Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-12 / 282. szám, szerda

v. v i s s z haiiQ

... EMSU visszhang SZLOVÁK KÉPZŐMŰVÉSZET VELENCÉBEN A velencei blennálét általában a világ modem képzőművészete legszámottevőbb seregszemléjének tartják. A szlovák piktúra és szobrászat mestereinek elismeréseként könyvelhetjük el tehát azt a körülményt, hogy az idei, immár XXXIII. biennálén kizárólag ők képviselték hazánkat. Tomáš Štrauss, a kiváló képzőművészeti esztéta a PRAVDÁ-ban két folytatásban megjelent értékelésében lényegében azonosítja magát ezzel a választással. Helyesen hangsúlyozza, hogy minden esetben nem lehet ragaszkodni a két nemzet paritásos képviseletének elvéhez, hanem az adott tárlat jellege a meghatározó tényező. így volt ez például a fiatal művészek párizsi tárlatán is, ahol viszont a prágai művészek kerültek joggal előtérbe. A szlovák képzőművészetnek tehát első ízben nyílt alkalma arra, hogy egy ilyen tekintélyes nemzetközi fórumon széles keretek között bemutatkozzék. Ez a mi szempontunkból — állapítja meg a cikkíró —mindenképpen történelmi esemény, bár tudnunk kell, hogy a külföldi kritikát ettől jobban érdekli, hogyan sikerült művészeinknek egységes esztétikai képbe foglalni az atomizálódó világot és képzőművészetet. És sajnos erre a kérdésre kiállítási részlegünk nem adott választ. A csehszlovák kiállítási részleg szervezője, dr. K. Vaculík előtérbe állította a szlovák képzőművészet élő rusztikális, népművészeti hagyományait, ami jellegzetességének alapja, fgy viszont kiállításunk eléggé általános jellegű lett és T. Štrauss szerint hasonló formában jelentkezhettünk volna 1956-ban vagy akár 1946-ban is. Bár kétségtelen, hogy a válogatásban első ízben érvényesül — ha nem is maradéktalanul — az egységes esztétikai felfogás, sajnálatos, hogy a „muzeális értékeken", a múltban már igazolást nyert müveken van a hangsúly. Ettől eltekintve nagyon előnytelenül kihatott az a körülmény is, hogy pavilonunk belső építőművészeti megoldása az egész tárlaton talán a legrosszabb volt, nem is beszélve arról, hogy katalógusunk ezúttal sem volt. T. Štrauss fenntartásai ellenére szembeszáll azzal a véleményryel, hogy idei velencei részvételünkön vereséget szenvedtünk. Szerinte inkább nem aknáztuk ki az adott lehetőségeket... SÜLLYED AZ OLASZ FILMMŰVÉSZET SZÍNVONALA? Ezzel a kérdőjeles címmel írta meg a NOVÁ DOBA 40. számában megjelent cikkét G. Bogemszkij. A tartalom azonban egy pillanatra sem hagy kétséget afelől, hogy tulajdonképpen a kérdőjel felesleges, mert a cikkíró nagyon gyászos képet fest az olasz film fejlődési irányzatairól. Az utóbbi években az elamerikaizálódás heveny tünetei tapasztalhatóak a neorealizmus világszerte babérokat aratott fellegvárában. Elég ennek bizonyítására néhány adat. Az Unitalia Film évkönyve szerint tavaly egy művészi alkotásra hat bulvár-film esett. A cowboy-filmek teszik ki az olasz filmgyártás 40 százalékát. Az üzleti érdek hajhászása, a film elkommersziálódása következtében háttérbe szorultak a művészi ambíciók még egyes világhírű rendezők esetében is. Carlo Ponti, az egyik legjelentősebb és egyben leggazdagabb olasz filmvállalkozó sem titkolja: „A film világszerte amerikai pénzből él, engem is az amerikaiak fizetnek". Még szerencse, hogy ebben az esetben az egész világot a tőkés világ képviselil l Szerencse azért, mert „a pénz beszél, a kutya ugat"-alapon folyó vállalkozás nemcsak azzal jár, hogy igyekeznek minél jobban megapasztani a mozilátogató közönség pénztárcáját, hanem egyben szellemi életüket is elsekélyesítik Az ilyen olasz és koprodukciós filmek ugyanis gátlástalanul tenyésztik a kegyetlenség, az erőszak, a beteges szexus penészgombáit. Joggal figyelmeztet tehát a cikkíró arra, hogy egyszer már meggyőződhettünk róla, — a többi között Olaszországban is, — hová vezet a kegyetlenség, az erőszak, a más nemzetek elleni gyűlölet népszerűsítése. KÖLCSEY ÉS A POZSONYI TANULÓIFJÚSÁG Az IRODALOMTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK 3—4. számában Terray Barnabás néhány új, még publikálatlan adattal egészíti ki Kölcsey Ferenc 1832 decembere és 1835 januárja közti pozsonyi tartózkodásának eddigi tényeit. Tudvalevő, hogy a reformkor nagy magyar költője az említett időszakban kis megszakításokkal Pozsonyban lakott. Ekkor állt kapcsolatban a helybeli evangélikus líceum fiataljaival, akik úgynevezett „magyar társaságot" alakítottak, amelyben „hetenként egy vagy két alkalommal gyűltek össze, szavaltak, felolvasták írásaikat". A tanulmányíró adatai szerint Kölcsey kapcsolatban állt a társaság titkárával. A legérdekesebbnek viszont azt tartja, hogy „hatása megmaradt még akkor is, amikor ö eltávozott Pozsonyból." A társaságban íródott és előadott három verssel dokumentálja is ezt a hatást, amely joggal váltotta ki a császár, a nádor és a kancellár félelmét. Attól tartottak, hogy Kölcsey befolyást gyakorol „a politika mezejére tévedt" Ifjúságra. Feltételezésükben nem is tévedtek, mert a versek meggyőzően tanúskodnak róla, hogy a poszonyt fiatalok lelkesedtek Kölcseyért és „együtt éreztek a távozása miatt gyászt öltő országgyűlési fiatalsággal." VITA MARTIN KÖZPONTJÁNAK SORSÁRÓL Hosszú hónapokkal ezelőtt M. Gáfrtk és főleg Igor Thurzo építőművész KULTURNY ŽIVOT-ban megjelent glosszája indította el a vitát, amely tulajdonképpen mindmáig nem zárult le. Az Illetékes szervek ugyanis elhatározták Martin városa centrumának átépítését, ami jónéhány, főleg irodalom-történeti értékkel bíró épület lebontásával járna. Ez ellen tiltakoztak a glosszaírók és azóta többen is az említett lapban éppúgy, mint a PREDVOJ-ban. Ismeretes, hogy Martin nagy szerepet vitt a szlovák szellemi életben. Számos kiváló Író és kulturális dolgozó neve fűződik a városhoz, mely a múlt században a határokon túl is a „szlovák nemzet szívének számított". Kevésbé közismert tény azonban, hogy 1870-ben, amint azt Igor Thurzo hangsúlyozza, Jókai és Simonyi felszólalt az országházban a nem magyar nemzetiségek Jogainak és kulturális intézményeinek védelmében, amiért a mártoniak írásban fejezték ki köszönetüket. Érthető tehát, hogy az átépítés terve nyilvános ellenállásba ütközött. Viszont akadtak, akik védelembe vették — például a járási nemzeti bizottság építésügyi osztálya és a tervet kidolgozó építőművész. Fő ellenérveik közé tartozott, hogy a rendezés nem érint sok épületet, ezeknek nincs építőművészeti értékük, többnyire nagyon rossz állapotban vannak s a modern városfejlesztés követelményeinek is eleget kell tenni. A Kultúrny život a vitát lezáró cikkében ezeket az érveket nem fogadja el. Közben a Szlovák Írószövetség nyílt levelet Intézett a Szlovák Nemzeti Tanácshoz ebben az ügyben, amelyben felkérte a közbelépésre. A válasz még nem született meg, de nézetünk szerint nyilvánvaló, hogy az Irodalom-történeti szempontokat figyelembe kell venni legalább úgy, mint a korszerű városfejlesztés követelményeit. Különben nem egy külföldi tapasztalat (Lengyelország!) bizonyítja, hogy a két eltérő nézet egybehangolása nem megoldhatatlan feladat. GALY IVAN Sík Endre: Egy diplomata feljegyzései A memoár-irodalom sorát gazdagítja a Kossuth Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent könyv, melynek szerzője Sík Endre, az Ismert magyar diplomata, volt külügyminiszter. Forradalmi életútjának a felszabadulás utáni mozzanatai elevenednek meg a könyv lapjain. A könyv két pillére: a Szovjetunióból való hazatérés és a Washingtonból való visszaérkezés. Harminc évi emigráció után térhet vissza hazájába a munkásmozgalom forradalmár katonája. A visszatérés izgalmait a látottak csak fokozzák: az ország romokban hever, s a politikai életet pedig a koalíciós időszak bonyolítja. Mielőtt azonban még eldőlne a ki kit győz le kérdése, Sík Endre a párttól kapott megbízatás alapján — a külügyi szervek akadékoskodása ellenére — Washingtonba megy, diplomáciai szolgálatba lép. „Státusa" nincs ugyan, amikor a washingtoni magyar követséghez beosztják, s minden eszközzel próbálják őt lehetetlenné tenni. Ennek ellenére állja azt a „szokatlan" mellőzést, melyben a követté való kinevezésig szinte állandóan része volt. Sík Endre könyvében a diplomata-sors viszontagságait, a már történelemmé váit időszak egyes eseményeit írja le. Emlékiratot ír tulajdonképpen, melynek minden sorát a tudatos szerkesztés, a tárgyi pontosság és a szépíró igényessége jellemez. Mindvégig izgalmasan és érdekesen mondja el azokat a legfontosabb eseményeket, melyek a washingtoni nagykövetségen lezajlottak, ugyanakkor a nemzetközi politika akkori viszonyait Is villanásszerűen s rendkívül találóan, sokszor egy-egy élményepizódon keresztül jellemzi. Nemcsak a diplomata-sors kulisszatitkairól szól, hanem a közélet és magánélet, s az amerikai társadalom jellegzetes problémái is kirajzolódnak előttünk. A tengeren túli „státus" ugyanakkor módot ad neki arra is, hogy az akkori magyarországi viszonyokat, azok bel- és külföldi vonatkozásait is érintse. (Rajk letartóztatása, Mindszenti-ügy stb.). Nagyszerű képet ad a washingtoni követségen uralkodó állapotokról, az amerikai politikusokkal való találkozásról (Látogatás Truman elnöknél, Marshall tábornok és a protokoll-megszegés stb.), az amerikai magyarok életéről (alakjai, viaskodásaik), az amerikai társadalom problémáiról (négerkérdés, demokrácia — amerikai módra stb.). A felvonultatott portrék közül különösen a Molnár Ferencről és a Zilahy Lajosról szóló Írásokat emelnénk ki. Nem túlzás, ha sodró erejűnek ós érdekesnek mondjuk ezt a könyvet, mely a műfaj szigorával élve mindvégig élvezetes — helyenként finom humorral, szatírával átszőtt olvasmányt jelent. Kár, hogy csekély példányszámban jelent meg, s a behozatal olyan szűkmarkú volt, hogy ma már szinte lehetetlen megkapni. Szenes Erzsi: A lélek ellenáll Neve a két világháború köz- . ti időszakban jól ismert volt Szlovákiában. Egyike volt a népszerűségnek örvendő magyar íróknak. A fenti címmel megjelent könyvét a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó az idei könyvnapra jelentette meg. A könyv kor-dokumetum értékű, s az emlékirodalom kötetei közé rangsorolódik. A könyv bevezetőjében maga a szerző vall életéről, az új kötet fogantatásáról. Nem érdektelen, ha — az említettek alapján — életútja néhány állomását vázlatosan érintjük. Az 1949 óta Jeruzsálemben élö költőnő a szlovákiai Nagymihályon, Budapesten, illetve Prágában és Pozsonyban élt Első versei a Nyugatban jelentek meg, azonkívül különböző folyóiratokban és lapokban publikált. Három verseskötete jelent meg, a Selyemgombolyag, a Fehér kendő és a Szerelmet és halált énekelek című. Néhány novelláját és kisregényét Nyártól nyárig címmel 1943-ban adta ki; a többi — a napló bevallása szerint — mintegy öthat kötetre való regény, novella és mese a háború folyamán elkallódott, nem talált nyomára. __ Szenes Erzsi annakidején, níint hivatásos újságíró a Kassal Napló munkatársa volt, majd éveken át mint budapesti színházi kritikus tudósította a Prágai Magyar Hírlapot. A németek bevonulása harmadnapján, 1944. március 21-én Budapesten elfogják, majd börtönbe és a kistarcsai internálótáborba, innen pedig Auschwitzba deportálják. A felszabadulás után Szlovákiába tér vissza, majd 1949-ben kivándorol Izraelbe, ahol • jelenleg mint újságíró és előadóművész működik. A most megjelent kötet anyaga tulajdonképpen napló. 1939 —41-ben Nagymihályon titokban írt versei és naplója egy bádogdobozban, a nagymihályi ház udvarán levő fáskamrába elásva vészelte át a háborús időket. Mi késztette az írónőt e napló megírására? Erről kötete bevezetőjében így ír: „Mindvégig azt a belső ellenállást akartam tükröztetni, mely a külső események, a szörnyű nyomás alatt minden szellemi emberben a végsőkig benne élt; mert a lélek mindvégig ellenállt." Ezekből a sorokból is érezhető hogy a fasizmus embertelensége, tobzódása váltotta ki a tiltakozást, az ellenállást. Európa országait a náci csizma tapossa ezekben az években, s felbecsülhetetlen értékek, a csőcselék Ítélete alapján, a fellobbanó könyvmáglyákon lesz a tűz martalékává. Az írás elkötelezettjeitől, a lélek mérnökeitől, íróktól, művészektől várja a csodát, az ellenállást, s közben maga is, mintegy „belső parancsra" veti papírra azokat a napokat, eseményeket és lelki vívódásokat, amikor igazában SZENES ERZSI: Nem sirattalak Nem sirattalak mikor füstként szálltál Auschwitzban az ég felé, szívedből, szemedből, egész valódból szállt a füst, s én nem sirattalak Mert köveket kellett volna sírnom, s nem könnyeket De a kövek csak a vállamat nyomták, s a szívemet húzták le a föld felé. Nem sirattalak S mégis még most is, oly sok év után, ha magányosan megyek az utcán, hangosan mondom magam elé: szegénykém, édes madaram, angyalom, anyám. 1965. augusztus 2. „köveket kellett volna sírnom, s nem könnyeket". „Minél erősebb méreg jannál több ének) viruljon ki ajka mon" eszme jegyében ír. Egy embertelen világ barbarizmusa ellen tiltakozik. Csodára vár, de csodák nincsenek, ha csak a léleknek, a lelkeknek ezt a néma elle'^íHúsát nem számítjuk annak. „Egy elképzelt világ, egy szellemi erődrendszer Maginot-vonalába vetett hit ösz. szeomlása, a visszavonulás apokaliptikus országútjaí meVstt áll Szenes Erzsi" — Srfti • óla egyik bírálója. Az élet, a*, események kényszere egy időre elhallgattatták őt is, a rettegés és állandó veszédelein árnyékában papírra vetett sorok azonban máig érően vádolnak egy bűnös kort, amikor oly nehéz volt emberrtek lenni. „A gyűlöletet soha sem ismertem, de most ismerni akarom — vallja szenvedélyesen • — szítom magamban ... Gyűlölnöm kell, hogy megfogódzzam, most, amikor a szeretetet gúny tárgyává tették, s minduntalan leköpik. De ez a gyűlölet csak ... egy eszmének szól, az eszme megtestesítőinek". A sötétség, az éjszaka hatalmasai ellen küzd, akik elviselhetetlenné teszik az életet. Meglepő, ahogy a világ kis és nagy dolgai, a szenvedések és megpróbáltatások idején is helyet kapnak ebben a naplóban. Az alapszint bármennyire is komorrá teszi az állandó rettegés, az eseményekre való gyermeki rácsodálkozás gyengéd, az emberi problémák iránti nemes lélekre vall, aki legszívesebben mindig szint és harmóniát keresne az életben. Ehelyett azonban a gondolatok úgy ülik körül: mint a siratóasszonyok", látja az arcukat, de a szemük az ürességbe mélyed, mert az élet értelmét elorozták, s csak a vigasz marad számára: „Maholnap árny lesz életem, s a könny, amit elsírtam, pára. üe amit írtam, a verset, el nem porlasztja egykönnyen az idő." Költészetének ez a tudatos értékelése arra az 1938—42. között írt közel ötven versére is vonatkozik, melyet a Napló közöl. Mély érzelmekről, szenvedésben megigazult igaz emberségről vallanak ezek a versek. Annak Frank naplója annakidején megdöbbentette a világot. Szenes Erzsi naplója hasonló fogantatású, s annak szlovákiai párja. Nem az ok és okozat filozofikus mélységű feltárására vállalkozik, hanem a szörnyűségek idején a megdöbbentő valóság tényeit sorakoztatja fel. Egyéni hang, erős sodrású lírai betétek Jellemzik ezt a naplót. • Egy ember szól hozzánk a könyv minden sorából, akinek „szíve énekelt a végsőkig az ostor alatt". Csak sajnálni tudjuk, hogy a könyvkiadás hazai szervei nem találtak módot arra, hogy Szenes Erzsi — naplójával is — valóban hazataláljon. Nemcsak illő volna, hanem kötelessége is az illetékeseknek, hogy ezt a mulasztást mihamarabb pótolják. FONOD ZOLTÁN KULTURÁLIS HÍREK • Egy új zeneszerszám, a claviolin gyártását kezdték meg a francia hangszergyárosok. A hangszer elektronikus úton reprodukálja egy zenekar összes hangszereinek hangját. • Róbert Bresson, Jean Luc Godard, Pier Paolo Pasolini és más neves rendezők filmjeit mutatták be többek között a negyedik New York-i filmfesztiválon. • A Diderot regény alapján forgatott Az apáca című film viharos fogadtatása után nem meglepő, hogy az Író válogatott műveinek új kiadását kilenc nap alatt szétkapkodták Nyugat-Németországban. • Jean-Luc Godard novemberben kezdi meg tizenkettedik filmjének forgatását, melynek főszerepét ismét Jean-Paul Beimondóra bízta. ÚJ SZÓ 1986. X. 12.