Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-01 / 271. szám, szombat

A

z utas féllábbal már fellépett a vasúti Kocsi lépcsőjére, amikor valaki megérintette a vállát. Megfordult. A peronon egy idősebb férfi állt. „Prága felé utazik, uram?" kérdezte. „Prágába," mondta az utas. „Hát akkor kérem, vegye magához Vendulka kislányomat. A prágai állomáson várni fogja a hivatalsegéd," mondta az apa, és az utas kezébe adta tizenhat év körüli kislánya kezét. A forgalmista fütyült, a kalauznő pedig felsegítette a lányt a kocsi lépcsőjére, majd kezével jelezte, hogy a vonat indulásra kész. Az apa futott a kocsi mellett és kiabált: „Vendulka, szurkolni fogunk neked! Ha utána leszel, azonnal sürgönyözz, hallod?" „Hallom, apukám," kiáltotta vissza a kislány, „küldök táviratot!" Amikor a vonat elhagyta a jelzőt, az utas kinyitotta az ajtót és az erős légáramon keresztül a folyósóra vezette a kislányt. Még mindig a kezét fogta, és tanácstalan volt. A

fülkéből beszéd hallatszott. „Tényleg, még lánykorában történt, ment nekem inget venni, de nem vett, mert nem tudta a számomat. A kijáratnál hirtelen észbe kapott s az egész üzlet fülehallatára kiabálja, »amikor fojtogatom, hát mindig így van a kezem ni!« és az elárusító fogta a centimétert, lemérte a keze kerületét és azt mondja, negyven! És ezt az inget, tessenek meggyőződni róla, ezt az inge:, mintha csak rám öntötték volna ..." Az ajtó félretolódott s a fülkéből kiszaladt egy kopasz utas és nevetve kiabált: „Agyonütni, az kevés!" kiáltotta, s ököllel nagyot ütött a kocsi falára. Amikor kitombolta magát, visszament a kupéba, ahol ugyanaz a hang folytatta: „Én viszont azt mondom, ha már örömöt szerzett nekem azzal az inggel Mikulásra, karácsonyra meglepem egy kalapocskával. Megyek a modes robesbe, s mondom, »azt a csinos kalapot kérném ni, ami a kirakatban van!« És a modes robes azt mondja, »milyen számú legyen kérem?« Hát nem tudtam, de hamar észbekaptam és mondom, »amikor egyszer veszekedtünk, akkor menyaszszonyomnak jól a fejére sóztam, így ni, felülről, s máig is emlékszem a fejecskéjére!® a modes robes addig hordta elém a kalapokat, s addig nyomdosta a tenyerem alá, míg egyre rámutattam ez az! A fa alá tettem, és úgy passzolt neki, mint az ember hátsórésze az éjjelire." A kupéból kiszaladt a kopasz utas, szájára szorította a zsebkendőjét és nyöszörgött „Agyonütni ezt az embert, az kevés!" és megtörölte a szemét. Az utas, aki még mindig fogta a kislány kezét, meggondolta magát és belépett a kopasz után. „Kérem szépen," mondta a kislány, amikor bement, „engem Vendulka Kŕíštovának hívnak és Prágába utazom!" Felemelte a kezét és maga előtt tapogatva megérintette göndör haját a tréfacsinálónak, aki bemutatkozott: „Engem pedig Gyönyör Emilnek hívnak." „Én Kakas Václav vagyok," mondta a kopasz utas. A férfi, akivel a kislány utazott, fel akarta dobni aktatáskáját a polcra, de az a kopasz fejébe akadt. „A szakramentumát, nem tud vigyázni!" „Pardon." „Talán valakit megütöttek?" — szólt a kislány, „no az igazán semmi. Otthon én szoktam elvinni a leveleket a postaládába, úgy ismerem már az utat, mint a tenyeremet, de azok az átkozott postások két házzal közelebb hozták a postaládát s én belevágtam az arcom a vasláda sarkába és megsérültem." „Üljön ide ni, az ablakhoz," tanácsolta a kopasz, és a szemét törölgette, hogy nézhesse a tájat." A

leányka megtapogatta az ülést, majd az ablakot. Amikor kitartotta vízszintesen a tenyerét, mintha azt vizsgálta volna esik-e, nyugodtan ennyit mondott: „Kint szépen süt a napocska." Az utasok elhallgattak. „Az állomáson az az .édesapja volt?" kérdezte az utas, akivel a kislány utazott. „Igen, az édesapám," bólintott, „de uraim, az én apám, az egy számi Öt aztán mindenki irigyelheti tőlem. Apukám gyümölcskertész, és egyszer szállítókocsijával elgázolta Dymáčkovát, a sánta szomszédasszonyunkat, s az ügyből bíróság lett. Az apukám ellenségei örültek, az úristen megverte az öreg Kriptát, dutyiba nyomják vagy fizet majd, mint a köles. De az öreg DymáCková mankó nélkül futott a bíróságra és eszeveszetten csókolgatta apukám kezét s köszönte, hogy olyan szépen áthajtott rajta, hogy most nem sántít. Csak kár, mondta, hogy apukáin nem BOHUMIL HRABAL:* együtt ropjuk a táncot, az egész terem körüláll bennünket. És apukám szólótáncot húzat. Egyszer mi történt vele! Akkor még kicsike voltam és apukám rendelt: pirosfehéret, mert ennek a dallamára énekelt: zöldfehéret, mivel a futballistáink zöld dresszet viselnek és zöld zászlójuk van, ugyanolyan mint a Sláviának, csak zöldben. Egyszer odajött a csendőr és azt mondja, pirosfehéret nem fognak játszani!, erre az apukám előhúzott egy százast, a prímás markába nyomta, s azt mondta, és pirosfehéret fognak játszani! és a csendőr megint, pirosfehéret nem fognak játszani!, egy darabig licitáltak, mint ferblizés közben a harmadik menetben, s ekkor apukám befejezte, fognak pirosfehéret játszani, és puff, orrbavágta a csendőrt. De aranyos uraim, hogy tud<fyémdnUzemek 1966. X. 1. • Bohumil Hrabal a középkorú cseh írónemzedék egyik legeredetibb és legtehetségesebb tagja. Brno-Žldenicérôl származik. 1946-ban jogot végzett a prágai Károly Egyetemen, majd a legkülönbözőbb foglalkozásokkal próbálkozott. 1962-től csak az Irodalomnak él. Első önálló novelláskötete 1963-ban jelent meg, akkor 49-éves volt. S azóta szoros egymásutánban látnak napvilágot könyvei, pl.: Átlényegesítők [Pábitelé), Táncórák Idősebbek és haladók részére, Fontos szerelvény. Hirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni, Automata világ. Hrabal prózairól művészetét a cseh kritikusok indokoltan rokonítják Hašekéval. Ugyanis mindkettőjük művészete a városi folklórban gyökerezik; s az ún. „kocsmai történet" mint műfaj mindkettőjükre egyformán jellemző. Hrabal novelláiban gyakran több hős visszaemlékező egymásba fonódó elbeszélése adja a cselekményt. Az alábbi megható, bájos novellája az Automata világ című válogatott novellagyűjteményében jelent meg. harminc évvel ezelőtt ütötte el, akkor biztosan férjhez ment volna." „Derék apa," dicsérte meg a göndör hajú. „Ugye?" nevetett Vendulka és maga elé tartotta a tenyerét, de a vonat kanyarba ért és a napot átdobta a fülke ablakából a folyosóablakba. „Lement a napocska," mondta. Az utasok egymásra néztek és szótlanul bólintottak. „És a maga apja milyen?" kérdezte a kislány, s kezét a tréfás göndör hajú térdére tette. „Az én apám már tizenöt éve nyugdíjas, mert neki van a legnagyobb szíve Európában," mondta a göndör, „olyan nagy a szíve, mint egy vödör s a mellkasa közepére van csúszva ..." „Igazán? ..." Kételkedett a kopasz. „Ez aztán gyönyörű!" kiáltott fel Vendulka. „Igei], És így az apám szerződést kötött a fakultással, hogy halála után a szívével az egyetem rendelkezik," folytatta a göndör, „ezt a szívet, az apám szívét már külföldiek is meg akarták venni, de az apám jó hazafi, így azt mondta, nem. Az én apám nem, járhat fürödni sem, és nem utazhat se repülőgépen, se gyorsvonaton ..." „Tudom én, miértl" kiáltotta a kislány, „hogy az a híres szív meg ne repedjen, vagy el ne vesszen, igaz-e?" lelkendezett és kitapintotta a göndör elbeszélő kezét, s megszorította, „az olyan apa, mint a magáé — az nem vész el, mint ahogy az enyém sem!" „Igen," mondta az utas, s mintha megszépült volna, „néha el szoktam menni apámmal a fakultásra, ott levetkőztetik őt meztelenre s aztán a professzor vonalakat rajzol rá kék és piros ceruzával ..." „Igen, igen!" örvendezett Vendulka, „azért, mert azok a piros vonalak az artériák a kékek pedig az e*rek, igaz?" „Igen", mondta a göndör, s tenyerébe rejtette a leányka kezecskéjét és folytatta, „aztán apámat egy terembe viszik, ahol diákok hajlanak fölé és a professzor pálcával mutogat valamit rajta, mint a folyókat a térképen és magyaráz; s azután a professzor egy diák szívét a megafonra kapcsolja ..., de az semmi, az csak olyan, mint mikor a dobot verik, vagy amikor az őr lépked csizmájában a kaszárnya folyosóján, de amikor az apám szívét kapcsolják rá a megafonra .. ." „Hát az olyan, mint amikor egyre távolodik a vihari" kiáltot{ fel a lányka, „mint amikor omlik a sziklai Mint amikor öntik a krumplit a pincébe, vagy mint amikor Emil Gilels játszik, igaz-e?!" „Épp olyan," csodálkozott a göndör, s két ujjával megfogta a gallérját. „Űh, aranyos emberek," szólt vidáman Vendulka, „úgy örülök, hogy most itt vagyok magukkal, hogy még más valakinek is van híres apja!" A

vonat az aszfaltút mellett robogott. és az utasok bámultak kifelé az ablakon; az út szélén egy reklámtáblát láttak nagy kék szívvel, melyből két forrás fakadt, ez volt aláírva: A szív Podebradyt ábrázolja. A fülkében titokzatosan szikrázott a levegő. „Vondráček professzor úr már nem győzi kivárni," mondta a göndör hajú, „mikor vághatja már ki szkalpellal azt a gyönyörű szivet." „Hát mit gondol!" nevetett a leányka, „hisz, megint híres lesz egy cseh szív!" „Senki a nyomába se léphet a maga apjának." mondta a kopasz és leemelte a polcról aktatáskáját. „Ebben igaza van, csakhogy az én apukámat látni kell. Aranyoskáim, ha látnák, milyen szépen táncol!" csapta össze Vendulka a kezét, „ha búcsúkor ják, az a csendőr inig nem kapta azt a pofont, olyan csúnya volt, hogy még, mert jobboldalra állt az orra. Hm, volt ott vér! Az apukám aztán Pirosfehéret táncolt és dalolt is hozzá: a Zöldféhéret, azt szeretem, azt szeretem én; és a szomszédok örültek, az öreg Kŕíšta akkor összeverte ám a csizmája szárát! Négy hónap múlva, amikor a tárgyalás volt, hozzálépett a szép csendőr és kijelentette, hogy azt az orrast ő akarta, sőt rendelte, és megköszönte apukámnak az ütést, mivel balra nyomta az orrát és az így arca közepére került, a csendőrbe beleszeretett egy gazdag földbirtokoslány és lakodalom lett belőle. Apukám búcsúkor még most is szokott kapni attól a csendőrtől egy szakajtó kalácsot, télen, disznóöléskor pedig mindenféle jót, nem ám köszönő levelet!" mondta Vendulka egészen fellelkesedve. „Ki mondaná?" gondolta a kopasz utas, „kapsz egyet az orrodra és megalapozódik a családi boldogságod." És felöltötte a kabátját. „És mit csinál a maga apukája?" kérdezte Vendulka. „Leánykám, ő már nincs a világon," mondta a kopasz, „ő olyan aranyos édesapa volt, hogy csak most látom igazán, milyen aratiyos volt, most, amikor már nincs a világon . . . Ű mindig éjszaka dolgozott. . . Amikor reggel megcsikordult a kapu, édesanyám forró vizet készített a» dézsába, miközben édesapám az udvaron kirakta a hazajárót ..." „Mi az a hazajáró?" kérdezte a lányka. „Az egy nagy darab szén volt, amit mindig hazavittek a bányászok, a kabátjukba ilyen nagy zseb volt varrva ni és azután apám belépett a házba, levetkőzött, anyukám a hokedlire tett egy csésze kávét, apám megmosakodott, aztán leült, harapott egyet a kenyérből, nyelt hozzá kávét és közben lehúzta a cipőjét, felvette szép félcipőjét, öltözködött... s ezt mindig olyan pontosan csinálta, hogy mikor lenyelte az utolsó korty kávét, éppen akkor tette fejére a sapkát, és ment kártyázni a barátaival a Kék csillaghoz címzett kiskocsmába, délben vittem neki ebédet, apukám jóllakott és játszott tovább. Négy órakor hazajött, s lefeküdt a padlóra, hogy kiegyenesedjenek a csontjai, ahogyan ő mondta. És amikor felébredt, ment a következő váltásra. De egyszer, amikor édesanyám forróvizet öntött a .. ." A vonat lassított és a kopasz utas odanyújtotta a kezét Vendulkának: „Leánykám, sok boldogságot kívánok neked az életben, már le kell szállnom," és kiment a folyosóra. A vonat megállt. Vendulka kitapogatta az ablakrámán a sárgaréz fogantyút, lehúzta az ablakot és kihajolt a vidéki állomás peronjára: „Aranyos uram, mondja el nekem végig, aranyos uram!" A kopasz utas odaállt az ablakhoz és folytatta: „Édesanyám megint megtöltötte a dézsát forró vizzel, de apám nem jött. Amikor a vfz kihűlt, elindult megnézni, hol maradt az apám. És a küszöbről a szobába esett apám pipája ..." A vonat elindult, s a kopasz utas futott a kocsi mellett és beszélt: „Édesanyám felemelte a pipát és elsírta magát, vette a gyapjúkendöjét és szaladt a tárnához . . . apámra ráomlott a szikla .. . a barátai eljöttek megmondani de féltek ... hát így az ajtóhoz állították a pipát és elszaladtak ... s tudode leányka, hogy édesanyámat azóta sohasem láttam aludni? Amikor felébredtem, már talpon volt... amikor lefeküdtem, méji valamit tett-vett... csak később láttam őt. .. aludni...", mondta a kopasz utas kifulladva, majd megállt, hogy megpihenjen ... Vendulka visszakiáltott neki: „Aranyos uram, bocsássa meg nekem, hogy még él az apám, bocsássa meg, bocsássa meg!" A vonat kanyarba ért és visszavitte a napot a folyósóablakból a fülke ablakába. K

is idő múlva megszólalt az utas, akivel a kislány utazott: „Az én apám cserzőmukás volt és olyan betegségben szenvedett, amit akkor, „öregek üszkének" mondtak. Évről évre levágtak egy darabot a lábából, úgyhogy kerekes székkel járt. Minden öröme az volt, hogy rózsákat termesztett De amikor a házunk faláig felvágtak az utat, és kivagdosták a Marshall-rózsákat is, akkor akár apám is meghalhatott volna. De talált magának más szórakozást. Kijárt a halálkanyarba és ott irányította a forgalmat. Először csak kézzel, aztán kis zászlókkal. Reggeltől estig, még ha esett is. Nyolc évig ment mindennap. Mikor meghalt, a temetőnél száznál is több teherautó állt és a helyét a halálkanyarban ilyen magasan teleszórták virággal. „Milyen magasan?" kérdezte Vendulka. „így ni," mondta az utas és felemelte a leányka kezét, majd hozzátette: „De amikor megint szerencsétlenségek voltak a kanyarban, felszereltek a sarokra két nagy tükröt. . ." „Istenkém, de hisz' magának is híres apukája van!" kiáltott fel a leányka, „olyan apukája, aki tükörré változott!" Az utasok egymásra néztek, s aztán bámultak kifelé az ablakon; a vonat egy városkához közeledett, az utcasarkon két gömbölyű tükör függött, mint egy óriás cvikker, s a két tükörben ott lebegett az áttekinthetetlen kanyar. A fülkében titokzatosan szikrázott a levegő* „A maga édesapja az állomáson olyan karcsú volt"...," köhintett az utas, akivel a kislány utazott. „No, igen," mondta fennhangon, „de ha látta volna egy évvel ezelőtt! Kövér volt, mint a pandúr. Be volt nőve a szíve, összetörve a mája, a gyomra meg a veséje. Anyukám azt mondta, hogy ez a rendszertelen élet következménye. A doktor diétát írt neki elő, de apukám erre gyenge volt mert szeretett papizni. Egyszer egy füves asszony azt tanácsolta neki, ha nincs akarata, egyedül csak az- segíthet, hogyha valami szörnyű sértőt mond a rendőrségnek. És szerencséje volt! Lefülelték, bediktálta a sértéseket a jegyzőkönyvbe, s még alá is írta. Fél évet kapott, és az apukám ellenségei örvendeztek: az isten fizesse meg, az a csibész Kŕíšta nem fog többé bennünket háborgatni. Csakhogy apukám egy fél év múlva visszatért, olyan karcsún, mint egy diák. s a Koszorúban azonnal sajtóértekezletet rendezett, mindenkit megvendégelt, és azt mondta: Hát, bajtársaim, egy rendes börtön többet ér a világ minden gyógyfürdőjénél! És nézzétek, még kétezer koronát is hoztam! S egészséges vagyok, mint a makk! Apukám ekkor megfogta a kabátja gombját s úgy tett, mintha lélegzetet venne, és a felfuvalkodott szomszédoknak be kellett ismerniük, hogy senki a nyomába se léphet az öreg Kŕíštának ... de aranyos uraim, ha nem sértődnek meg, szívesen látom magukat, jöjjenek el hozzánk Hradöanába; minden csütörtökön táncmulatság van nálunk, eljönnek engem megforgatni? De mához két hónapra, jó? „Táncolni?" ijedt meg a göndör hajú. „Táncolni hát, mert én már felnőtt vagyok! És a doktor úr azt mondta ha tizenhat éves leszek, megoperál. Az operáció pedig e héten lesz! S akkor én is meglátom ezt a gyönyörű világot. Látni fogom az embereket, a tárgvakat a tájat és a munkámat. Milyen szépek lesznek majd azok a kosárkák, amelyeket fonok! Aranyos uraim, gvönvörű lehet ez a világ!" „Gondolja?" fintorodott el a férfi, akivel a kislány utazott. P

erszehogy! Kell, hogy szép legyen, kiáltott fel Vendnlka, „mert ott, az intézetben dolgozik velem egy fiú, Ludviknak hívják, és ő mielőtt hozzánk került volna, olyan boldogtalanul szerelmes volt, hogy addig nyomdosta a szemhéja alá a tintaceruzát, míg azt mondta neki a doktor, hallod, csak mé? egvszer, és többet sohasem látod meg ezt a gyönyörű világot! És Ludvík azt mondta, hogy ehhez a gyönyörű világhoz már nincs semmi köze, s megint a szemhéja alá nyomta a tintaceruzát. Most kiskosarakat fon velem, de annyira vágyik ezután a világ után, hogy üvölt, mint a kutya a bódéjában... óh, mégiscsak gyönvörű lehet ez a világ, olyan gyönyörű, mint az édesapja szíve, ami olyan nagy, mint egy vödör! Olyan gvönyörű lehet a világ, mint a maga édesapja, aki két gömbölyű ttikörré változott a halálkanyarban. Aranvos uraim, két hónap múlva meglátom, eliönnek-e velem táncolni?" Félretolódott az ajtó. „A jegyeket, kérem," mondta a fiatal jegykezelőnő, akiből ásított az unalom. KÖVESDl JÁNOS fordítása