Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-17 / 317. szám, csütörtök

FEKETE KÖNYV Korunk legnagyobb háborús bűnözőiről A Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítást Front budapesti állandó képviselete magyar nyelven is kiadta „Az amerikai imperialisták által DélVietnamban elkövetett háborús bűnök leleplezésére alakult bizottság" Fekete Könyvét, amely megrázó adatokat tesz közzé a dél-vietnami nép szenvedéseiről, az amerikai agresszorok banditizmusáról. A könyv első fejezet p leleplezi az amerikai imperialisták csaknem- két évtizedes beavatkozását Vietnam belügyeibe. Az Egyesült Államok kormánya eleinte csupán segítette a francia gyarmatosítókat, majd teljesen átvette szerepüket Délkelet-Ázsiában. Felrúgta az 1954es genfi egyezmény megállapodásait és saiát ígéreteit is, miszerint „tartózkodni fog attól, hogy fenyegetéshez, vagy erőszak alkalmazásához folyamodva megsértse az egyezményt". Alább kivonatosan ismertetjük a bizottság által közölt tényeket A náci gyilkosok nyomdokain Az amerikai agresszorok — olvashatjuk a jelentésben — a legbarbárabb eszközök alkalmazásával folytatják a polgári lakosság tömeges irtását, nem kímélve sem öregeket, sem nőket, sem gyermekeket. Gyalogság, légierő és tüzérség bevetésével földig rombolják a falvakat, tanyákat, válogatás nélkül legyilkolják lakóikat. Sok helyen az egész lakosságot összegyűjtik és géppisztollyal halomra lövik. A kegyetlen hitleri fasiszták nyomdokain járva, valahányszor a felszabadító egységek csapást mérnek rájuk, megtorló akciókat vezetnek a polgári lakosság ellen. Az amerikai tengerészgyalogság katonái arra is parancsot kaptak, hogy gyújtsanak föl minden falut, amelyből akár csak egyetlen lövést is leadtak rájuk. A Da Nangtól öt kilométerre fekvő Chau Son és Cam Le falvakat 1965. augusztus 2-án és 3-án kíméletlen hadművelet során, amelynek célja egy nagy amerikai bázis biztonsági övezetének ..megtisztítása" volt, teljesen eltörölték a föld színéről. Quang Nam tartományban, Phuoc Cam község 2. sz. településénél egy domboldalon délvietnami felszabadító csapatok lövészárokásás közben 22 csontvázra bukkantak, amelyek abban a testhelyzetben maradtak, ahogyan meghaltak. Egyesek feküdtek, mások álltak vagy összekuporodtak, valamennyien egy kupacban. Különösen iszonyatos volt a következő látvány: egy felnőttcsontváz egy gyermek csontvázát tartotta kezében — az anyát és csöpp gyermekét elevenen temették el. Egy másik domboldalban, egy még nagyobb gödörben 82 felnőtt és gyermek csontvázára akadtak, amelyek álló és fekvő helyzetben hevertek egy halomban. 638 000 tonna bomba 1966-ban McNamara jelentése is megállapítja, hogy az amerikaiak és a bábkormány rendelkezésére álló légierők 1965-ben havonta átlag 13 000 bevetést häjtottak végre és 250 000 tonna bombát dobtak le különféle délvietnami objektumokra 1966 januárja óta a bombatámadások üteme napról napra növekszik. A naponkénti felszállások száma átlagosan meghaladja a 400at. McNamara még azt is közölte, hogy az 1966-ban ledobott teljes bombamennyiség eléri a 638 000 tonnát, vagyis 91 százalékát annak a bombamennyiségnek, amelyet Koreára zúdítottak az ellene irányuló amerikai agresszió egész ideie alatt. Mérgező vegyi anyagok 1961 óta az amerikai agreszszorok és lakájaik mérgező vegyi anyagokat szórnak repülőgépekről Dél-Vietnam nagy kiterjedésű körzeteire, hogy megsemmisítsék a termést és kiirtsák a lakosságot. A Dél-vietnami Nemzeti F elszabadít ási Front Vöröskereszt-szervezete által végzett elemzések azt bizonyítják, hogy olyan veszélyes vegyi anyagokat is alkalmaztak, mint például a dinitroortokrezol, a kalciumcianamid, az arzénszármazékok stb. A lőporszagú és világos narancsszínű dinitroortokrezol maró hatású és gennyesedést okoz. Az embereknél súlyos mérgezést eredményez, megöli a háziállatokat és kiszárítja a növényzetet. A kalciumcianamid megfosztja a fákat gyümölcsüktől, lombjuktól és virágjuktól. Erősen mérgező, megölhet embert és állatot. Mérgezett táplálék fogyasztása miatt e vidékek lakosságának 56 százaléka szenved emésztőszervi megbetegedésekben, 70 százaléka pedig" hörghurutban. A szoptatós anyáknak elapad a tejük, a terhes nők gyakran elvetélnek. Az amerikai vezető körök belezavarodtak saját magyarázataikba. „Könnyfakasztó gázokról van szó, amelyek nem okoznak halált, s amelyeket általában világszerte alkalmaznak a rendzavarások megfékezésére, mint például Harlemben, magában az Egyesült Államokban is" — mondotta McNamara március 25-én. Másnap New Yorkban a város körzeti ügyészének helyettese határozottan megcáfolta ezt a hazugságot: „Sohasem rendelkeztünk olyan gázokkal, amelyeket ma Vietnamban alkalmaznak — mondotta. — Csak a szokásos könnyfakasztó gázok állnak rendelkezésünkre, de régóta nem használtuk ezeket sem". Amerikai mérleg Az amerikaiak és lakájaik 1954-től 1965-ig, az intervenció és agresszió csaknem 11 éve alatt: • 160 000 különböző méretű tisztogatási akciót hajtottak végre; • 170 000 embert megöltek; • 800 000 embert megsebesítettek; közülük sokan egész életükre nyomorékká lettek; • több mint 400 000 embert börtönbe vetettek; • ötmillió embert álcázott koncentrációs táborokba hajtottak. Más szóval, ez alatt a 11 év alatt az amerikai agresszorok és lakájaik napi átlagban 42 dél-vietnamit öltek meg. Nincs olyan család, amelynek a kiontott véréért ne lenne elszámolnivalója az amerikai agresszorokkal és lakájaikkal. A bizottság végül azzal a felhívással fordul a világ népéhez, hogy egyesüljenek a vietnami néppel az agresszív amerikai imperializmus elleni harc egységes világfrontjában, még határozottabban fokozzák akcióikat, és fogják le a háborús bűnös fohnson, Dean Rusk, McNamara kezét, harcoljanak az igazságért, az emberiség szabadságáért, védelmezzék a népek függetlenségét és önrendelkezési Jogát, Délkelet-Ázsia és az egész világ békéjéért. Többet, amiből kevés van Az utóbbi időben a kereslet—kínálat törvényszerűségét tekintetbe véve néhány árucikk árának rendezésére került sor. Felemeltük — többi között — a húsfélék, főképpen a sertés-, borjú- és marhahús kiskereskedelmi árát. Miért került erre sor? Kérdezték akkor, és elég sokszor szóba hozzák mostanában. Nem lehetett volna a növekvő igényeket, a keresletet más formában kielégíteni? Miért nem hozunk be több húst külföldről, ha nem tudjuk zökkenőmentesen biztosítani a lakosság ellátását? Egy kommentár keretében nehéz ezt a problémát népgazdasági szemszögből teljességgel kifejteni. Éppen ezért e kis megjegyzésben csupán, a fő indító okokra szeretnék rámutatni. Főképpen a lakosságot leginkább érintő sertéshúsfogyasztásra utalunk, hiszen az ntóhbi időben n mcsak nálunk, hanem világszerte nagy az érdeklődés a sovány sertéshús iránt. Mit jelent ez gazdasági szempontból? Elsősorban is több sertést kell tartani, hiszen a hússertést sohasem l^het olvan „nagyra" hizlalni, mint a zsírsertést. A sertéstenyésztéssel foglalkozó üzemek is átállnak más technológiára, más takarmányadagokra. Hiszen, amíg a lakosságnak inkább szalonnára, zsírra volt szüksége, addig csupán a kukoricára alapozott sertéshizlalás tökéletesen megfelelt a követelményeknek. Mióta azonban fokozatosai] nőtt a sertéshús iránti igény, húsfajta sertések kellettek és növelni kellett a takarmányadagok fehérjetartalmát is. Megbecsült takarmánynyá vált a lucernaliszt. Ez azonban még mindig kevés. A sertés takarmányszabványát állati eredetű fehérjetakarmányokkal is ki keli egészíteni. Ezekből azonban kevés van, nemcsak nálunk, hanem az egész világon És még valamit. Az utóbbi években eléggé sűrűn változtak a felvásárlók követelményei. Volt időszak, amikor csak a 90 kilós hízók voltak a „divatban", aztán 120 kilós kellett, tgy a termelők sokszor változtatták a hizlalás „alapanyagát" és a termelés technológiáját. Ez több fzben kapkodáshoz vezetett, nem volt meg a tervszerűség, hiányzott a jövőbelátás. Ezek és még a múlt évek takarmányhiánya vezetett oda, hogy sok sertéshúst kellett importálnunk. A sertéshús a világpiacon is keresett cikk. A jövőben még nagyobb konkurrenciára lehet számítani. S mert mi egyelőre a sertéshúsból behozatalra szorulunk, arra kell törekednünk, hogy minél kevesebbet kelljen importálnunk. A lakosság igényeit viszont ki kell elégítenünk. A fogyasztót a legkevésbé sem érdekli, hogyan kerül a hús a hentesüzletbe. Ezért úgy kell irányítani a termelést, hogy minél több húst tudjunk itthon termelni. Más szóval, olcsóbban, kevesebb önköltséggel. Ebben viszont a mezőgazdasági üzemek az érdekeltek. Hiszen — néhány felvásárlási árkiegészítésen (szerződésen felül) kívül érezhetőbben egyelőre n-m emelhetjük a hús felvásárlási árát, tehát a sertéshizlalásban törekedjünk a legnagyobb napi súlygyarapodásra, a takarmány jobb beosztására. A cél a sertéshizlalás „forgási sebességének" a növelése lehet. Hogyan vélekedik erről a szakember? „A forgási sebességet legegyszerűbb hónapokban kifejezni. Ha azt mondjuk, hogy a forgási sebesség 9 hónap, az azt Jelenti, hogy a sertés a vágásérettséget átlagosan 9 hónap alatt éri el." Ahol ugyanilyen súlyt 11 hónap alatt érnek el, ott nyilvánvalóan kevésbé gazdaságosan hizlalnak, mert két hónapig feleslegesen etetik a sertéseket, több munkaidőt fordítanak a gondozásra és a hizlalda férőhelyeit sem tudják megfelelően kihasználni. Az új irányítási rendszer bevezetése után az efféle gondatlanságok az eddigieknél jobban érezhetőek lesznek. (m. f.) 103. Szorokin nyugodtan végighallgatta Scserbatovot, s csizmája orrát nézve így szólt: — Megmondom Nyesztyerenkónak, hogy maga válasszon ki önként jelentkezőket, akik átmennek a másik oldalra. Elküldjem őket önhöz? — Csak küldje. Beszélek velük. Szorokin távozott, és Scserbatov egyedül maradt. És újra körülrajzották a gondolatok s a felmerülő képek. És egyszercsak felmerült előtte az egészen aprócska Andrej: csupasz kis fején ritkás, sötétbarna hajtincs, áttetsző fülecskéje a fejéhez simul... Scserbatov valóságosan érzékelte most a csecsemőt, és érezte ezt a pólyaillatot. . . Most még az égvilágon senkinek sem kell ez az ember, csak nekik kettejüknek, akik ott állnak a teknő fölött és hátukkal védelmezik a huzattól... Sok év és sok minden egyéb telt el addig, amíg Andrejre az országnak és az embernek szükségük lett. Valaki nagy gondolkodó azt mondta, hogy gyermeke születésével az embernek újabb sebezhető pontja támad. És íme, oz élet tévedhetetlen biztonsággal lesújtott Scserbatov legsebezhetőbb pontjára. Tudta, mi történik Andrejjel, ha ő már nem lesz. Sok fiú sorsa játszódott le előtte azokban az években, fiúké, okik nem felelősek apáikért — ahogy hivatalosan hangoztatták. És megint — aznap már nem első ízben - Scserbatov égő fájdalmat érzett a bal mellében meg a lapockájában. Felállt és járkálni kezdett a kazal mögött, hogy a fájdalom ne vonja el, ne zavarja meg a gondolkodásban, eszmélésben. Mit tehetett volno? Amikor nem maga dönt, hanem helyette döntenek? Scserbatovnál különbeket is fojtogattak, s nálánál különbek is megtörek végül. Az ember tehetetlen a géppel szemben. De hát kik alkotják a gépet, kik öntötték belé a büntetés, a megtorlás erejét? Az áldozatok, mielőtt azokká lettek volna, bírák voltak, és eljövendő áldozatok ültek ítéletet fölöttük. Akadtak, akik kiálltak mellettük, de mások behunyták szemüket és hallgattak, ÉS eljött az az idő, amikor már mindenkinek hallgatnia kellett. Ámde mi volt korábban, korábban?... Amikor csak születőben volt s gyenge, mint minden vilógrajövő, — az, ami később hatalomra tett szert, és a párt, az ország, az emberi lelkek fölé emelkedett. Amikor ő, Scserbatov, meglátva a veszélyt első ízben akart szólni, de aztán a szomszédjára pillantott és hallgatott. Vajon nem okkor tette meg oz első lépést azon a hosszú úton, amely végül ezerkilencszáznegyvenegyhez és Andrej pusztulásához vezetett? Amikor Andrej kicsi volt, legfőbb gondjuk az volt, hogy táplálják, hogy „megtömjék a hasikáját" — ahogy az anyja mondogatta. Aztán a gyerek egyre nagyobb lett, és már másvalami aggasztotta őket: a testét tápláljuk - de vajon a lelkét?... Volt alkalmuk rá, hogy a lelkét is táplálják. Becsületes, tiszta gyermekek. Minden viszontagság közepette makulátlanul jutott el hozzájuk a Forradalom fénye, és e fénnyel szívükben indultak az első rettentes harcba ... Scserbatov csak ült a kazal tövében és egyszercsak egész testében rázkódva, hangtalanul felzokogott, s a könnyek végigfolytak az arcán, melyre minden erejéből rászorította tenyerét. Áz anyának kötelessége táplálni gyermekét, amíg kicsi és gyenge —az apának pedig meg kell harcolnia számára az életet. Nem házat kell hagynia neki örökül, hanem békét, amelyben a felnövekedő fiú egyenjogú polgár lehet. Scserbatov sokáig ült ott, összehúzva szemét. A feleségére gondolt. Neki még meg kell tudnia. A tábornok behunyt szemmel maga előtt látta az asszony arcát, szemét, mely szakasztott olyan, mint Andrejé volt, s mely most az egyetlen szempár, amit szeret. Az egész földkerekségen csak ők ketten tudják, mit vesztettek. És a fiú halála az életénél erősebben és fájdalmasabban összeforrasztotta őket, örökre elárvultokat. A segédtiszt, aki a kazal másik oldalán minden hangra fülelt, de nem volt bátorsága mutatkozni a tábornok előtt, egyszercsak hosszú, fájdalmas sóhajtást hallott. És aztán megintcsak léptek nesze, egészen reggelig. Két órával pirkadat előtt a túlsó oldalról visszaverekedte magát egy felderítő: csupa vér volt, s jobb kezében úgy hozta maga előtt átlőtt balkarját, mint egy gyereket. Közölte azt az időpontot, amikor a hadtest megkísérli az áttörést, hogy segítségükre siessen. Fájdalmában homlokát ráncolva, a felderítő lehúzta csizmáját, s a talpbélés alól előszedett egy papírszeletet. Az üzenet végén csak egy aláírás volt: Trojnyikové. A második aláírás — amelyet Scserbatov és Szorokin annyira várt - Brovalszkij aláírása hiányzott a papírról. Egyikük sem tudta, hogy a német támadás nem Trojnyikov hadosztályában érte Brovalszkijt. A komisszár útközben a törzs felé, épp annál az ezrednél tartózkodott, amelyre az ellenség a főcsapást mérte. TIZENKILENCEDIK FEJEZET A minden oldalról őrzött pajtába zárt emberek egész éjjel beszélgettek. Ide-oda botladoztak, másztak o sötétben o békés 104. életből való földieket, ezredtársokat keresve: kietlen balsorsában jóbarátra vágyott a lélek. Goncsarov csak reggel felé aludt el rövid időre. És álmodott. A ködben úszó földgolyót látta maga előtt. A föld forgott, o holdfényben üvegesen csillogtak a kék óceánok és tengerek. S a szürke ködben forogva, a csillagok közti pusztaságban egyre távolodott, folyvást kisebb lett a magányos földgolyó. Ők pedig csak bámultak utána, és egyazon fájdalom hasogatta a szívüket, és Goncsarov még álmában is érezte vállán Borka vállának melegét. Ámde a főhadnagy o társa nélkül ébredt. A holtak csak ólmunkban vannak velünk, a valóságban már nélkülük térünk vissza. Brovalszkij ezen az éjszakán sem hunyta le a szemét. Ott ült, a gerendafalnak vetve hátát, és gondolkodott. Égett a seb o vállán: még a gimnasz- r tyorkáján keresztül is tüzelt, ha hozzáért. De ezen kívül egy másik fájdalom is kínozta. S a végtelen körben űzött gondolat szüntelenül forgott, forgott, ÉS elmúlt életéből, amelynek részletei maguktól jellentek meg előtte, minduntalan felbukkant a bátyja. Nem azokból oz esztendőkből, mikor mint hozzáférhetetlen és szigorú férfiút általános tisztelet övezte, hanem az utóbbi évekből, mikor már minden megtörtént vele, s a börtön után öccse legénylakásába költözött. Ezekben az utolsó háború előtti esztendőkben Brovalszkij felnőtt életében először érezte közel magához a fivérét. Bármikor ébredt is a komisszór — egészen korán vagy vasárnap valamivel későbben - a bátyja már fenn volt. Felöltözve ült a bevetett égyon annak az embernek a némaságába burkolózva, ÍTBTI aki hozzászokott o hosszas várakozáshoz, s akinek valamennyi emberi szabadság és lehetőség közül csupán egyet- 1968. lenegy maradt meg: a gondolkodás. Télidőben későn pirkadt, s a férfi a sötétben ült, nem gyújtott villanyt. (Folytat|uk)