Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-13 / 313. szám, vasárnap

(A tudósítás első része lapunk tegnapi számában jelent meg.) IXAIRÖ 1966-BAN a kongresszusok és nemzetközi találkozók városa — de ősidők óta a napfényé, a ragyogó kék égé is. Az EAK fővárosa felett az év szinte minden napján tiszta kék ég ragyog, a nap legalább 350 napon át süt. A meteorológiai statisztikák szerint Kairóban évente csak tízszer esik az eső. A nyár tikkasztó melege elől sokan kiköltöznek a tengerparti Alexandriába, de az egyiptomi „tél" idevonzza a világ minden tájáról a napfény szerelmeseit. A kairói téli hónapok inkább tavaszhoz hasonlítanak; arra, hogy a naptár novembert—decembert mutat, csak az esti lehűlés és az éjszakai hideg figyelmeztet. Télen megtelnek a szállodák, a repülőgépek és a hajók szinte ontják a turisták tömegét — a látogatók elárasztják a fáraók művészetét feltáró múzeumot, a kopt múzeumot, a gizai piramisokat megtikkadt városra, mintha a pokol kazánjaiból szabadult volna ki. Nyáron csak az alkony és az este ad enyhülést, ilyenkor száz- és százerek telepednek le a parkok elperzselt gyepére, hogy végre levegőzzenek egy kicsit. Most, télen, már nem nyitják, hanem csukják az ablakot. E

L KAHIRA, A GYŐZELMES — KAIRŰ ŰS1 NEVE. Afrika és az arab világ legnagyobb és legnépesebb városa, amelynek ma már négymillió lakosa van, a legenda szerint akkor alakult, amikor Amr Ibn el Asz tábornok, n bagdadi kalifa hadvezére sátort vert a Nílus partján, 640-ben: sátrára két galamb szállt és fészket rakott rajta. A hadvezér háborúba indult, de a sátrat nem engedte lebontani, hogy meg ne zavarják a fészkelő galambpárt. Győzelmesen tért vissza és sátra köré várost épített. Kairó ősi Fosztát-negyede még ma is őrzi ennek emlékét: az arab josztát sátrat jelent. Az Ommajádok és az Abbaszidák Idején Kairó felvirágzik, a hős Szaladin építi meg citadelláját, s a mamelukok pompás palotákkal díszítik. Hány szultán és hány millió hívő muzulmán látogatta félezernyi mecsetjétl Hányan ontották vérüket utcáin, amikor felkelt a nép az idegen uralkodók, a gyarmatosítók ellen! Hányan vonultak • ujjongva a mai Július 26 a úton, a függetlenséget köszöntve! Ki számlálhatná meg, hányan gyülekeznek az EAK nemzeti ünnepén a Gumhurija-téren hogy a forradalmat és Nasszer elnököt köszöntsék. Kairó szenvedélyes, forró, eleven, érdekes város. Érezni erejét akkor is, ha utcái kihaltak, mert a perzselő nap elől majd mindenki árnyékot keres; érezni lüktetését a munkásnegyedekben, az új lakótelepeken, az óvárosi kézművesek és kalmárok utcáin, a Garden City kertvárosában, a Gezira lombos szigetén ... Utcáin Chevrolet suhan és teve baktat; szokásaiban keverednek a modern nagyváros és az Arab Kelet ősi életformájának jellegzetességei KA1RÖ, 1966: a Nílus parti metropolis szélesre tárja vendégei előtt kapuit. elevenítő fény- és hangjáték sivatagszéli színpadát, a Szfinksz környékét, az ősi Azhar Egyetem mecsetjét, a Mokattám lábánál elterülő holt várost, a házak közé bújt temetőt, a Khan el Kalili bazárjait, a Muszkl kalmárnegyedét, a Nílus mellett sorakozó kaszinókat... És télen oly szívesen felejtik el a zsúfolt Bab el Luk, a Bulak, a Subra és a ,többi levegőtlen, sikátorokkal át-átszabdalt óvárosi negyed lakói, hogy a nyáron menynyit szenvedlek a khamszin, a baljós sivatagi szél miatt, amely porfelhőt kavarva úgy zúdul rá a hőségtől e't/> Z < CL < M O v > o LU OO *JJ X 2 Ui/) < Értelmesen él-e o homo sopiens? M

inden ember feltesz magának ilyen, vagy hasonló, többé-kevésbé pontosan megfogalmazott kérdéseket, ha nem ls mindig tudatosítja ezt, hiszen ezek a problémák létét vagy nemlétét, múltját és jövőjét érintik. Arra keresik a választ, hogy helyesen él-e, észszerűen cselekszik-e az „értelmes ember". „A homo sapiens a Föld élővilágának szellemileg legfejlettebb tagja; a közösen végzett munka, a tagolt beszéd és a gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására" — így tanultuk az iskolában. Szellemi képességeinek kicsúcsosodása, hogy saját létét is meg tudja ismerni. Csak az ember képes önmagáról gondolkodni, gyarapítani tapasztalatait, ezek szerint módosítani tevékenységét, tudatosan, saját szükségleteinek megfelelően átalakítani környezetét, vagyis egy előre kitűzött cél érdekében tevékenykedni. Ezek többé-kevésbé közismert dolgok. Azt már viszont kevésbé tudatosítjuk, hogy az ember valójában csak most kezdte meg teljesíteni nagy történelmi híva • Túléli-e az ember a civilizációt? • Elidegenült-e önmágától és a természettől? • Mit tud önmagáról? • Milyen ellenségek veszélyeztetik az életét? • Ki a homo sapiens? tását: a világ megváltoztatását, az óceánok és a világűr meghódítását. Azt is kevesen tudatosítják, hogy elsősorban saját magával kell tisztában lennie ai embernek. Mert már nem csupán a természet része, eltérő lett a többi természettől. .. Ezt a megismerést igyekszik megkönnyíteni a „HOMO SAPIENS" nevű kiállítás, amely november 30-ig a bratislavai Művészetek Házában tekinthető meg. A tudományos-ismeretterjesztő rendezvény szervezői azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy bemutassák az embert, mint Ismert és Ismeretlen lénvt. Végigvezetnek bennünket az ember életén, születésétől haláláig. Megismertetnek anatómiájával, életkörnyezetével, azokkal a tudományágakkal, amelyek védelmét és jólétét szolgálják. Meggyőzően tudatosítják bennünk azonban azt a negatív jelenséget is, hogy az ember, bár az előkelő homo sapiens nevet viseli, nemegyszer nem érdemli meg az „értelmes" jelzőt. Az embert mindenfelől veszély fenyegeti a természetben. Veszélyeztetik őt a fertőző betegségeket okozó mikroorganizmusok és a különféle sugárzások, különösen a kozmoszban, ahol nem védi őt a Föld légburka. Az ember ellen fordulnak saját alkotásai is: a gyárak füstje és gázkiáramlásai, a robbanómotorok kipufogó gázai, a gépek zaja. Veszélyeztetik a kopár hegyoldalak, amelyekről kivágta az erdőket, a folyók, amelyeket mértéken felül szennyez. Nincs hasznára az életmódja, amelyről azt gondolja, hogy a legkellemesebb, s úgyszintén a táplálkozása sem, amelyet a legjobbnak tart. Az embernek — a természet minden más lényéhez hasonlóan — egész életén át harcolnia kell létéért. Vannak védelmi rendszerei, amelyekkel a természet ajándékozta meg. Védőanyagokkal a testében jön a világra, amelyekkel megszületése előtt az anyja szervezete ajándékozta meg. Az embert szolgálja az általa létrehozott tudomány is. Szüntelenül mélyíti és bővíti védelmi képességeit, segíti őt abban, hogy úgy alakítsa tevékenységét, hogy ez valóban hasznára váljon. A létért folyó harcban az ember — a tudomány és a technika érdeméből — gyakran már ott is győzedelmeskedik, ahol még nemrégiben is elkerülhetetlen pusztulásra volt ítélve. Az ember értelme leleplezi az élet, a munka, a társadalmi szervezet új, ez ideig ismeretlen törvényszerűségeit. 0) gyógyszereket, eszközöket, készülékeket hoz létre, merész műtéti eljárásokat dolgoz ki. A HOMO SAPIENS kiállítás tényeket sorakoztat fel. Nem oktatni kíván, csupán tanácsol. Rá akar^ mutatni a veszedelmekre és azokra az eredményekre, amelyek a tudósok érdeméből lehetővé teszik a veszedelem elhárítását. A modern kiállítási technika érvényesítése révén értékes információkat kap a látogató: modellek, készülékek, fényképek, diagramok, vetített képek teszik érthetővé a kiállítás mondanivalóját. A férfi és a nő nagyon szemléletes anatómiai modelljei, az emberi magzat fejlődésének preparátumai, a világhírű Chirana gyár legújabb orvostechnikai műszerei és berendezései, egy automatagép, amely kiértékeli a látogatók válaszait arra a kérdésre, hogy képesek vagyunk-e egészségesen élni stb. — a kiállítás egy-egy megleoő tárgya. A

HOMO SAPIENS kiállítás Bratislavának mutatkozik be elsőként; innen Ostravába, majd később Prágába költözik. Üj típusú rendezvényt látunk benne, amely elsősorban azzal nyerte meg tetszésünket, hogy számos közismert részletismeretet sajátos, nagyon időszerű szempont szerint csoportosít és gondolkodásra készteti az embert. (djj — Hadnagy elvtárs! Andrej odanyújtotta a tárcát Korjaginnak, majd maga is kivett egy cigarettát. Egy gyufaszálról rágyújtottak. — Hadnagy elvtárs! . . . — Mi az ördög ütött ebbe? — szólalt meg mély basszushangon Scserbatov, nyers szigorúsággal kérkedve. — Egy percre dada nélkül maradt. Eriggy, nézd meg. De azért maga is felállt és Korjagin nyomában belépett az istálló félhomályába, ahol lőrések napsütötte ablakocskái fénylettek a nyugat felé eső gerendafalon. A feszülő hasú tehén ott feküdt az oldalán, s felszegte hosszú szarvú fejét. Meghallotta a lépteket és halkan elbődült; látszott, amint kinyújtott, megfeszülő nyakán végigfut a remegés. — Na, mi bajod? Frolov a belépők felé fordította arcát, melyet megvilágított az ablakocskán betűző fény. Andrej az első pillanatban úgy látta, öröm csillog a képén. — Harckocsik, hadnagy elvtárs! — Miféle harckocsik? «- kérdezte ösztönös szigorúsággal homlokát ráncolva Andrej, mintha azzal, hogy belefojtja katonájába ezt a szót, egyszerűen a tankokat is eltűntethetné. Am ebben a percben távoli zúgás, csörömpölés ütötte meg a fülét, melyet már addig is hallott, csak nem tudási97. totta magában; úgy rémlett, a zaj egyre erősödik. S ekkor különös élességgel villant a szemébe ez a világító ablakocska a falban, amely előtt Frolov homlokába hulló haját borzolta a szél. — Na, engedj oda! Andrej megfogta a rés kihasított szélét, kinézett a gerendába vágott nyilason, egész arcával, összehúzott szemével érzékelte a rét felől fújó szé' szilaj erejét, és megpillantotta a magas égboltot, a zöld mezőt és rajta — a szürke harckocsikat. Az egész rét kiterjedésében közeledtek, száraz porfelhőt kavarva. Andrej szeméhez kapta a látcsövet, és máris egészen közelről, tízszeresükre növekedve látta a tankokat. Napfényben fürdő testük megcsillant a porfelhőben, páncéltornyuk fölött ostorként remegett a rádióantenna. Minden harckocsi mögött, elrejtőzve s a páncélhoz tapadva, csoportosan futott az acélsisakos gyalogság a kavargó porban. A szél az istálló felé sodorta a motorzúgást, a lánctalpak csikorgását, s a zaj egészen közelinek tetszett, mivel a tankok közelről látszottak a látcsőben. Andrej érezte a szél hidegét kiszáradó ajkán melyet folytonosan nyalogatott. - Úgy!... És csak figyelt, mozdulatlanul. - Úgy... Alig sikerült elkapnia a fejét: kurta sivítós után a fal közelében robbant egy lövedék. Repeszek vágódtak kívülről a gerendákba, vakító rés támadt fejük felett a palatetőn, füst nyomult be a kémlelőnyíláson. — No fiúk, megkezdődött! — kiáltotta Andrej, a közeli veszély nyomán rendkívüli élességgel érzékelve a helyzetet, és kacsintott. És e percben látta a két géppuskát és önmagát is, amint beszél hozzájuk. Minden fontosnak tetszett. A szalmán vergődött a tehén, mintha kést szúrtak volna bele, föl-fölemelte a földről hosszú szarvú fejét, és kidüllesztette nedvesen égő szemét. Lövedék süvített el a tető felett, és bevágódott az istálló mögött. — Most aztán kitartani! — kiáltotta Andrej, és újra kacsintott. Körös-körül már robajlott minden. — Leválasztjuk a tankokról a gyalogságot. Frolov, készítsd a gránátokat! Korjagin letépte magáról a kötényt, s levágódott a falhoz, a géppuska mellé. Andrej felugrott az etetővályúra és a tető alatti keskeny résen figyelt kifelé. A mezőn a kicsapódó lőporfüstben robogtak előre a harckocsik és menet közben tüzeltek. Az élen haladók már közel jártak, s a nyomukban futó katonáknak látni lehetett az arcát. — Tűz! — intett Andrej onnan fentről. És látta, amint Korjagin háta, válla, tarkója egyazon pillanatban rázkódni kezd a géppuskával együtt. A mezőn egymás után hullottak a szaladó németek. A robbanások eltakarták őket. Korjagin kiáltott és mutogatott valamit — Micsoda? — kérdezte Andrej. De már nem tudta megérteni a katona szavait Valami felkapta, elhajította, földhöz vágta. Zúgó fejjel feltápászkodott. A fal helyén füst gomolygott, s a füstben ferdén csüngtek a gerendák. Korjagin hasmánt feküdt, ujjai utolsó erőfeszítéssel markolták a földet. Andrej megpillantott az istálló közepén egy nedvesen fénylő, aprócska borjút, amint térdét kiegyenesítve, felugrik - de tudata nem fogta fel a képet. Ekkor a fal romjai között, a füstön keresztül felbukkant egy boglya nagyságú, óriási, mozgó tömeg, amelyből ködösen kibontakoztak egy tank körvonalai. Andrej felkapott egy kézigránátköteget Frolov mellől — aki megpróbált felemelkedni a földről - majd az oldalsó falhoz ugrott. A minden pillanattal sötétebbé váló, egyre növekedő harckocsi egyenesen feléjük tartott. A hadnagy ránézett a még mindig négykézláb álló Frolavra, eszelősen kitágult, fehéren villogó szemére, hirtelen megszánva rákiáltott: „Menekülj!" - azzal elhajította a gránátköteget. Lángcsóva csapott fel a harckocsi 98. alól, ekkor azonban egy másik tank, lövegtornyát arrafelé fordítva, mint acél faltörő kos, egész tömegével nekirontott a falnak, s a tető leroskadt a földre. ... A lassan ülepedő porban forgolódva, a Harckocsi kigördült a romok alól — deszkák, gerendadarabok, széttört fala sodródott le róla. Felnyílt a tető nyílása, és a lövegtoronyból derékig előbukkant egy fekete öltözetű katona. Lesült arca vörös volt és izzadt a hőségtől, világosszőke haja szinte fehér. A toronyban állva, körülpillantott a harcmezőn. Néhány tank lobogva égett a lóhere közt, de a többiek, áttörve a védelmi vonalat, kelet felé nyomultak előre. Közöttük még tartotta magát a falu. Onnan, a kertek felől, páncéltörő ágyúk tüzeltek. A német harckocsik, félkörívben felsorakozva, tüzet nyitottak a falura; csapott hátuljukat eltakarta a por s a kilövelő motorgáz. A mező felett német felségjelű bombázógépek vonultak alacsonyan: a tankok segítségére siettek. A lövegtoronyban álló katona, utánuk fordítva fejét, szemével kísérte őket, majd leugrott a földre. Társai elzsibbadt lábukat megmozgatva, követték példáját; odamentek a gránátokkal elpusztított harckocsihoz. Körülötte már ott állt a legénysége: együttesen tárgyalták, mitévők legyenek. A tehénistálló helyén romhalmaz maradt: gerendák, salak, tégla, palatörmelék. A romok mindent maguk alá temettek. Csupán egyetlen fal magasodott épen. Mellette, a gerendák alól kilátszott egy megölt hadnagy válla és feje. A szél hosszú szálú, eqyenes hajában motozott a lefapadott földön. - Ó! . . . - mondta a német, aki elsőnek ugrott le a harckocsiról. És ek- PjTlf kor mindnyájan odanéztek. A romhalmaz UÄ között, gyenge, remegő lábacskáit szétvetve, újszülött kisborjú állt, olyan aprócs- 1966 ka, hogy még le sem nyalta az anyja; nedves szőre megszáradt és meggöndörö- * • dött a szélben. (Folytatjuk)