Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-15 / 285. szám, szombat

, ielőtt okkor este o bokszoló váratlanul elébe állt, már többször találkoztak egymással. Ez nem is volt'olyan különös, hiszen egy házban laktak. Nem voltaik ugyan beszélő viszonyban, de az utóbbi időben ha néha otthon felejtette a kul­csát, és a bokszoló éppen akkor érkezett, előzékenyen kinyitotta előtte a liftajtót: Nem utazik tanár úr? Tessék beszállni. Ilyenkor igyekezett kedvesen biccenteni a fejé­vel, és aztán együtt utaztak az ötödik emeletig. A bok­szoló még tovább utazott. — Én egészen a tetőig me­gyek - mondta egyszer. A tanárnak most ez a mondat jutott eszébe, és furcsa nyilallást érzett a feje búbján. Ügy látszik elromlott a felvonó szerkezete. Nem áll meg a tizedik emeleten. Rohan tovább, keresztülfúrja a tetőt, keresztülfúrjo a koponyacsontját. Egy szűk sikátorban álltak egymással szemben. Ez a sikátor vezetett közvetlenül az utcájukba. Mintegy két méter választotta el a bokszolótól. Tehetett volna még két-három lépést is szabadon. Maga sem tudta, miért torpant meg. Talán azért, mert a hatalmas férfi alakja forgalmi akadályként meredt. Szinte úgy hatott, mint egy tiltó tábla: „A sikátort javítják, kanalizálják, nem szabad tovább menni!" Talán ha fesztelenül továbbhaladt vol­na? De a bokszoló mozdulatlansága lenyűgözte. A hold­fény rövidrenyírt hajára szóródott, s ettől a vöröses sö­rény lángolni látszott. Nyakát kissé behúzva tartotta, mindig így járt, de ettől még magasabbnak tűnt, ha ki­húzná magát, bizonyára feldöntene valamit. Olyan, mint egy modernkori Atlasz, csak ennek a Föld heľyett hold­sarló van a vállán. A görög szobor arckifejezése töpren­gőbb és elgyötörtebb, ezé bárgyúbb. De ez a bárgyú arckifejezés mégis őt fürkészi. Eddig sohase találkozott tekintetük. Ha a liftben együtt utaztak, és el is hangzott az egy mondatnyi udvariasság, többnyire elfordultak egy­mástól. A bokszoló behúzott nyakkal zavartan a felvonó falait bámulta. Néha idegesen feszengett is a szűk fül­kében. Jobban meg kellett volna figyelni a mozdulatait. Most már késő. Mozdulatlanul áll és nem lehet vissza­felé következtetni. A tanárnak volt érzéke ahhoz, hogy benyomásait sze­mélytelenítse és általánosítsa. Ezért nem vizsgálta meg aprólékosabban annakidején a bokszolót. Feje, mozdu­latai, alakja helyébe régen behelyettesített egy fogal­mat: erő. Ha a liftben utaztok, ő az erővel utazott. A sa­ját antipólusának érzete. Némelykor csodálkozott, hogy a lift megriadt mérlegként nem dől valamelyik oldalára. Pedig kétségtelen, hogy rossz a súlyelosztás. Máskor vi­szont ez az általánosító képessége visszaszemélyesült, sőt szinte a bokszolóvá vált körülötte. Volt úgy, hogy ál­modott is róla. Ilyenkor a bokszoló vörös hajában ült és megáradt vizeken gázoltak keresztül. Máskor a bokszoló piros elefánttá változott, ő kis házikóban terpeszkedett a hátán, s irányította az elefánt lépteit. Álmaiban min­dig a bokszoló hordozta őt békésen és engedelmesen, és sohasem félt, hogy a patái elé zuhan, hogy a bokszo­ló megvadul és összetapossa. Előadásai közben az is előfordult, hogy a bokszoló valamelyik történelmi figu­rává lényegült, s ilyenkor hol csuhába bújt és Nagybotú Lőrincként és Kapisztrán Jánosként hadakozott, hol meg páncélsisakot húzott a fejére, de csodálatosképpen rőt haja ilyenkor is eíőcsillant a rostély alól. Sokszor ezek­ben a behelyettesítésekben igen harciasnak mutatkozott, de a tanárt egyszer sem ijesztette meg, akkor sem, ami­kor Nagybotú Lőrincként fütykösét forgatta, és akkor sem, amikor Kapisztrán Jánosként hatalmas kereszttel verte be a törökök koponyáját. Az izgató cseiekménysze­rűség látványoson és megnyugtatóan hatott. Most azon­ban mozdulatlanul állt, és a holdfény gyújtogatta a ha­fát. A kétméteres senki földjén hirtelen macska futott keresztül közöltük. Csíkos, közönséges macska volt. Amíg átfutott, mintha a sikátor kissé meg­billent volna. Amikor az úttest újból kiegyene­sedett, a tanár közelebb érezte magát a bok­szolóhoz. Az is lehet, hogy a bokszoló tett felé egy lépést, vagy csak a macska mozgása rövidítette meg köztük a távolságot. A tanár szeretett volna ebben az utóbbi lehe­tőségben bizakodni. Azt tudta, hogy ő semmi esetre sem lépett előbbre. Hogy a távolság csökkenését legyűrje, valami meg­nyugtató után keresgélt az emlékezetében. Nem vagyunk haragban - ismételgette. Semmi okunk nincs, hogy ha­ragudjunk egymásra. Kicsit a bokszoló védőügyvédjé­nek is érezte magát. Pontosan emlékezett rá, hogy ami­kor főiskolásainak az apostolokról beszélt, a bokszoló újból csuhát öltött magára, ott állt meztelen bütykös lá­bakkal és vadul köpködött maga körül. Látják - magya­rázta — ezek a foghagymaszagú halászok, ezek a fara­gatlan, hatalmasra nőtt fajankók addig köpködtek ma­guk körül, míg keresztültaposták az egész római civili­záción. S hiába volt minden finnyásság, irodalmi kész­ség a tacitusi szabatosság, a horatiusi szellemesség, kinevették Vergilius csodálatos utazásait, keresztet ácsol­tok Homéros liliomhangon síró véneinek, harsányan be­leültek a maguk halászcsónakjaiba, és böfögő nehézkes himnuszokat ácsolgattak össze. Mégis ezek nélkül az együgyű sorok nélkül ma a modern literatúra is szegé­nyebb lenne. Ágoston se töprengett volna a tengerpar­ton, s Baudelaire sem írja meg a Romlás virágait. A tanít­ványai akkor csodálkozva néztek rá, de ő csak a bokszo­lót látta apostoli ruhában, óriási vörös szakállal, hatal­mas kezével az orra előtt hadonászott. Talán a fokhagy­maszagtól sértődött meg? De nem, hiszen a bokszoló sohase járt az egyetemre, egyetlen előadását sem hall­gathatta. A bokszoló talán nem is járt iskolába. Ök füg­getlen két világban élnek, semmi nézeteltérés nem lehet kettőjük között. Amíg ebbe az emlékfoszlányba kapaszkodott, egyre nyugtalanítóbban egy másik találkozásuk képsora jelent meg előtte. De ez elől menekülni igyekezett, s inkább a kettőjük között terpeszkedő senki földjét , bámulta. A kis távolságokat jó szemmértékkel fel tudta becsülni. Sem­mi kétség, amíg ő az apostolokon elmélkedett, a bokszo­ló megint közelebb került hozzá. Most már csak egy jó méter választotta el tőle. Valamit gyorsan cselekedni kel­lene — döbbent az eszébe. Esetleg megszólíthatná a bok­szolót. De miért éppen iyenkor, éjszaika, amikor azelőtt sohasem szólt hozzá. A liftben és a lépcsőházban is be­szélgethettek volna. Ha okkor megkérdezi például: Mondja, fiatalember, hány centi magas? Éjszaika félti­MONOSZLóy DEZSŐ: zenkettőkor, ez igen elkésett kérdés. Különben is tudja; hiszen éppen annál a másik találkozásuknál az egyik néző meg is mondta. — Mit gondol hány centi az a lan­galéta? — Két méter hét centi. Meglátja palacsintává fogja lapítani azt a másikat. Hogy is 'ehet egy ilyen kis gombócot kiállítani ellene. Megpróbálta a visszaemléke­zésnek a füleit befogni ezek elől a hangok elől'. De ak­kor már ott ült a hatalmas arénában, sok ezer szurkoló között. Még sohasem volt bokszmérkőzésen. De történel­mi figurái, a római gladiátorok remineszcenciói idecsal­ták, s a vörös óriás is, akivel egy házban lakott. Aligha­nem itt követte el a döntő hibát, nem szabad lett volna elmennie arra a mérkőzésre. A szellem emberében elég ha az erő, mint tudat és mint koeficiervs munkál, a láV vány úgyis kivetíthető, minek ez a naturalista bámészko­dás. De akkor mégis kíváncsi elégedettséget érzett, hogy ©lőre rohan az ő piros elefántja, ő ül a hátán és leta­possák az ellenfelet. inden valószínűségszámításban van egy nagy adag béke. A valószínűségszámítás körül hullnak a téglák, bedőlnek a bányák, kisiklanak a vona­tok, lezuhannak a repülőgépek, de ezek távol­ról sem tipikus esetek, a valószínűségszámítás kö­zepében az élet kisiklathatatlan szürkesége terpeszke­dik, és kilencszázkilencvenkilenc millió védősisak nélkül bámészkodó ember sétál fel és le, akiknek a fejére nem esik a tégla. A valószínűségszámításon belül van a béke. Az óriási piros elefánt nekirohan a kis gömböcnek és összetapossa, összetapossa, mert kétszer olyan nagy, négyszer olyan erős. összetapossa, mert így illik. De az­tán nem így történt. Az elefánt a szorító sprkátoa hátrált és a kis zömök villámgyors sorozatokkal gyömöszölte a hasát. A nézők fütyültek. A bíró kétszer is szétválasztotta őket, de az elefánt megint hátrált. És akkor teljesen vá­ratlanul, szinte villámcsapásként a piros elefánt edzője bedobta a szorítóba a törülközőt, és az, mint egy nagy fehér béka, mint a gyávaság és a megadás jelképe ott terpeszkedett a szorító közepében. Az emberek fütyül­tek és a lábukkal doboltak. A piros elefánt lehajtott fej­jel somfordált ki a ringből, s okkor talán egy pillanatra találkozott a tekintetük. Igen, most már egészen biztos­ra vette, hogy a bokszoló akkor ránézett, mintha azt in­tette volna feléje sajnólkozóan, hogy ennek nem szabad lett volna előfordulnia, e^y egyetemi tanár miért jár bokszmérkőzésekre. Egy egyetemi tanár nem láthatja, ahogy a vörös elefántot leléptetik a szorítóból. Valóban kár, hogy odatévedt. Semmi keresnivalója nem volt az arénában. Legjobb lenne minél messzebb eltolni ezt a személyes élményt. Az erő ugyanis sokkol általánosabb fogalom. Az erővel más kapcsolatok is vannak. Az erő egy hatalmas vörös dajka, amely ölében tartja a vézna tanárokat, akik már csecsemőkorukban is szemüveget vi­selnek. Az erő ringat és simogat, de ez a tűnődése ál­landóan a szorító köteleinek ütközött és onnan vissza­pattant. Az erő csak addig dajka, amíg leplezetlenül mutogatja az izmait, ha egyszer gyávaságon érik, kegyet­lenné és kiszámíthatatlanná válik. A hold különösen fénylett és összefolyt a bokszoló ha­jával. Már egészen szorosan, egymással szemben álltak. A lehelletét is érezte. Újból az apostolokra gondolt, de semmi fokhogymaszagot nem érzett, inkább némi odol­szag szuszogott felé, a bokszoló rágógumit mozgatott a fogoi között. Tulajdonképpen nem tehetek róla, hogy elmentem ar­ra a bokszmérkőzésre - biztatgatta magát. Meg voltam róla győződve, hogy a piros elefánt fog győzni. Aztán azt fontolgatta, mi lenne, ha segítségért kiáltana. Óva­tosan szemügyre vette a sikátor két oldalát. Az egyik öl­dalon magas raktárfal húzódott, a másik oldalon két le­húzott redőnyű ház. Mindenki alszik. Ha kiáltana is, sen­ki se ébredne fel. De minek is kiáltana? Lehet, hogy csak az időérzékével von baj. Tulajdonképpen nem is ál 'tak meg. Egyszerűen mennek egymás felé. Még egy pillanat és kikerülik egymást, a bokszoló tovább lépe­get majd az ellenkező irányban. De közben a bokszoló cipőit nézte, ós azok nem mozdu'tak. Persze, az is lehet, hogy a bokszoló udvariasságból nem mer tovább menni; várja, hogy ő induljon el. Ekkor óvatosan egy oldal-lé­pést tett. Akkor a bokszoló cipői is ugyanabba az irány­ba mozdultak. Különös vé'etlen, egyfelé akarják kike­rülni egymást. Az udvariasság is tele van félszegséggel. Most a másik irányba kísérletezett. De ez is hasonló eredménnyel járt. V alaho' azt olvasta, hogy az embernek halála előtt felgyorsul a gondolkozása, kapkodva végigsza­lad az életén. Ö azonban lassan és" komótpsan gondolkozik. Sőt, egyszerűen semmire sem gon­dol. Nézi a házakat, holdat és kész. Semmi ve­szé'y nem fenyegeti. De ez a reménysége is hamar széjjeloszlott. A sikátor felett megindultak a vonatok. Rozoga vasúti hídon ro­bogtak a magasban. Érdekes, előbb még se sín, se híd nem volt. Most azonban boszorkányos gyorsasággal fel­épült a raktárfal, és a lehúzott redőnyű házak fölé ez a fekete, zörgő szerkezet. A mozdonyok is feketék voltaik és a vasúti kocsik is, de néha ki-kigyúlt egy-egy kupé­ablak, minden ablakban ő állt, és a magasságból fi­gyelte magát. Idegesen fe'nyújtotta a kezét, hogy el­hessegesse magától a síneket. A vonatokat azonban nem tudta megállítani. Egyre több ablak világított felé és egyre gyakrabban találkozott a saját arcával. Né­melyik kupéból egészen fiatalon tekingetett ki. Fölösle­ges volt annyit tanulni a matematikát. Nem lett mate­matikus. Ki is volt az, aki a szabályos ötszögek szerkesz­tési törvényét meghatározta? Nem jutott eszébe a neve. Megborzongott. Kétségbeesetten a kezdőbetű után ku­tatott. Ha rájön a névre, fel tudja tartóztatni a vona­tot... — Gaus, gaus ... — de ezt már inkább hörögte. Ak­kor mór az utolsó kocsi is elrobogott. Egy ideig csend volt. Alighanem leszakadtok a vpsúti sínek. Tompábban hallatszottak a hangok. Egészen ai úttesthez hajlította a fülét. Ügy látszik, a föld alatt ha­ladnak tovább a vonatok. Csodálatosképpen ezeket is látta, bár nagy mélységben dübörögtek. Valaki később a kétszáztizenkétszög szerkesztési törvényét is meghatá­rozta. De ez már egyáltalán nem volt eredeti, és nem is volt elegáns. Hiába firkált össze egy koffemyi kockás­papírt. Egészen ritkán lehet rájönni valami döntően fon­tosra. Annak a matematikusnak sikerült. Megint elfelej­tette a nevét. Szeretett volna nem gondolni rá, mert a gondolatai is csikorogtak, és ilyenkor erősebben zaka­toltak a vonatok a mélyben. Időnként hatalmas kristály ötszögeket látott. Síkos és meredek volt mindegyiknek az oldala. Lihegő piros ele­fántok tántorogtak rajta és mindig visszacsúsztak. Ha a vállát megmozdítaná - seaíthetne az elefántoknak. De a vállát se tudta megmozdítani. Amikor később rátaláltok, mór nem volt benne élet. A bokszoló eovébkónt önként ielentkezett. A tárgyaláson az ügyész és a védőügyvéd együttes erővel igyekeztek fényt deríteni a bűntényre. Egyi­küknek sem sikerült. A vádlott, aki önök előtt áll — kezdte az ügy­véd - mindig békés természetű ember volt; ahogy mondani szokták, a légynek sem ártott ... Valamit csak mondott magának az áldozat, amivel feldühítette ... próbálkozott az ügyvéd A bokszoló tagadóan rázta a fejét — De valamiért csak haragudhatott rá? t- Nagyon tiszteltem — dadogta. A tárgyalást azután elnapolták. r GUS 1966. X. 15. 9 H osszú, szikár ember volt. Bozontos, fe­hér szemöldöke alól vér­ágas, fekete szemel mo­gorván pislogtak min­denkire. látszotta a mo­gorvaságot. Alapfában vé ve nem volt rossz ember, fóságát foltos, nagy zse bü köpenyege alá rejtet te. Mindig hangosan be­szélt, hangja mély volt és rekedt a sok italtól és a kapadohánytól. Nekünk gyerekeknek a mogorva­sága imponált, féltünk tő­le, de azért szerettük is, vagy inkább csodáltuk Különösen én. Meg vol tam győződve, hogy uj­jainak mágikus ereje van. Mikor valamit állított, vagy valakit szidott, a magasba bökött, mindig azt vártam, hogy egyszer nagy felhevülésében mu tatóujjával átszakítja az alacsony szoba mennye­zetét. Ha leült a háromlábú suszterszékre, csontos térde deresedő, tüskés szakállát súrolta. Mert a rossz csizmák és az enni kérő cipők reperálója lett volna ő elsősorban, az órásmesterséget csak kedvtelésből űzte. — Nézd meg ezt az órát, János1 Megint bo­londozik! — nyitott be hozzá Zsófi néne a hóna alatt egy nagy faliórával. János bácsi felállt és tekintete megértő meleg­séggel tapadt az öreg órára. Karjára vette, mint a pólyáscsecsemőt, körbejárta vele a szobát. aztán óvatosan a nagy tölgyasztalra fektette. — Majd reggel átvi­szem — tessékelte ki a kíváncsiskodó szomszéd asszonyt. S úgy tett, mintha a cipők javításá­OZSVALD ÁRPÁD: — A por, a piszok az óra halála — mondogatta nemegyszer. Kitisztította, megola­jozta a parányi rézkere­keket. A valamikor fehér falon sok-sok óra füg­Ojl öxeg, máá val lenne dolga, pedig alig várta, hogy egyedül maradjon. Csavarhúzót, tollseprőt, és egy üveg petróleumot vett elő. Fel­tette egyszárú szemüve­gét, a másik szárát mad zag helyettesítette. gött. S ha valamennyit felhúzta, tiktakolásuk es­ténként betöltötte az egész szobát. A kakukkos órára volt a legbüszkébb. Kakukk nélkül szerezte valahol. Maga csinált hozzá madarat fából, amely ugyan nem hason lított a kakukkhoz, de pi­rostarkára festve is meg­nyerte mindnyájunk cso­dálatát. Egyedül élt. Feleségét, különösen ha részeg volt, „áldottlelkü Róza asz szonykénť emlegette, és kockás zsebkendőjével sűrűn törülgette könnye ző szemét. Rokonszomszé­dok főztek neki néha, de napjai legnagyobb részét a kocsmában töltötte. Egyszer egy borongós, hideg őszi estén nagyon sokat talált felhajtani. Tántorogva, magában be­szélve, vitatkozva mende­gélt hazafelé a hosszú sáros utcán. Amikor ott hon kinyitotta a fakilln­cses ajtót, a küszöbön megbotlott és bezuhant n döngölt földü szobába. 4 kakukkos óra éppen ak­kor kezdte verni a kilen­cet. Elborult tekintettel nézett fel a pirostarka madárra. — Még te is engem gú­nyolsz! — kiáltotta. Lassan feltápászkodott. Az óra még mindig ka­kukkolt. Megragadta a hosszú láncon függő sú­lyokat és lerántotta az órát. A többit is mind sorba. Taposott rajtuk, és a rugók sziszegve, mint a kígyók, csavarodtak foltos csizmája köré. n eggel úgy találtak rá holtan. A dön­gölt földön feküdt. Hideg szíve fölött, széles öklé­ben a rostarka madarat SZnrVn ' ). I I

Next

/
Oldalképek
Tartalom