Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-04 / 304. szám, péntek

t Időszerű közgazdasági kérdések Vendégek és vendéglátók Van az úgy, hogy az ember gyors egymásutánban vendég egy bratislavai kávéházban, egy kassai szállodában, egy losonci önkiszolgáló étteremben, majd egy falusi vendéglőben. Akaratlanul is hasonlítgat, közös nevezőre hoz jelenségeket, tudomásul veszi a különbségeket. Kérdi: merre tart ma a vendéglátás, s mit várunk tőle? Minket, vendégeket, elsősorban az árak érdekelnek. A vendéglátás ma abban az időszakban van, amikor megindult AZ ARAK SZABAD ALAKULÁSA a kereslet és kínálat szerint. A vendéglátóipari vállalatok az ételek, italok és szolgáltatások érát első- és másodosztályú üzemeikben maguk határozzák meg, és saját belátásuk szerint mozgatják. Ezért jelenleg sokrétű mozgásnak lehetünk a tanúi. Még néhány hónappal ezelőtt az ország minden táján egyforma ára volt mindennek, természetesen az azonos osztályú üzemekben, ma ugyanannak a menünek, italnak egészen biztos, hogy más-más ára van mondjuk egy másodosztályú étteremben Bratislavában, Kassán vagy Losoncon. De nem is kell ilyen- távolságokat felhozni: Bratislavában a Grand- és a Luxor-kávéház (mindkettő másodosztályú) ötven méterre van egymástól — az előbbiben tíz százalékkal olcsóbbak az ételek, mint az utóbbiban. Rövir dítsUk tovább, egy pontra a távolságot: lehet, hogy ma más az ára ugyanannak az ételnek ugyanazon a helyen, mint tegnap. Sőt, az is lehetséges, hogy valahol egy másodosztályú étteremben ugyanolyan egy ebéd ára, mint másutt egy harmadosztályúban. Az ételek átlagára a tavalyi •zinths* viszonyítva, amikor még nem volt szabad árképzés — tapasztalataink szerint —, emelkedett, de úgy, hogy egyik helyen minden étel ára csökkent, másikon pedig emelkedett, illetve egyes ételek olcsóbbak, mások drágábbak lettek. Emelkedett az italok ára is, mégpedig helyi és időbeli eltérésekkel mindegyiké, átlagban pedig nagyobb mértékben, mint az ételeké. A harmadik és negyedik osztályú üzemekben is változtathatják az árakat, de csak egy irányban: lefelé. A felső határt az 1965. december 31-i árak szintjén szabták meg. Egyes üzemek éltek az ilyen mozgási lehetőséggel, mások nem. A jövő évtől itt is szabad árképzést vezetnek be. A vendéglátóipari szolgáltatások árának alakulása is egyértelmű növekedést mutat. A zenedíjra, a ruhatári illetékre, a társasjátékok kölcsönzési díjára stb. gondolunk. Például a zenei produkció általában ráfizetéses volt. Ezen úgy kívántak segíteni, hogy egyrészt emelték a zenedíjat, másrészt csökkentették az együttesek tagjainak a számát, illetve megváltoztatták a zenedíj formáját. A bratislava*! Cercle-bárban és Devín-clubban a 6 korona zenedíj helyett 20 százalékot hozzászámítanak a fogyasztáshoz. A korábban ráfizetéses zene ma itt magasan jövedelmező. Az ilyen módosítást csak üdvözölni lehet, mert kedvező a vendégnek is (aki keveset fogyaszt) és kedvező a vállalatnak is. Az áralakulásban tehát a szabad árképzés következtében sokrétű mozgás érvényesül. Mire jó ez? Az üzemnek arra, hogy biztosítsa jövedelmezőségét, egészében s részlettevékenységeiben is, kiegyensúlyozza a keresletet és kínálatot (vagyis ne kelljen a píncért51 azt hallanunk, hogy nincs, inkább, hogy van, de drágább, mert egyelőre kevés van belőle), hozzásegítsen profiljának kialakításához (jellegzetes környezet, ételek, italok). A vendégnek pedig arra, hogy joggal követelje meg a minőséget. Többet egyelőre nem is várunk, hiszen a vállalatok csak most válnak jövedelmezővé, s a pénz nagyhirtelenében sok mindenre kell nekik. Ha majd pénzügyileg megerősödnek, feltétlenül elvárjuk tőlük a vendéglátás általános színvonalának javítását. Addig pedig ne felejtsék, hogy az árváltoztatásra a vendég érzékenyen reagál, s minden meg nem gondolt, elhamarkodott cselekedet az ellenkezőjét válthatja ki annak, amit akarnak. A BÉREZÉS Az év elejétől új bérezési formák között válogathattak a vendéglátóipar! vállalatok. Egytől egyig a teljesítménybér (százalékarány a forgalomból) és a fixbér kombinálását választották. Ennek a bérezési formának nagyobb érdekeltséget kell biztosítania a forgalom növelésében, mert elv, hogy a teljesítménybér a keresetnek legalább á felét tegye ki. Tapasztalataink azt mutatják, hogy kl is teszi. Kétségkívül, ez a bérezési forma nagyobb érdekeltséget biztosít a forgalom növelésében, de csak addig a határig, amit az átlagbér szab meg. Az átlagbért a vállalatoknak ugyanis előírják. A kereset mozgó részének megállapításában ebből indulnak ki. Igy okoskodnak: (példa): az előírt átlagbér 1200 korona. Ennek több mint a fele 650 korona. Ezt teszik függővé a forgalomtól. Kijön, hogy a tervezett forgalomnak bizonyos százaléka képezi a 650 koronát, tehát a teljesítménybért. A hiba ott van, hogy a tervezett forgalom túlteljesítése esetén ez a százalék lényegesen kisebb. Ezért az elvileg ösztönző kombinált bérezési forma ilyen körülmények között csak a forgalom tervéinek teljesítéséig ösztönző, tovább nem. Ezt látjuk, ha összehasonlítjuk a forgalom és az átlagbér alakulását. Ez év első felében a múlt év hasonló időszakához viszonyítva a forgalom 9,6 százalékkal emelkedett, az átlagbér azonban csak 2 százalékkal. Nézetünk szerint lényegbevágó dolog, hogy ha egyszer a keresetek túlsúlyban a teljesítményhez kötöttek, akkor ennek ne legyen határa, mert ezen felül már nem a teljesítménytől függ a forgalom, hanem más nem kívánatos jelenségtől, például az árfelhajtástói. Arról nem is beszélve, hogy így lehetetlenné válik az átlagkereset gyorsabb növekedése, ami a vendéglátásban szükséges, mert itt vannak a mezőgazdaság után a legalacsonyabb fizetések. A vállalatokban egybehangzóan azt vallják, hogy a jövőben legnagyobb problémájuk a munkaerők biztosítása lesz. Hogyisne, amikor az egyik bratislavai vállalat tervében az áll, hogy 1970-re az átlagbér 1967-hez viszonyítva 46 koronával emelkedik. A felszolgáló naponta legalább húsz kilométert gyalogol, nappal, éjjel, ünnepnapokon dolgozik, sokszor nehéz dolga akad egyes vendégekkel. Ez a munka ma nincs kellően megfizetve. Hogyaii várjunk tehát udvarias felszolgálást, azt, hogy a pincér köszönéssel fogadjon, s köszönéssel búcsúzzon tőlem, hogy máskor is ide jöjjek? Érdeke egyáltalán, hogy máskor is jöjjek? Egy kicsit, amíg a tervteljesítésről van síző, de ezen felül már haragszik, ha sok a vendég. A felszolgálók Java része nő, sokan nem rendelkeznek szakképzettséggel, nem is igen tanúsítanak érdeklődést iránta, mondván: nekünk a 900 korona is elég. S dolgoznak, sokan közülük talán nagyobb szorgalommal és érzőkkel, mint a kitanult pincérek, de többségükről ez nem mondható el. Viszont szükség van rájuk, mert ezért az állásért manapság nem tolakszanak. Az sem Jó, hogy a személyzet fizetését a vállalati bérelszámoló határozza meg. A vezető hatáskörébe kellene ennek tartoznia, aki ismeri az alkalmazottakat. Mindenesetre haladásnak számft az, hogy a kollektív "teljesítménybér 20 százalékát a vezető az érdemek szerint oszthatja' el. Nem fér kétség ahhoz, hogy a kombinált bérezési forma alkalmazása helyes. Jó, hogy a kereset fix része a szakképzettséget jutalmazza. Szükséges azonban, hogy a kereset mozgó része egyenes arányban legyen a forgalommal, tehát ennek állandó hányada legyen, mert a kombinált bérezési forma csak így lehet igazán ösztönző. HOVÁ MENJEK, HA...? Az étkezést illetően a munkás és alkalmazotti családok tagjai igénybe veszik az éttermet, vendéglőt, de nem rendszeresen, a paraszti családok tagjai pedig csak elvétve. A magányosan élők és a látogatók (belföldiek és külföldiek) rá vannak utalva az éttermi étkezésre: Városon általában az éttermi étkezés lehetősége megvan. Étkezhetünk önkiszolgáló éttermekben olcsóbban és más éttermekben drágábban. Ez azonban inkább csak a belvárosokra vonatkozik. A külvárosokban ma olyan lehetőség sincs erre, mint.valamikor, mert felszámolták a vendéglőket, s nem pótolták őket. Az új lakótelepeken eleinte úgyszólván semmilyen alkalom sincs rá, később pedig azért rosszabb a helyzet, mint a belvárosban, mert vagy sokak számára az étterem nincs kéznél, vagy nincs lehetőség olcsó étkezésre. Igényeinknek egy másik nagy ága a szórakozás és időtöltés (hasznos vagy nem hasznos) kávéházban, sörözőben, borozóban, bárban, presszóban, cukrászdában, vendéglőben. Nem állhatjuk meg, hogy ne szóljunk a bennük uralkodó légkörről. Annak idején Jött egy hullám: felszámolni a vendéglőket. Az akció nagyon „eredményesen" folyt le, a vendéglőkből úgyszólván csak hírmondónak maradt egynéhány egyegy városban, faluban. Kassán 1950-ben 140 vendéglő volt, obből 10 maradt, a losonci járásban valamikor 56 volt, ma 24 van. Valaha minden ezer lakosra jutott egy vendéglő, ma talán minden ötezerre. Felszámolásukat azzal indokolták, hogy légkörük nem felel meg szórakozási kultúránknak. S mi történt? A vendéglők valóban visszataszító légköre belevegyült a kultúrált légkörbe, s azt bizony alaposan beszenynyezte. A fedél nélkül maradt kultúrálatlan sereg bevonult a kávéházakba, presszókba, bárokba. Ezeknek állandó vendégeit elriasztotta, s félkocsmai, helyenként utolsó kocsmán aluli légkört teremtett bennük. Pedig nem a vendéglök puszta létezése volt a baj, hogy rossz légkört árasztottak, mert akkor ma ugyanúgy hozzáláthatnánk sok másodosztályú kávéház, presszó, bár felszámolásához a bennük uralkodó légkör címén. Valamikor a vendéglők nem néztek ki úgy, mint annak idején,-amikor felszámolásukat megkezdték, s mint ma. Miért? Először, versenyeztek egymással a vendégek kegyeinek megnyeréséért, a tulajdonos tehát egyebeken kívül a környezetre is adott. Másodszor, a vendéglőknek stabil látogatóik voltak, akik nem tűrték, hogy valaki megrontsa a maguk teremtette atmoszférát. Harmadszor, az embereknek nem volt pénzük a mulatozásra. Ma mindenkinek nagyjából egyformán van pénze, s ha valakinek a mulatni akaró kedvét csillapítani akarják, fenyegetődzik, azzal védekezik, hogy dolgozó, aki nem lopja a pénzét. A vendéglátó, bár lelke mélyén Irtózik a helyzettől, de nem sokat tud Javítani rajta, s nem is nagyon érdeke. Igy, mondjuk Bratislavában, még akad hely kultúrált szórakozásra, de sok vidéki városban és faluban már nem. Egyre inkább szorít a kérdés: hová menjek, ha civilizált ember módjára akarok szórakozni? LE A BÜROKRÁCIÁVAL! Hiányzik a vendéglátás egységes irányítása. A nemzeti biy i ŕ 11 m ü k •••••••••••••••••••••a Húszévesek Ez a film azok közé az alkotások közé tartozik, melyek akadályokat leküzdve késve kerülnek a nézők elé. E késedelem fokozza az irántuk való érdeklődést, másrészt árt nekik. Igy a végső mérleg rendszerint nem kedvező, ugyanis az, ami eredetileg új volt és a felfedezés erejével hatott, az idő folyamán túlhaladott, és nem egy esetben banális lett. Különösen érvényes ez erre az esetre vonatkoztatva, hiszen e mű három évig várt bemutatására. Tény, hogy károsodáson főleg a stílust és a beilleszkedést értem, nem pedig az életismeret mélységét. Ugyanis ha az utóbbi mélysége és hitelessége meggyőző, akkor annak érvényét és élményszerüségét az időbeni eltolódás sem zavarhatja meg. Ezt igazolja különben a velencei filmfesztivál díja is. Ami Hucijev műveiben újszerű, s ami műveire már a Tavasz a Zárecsná utcában című alkotása óta jellemző és műveivel együtt szervesen fejlődik, az a szovjet ifjúság valóságos erkölcsi profilja, s az életben, a nemzedékek cserélődésének áramlatában elfoglalt helye iránti őszinte érdeklődés. Míg a mi művészeink az apák és fiúk közötti generációs ellentétet — a mai rendszerért harcoló középkorúak és a már e rendszerbe beleszületett fiatalok közötti ellentétet — antagonisztikusnak látják, Hucijev szerint a szovjet ifjúságnak más az álláspontja. Szerinte amellett, hogy a szovjet fiatalok csakis kritikai felülbírálat után hajlandók átvenni a rájuk maradt értékeket — s ezt ironikus vagy szkeptikus hangon kifejezésre is juttatják —, antagonisztikus ellentmondásról nem lehet beszélni. Inkább a nemzedékek közötti különbségekről, az eszmei staféta állandó megújhodásáról és megtisztulásáról. Tény, hogy a rendező oroszosan ellágyult pillantással szemléli a valóságot. Hucijev három hőse egyszerű moszkvai fiatal, azok közül valók, akik nem lettek űrhajósok, se vezető káderek, s nincs is kilátás rá, hogy útjuk oda vezetne. A szerző a hétköznaoi élethelyzetekben állítja elénk őket, s viselkedésük érvényes szociológiai szondázásból adódik. Ettől a filmtől ugyanis teljesen idegen az a szándék, hogy „az életet ne csak olyannak mutassa, amilyen, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene". A filmből valóban a mai életet ismerjük meg minden realitásával, gondolataival és álmaival együtt. A hazai néző számára ez egy kissé nehéz dió. A terjedelmes és komoly dolgokat felölelő dialógusok a szinkronizálás során sokat veszítettek értékükből. Bár egyszerre az sem fogja fel a mű gondolati gazdagságát, aki jól tud oroszul. Érdemes többször is megnézni, mert erősen rétegezett és figyelemreméltó részletekben gazdag. A legtöbb filmalkotásra jellemző, hogy egy drámai cselekmény szabta keretbe zárt szilárd kompozíció helyett itt olyan művel állunk szemben, amely az életáramlat elvére épül és ebből emel kl lényeges momentumokat, motívumokat. Hucijev stílusa ebben a filmben a francia és a hazai csehszlovák film újkori irányzatainak alkotó törekvéseire kapcsol rá. Stílusa bőséges lehetőséget enged a. kamera közreműködésének, s Margarita Pilihinova igazán feladata magaslatán áll. Felfogása szöges ellentétben áll Urusevszkij képzőművészetiig megkomponált mozgó fényképtanulmányalval. Pilihinova szabadabb benyomásra, a légkör hitelességéra és nem drámai, inkább poétikus képekre törekszik. Az ő érdeme, hogy ebben a filmben Moszkva teljes értékű főszereplő. Nem háttér, nem színfaL Él, lélegzik, benne van az alakokban, indokolja viselkedésűket, új dimenzióba helyezi a cselekményt és részes a mű filozófiai kicsengésében is. A Húszévesek egyik legmegragadóbb vonása a mű „poétikus realizmusa", a környezethez való kötöttsége. Alakjai egyedül és kizárólag ebben a városban lehetnek élők és igazak. És Pilihinova olyan portrét fest Moszkváról, amilyennel csak kevés város büszkélkedhet. PAVni. BRANKO Hucijev Húszévesek című filmjének három fiatal főszereplője: Valentyin Popov, Nyikolaj Gubenko és Sztanylszlav Ljubsin. (Novosztyl felv.) zottságokban három szakosztály, a tervező, pénzügyi és kereskedelmi foglalkozik a vendéglátással, de közöttük nincs meg a kellő együttműködés. Főleg a módszertani Irányítás az, amit a vendéglátóipari vállalatok hiányolnak. A nem kielégítő Irányításnak tudható be a vendéglátás hálózatának sokszor fejetlenül, az Igények alapos ismerete nélkül történő fejlesztése. A nagykürtösi gyönyörű szálló kong az ürességtől, a vállalat nyögi a ráfizetés terhét, Losoncon viszont mennyire kellene egy Ilyen létesítmény. Bratislavában az ifjúság tartózkodási helyétől félreesően nyitottak alkoholmentes kávéházat. Szlovákia fővárosában nincs söröző, de helyettük vannak nyíltszíni kocsmák az élelmiszerüzletek előtt, ahol sört árulnak. Nincs nappali bár, elég szálloda. Áremelkedés. Ez volna az új Irányítás? De lehet-e egyelőre másképpen, ha a vendéglátóipari üzemek zöme ráfizetéses volt?! Pénzre van szükségük, hogy szebbé, vonzóbbá, kellemesebbé varázsolják a vendéglők, éttermek, kávéházak stb. környezetét, korszerű elemekkel újíthassák fel sok helyütt, siralmas állapotban levő üzemi berendezéseiket, hogy a Jövőben olcsóbban állíthassák elő készítményeiket, továbbá fejleszthessék a hálózatot, emelhessék alkalmazottaik fizetését stb., stb. Bűn volna kimondani, hogy spekulatív árfelhajtást végeznek. Hiszen keresik az ésszerű önköltségcsökkentési lehetőségeket, az eddiginél nagyobb figyelmet szentelnek a piackutatásnak, hogy az igények alaposabb ismeretére alapozzák tevékenységüket, keresik azokat, akiktől a legolcsóbban vásárolhatnak. A vendéglátástól el ls várjuk, hogy csak egyet lásson: a vendéget, önállósult vállalataln van a sor, hogy mindennemű bürokratikus eljárás ellen bátran, határozottan harcolva Jobban elégítsék kl az Igényeket ott és akkor, ahol és amikor fellépnek. MÉSZÁROS GYÖRGY 1986. XI. 4.