Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-15 / 285. szám, szombat

/

smerősöm belépett az egyik lakásszövetkezetbe. Nem azért, mintha nem lenne hol laknia, hanem azért, mert az a pici szoba, ahol lakik — a padláson van. Annak idején bérbe vette, mert valahol már akkor is aludnia kellett. Azóta is létrán jár haza, szabályos, húsz fokú létrán. Aki ismeri a létrát, tudja, hogy nem is olyan egyszerű rajta a közlekedés. Kötélen sem tud mindenki táncolni, így a létrán is tudni kell járni, ellenkező esetben elveszti az ember az egyensúlyát, és esik — minden esetben lefelé ... Egy fokkal, vagy több fokkal — az attól függ, milyen rutinra tett szert. Ismerősömnek e tekintetben nem kellett tanfolyamot végeznie, már vakon szedte a létra fokait. Míg csak pórul nem fárt. Azon az estén menyasszonya igent mondott. Pimpőke döntött: feleségül megy Ismerősömhöz. Az ember ilyenkor fejét veszti, mást sem lát, mást sem hall, mint amit látni és hallani szeretne ... Ismerősöm éjfél körül mámoros hangulatban vetődött haza. A létra előtt önkéntelenül megtorpant, aztán csettintett nyelvével, s a megszokott rutinnal uccu neki... Párosával szedte a létrafokokat. Félúton még hozzá tett egyel, majd ezt még egyszer megismételte. A hátralevő négyet egyszerre akarta átugrani... De csak akarta ... Sípcsonttöréssel hetekig nyomta a kórházi ágyat. Amikor hazaengedték,, nem tétovázott és elbicegett munkahelyére. Felkereste a lakásszövetkezet elnökét, kitöltötte a szüksé ges nyomtatványokat, majd befizetett egy garzonra . . . Ennek már három éve. Azóta tagja a lakásszövetkezetnek. A gyűlésekre rendszeresen eljár. Mindig új listát állítanak össze, állandóan változik a sorrend. Egy név azonban kivé tel, az a név mindig a lista végén marad, s az a név az ismerősöm neve. Hiába tiltakozik, hiába érvel: — Értsék meg, addig nem nősülhetek, amíg nem kapok lakást! A tisztelt jelenlevők erre felhorkannak: — Mit akar? Én már egy éve lakom egy szobában az anyósommal ... Maga még csak meg sem nősült... A tisztelt megjelentek szíve erre ellágyul, együtt éreznek azzal a sajnálatra méltó fiatalemberrel, aki az anyósával la kik, s a szövetkezet elnöke előkelőbb helyre írja a nevét. — Maga még várhatI — folytatja egy ugyancsak jól táplált bácsika. — Legalább van egy ágya, amin kényelmesen kinyújtózkodhat. De nekem .. . ? Beteg ember vagyok, tébécém van kérem — Iközben krákog egy nagyot./ A menyem minden este a fürdőkádban veti meg az ágyamat, nehogy megfertőzzem kedves kis unokámat. A tagság elérzékenyül, részvéttel bólogat, a lakásszö Ĺ\ vetkezet elnöke pedig a harmincegyedik helyről át ' ' teszi a tizedikre. Aztán sorban mindenki elmondja az otthon betanult szöveget, s az elnök előtt fekvő lajstromon az éppen szónokló neve előbbre kerül. Kevergetik a neveket. Csupán egy marad a régi helyén — változatlanul az utolsón — az ismerősöm neve. Hiába érvel: — Létrán járok a vackomba. Lábam törtem ... Padlásszobámban olyan a gombatermés, hogy akár egy város megbolondulhatna tőle... — Nem kaphat lakást, amíg nem nős! Geometriai ábra: a kör. — Nem nősülhetek meg, amíg nem kapok lakást! Geometriai ábra: a KÖR! Ismerősöm most benne van. Nem tudja, mi tévő legyen. Nősüljön-e, vagy szerezzen tébécét...? Egyelőre vár. Hátha valaki úgy jár azzal a bizonyos rutinnal, mint ő a létrával... KEREKES ISTVÁN 3 C3 X « s ŕ-. NI tO O Első pillantásra ifjúsági brigádnak nézné az ember ezt a pártszervezetet. Átlagéletkor — 30 év. Ennél is fiatalabb az a pártcsoport, amely a forgácsoló műhelyben alakult. Itt húsz év az átlag. Domok Ferenc 29 évével már öregnek számít. Érdekes emberek a műhely fiatal kommunistái — pártmunkájukra, nézeteik alakulására legfeljebb két kongresszus hatott, a XII. és a XIII. Jellemző, hogy a műhely egyik legidősebb tapasztalt aktivistája vasárnaponként a Miksi ÁG futballcsapatának középcsatáraként Tcergeti a labdát és — nagyszerűen bírja még szusszal... • MÁSKÉPP EL SEM TUDJUK KÉPZELNI A szervezeti élet formális kinövései irányában tapogatózom a Tur^anski Gépgyár losonci üzemének forgácsoló műhelyében. Hanko Gyula elvtárs, az üzemi pártszervezet elnöke megérti a kérdéseket, de csak elmosolyodik, s hagyja, hogy a fiatalok beszéljenek helyette. A fiataloknál azonban nem érek célt. Ez irányban egyszerűen nincsenek tapasztalataik. Olyan versenyt szervezni, amelynek nincs konkrét célja? • A BRIGÁD Igen, verseny van — mondja Domok Ferenc, a rövidhajú esztergályos és centercsatár, tapasztalt aktivista, aki huszonkilenc évével öreg a fiatalok között. — A műhely brigádja a XIII. kongreszszus tiszteletére alakult. A legfontosabb a selejt kérdése. Ma már nagyon csekély a selejtszázalék, pedig sok a műhelyben az inas és a nemrég felszabadult ember. Van itt időben bővült a termelés, bányamozdonyokon kívül autódarukat is szerelnek, a csarnokok körül csupa épületanyag, kőművesek, szerelők sürögnek-forognak az üzemnek úgyszólván minden pontján. Semmi sem végleges, sok a költözködés, távolról sincs még minden rendA KÖZÉPCSATÁR ÉS A TÖBBIEK egy tizennyolcéves gyerek — hangsúlyozza a másik fiatalságát —, aki nagyszerű inas volt, kezdettől fogva ismerjük. Amióta felszabadult anynyi a selejtje, hogy rá sem ismertünk. Körülnéztünk, mi baj lehet vele. Hát, kitűnt, hogy az egyik csinos leány gépénél ácsorog, udvarolgat, azután, hogy behozza az eludvarolt Időt, műszak végén összecsapja a munkát nagy-gyorsan. Mintha munka után nem találkozhatna vele . . . Áttettük a fiút más műszakba, meglátjuk, ml lesz... Szüleivel ls beszéltünk, hogy ne lepődjenek meg, ha fiuk keveset keres ... Ilyesmit kérdezett az elvtárs? — Hát, ez nem éppen formális munka. De jó, hogy elmondta. • KINEK MI A FELADATA? A losonci gépgyár állandóan épül, az utóbbi ben a munkahelyeken. Bajok vannak például az alkatrészek szállításával. A termelés folyamatosságát szem előtt tartó pártszervezet nem teheti, hogy ne foglalkozzék ezzel a kérdéssel. Brigádot szervez talán az utak rendbehozására? Intézkedik az építővállalat pártszervezeténél, hogy ne akadályozzák munkájukkal az üzemmenetet? — Nem tudom, miért szervezne a pártszervezet brigádot... — kapom a választ. — Ez politikai szerv. Van az üzemnek beruházási felelőse, az fizetést kap azért, hogy az építővállalattal elintézze a dolgot. Nem sikerült elintéznie. Felelősségre vontuk, de mi nem szerveztünk semmit. • 0J IRÁNYÍTÁS Az új Irányítás e fiatalok számára nem új, hanem ez az első, amilyennel egyáltalán találkoznak. Ök ennek nem a bevezetésén fáradoznak, hanem kihasználásának legjobb módján. — Az természetes, hogy a részlegvezető jutalma-, zási alapját a sürgős, fontos munkák gyors díjazására kell felhasználni. A múltkor is azt mondta Kelemen László, a vezető, hogy, aki benn marad este tízig egy fontos munkán, 75 koronát kereshet a fizetésén kívül. Benn maradtunk néhányan. Másnap reggel Bene Tibor, a mester, már hozta is a pénzt . .. De azért a pártcsoportban gyakran foglalkozunk a premizálás kérdés sével. — Főleg azért foglalkozunk vele — szól hozzá Bene Tibor, az ugyancsak fiatal mester —, mert a részlegvezető jutalmazási alapja aránylag alacsony, ebből az általános ösztönzésre nem futja. A béralap, úgye, a bruttó jövedelemből alakul, de az csak az év végén kap végleges formát, tehát nagyon sokára tudjuk meg a nyereségrészesedésre jutó összeget. Hogy hatásosabban befolyásolhassuk ennek alakulását, úgy tervezzük — és épp ezen dolgozunk most —. havonta értékelni fogjuk az eredményt, így sokkal hatékonyabb az ösztönzés ..'. ... Ne ts kérdezzétek, elvtársak. így gondoltame. Persze hogy így gondoltam. VILCSEK GÉZA 51. És mégis, másnap meg az elkövetkező napokon Scserbatov várta, hogy megjelenik a német cáfolat. Reménykedni akart, tévedni akart. Am a napok múltak, és a németek nem erősítettek meg és nem cáfoltak semmit. És amit o politika irányítói továbbra is hamisan láttak — mindabból az egyszerű emberek, akiknek bármelyikét felülről néne aligalig lehetett volna megkülönböztetni a milliók tömegében: ezek a gyermekekkel és gondokkal bajlódó hétköznapi emberek itt, a határ közelében már sokmindent tisztán láttak. Azt tették, amit általában tesznek az emberek idegen hadak elözönlésére számítva: sót, gyufát, darát tartalékoltak. Aki úgy gondolta, hogy itt helyben várja be az inváziót, az éjszakánként, a szomszéd szeme elől rejtve, elásta legbecsesebb holmiját, mások viszont útra készülődtek. És furcsamód minél okosabb, benfentesebb és tájékozottabb volt némely ember, közelebről megnézve néha annál ostobábban és tehetetlenebbül viselkedett. Azok viszont, akik senkire sem számíthattak, hanem maguknak kellett gondoskodniuk önmagukról és gyermekeikről, s akik csak a sokszorosan eltorzított, valószínűtlen híresztelésekre támaszkodhattak — ezek az emberek tetteik megfontolatlansága és szembeszökő értelmetlensége ellenére \ azt az egyetlen helyes megoldást választották, amit egyáltalán választhattak. És csupán a hadsereg élt tovább a békeidő rendje szerint, mintha mi sem változott volna. A tüzérség gyakorlatozott a lőtereken; a tankok - jó néhány közülük szétszedett állapotban javítóműhelyekben álltok, s esténként valamennyi alegységnél vidám műsoros estre készültek. Scserbatov utóbb kétségbeesve gondolt vissza erre. De hiába: mindez így volt. Június 22-ére, vasárnapra sportversenyek és játékok voltak kitűzve, melyeknek mindenütt nagy jelentőséget tulajdonítottak, s teljes gőzzel folyt a felkészülés. A péntekről szombatra virradó éjjel Scserbatovot váratlanul telefonhoz hívták a törzsben. Felmérve, hogy rendkívüli esemény történhetett, gyorsan felöltözött, a mint kiért a tornácra, máris a ház elé gördült a kocsija. A sofőr kiugrott az autóból és bűntudatos képpel, sietve felnyitotta a motorházfedelet: valami baj volt a motorral. Scserbatov nem várta meg. „Ha elkészülsz, gyere utánam" - vetette oda, és elindult -jyalog. Szél fújt, eső permetezett. A tábornok mélyen bedugta két kezét köpenye zsebébe, ment oz alvó város utcáin, és szívét összeszorította a tévedhetetlen megérzés: „Hát mégis megkezdődik." A törzsben senki sem tudott a telefonhívásról. Scserbatov még az ügyeletest faggatta, amikor néhány géppisztolysorozat csattant fel az utcán. A tábornok pisztolyt rántott kirohant az épületből, az ügyeletes követte. Az utca végén, az úttest közepén lángolva égett a gépkocsija. Scserbatov odafutott, felrántotta az ajtót: a sofőr halott volt. Azon az éjszakán a tábornok riadóztatta a hadtestét. Nem maradt semmi kétség: a háború minden órában kirobbanhat. Visszarendelte a tüzérezredeket a lőterekről, s a hadosztályparancsnokokat utasította, hogy rejtve vonultassák egységeiket az állami határ mentén húzódó erdőségekbe. Mór majdnem hajnalodott, mikor vagy harminc kilométert megtéve autón, a tábornok felkeltette a szomszédos repülő magasabb-egység békésen alvó parancsnokát, Bobrinyovot, aki annak idején hírneves harcirepülő volt, s neve körül számtalan történet és legenda keringett Scserbatov röviden beszámolt intézkedéseiről, és azt tanácsolta Bobrinyovnak, hogy tagolja szét a repülőgépeit. — Gondolod: megkezdődik? - Bobrinyov csak ennyit kérdezett, és a tábornokra függesztette távolülő szemét, melyben ijedtség és lelkesedés tükröződött. — Nesze neked műsoros est! Még nem volt érkezése felöltözni, ott állt háttal az ablaknak kékszínű gyapjú tornatrikójában karbafont kézzel, mellén kidagadtak a feszülő izmok: rövidre nyírt hajával szakasztott olyan volt, mint egy ökölvívó. Scserbatov pedig ott ült a szoba közepére állított széken tábori öltözékben, harci felszereléssel, esőköpenyben, sáros csizmában, és eső, bőrszíjazat, fegyverolaj meg benzin szaga áradt belőle: messzi hadi utak illata. És kinn, az ablak előtt, járó motorral várakozott az autó, amelyen idejött s amelyen folytatja útját az éjszakába. — Ej, pedig magam is kedvelem a jó kis műsoros esteket - élénkült fel Bobrinyov, gyors mozdulattal fésülgetve rövid, tüske haját. Kemény kézszorítással vettek búcsút, egymás szemébe nézve. Az éjszaka további részében, maid egész nap Scserbatov egyszer sem mutatkozott a törzsben. Ezredről ezredre járt a kocsiján, s ellenőrizte a harckészültségét, holott tudta, hogy keresik. Megannyi telefonon kutatták, számtalan motorkerékpáros küldönc robogott utána parancsokkal az utakon: de sehol sem találták. Már esteledett, amikor Szorokin törzsfőnök Nyesztyerenko hadosztályában rábukkant. Brovalszkijjal együtt érkeztek oda; ez utóbbi szabadságát megszakítva repülőgépen tért vissza Moszkvából. 52. Scserbatov egy fatörzsön ült és közkatona módjára levest kanalazott egy csajkából. Tányérsapkáját maga mellé tette a fűre, és evett, mohón harapva egy feketekenyérdarabot, melyet abban a kezében szorongatott, amelyikkel a csajkát tartotta a térdén. Arca élénk volt és erő sugárzott róla. Szorokin ijedten szemlélte széles homlokát, a csajka fülé hajló fejét, sűrű haját, amely még sehol sem kopaszodott és épp csak megütötte a dér; úgy szemlélte, mintha ez a fej mór nem is tartozna a törzséhez. Szorokin tudta, ml lebeg a parancsnok feje fölött. Scserbatov azzal, hogy ilyen helyzetben megszegte a parancsot, a legszörnyűbb vétket követte el. A törzsfőnök egész nap ott ült a telefonnál és a haditörvényszékkel fenyegetőző Lapsin dühödt telefonjaira válaszolgatott, majd idejött lelke mélyéig megrettenve, és reszketve a gondolattól, hogy Scserbatov megfontolatlan, elsietett ténykedését a németek provokációnak foghatják fel, és konfliktus robbanhat ki. Azért jött ide, hogy személyesen adja át a parancsot, és jobb belátásra bírja Scserbatovot, amíg nem késő, hiszen tudta, hogy Maszlovszkij a katonai ügyész társaságóban mór úton van és keresi a parancsnokot. Ámde most, hogy mindezt jelentette; a sajnálaton és ijedtségen kívül homályos bűntudatot is érzett erre a férfira tekintve, minthacsak elárulta volna, és nadrágvarratához szorított ujjai remegtek. Scserbatov egyszer sem emelte fel a fejét, amíg kikanalazta a levest, s közben a törzsfőnök meg a komisszár úgy álltak mellette, mint egy nagybeteg ágyánál. Aztán letette a csajkát a fűre, nadrágzsebéből előhúzta cigarettatárcáját, ujjai közt megnyomkodta a cigarettát, szopókájával ráütött a tárca fedelére és rágyújtott. (Folytatjuk) 1966. X. 10.