke hölgy böngészett tettetett érdeklődéssel a „Life" című amerikai képeslap egyik vízözön előtti számában; majd időközönként szemezni igyekezett, fűvel-fával, eredménytelenül. Igaz, ebben az esetben nem volt nehéz kísértésbe nem esni. Közben a vendégek jöttek, mentek, csupán az én emberem késett és késett. Eszembe jutottak a villám interurbán hívások, felelevenedtek bennem a halogatások, és máris kezdtem szép csöndesen dühöngeni. Késését pozőrségnek tartottam, régi hibáit felhánytorgattam magamban, s már-már a családfáját kezdtem volna ki, amikor észrevétlenül az asztalomnál termett. Szinte semmit nem változott. Ügy állt előttem, mint akkor Léván, amikor a derék, csupaszív Wetzler Misi hozta őt közénk. P

ONTOSAN emlékszem: alacsony termetű, boglyas hajú, izgága gyerek volt a kis Kádár Jano, de egyben igen mozgékony és fürgeeszű. D'Artagnannak akartuk elkeresztelni, de Wetzler Misi rövidlátó szemével felénk bökött és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: „micsoda d'Artagnan, Kakara lesz és kész!" Igy lett a kis Kádár gyerekből Léván Kakara. Bár néhány évvel fiatalabb volt, ennek ellenére nagyszerűen beilleszkedett körünkbe. Mi akkoriban éppen egy ifjúsági sportegyletet alakítottunk, ahol a fiatalok, de főleg a diákok otthonra leltek. Kakara, aki nemcsak jó tanuló volt, hanem jól is teniszezett, kiválóan pingpongozott és korcsolyózott, rövid időn belül jég korongcsapatunk egyik erőssége lett Harmincöt karácsonyán két érdekes mérkőzést játszottunk. Csapatunkat gróf Révay István meghívta Tajnasárira, ahol a kastély udvarán jégpályát létesítettek. Ellenfelünk csapatát a gróf Pesten élő egyetemista öccsei és ezek kollégái alkották. A tél folyamán lévai vendégszereplésre hívtuk meg Marié Kettnerovát, a prágai származású pingpong-világbajnoknőt, aki fénykorában félelmetes tenyeres ütéseivel nemcsak a hazai és a nemzetközi női mezőnyt verte nagy fölénnyel, hanem sok élvonalbeli férfi játékost is térdre kényszerített. A lévai bemutatóesten M. Kettnerová mindenkit — férfit és nőt egyaránt — lesöpört az asztalról, csupán utolsó mérkőzését veszítette el. Kakara ügyes taktikával, nagyszerű védőjátékkal, váratlan ellentámadásokkal, de főleg kellemetlen nyesett labdáival legyőzte a világbajnoknőt. N

AGY JÖVENDŐT jósoltak akkor az asztalitenisz-szakértők a kis Kadárnak, aki azonban az érettségi után szögre akasztotta pingpongütőjét és beinatkozott a prágai Károly Egyetem jogi karára. Am nem sokáig sanyargatta a paragrafusokat, otthagyta száztornyú Prága városát és lejött Bratislavába, hogy Plícka professzornál ismerkedjék meg a filmrendezés titkaival. A harmincnyolcas vihar azonban őt is elsodorta. Először Gután húzódott meg szüleinél, majd Pestre került. Ezután a pesti, a galántai és a váci munkatáborok következtek. Negyvennégyben megszökött a lágerből és Pesten bujkált. Budapest felszabadítása után tolmácsként dolgozott az egyik szovjet parancsnokságon. És amikor megindult az első szerelvény Csehszlovákia felé, Kadar hazatért. Prágában dolgozik egy ideig, aztán ismét Bratislavában tűnik fel. Az „Élet kél a romokon" című dokumentumfilmet rendezi itt, amelynek szövegkönyvét Peter Jilemnický nemzeti művész írta. A Duna menti metropolisban azonban nincsen maradása, s végül is újra Prágában köt ki. Segédrendezőként ténykedik vagy két éven át a barandovi műtermekben és itt ismerkedik meg Elmar Kloss-szal. Első önálló filmjében, a „Katkában", melyben a bűbájos Božena Obrová játszotta a főszerepet, Kádár még adózik a divatos folklórnak, de az Elmar Kloss-szal kettesben alkotott „Emberrablás" című kiváló csehszlovák kalandfilmben már a saját útját keresi. Ez a film valóban nagy siker volt. ŰZ „ENGELCHEN" valamint a „Vádlott" bemutatója után a Kadár-Kloss rendezőpár végleg befutott. A legnagyobb sikert azonban mégiscsak a sok vitát kiváltó „üzlet a korzón" című Kádár—Kloss film aratja. A nemzetközi fórumokon lényegesen nagyobbat, mint itthon. S végül is az „üzlet a korzón" lett az első szocialista országban készült film, amely Amerikában Oscardíjat nyert. Az „üzlet a korzón" azonban az Oscaron kívül New York városának díját is elnyerte az elmúlt év végén, s ezzel kapcsolatban megemlítem azokat a Kadart elmarasztaló bírálatokat, amelyek a film hazai bemutatója után egyes lapokban megjelentek. Kádár rendező arcán futó árnyék suhan át, majd némi hallgatás után szavaimra igy válaszol: „Igen, akadt a szlovák kritikusok között egynéhány, akik sem a novellát, sem a filmet nem tartották méltónak a szlovák nemzethez, főleg a New York-i siker előtt. Igaz, az igazság befogadásához és az őszinteséghez nagyság kell, főleg akkor, ha önmagunkról van szó. A Kovács István rendezte Hideg napok című magyar film igazolja állításomat legjobban. Ha ezt a filmet ugyanis más készíti ei és nem a magyarok, sohasem lett volna olyan művészi tett és egyben művészi élmény, mint így. És nem kétséges, ha a ma legigazabb valóságot igyekszünk megközelíteni, akkor véleményem szerint ugyanilyen őszintén kell szólanunk a múltról is, mivel csupán a tegnap révén ismerhetjük meg bonyolult jelenünket. Az üzlet a korzón-hoz talán még csak annyit, hogy azt a kiváló novellát, amelynek főhőseit Króner és Kaminsrká oly nagyszerűen alakították, művészet lett volna elrontani..." Kádár rendező nemrégiben Jozef Krónerrel együtt Hollywoodban járt, hogy ott személyesen vegye át az Oscar-díjat. Ebből az alkalomból meginterjúvolta őt az egyik amerikai televíziós társaság riportere. Az interjúban, amelynek egyik érdekessége az volt, hogy Jan Kádár, nem lévén kéznél csehi-angol vagy szlovák-angol, csak magyar-angol tolmács, a neki feltett kérdésekre magyarul válaszolt. A

' M EGY FILMRENDEZŐNEK nemcsak múltja és jelene, hanem jövője is . van. Vannak tervei, vannak elképzelései és természetesen álmai is. Ezen a téren sem Kádár, sem pedig Kloss nem kivétel. Almuk, legszentebb álmuk Korel Capek „Harc a szalamandrákkal" című regényének a megfilmesítése. Erről ábrándozik és álmodik Kádár rendező, aki egyszer régen, Kakara korában pingpongütővel a kezében indult el a messzi útra, és pályája zenitjén elnyerte Amerika legértékesebb kitüntetését, az Oscar-díjat. BARSI IMRE -AZ OSCAR-DÍJIG PRÓBAFÚRÁS ELŐTT A MOTOR-ÚRIÄSO KAT SZERELIK. A

z ember türelmetlen. Az ember mindent tudni akar. Tudni akarja, miért kék az ég, más bolygókon van-e élet, sugárzásveszélyes-e a bolygóközi tér, tartózkodhat-e ott az ember. És az újságok araszos betűkkel írnak egy-egy kozmikus sikerről. Természetesen, első oldalon, a „legelőkelőbb" helyen. Azokról az „űrpilótákról", akikről most lesz szó, csak az egymondatos hírek között jelent meg a tudósítás. „A hodokeresztmetszetét, aprólékosan feljegyzik, a hányadik méteren mit rejt magában a föld. Csaknem pontosan másfél esztendeig tartott a munka. 1965. július elsején kezdték és a múlt év Szilveszterén fejezték be. — Nehéz munka volt? — Semmivel se nehezebb a többi fúrásnál — mondja Lisý mester. A munkát a gépek végezték helyettünk. Inkább úgy mondanám: bonyolultabb volta többinél. A kőolaj után egyre mélyebbre kell szállni. Az az aranykor már elmúlt, amikor néhány méternyi mélységbe kellett csak fúrni és előbuggyant az olaj. Itt mindenki ismeri a környék olajkincse felfedezésének történetét. A geológus mérnök és az lrodlstalány, a mester és a segédmunkás egyaránt. A

századforduló táján bizonyos J6n Medlen nevű paraszt arra figyelt fel, hogy háza tőszomszédságában furcsa illatú gáz szivárog ki a földből. Azt is O nini Kőolajtermelő Vállalat geológiai kutatói rekordteljesítményt értek el: újév táján elérték a 4500 méteres mélységet." Persze, a négy és fél ezer méteres mélység elérése kisebb látványosság, mint az ötszáz-hatszáz kilométeres magasságban való száguldás. A szputnyik pilótái itt nem érdekes, légmentesen záródó pilótasapkában dolgoznak. Fejükön csak egyszerű műanyag sisak van az esetleg elszabadult csavarok, kalapácsok ellen. Itt, Gbelytől nem messze, újabb kőolaj után kutatnak, a környéken pedig egyhangúan bólogatnak a már működő kutak. A csövekben hangtalanul surran a sűrű folyadék. A Slovnaftban — talán már holnap — gépkocsi-benzinné vagy műanyaggá változtatják. Holnapután — lehet öltönyként, igelit csomagolóanyagként látom majd viszont. A rekorder torony körül hét, hajómotornak is beillő gép birkózik a mélységgel, összesen 2800 lóerős teljesítménnyel vallatják a föld mélyét. Hangjukról ítélve azt gondolom, teljes erőbedobással dolgoznak. Augustín Lysý, a mester rámutat a teljesítményt feltüntető grafikonra és látom, hogy a gépek most csak a lehetséges teljesítőképesség egynegyedét használják kl. És mégis, micsoda bömbölésl Amit most tesznek, az ezen a furaton már csak néhány utolsó simítás. A szükséges mélységet már napokkal ezelőtt elérték. A geológusok azonban sokmindent meg akarnak még tudni. Pontosan feltérképezik a négy és fél kilométer Szputnyik Föld belsejébe észrevette, hogy a gáz könnyen lángra lobban, meleget ad. Az éleseszű gazda ezt kihasználta és sajátkeztíleg elkészített egy — gázkályhát. Ez ugyan rövid idő múlva házastól, gazdástól együtt felrobbant, de legalább felhívta a hivatalos tényezők figyelmét. 1913-ban már el is végezték a próbafúrást és 163 méteres mélységből vastag sugárban a felszínre tört a Bécsi Medence néven ismertté vált kőolajmező első termése. — Az volt ám az aranykor. Csak százhatvanhárom méterre kellett fúrni — meditál a régmúlt időkön az egyik geológus. A kőolaj hatalmi tényező lett. Hadjáratokat folytattak érte, diplomáciai cselszövések tárgyává vált és költségvetésében minden ország milliárdos összegekkel emlékezik meg róla. Vagy a „tartozik", vagy a „követel" oldalon, de megemlékezik. Jó száz éve — 1860-ban ^ a kőolajból az egész világon összesen még csak 300 tonnányit bányásztak. Nyolcvan esztendő múlva — 1940-ben — a produkció már 292 milKARBAMTARTÄS

KÖZBEN. lló tonnára növekedett, 1965-ben pedig már csaknem elérte a másfél milliárdot. Gbely környékén kialakult a csehszlovák olajmező. Előbb a legfelsőbb réteget — a 160 méter mélység körül talált olajkincset — aknázták ki, majd mind mélyebbre hatoltak. A

rekordfurat végzése az előrelátó kőolajgazdálkodás eredménye. A kétezer méter mélységig készült kutak egyelőre még működnek, de fokozatosan számolni kell kimerülésükkel. -—• És hol a kőolaj — kérdem a rekordereket. Mert a rekordfurat környékén ennek hírét se látom. — Ne restellkedjék a naiv kérdés miatt, nyugtat meg Lysý mester. A legtöbb ember úgy képzeli, a kőolajfúrók addig hatolnak mindmély ebbre, míg a lebocsátott csövön át elő nem tör az olaj vagy a gáz. Ma már nem így folyik a kutatás. A négyezerötszáz méteres mélységig kőolaj és gázrétegen többször Is áthaladunk. Ezt a geológusok a felszínre hozott kőzetminták alapján állapították meg. Konkrét, mennyiségi adatokkai még nem szolgálhatunk, nem jó előre a medve bőrére inni. Tény, hogy nem fúrtunk hiába. e^-: Jó, Jó, de ha egyszer a mélybe eresztett cső már áthaladt a kőolaj és gázrétegeken, akkor azt ezen a csövön hogyan hozzák felszínre? Hogyan Jut bele a csőbe? — Ez már a legkevesebb. Ä geológus a kőzetminták alapján megállapítja, milyen mélyen van az olaj. Ml ebbe a mélységbe a csövön keresztül robbanóanyagot eresztünk le, és az utat készít az ott levő olajnak. A .motorok panaszosan nyögnek, a geológusok még most is újabb és újabb adatokat igyekeznek szerezni. Most hozták éppen felszínre az utolsó darab fúrócsövet. Micsoda munka, kitartás kell ahhoz, hogy szinte naponta leeresszék és újra felhúzzák, akár a legmélyebbről is, az acélcsöveket. i M

ert a fúrófejet — mihelyt elkopott — cserélni kell. A laikus úgy gondolja, hogy a rekordfurat elkészítéséhez egyetlen fúrófej elég. Jómagam is így képzeltem el a dolgot. A valóságban nyolc-tíz óra alatt a legjobb acélötvözetből gyártott fúrófej is elkopik. És ha ipari gyémántból készítik, akkor sem tart ki néhány napnál tovább. Ilyenkor a földbe eresztett csövet — még ha néhány kilométer hosszú is — huszonöt-harminc méteres darabonként a felszínre kell húzni, új fúrófejet kell lebocsátani, hogy felderítsék a földkéreg néhány méterét. Nehéz munkát végeznek a fúrótorony alkalmazottai. A kőolajkutatásnál éjjel, nappal, ünnepnapokon és hóviharban — állandóan helyt kell állni, mert az ideiglenesen üzemen kívül helyezett apparatúra könnyen befulladhat, és így több hónap munkája mehet kárba. Mű- ' szakváltáskor elnézegetem az olajmezők munkásaínak vonásait. Fürdés előtt alig lehet felfedezni az Ismerős arcokat. Nemcsak a ruhájuk, hanem arcuk Is, nyakuk ls olajos, az acélszerkezetből, a gépekből állandóan csöpög az olaj, amihez csak hozzányúl itt az ember, mindent vastag olajréteg fed. És mégis, egy-egy műszak után a munkába indulóknak büszkén mondják a hazatérők: „Nyolc óra alatt tizenkét métert haladtunk. Vagy két métert, hármat, ötöt." Ez ls egy lépés a világmindenség megismerése felé. M

ert nemcsak a csillagok, a távoli égitestek, hanem a föld Is a világmindenséghez tartozik. Milyen banális igazság! És * — a bolygóközi repülések idején — mégis érdemes ezen elgondolkozni. TÓTH MIHÁLY