Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-29 / 299. szám, szombat

" 1 utaztat. Hosszú, 1/ I t r\ T T forgózsámolyos te­herkocsi volt, oldal­VONATO N deszkák nélkül, í-""™"""-~hat-hat kerékkel egyik-egyik végén. Tankszállító vagon. Keményfa padlózatát két széles nyomban végigrágták a pán­célosok lánctalpai. Most ők utaztak rajta tízegynéhányan; nem számolták meg ma­gukat, de számontartották egymást. A vagon végében, háttal a menetirány­nak katonasapkás férfi ült, egykedvűen lóbálta szárvédős, bakancsos lábát az ütközők között; a hátán savanyúszagú lópokróc, katonasapkája kétfelől legyűr­ve a fülére. Vöröshagymát evett kenyér­rel. i- Kirágja a gyomrát az a sok hagyma — mondta mellette egy sovány, verébfejű asszony, aki egész úton mást sem csi­nált, csak sokráncú, bő szoknyáját igaz­gatta az aládugott szatyrok és batyuk fölött. A katonasapkás férfi szelt egyet bics­kájával a hagymából, szabályos kör alakú, vékony karikát, hozzá bemetszett s le­tört egy darabot a ragacsos, tepsiben sült árpakenyérből; azután mondta: — Nem ő rág éngem, én rágom őtet. — Másfél napja! Hogy meg nem unta már! — Maga sem unná, ha onnét jönne. — Elintett vissza, a sötét éjszakába, s evett jóízűen tovább. Hersegett foga között a hagyma friss húsa. A kocsi közepén hangosan kacagott a lány. A sötétben nem igen látták, csak czok, akik a közelében ültek, de Tisza­füred óta volt idejük megismerni a hang­ját; mindig mindenen nevetett. Vasúti köpenyes, nyurga fiatalember hasalt mel­lette a deszkán, s próbálta fejét a lány ötébe fészkelni. V- Hogyisne! Majd, ha fagy! >- Nem érzi? — Mit nem érzek?! - zavarodott meg a lány. — Már fagy - mondta a vasutas fia­talember, és hirtelen mozdulattal a lány térde közé fúrta a fejét. Kucsmája fel­csúszott a tarkójára. A lány a kucsma alá nyúlt, belemar­kolt a fiú göndör, erős szálú, fekete ha­jába. Nevettek. A lány elnyújtott, reked­tes kacagással; a férfi fojtottan, hangja el-elfulladt a vastag szövetszoknya ráncai­ban. _ éjszaka volt, már­S P , cius eleje. A csilla­gok megnőttek az SÖTÉT égen, s nedvesen ' ragyogtak. Éppen csak, hogy fagyott. A légáramlás rézsút húzott át a lapos vagonplátó fölött; előttük is, mögöttük is magas teherkocsi kattogott a sínen. Ize volt már a levegőnek, friss, csípős za­mata. — Újhold lesz — mondta az öregem­ber —, az majd meghozza a vizet. — Derékban kettékötött zsákcsomagon ült. Két pálinkás demizson lehetett a zsák­ban; sokat mocorgott rajtuk, s a vessző­fonat recsegett alatta. — Bartók titka a biHentésben van 1= magyarázta a sápadtarcú, szemüveges fiatalember a szomszédjának. — Figyel­ted már a pesantéit? Hm? Azért olyan súlyosak, azért olyan félelmetesek. — Pampammozni kezdett egy lefelé haladó basszus-menetet, közben bal kezével bele­verdesett a sötétségbe, mintha billentyű­sort ütne. Szorosan egymás mellett ültek egy élére fordított, nagy, rokkant vulkán­fieber táskán. — Mit gondolsz, hazajön Amerikából? ^ kérdezte a másik, aki fiatalabb volt társánál, s még ülve is látszott, hogy jóval magasabb. Hátát előregörnyesztve könyökölt hegyes térdén; hosszúkás feje a vonatkerekek ritmusára himbálózott. i- Biztosan. A hosszú, görnyedt hátú fiú szorongva sóhajtott: — Te, öregem, ha tudnád, menyire félek a felvételi vizsgától. Már most félek, pedig hol van még a szeptember! Képzeld el, ha éppen Bartók elé kerülök, s azt mondja: „Játssza el, kérem, Bach Partitáját!" — Bontogatni kezdte vékony nyakán a kártolatlan gyapjúból kötött, szúrós sálat: - Te, öregem, már kiver a verejték. — Egy a fontos - mosolygott a sápadt­orcú, szemüveges fiatalember tudni kell. Bartóknál ez számít. — Könnyű neked. - Ismét sóhajtott. A mozdonyfütty ugrasztotta széj'jel éket. Shi-shi-hiiip — sivított fel valahonnan messze elölről. — Ereszd meeeg! rímelte rá a kato­nasapkás férfi. ————— i szétrántották, sarat kotortak, tapostak GYORSAN rá, s futottak visz­sza a nyitott va­—————— gonplátóhoz. Ami­kor már elindultak, akkor vette észre a demizsonos öregem­ber: - Hol van a vasutas meg a lány? Mindenki a kocsi közepe iránt nézett; üres volt a hely, sötét, a lány vibráló, to­rokhangú kacagása sem hallatszott. ľ z jfzaka e n éj e = FÁBIÁN ZOLTÁN (MNK): — Egy-két tévesztést megbocsát, de a halandzsázást nem tűri. Erre kényes. Megcsikordult a fék, a kocsik egymás­nak lökődtek, csattogtak az ütközők. A vo­nat lassan, küszködve megállt. — Jelző előtt állunk — mondta valaki, aki szélen ült, s végig ellátott a hosszú szerelvény mellett. — Mór Péczelen kellene legyünk — mondta az öregember a recsegő pálin­kás demizsonokon. — Péczelen?! - nevetett középütt a fiatal vasutas. - Bécsben. Figyeltek valameddig, várták a moz­dony indító sípjelét, de azután, hogy az egyre késett, már tudták: ott vesztegelnek megint legalább egy félóráig a jelző előtt. Biztosan leesett a nyomás a kazán­ban, s gőzt kell fejleszteni. Másfél nap óta utaztak ezen a szerelvényen, Tisza­füreden szálltak rá át; megszokták, hogy minden húsz kilométer után megállnak. Már bosszúsak sem voltak, inkább jóked­vűek. Lemásztak, leugráltak a vagonplá­tóról; csak a szatyrain, batyuin kuporgó, veréb fejű asszony maradt fenn, ő vigyá­zott a csomagokra. Meglepték az árokpartot, a szántóföl­dek szélét. Száraz napraforgó kórót, ten­geriszárat kotortak össze, gallyat tördel­tek le a töltés menti akácokról, s nagy máglyát raktak belőle. A katonasapkás férfi alógyújtott. Gránáthüvelyből fabri­kált, két ökölnyi öngyújtója volt, akkorát kellett csiholni rajta, hogy pofonnak is elég lett volna. ' meg a tűz; deres U e 14 c 7 c M volt a kóró is, a fa VÍ t,?.. . i s- Először sűrű füs­GYULLAD T töt eregetett ­— 1 csípte a szemüket, köhögni kellett tő­le -, azután hirtelen fellobbant. Vidá­man, nevetgélve körégyűltek; lehúzgál­ták a kesztyűt, s odatartották elgémbere­dett kezüket, fagyás-bütykös, viszkető uj­jaikat a sűrű melegbe. Mindenki beszélni kezdett, mindenki mondott valamit, amit nagy hirtelen el kellett mondani. Nem értették saját szavukat, akkora volt a zsivaj. A Ióny kacagása bugyogott csak fel néha belőle, édességet adott a lár­mának, dinnyeízű zamatot. A lány mohón ette, falta a máglyara­kást, fölébe nőtt a vagonoknak, és vö­rös-sárga fénye messzire elvilágított. Tá­volabb kellett húzódni tőle, perzselt, pirí­tott. A szomszédos kocsik fékezőfülkéi­ből idegen utasok is jöttek oda; beálltak a körbe, együtt topogtak, vidámkodtak velük, együtt dörzsölték, melengették a kezüket. 3 - Ezek lemaradtak - mondta a veréb fejű asszony. - Az még nem biztos — szólt ellene a katonasapkás férfi. — Van másik kocsi is, elég hosszú a szerelvény. Valaki art is észrevette, hogy a cso­magjuk az ott van a helyén, - Mondom, hogy lemaradtak = erős­ködött az asszony. Sajnálkoztak, sopánkodtak. Végül min­denki megnyugodott, hogy így van, ahogy van, ezen már nem lehet , segíteni. El­csendesedtek. A tűz izgalma után jól­esett hallgatni a kerekek álmosító, egy­hangú kattogását. A két zenész fiatal­ember beszélgetett csak; ültek szorosan egymás mellett a vulkánfieber táska be­horpadt tetején, s folytatták, ahol meg­szakadt: Bartókkal. - Te is nehezen szeretted meg? = kérdezte kicsit szégyenlősen, kicsit félve a magasabbik fiú. - Nem volt könnyű. - Te, öregem, hogy én mit küszködtem; az már-már nem igaz. Nemegyszer olyan tiltakozás volt bennem ellene, amit nem tudtam elfojtani. - Elfojtani nem is szabad — mondta a sápadt, szemüveges fiatalember. — Hagyni kell, hadd ütközzenek meg egy­mással, hadd csapjon össze Bartók zené­je a régi ízléseddel. Akkor lesz igazi, víz­választó élmény; másképp csak sznob lelkendezés vagy kóklerkodás marad min­den megnyilatkozásod. Hidd el, sokszor megesett velem, hogy lekaptam a kotta­tartóról a „Mikrokozmosz"-t, és bevágtam a sarokba. - Ezt én nem mertem volna. - De mindig mikor? A másik kíváncsian fordult társa felé, de hosszúkás feje tovább himbálózott a kerékkattogás ritmusára. - Mindig akkor, amikor egy-egy rész­letet nem tudtam rendesen kidolgozni; vagy elnagyoltam a jellegzetes ritmus­képleteket, vagy, mit tudom én, a nehéz meneteket szétkentem. Viszont abban a pillanatban, amikor át tudtam rágni ma­gamat a kásahegyen, egyszeribe meg­nyilatkozott előttem a mű, világos és gyönyörűen logikus lett az egész. —————sötét volt, egyetlen, k P t ŕ 7 P I I kormos üvegű vas­utas lámpa világ l" ALLUMA3 tott a forgalmi iro­——fa ablakpárkányán. Fülsiketítő csikor­gással, csattogással, hosszú rángatózás után megálltak. A katortasapkás férfi megkérte szomszédasszonyát, hogy vi­győzzön egy kicsit oz 5 csomagjaira l«, ^ leszállt. — Maga is le akar maradni? - ki­áltott utána a veréb fejű asszony. k- Bízza csak rám, hogy mit akarok. Összefogta mellén a rongyos lópokrá^ cot, s eltűnt a sötétben. Az állomásokon ritkán szálltak le, ki, váltképp éjszaka. Jobb volt együtt ma-, radni, vigyázni a csomagokra. — Nemrég hallottam a bibiszin mondta a szemüveges fiatalember. — A Harmadik Zongoraversenyt? — Azt. Fédinges volt az adás, á an elúszott a hang, de így is csodá volt. Ilyen második tétel nincs még az egész zeneirodalomban. A hegedj, kezdik. Magas fekvésben, áhitatos tisz­tán, s egymásnak adják, egymástól ve­szik át a dallamot. Azután belép a gora. Zsoltár. Érted? Könyörgő Minden akkord egy-egy külön tömb} álló élete van mindegyiknek, miri| öregkori Liszt-művekben. Felelgef egymásnak: a vonósok meg a zongotWJ — Hót, öregem — mondta irigyen <r sovány, hosszú fiú —, ilyen májkd csak neked van. — Nagy párbeszéd a kozmosz ember között - folytatta átszellemülten _ másik, sápadt, csontos arca világított. 4 Azután a középrész. Misztikus vízió, aj éjszaka zenéje. Sustorgó vonósok, kai* ben a fafúvók imbolygó menetei és üveg­tiszta hangon a zongora. Hűvösödött. Lassanként hajnalba ho£> lott az éjszaka, de még mindig ott ált tak az állomáson. A vágányok közé döa­gölt, átfagyott salakon érdesen csikorog tak a léptek. i- Megvannak — érkezett vissza a tonasapkás férfi. Nekihasalva felmászi melléjük, s visszaült a helyére, a kocsi végébe, háttal a menetiránynak. — Hol vannak? — kérdezte a szomszéd­ja, a sovány, veréb fejű asszony. Kívánj csian közelebb hajolt a férfihoz. — Arra hátul - mutatott el. — Egy fékezőfülkében. — Felhúzta vállára 9 csúszott pokrócot. — Aztán mit csinálnak? — Mit csinálnak?! — Hangtalanul rá­vetett, erős fogsora kifehérlett a sötétböí/ Már alusznak. . — Pfuj! — mondta az asszony. Beljebb tolta szoknyája alá a kikandikáló rot. | — Csinálná maga is szívesen, csofe lenne kivel — mondta a férfi, s most már hangosan nevetett; jóízű, bariton hong^ jávai tele lett az éjszaka. — Nem azért mindjárt megsértődni, mama. kt^ van egy szép fej vereshagyma. Fogjtf.' Igazi makói, édes, mint a narancs. < Odanyújtotta: — Itt van, na, egyen mtf­ga is. Ne unja az utat, messze von még Pest. Az asszony nem felelt, nem mozdulj komoran gubbasztott a batyuin; szaty­rain. — Nékem igy is jó — vonta meg vállat a katonasapkás férfi. — Lehetünk haragé ban is, egy a fizetség. - Emi kezdett/ vöröshagymát kenyérrel, s lótjwM o lé-" bát az ütközők között. Shu-shu-shuuu - szirénázott elől ide­gen hangon a mozdony. Másik mozdonyt kaptunk »• mon«P ta a demizsonos öregember. — Négy-tizenegyes, öreg trumann e felelte rá valaki. ————— Budapestre, liét ÓP^T előtt pár perccel Rákosrendezón szálltak le, neflf járt még tovább vonat. A két -y. tK MS. •ÍÄ r REGGEL ÉRKEZTEK fiatalember kitört a korhadt kell egy kopjafásra faragott lécet; átdug, a hatalmas, nehéz vulkánfieber tósftf füle alatt, kétfelől JMgM*OHák. s indultak be a vár" 237. X. 24. /láromszor találkoztunk. /—7 Először, amikor mint be­' ' teget vettem fel őt az osztályra. Eléggé kiterjedt két­oldali tüdőfolyamata volt, ke­zelhető állapotban. Kezeltük is. Hol javult, hol visszaesett. Ke­veset beszélt. Okos tekinteté­vel mindig kísért, amikor vizit­re mentem a szobájukba. Félévig feküdt nálunk, majd családi ügyeire való hivatkozás­sal — tanácsunk ellenére — hazament. Másodszor néhány hónappal később bent a városban talál köztünk, ahogyan az autóbusz­ra vártam. Valaki belém karolt, rám mosolygott és elhúzott a megállótól: — Hisz maga ráér autóbu­szozni később is, Inkább jöjjön most velem, kísérjen el egy darabon... A közeli parkban egy padra ültünk. — Na, Piriké, most mesél­jen ... Hogy van? Remekül ki, mit csinál? Hogy él? jaT kezelésre? ... Nem válaszolt azonnal. Mo­solygott ... Távolbanéző tekin­tettel merengett valahová és csak vontatottan fordult felém. — Igen, tudom, hogy jól né­zek ki, ezt akartam, és örülök hogy most találkoztunk, doktor úr. Sokszor gondoltam magára és ki akartam menni a szana tóriumba... A tanácsát akar­tam kikérni... — Bs miért nem főtt? olyan rosszul vagyok, mint ott kint, maguknál voltam. — De Piriké, ez lehetetlen ... és a házasság előtti vizsgálat? Hisz nyílt tüdőfolyamattal nem engedi a törvény ... — Azt én ls tudom, de le­Ián csak magát a Sorsot, amely gonosz és kegyetlen volt hozzám. Éppen olyan szí vet és fiatalságot adott, mint annyi más milliónak. Belém ol­totta az élet, a szépség, a bol dogság utáni vágyat. Nőnek LOPOTT BOLDOGSÁG — Féltem. Igen, féltem, hogy ha előadom a kérésemet, elta­nácsol a szándékomtól... De azért ennek a találkozásunk­nak most nagyon örülök .., Kérdőleg néztem rá. — Nos fogódzék meg, doktor úr! — Két hete asszony va gyok. — Hát... ez valóban meg lep, nagyon meglep, de nem hi szem, hogy lenne ismerőse, aki nálam jobban örülne ennek a hírnek. Szívből gratulálok a há zasságához is, meg főképp ah­hoz, hogy ilyen szépen meggyó gyúlt. — Az egyik gratuláció ül — asszony lettem; a másik ér vénytelen, mert egyáltalán nem gyógyultam meg. Legalább gyen nyugodt, aki ott volt a vizsgálaton az én okmányaim mai, az valóban makkegészsé ges: a húgomat küldtem. Nagyon megleptődtem és ezt nem is lepleztem. — Csodálkozik? — kérdezte keserű hangon. — Nem, csak még nem hal­lottam ilyesmiről: mást küldeni vizsgálatra ... — Ha magam megyek, bizto­san nem engedték volna meg a házasságot, és ha a vőlegé­nyem megtudta volna, hogy tü­dőbeteg vagyok, biztosan el sem vesz. — És így? Most kit csapott be? — Becsapni?senkit. Ta­teremtett, aki szeretni akar, aki akarja, hogy szeressék. Aki gyerek után vágyódik, aki az életet élni akarja — és útrava lóul egy rossz tüdőt adott. Ne szel Élj, ha tudsz! És — ked ves doktorom — maga tudja a legjobban, hogy ezzel az én tü dőmmel sokáig húzni nem le het! De ameddig lehet, addig boldog leszekI Teljesen boldog! Érti ugye? ... Becsaptam a tü dőgondozói orvost, becsaptam az államot, a törvényhozást, becsaptam a vőlegényemet. megcsaltam és csalom nap mint nap önmagamat — egy kis boldogságért. Mert boldog va­gyok — doktor úr — nagyon boldog! És ha ez egy félévig tart, vagy egy évig, utána ne­kem már mindegy lesž, fcŕ>£%4 J könnyebben halok majd TnetJ.g A szenvedélyes hangtál szen elfulladva abbahagyta. — Piriké, nagyon gonosz léit' nék, ha valami ál$ kációval most. t boldogságáig megkérem? léteznek zisban is, de i ra, akik embe akarni! Én ilyen „csodálatosan i kal". Maga abból az gyúródott, m akit vár ez a — Lát St. úr, akartam féltem, alaptalanii beszélgettem. HBÉ/lé I] kélten, <12. gij. valóságba lyal pihent Húgával beszélgettem — Olyan volt, mint egy üstö­kös, szenvedélyesen szerelj élni. Nagyon boldogok doHUL már alig köhögött, kisbabäM­álmodozott... Arról beszťH^ hogy lánya lesz és három ritp* ml ezelőtt otthon, nálunk ere­sen vérezni kezdett: két gert alatt meghalt... TÖTH LÁSILO M­n i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom