Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-01 / 271. szám, szombat

| EMBER ČS TÁRSAPALO

M Egyén, osztály, társadalom 1966. X. 1. A

z ember és a társadalom problémáival (emberek közti kapcsolatok) a tudomány számos ágazata foglalkozik, kezdve az antropológián, politikai gazdaságtanon és szociológián, egészen a filozófiáig, pszichológiáig és etikáig. Olyan kérdés ez, amely a tudomány számos ágazatát érinti, s ezért tudományos körökben azzal az igyekezettel találkozunk, hogy egy új, komplex tudományágazatot hozzanak létre: az emberrel foglalkozó tudományt. Az ember mindenekelőtt olyan lény, amely eredeti, állati állapotából — a hosszú történelmi folyamat során — munkával és céltudatos termeléssel különleges kvalitássá válik a természetben, nagy alkotó és észbell képességekkel és lehetőségekkel rendelkező társadalmi lénnyé. Az emberrel, lényegével és minőségével foglalkozva nem hagyhatjuk ki az antropológiát. Az azonban, hogy az ember munkájával, a termeléssel és a gazdasággal önmagát alkotja, a politikai ökonómia körébe tartozik. Am ez a folyamat mindig a kollektívában, csoportokban, a társadalomban játszódik le, s ezért 9 téien külön helye van a szociológiának. Az embert azonban nem foghatjuk fel csupán mint társadalmi lényt, hanem mint egyént is, aki ugyan a társadalom hatása alatt, de csoporti különbözőségben (osztály, etikai, kulturális stb.) és biopszichológiai sajátosságai alapján hozza létre tudatát, pszichikáját. Ezt a területet elemzik a pszichológia és a tudomány egyéb ágazatai. Ezeket a szempontokat, a megfigyelés leszűkített „szemszögét" kell kibővíteni még a „globális" szemlélettel: ez a filozófia feladata. Ahhoz, hogy az emberről teljes szemléletet nyerjünk, fejlődésében és adott szociális struktúrájában, mint körülhatárolt személyiségről, mint bizonyos szociális csoport (osztály) tagjáról művészi konfrontációra" is szükségünk van. Az ember koncepciója, mint „kép", „projektum", de mint „adottság" is szervezett és intézményesített formában, a politikában valósul meg. Az egyén, osztály és társadalom problémájáról való elmélkedésünkben egy alapvető fogalomból kell kiindulnunk: a társadalmi kapcsolatok, a szociális rendszer és a szociális struktúra kategóriájából. Az egyén, a személyiség, a közösség, az osztály, a csoport — mindez összefügg a társadalom általános szerkezetével. A szociális struktúra a társadalmi kapcsolatok, szervezetek, intézmények, csoportok, termékek, normák és értékek összessége. Az alap, amelyen a szociális struktúra nyugszik, az anyagi-műszaki, gazdasági viszonyok. Minden fejlett társadalomnak szilárd anyagi-műszaki alappal kell rendelkeznie. A társadalom ma a termelési szféráját tudománnyal, automatizációval, telemechanikával, elektronikával és számítógépekkel (emlékezésre, elemzésre, villámgyors matematikai műveletekre képes „műagyak") bővíti. A technizálódás következtében leszűkül a tulajdonképpeni „munkaszféra", erősen megnő a munkatermelékenység, és nagy szabadidő-tartalék keletkezik. Ezek az új társadalmi-műszaki kapcsolatok áthatják az egyes szociális csoportokat, intézményeket és szervezeteket. Emelkedik a munkásosztálynak, a társadalom alapjának színvonala. Nagy változásokra kerül sor belső összetételében. Űj minőségével, programjával és küldetésével az integrált szociális rendszer alapját képezi. A társadalom, legyen bár kapitalista vagy szocialista, úgy szervezi meg termelését és ökonómiáját, hogy kielégíthesse az emberek anyagi és kulturális szükségleteit. Ez az alapfeltétele annak, hogy abban a szociális rendszerben, amelyben a munkásosztály az uralkodó erő, minden tekintetben fejlődhessék az egyén és az egyén személyisége. A munkaidő lerövidülése következtében több idő jut a pihenésre, az alkotó tevékenységre, a művelődésre, tudományra, a művészetekre és a sportra. A szilárd anyagi-műszaki, gazdasági alapon álló szocialista társadalom nagyarányú nevelési és oktatási rendszerével biztosítja az egyén általános fejlődését. Az egyén nevelése azonban a szociális csoportok, intézmények és szervezetek útján történik, melyeknek tevékenysége összhangban áll a társadalmi érdekekkel. A haladó szociális rendszerben — az élet magas fokú szervezettsége mellett csak a különböző üzemekben vagy tudományos intézetekben űzött kollektív munka hozza meg a maga gyümölcsét. Az egyén alkotó munkája a közösségekben bontakozik ki, és válik a „tömegek" ügyévé. Ez különféle társaságokon és intézményeken belül (politikai, társadalmi, tudományost művészi, szakköri, sport stb. társaságok és intézmények) megy végbe. Az egyének és csoportok szocializálásának folyamata, a társadalmi érdekek és „projektumok" integrálása és központosítása számos problémát hoz magával. Az elszaporodott funkciók és intézmények termékeként és következményeként új réteg keletkezik — az adminisztratív-bürokratikus apparátus. Ez elkerülhetetlen láncszem a párt-, politikai és állami szervek, valamint a polgárok között. Ennek az apparátusnak nem szabad öncélú eszközzé, lélektelen gépezetté válnia, amely az embert tárgyként kezeli. A törvény és a szocialista jogszabályok alapján a szocialista adminisztráció kezében van a társadalmi tulajdon, a beruházások irányítása, a fontos politikai határozatok megvalósítása, valamint a társadalmi és kulturális intézmények tevékenységének biztosítása. A szocialista államgépezet és társadalmi mechanizmus munkájának teljes összhangban kell állnia a szocialista rendszer demokratikus és humanista tartalmával. A munkásosztálynak és a kommunista pártnak nem szabad megengedni, hogy ez a társadalmi réteg elidegenedjék a szocialista társadalomtól, humanista céljaitól, programjától és eszméitől. A

z egyén, mint szocialista személult hálózatán át formálódik lyiség, az „interakciók" bonyoki, s alkotó fejlődésének kerékkötői lehetnek az intézmények és szervezetek eljárásai, amelyek — különféle formában — kicsúsznak a szocialista ellenőrzés alól. Annak ellenére, hogy a szocialista szociális rendszer „egészséges társadalom" (a meghatározás E. From haladó szociológus és szociálpszichológustól származik), éppen az adminisztratív gépezet nem szocialista és nem demokratikus tevékenysége következtében a szocializmusban is létre jöhetnek „nem egészséges közösségek" s velük társadalmi és pszichikai szempontból „nem egészséges" egyének (szociális élősdiség, munkakerülés, alkoholizmus, huligánság, az ifjúság egy részének bűnözése, lopás, gyilkosság stb.). A társadalom egészséges fejlődését, a polgárok fokozódó jólétét és „totális szocializálódását" nemcsak ideológiai (vallásos) csökevények gátolhatják, hanem a mi életünk aszociális elemei is. Társadalmunkban, a termelésben, gazdaságban, kultúrában, életstílusban és a társadalmi élet valamennyi szakaszán az egyének és a társadalom szociális csoportjainak ösztönös, ám ugyanakkor tudatos alkalmazkodási folyamata játszódik le. Ez a társadalmi adaptáció, modifikáció és transzformáció meszszeható folyamata, s kétség kívül öszszefügg a tudományos műszaki forradalom óriási hatásával és a vele öszszefüggő változásokkal. Az egyének és csoportok viselkedésében tapasztalt említett változásokat, az újonnan kialakult mechanizmusokat és merev gépiességet néhány nyugati szociológus a „modern ipari társadalom" elméletével vagy modelljével magyarázza. A két rendszernek, a szocialista és a tőkés rendszernek kétségtelenül vannak bizonyos közös jegyei, másrészt azonban alapvető különbség van a szocialista és a tőkés társadalom szerkezete között. A két rendszer között fennálló gazdasági, szociális és politikaieszmei differenciákat lehetetlen az együttélés platformján magyarázni. Azok a folyamatok, amelyek a „modern ipari társadalomban" játszódnak le, szorosan és szervesen összefüggnek a szociális rendszer lényegével, fokával és jellemével. A különbség ilyen lényeges jegye nem csupán az iparosodás „üteme és terjedelme", valamint a fokozódó jólét (welfare). A különbözőség okai, kiváltképpen a fejlődés terveiben és távlataiban, öszszességükben a társadalmi kapcsolatokban keresendők, az élet merőben eltérő intézményesítésében, továbbá a politikai hatalom, a politika és az állam különbözőségében. A hatalom és a politika nem társadalmi és aszociális összpontosítása bomlasztja a tőkés szociális struktúrát, megbontja a „szociális egyensúlyt", illuzórikussá teszi a „szociális ellenőrzést" is, a „kis" emberek „semlegesítéséhez", kommerciális, pragmatikus életnézethez vezet. Az egyén élete céljává és értelmévé a „jólét" válik, tekintet nélkül arra, mit ad az illető egyén a társadalomnak. Az egyén a leggyakrabban a „személyi és családi" érdekek kategóriájában gondolkozik, s élete minden igyekezete abban merül ki, hogy pénzre, bankszámlára, villára, jachtra, autóra stb. tegyen szert, jóllehet az egyének ilyen életstílusa a kapitalizmus lényegének tulajdona, tagadhatatlan, hogy létezik ebből valami a kapitalizmus és szocializmus közötti átmeneti időszakban. A

z egyén és a társadalom közti kapcsolat a szocializmusban a szociális alapcsoportokon (osztályokon), a szocialista szervezeteken és intézményeken keresztül alakul ki. A szociológia nem csupán a társadalmat, a társadalom szerkezetét, szervezetét és intézményeit elemzi, hanem figyelmet szentel a formális és nem formális „kis csoportok" tanulmányozásának, amelyekben az egyének társadalmi és személyi „szerepei" a legkifejezőbben megnyilvánulnak. Elemzés tárgyává teszi az egyének állásfoglalását, szerepét nem csupán mint a pszichika megnyilvánulását, hanem mint objektív szociális megalapozottságú jelenséget Is. Az egyén viselkedése a csoportban nem csupán jellemétől, tudatától, képességeitől, sem a közösség többi tagjaihoz való viszonyától, hanem mindenekelőtt magának a szervezetnek és a szervezett társadalomban elfoglalt helyének jellegétől (tekintélyétől, presztízsétől) függ. Nem elegendő az egyénnek csupán állásfoglalását, nézeteit, tudatát, viselkedésének „racionális szféráját" elemezni; mindmáig nem tettük alaposabb elemzés tárgyává az ösztönös, reflexív, a „tudat küszöbe" alól kiinduló akciókat, amelyek gyakorta magyarázatot adnak arra, hogy ha az egyén a szocialista társadalmi rendszerben is destruktív módon viselkedik. Az egyének formálódása, „önszabályozásuk és „önalkotásuk" kialakítása szempontjából nem csupán a „kis csoportnak" a légköre döntő, hanem maga a szervezet is mint egység. így példának okáért megjavulnak a viszonyok egy vállalatnál, emelkedik a munkatermelékenység abban az esetben, ha megváltozik a vállalat irányítási rendszere. De ugyanúgy, ahogy az egyén sincs elszigetelve a közösségtől, a csoporttól, a vállalat sincs elválasztva a szociális rendszertől, mint egésztől. Sok esetben valamely vállalat nem rentábilis csak azért, mert a munkás, a mester, a művezető, a mérnök lusta, nem szakképzett, elmaradott, politikai tekintetben nem öntudatos, ugyanakkor azonban azért is, mert a közösség, mint egész „nem egészséges", s az egész vállalat (és nemcsak a vállalat) rossz munkaszervezésének következményeképpen feszült helyzet uralkodik benne. A vállalat olykor azért nem dolgozik jól, mivel rossz a szervezés, nincs pontosan körülhatárolva jogköre, felelőssége, mivel nem támogatja az alulról jövő kezdeményezést, s hiányoznak a hatékony ellenőrzés alapvető feltételei stb. Ilyen esetekben az egyén — akt csupán önmaga számára, elszigetelten él — teljesen tehetetlen, apatikus, közönyös és végeredményben „nem produktív". E

z csupán néhány olyan probléma, amelyek úgy-ahogy konkretizálódnak számunkra az egyén, osztály, társadalom síkján, ám lényegesen kibővülnek és általánosodnak, ha áttérünk az ember és a társadalom elvontabb területére. Eddigi megfontolásaimból kitűnik, hogy az egyén a szociális csoportok keretében alakul és alakítja ki önmagát a szociális rendszer jellegétől függően. Ez a folyamat lényegesen eltérő körülmények között játszódik le a szocialista és a kapitalista rendszer feltételei között. Az új embert, a szocialista személyiség fejlődését csupán a szocialista rendszer feltételei között valósíthatjuk meg, s összhangban a világ egyéb progresszív erőivel, eszméivel és intézményeivel. Ily módon értelmezhetjük az egyén szocializálódását, mint az emberiség „integrálódásának" folyamatát a kommunista programok és eszmék platformján. Az „emberi egyed" eme integrálódásának meg kell hogy legyen a maga szervezeti és intézményesített formája: ez pedig a munkásosztály és a munkásosztály haladó szocialista és kommunista politikai pártjai. ANDREJ SIRÁCKY akadémikus • UJ VERSEK PETR1K JÓZSEF: Az elmosott bölcső Ez itt a bölcsöm, ez a táj a fényben olvadó párák hazája, két meleg tenyér szigete a fékevesztett rohanás parttalan örvényében, szent szerződés sebezhetetlen bá rkája, ez úszott velem a remény szigete felé... Fakardot, pitypangorát, mindent, amit szerettem, úgy gyűjtöttem itt össze, égfedelű gúlába, hogy állja az időt. Itt kenyérmezők tengere tajtékozott örök érésben, örök sarjadásban, és minden magba édesen átszüremlett az onyatej íze. Itt ünnep volt a nap. Reggel az áhítatnak fémcsőrű pacsirták dalból emeltek tornyot. Itt minden eggyé vált hangzásával, nevével, létért esengett hozzám szín, alak, árnyalat, szinte én, fénytelen, egy értetlen világ értelmi tükre lettem. Ügy tértem meg ide, mint szél, ha visszalohol szirmokért, illatért porbagyűrt virágokhoz. Egyetlen szigetem álnokul simogatva felfalták a habok; Bölcsőmből, világomból annyi maradt csupán, amennyit belémmostak rejtett vizgyökerek a tárgyak halálából. DÉNES GYÖRGY: Borús napokban Borús napokban, ha az éj majd beszökik az ablakon, egyedül leszek, úgy hiszem s tapogatok némán, vakon, keresem a te hű szemed az eltűnt évek erdejében, simogató tenyeredet, amelyet hajdan nem kíméltem s ellöktem gőggel annyiszor, — hívtak a vidám cimborák, de te vártál türelmesen, hervadozó szegény virág. Borús napokban, ha az éj majd bekopog az ablakon, fekszem hanyatt s akadozó szívem verését hallgatom s rád gondolok, ki messze mentél örvénylő, sötét vízen át, s nem láthatom már sohasem borongó homlokod havát, és kínoz, gyötör majd a vád, mért bántottalak, kedvesem, s kérném szíved bocsánatát, de már nem felel serrki sem. o Í D < Z U l/l < z Ui U K < Z