Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-10 / 250. szám, szombat

Alkonyodott. a m»>i ^ p° * ros ablakon a nap utolsó sugarai hullottak be. Karel Klim­šo mosolyra húzta sápadt, széles ívű aj­kát, miközben kezében ide-oda forgat­ta a fegyvert, melyet maga készített. — Megvan! — mondta halkan, röppe­nő örömsóhajjal. — A kiserdő mellett kipróbálom! - ha­tározta el magát. Vette kormos sapká­ját és kilépett az udvarra. Ámbár itt is megtehetném, nem zavarnék vele sen­kit, állapította meg. A tyúkólban már szunnyadni kezdett az aprójószág, s mi­kor Karel meghúzta a ravaszt, a kakas berzenkedve ugrott le a létrán és o kert felé vette az útját. Bobi éktelen vonitás­ba kezdett, mire Nyanya, a házigazda anyja, riadtan futott ki a konyhából és túltett a kakasokon, meg a kutyán is. — Hát ez meg már mi volt? — Nagyanyó, ha nem jár el a szája, odok valamit. Hozza ki az orvosságos üveget. — El is kel egy kis szíverősítő ilyen ijedelem után. — A vénasszony mind­járt megfiatalodott, omint némi italra volt kilátása. Akkor kapott rá, tizenhét­ben, amikor egy le­velezőlap határta­lan bánatát hozta. A legkisebb, a leg­jobb, a legkedve­sebb fia veszett oda. Ö volt a kedvence. Karel megsajnálta akkor az öreget és azóta hozott neki néha egy-egy po­hárka szeszes italt. — Hallom, hogy a találmányát elfo­gadták, talán mór ki is fizették, Klimša úr, — kezdte a boltos. — Adtak valamit, el is vették. — Hogy-hogy elvették? — Leszámították szabadalmi illeték fejében. — Aztán mennyit adtak? — Kétezret. — Hm, nem rossz és még kap egy pár kilót... Mit is csinált tulajdonképpen Klimša úr? Csekélységet, de megkönnyíti a bányászmunkát, és ez a fontos. Egy szánszerkezettel tökéletesítettem a for­gókalapácsot. - Nézzen ide, - és izga­tottan rajzolni kezdett. De a boltos csak ásított. Csalódottan indult kifelé az üz­letből. A hold eltűnt és szállingózni kezdett a hó, amikor egy tagbaszakadt ember megkocogtatta a kisablakot. — Kerülj beljebb, - szólt ki Pčolká­nak. A látogatás kissé megzavarta, de kedvelte ezt a nagy medvét; értelmes ember volt. — Mi szél hozott? Remélem, jó híreid vannak. — Már hogyne lennének ... Ott a kis­gyerek. Tejet kéne venni, mert az asz­szonynak nincs elég. Mind a ketten bőg­nek. A kicsi éhes, azért, az anyja pedig kínjában. Hát ez a jó hír. Ha nem adsz kölcsön pár koronát, megdöglünk éhen. Azt a sötét lyukat sem tudom kifizetni, ohol lassan penészgombává senyvedünk. — Te, Karel, tudod-e, hogy felhívtad O hatóságok figyelmét? Gondolom az­óta, amióta a Vörös Szakszervezet lis­táján látható a neved. Kérdezősködnek felőled. Lehet ugyan, hogy a forgóka­lapácsodnak is van valami köze hozzá. Különben úgy hiszem, annak köszönhe­ted, hogy egész héten kaptál munkát, mert tudod, hogy mi csak két-három műszakot dolgozunk hetenként. Nagy kezével végigsimította szemébe hulló vörös haját, és megpillantotta a pisz­tolyt az asztalon. — Hát ez meg miféle karabély? — A legújabb gyártmányom. Nem szükséges, hogy beszélj róla valahol. — Ez már ig^n. Remek a fogója. Jól állna a kezemben, mi? Mindnyájunk­nak elkelne. A meZŐKÖn n a9V buckákat hor­dott össze a meg­bokrosodott szél. Befutott a falvakba is és mint egy üvöltő vad, belekapott a bányásztelep háztetőibe, megrázta az ablakokat, végighúzott a kéményeken. Fagyott hozott és a petrvaldi erdők fö­lött vörösre gyúlt az ég. Nyanya a csonttá fagyott ruhát szed­te le a zsinegről és egészen belekékült. Fekete rongyos kartonszoknyáját úgy lengette a szél, mint a nyomor lobogó­ját. A lajbliján sötétszürke és fekete fol­tok veszekedtek egymással, ujjai majd odafagytak a ruhához. — Nem hoz ez semmi jót, - jegyezte meg az égi vörös fényre. — Háborúságot hoz fiam, meg újabb nyomort a földre. — Ne károgjon mindig, mint egy vészmadár, hallja. Ha lesz, hát lesz, megszoktuk, - mordult rá Matej, a fia. — Jól van, jól von, nem szólok már semmit, mondta lemondóan. Csak azt nem tudom megérteni, miért mondasz olyat, hogy megszoktuk. Mert nagy úr o gyomrod, követelőzik. Nem tudja azt megszokni, hogy üres. l- Ha a mienk lenne ez a bánya, ok­kor lenne munka is, meg kenyér is. Kö­reinek van igaza. Ö a legkülönb köz­tetek. Keveset szól, de magva van a be­szédének. Azt mondja, hogy Oroszor­szágban a nép az úr. — Hallgasson már, hallja-e!... - pat­tant fel Matej. — Hallgasd a gyomrod muzsikóját, ha engem nem akarsz — sóhajtott Nyanya. ír A januári hajnalban Karel Klimša a Pokrok bánya 2. számú aknájába balla­gott. Utolérte Mrázeket, a kis csillés­fiút, aki egészen Rychvaldról járt be gya­log. öreges volt az 15 éves fiú, rán­cos, sovány orcával, de a szeme vidá­man, bátran csillogott. Két éve maradt ott az apja a bányában, azóta ô a kenyérkereső. Az anyjp még nem kapta meg azóta se a járadékot. — Klimša elvtárs, a szakik már várják a forgókalapácsot. Mind erről beszélnek a suszterműhelyben. Mikor helyezik üzembe? sarokba szorult, alig volt lálható. Csak Strmek volt elemében. A minden hájjal megkent talpnyalók sorába tartozott, aki pénzért a saját anyjó fejealját is eladta volna. Pčcŕia nyakon ragadta és a sarokba vágta, mint egy rongyba­bát. Klimša az arcába ordította: — Hol a találmányom? Beszélj! — Grygar mérnök kihívó gúnnyal röhögött Karel szemébe. •- Tökfilkó, idióta, csak nem az én forgókalapácsom után érdeklődsz olyan nagyon? De ez már nem az én dolgom, hanem a bíróságé, hogy leszámoljon veled, amiért elloptad és mint a ma­gad találmányát akartad elsütni. Nem sikerült, mi? Klimša előtt elsötétült a világ ... Ennyi szennyre mégsem számí­tott. Ilyen aljasság is létezik a földön? A hangja egészen elfulladt. — A bíró... te nyomorult, a bíró most az egyszer én leszek. A sorsod meg itt van a kezemben ... — A zubbonya alól előrántotta a pisztolyát. Grygar elsá­MOYZES ILONA: AZ UTOLSO MUSZ A K — Azt magam is szeretném tudni, r­mondta Karel. Zökkenve állt meg a kas aznap két órakor és úgyszólván kilökte magából Klimša Karéit. Az udvaron már nagy tö­meg tolongott. A kör közepén Pčolka hadonászott nagy lapát kezével. Ott volt a kis Mrázek is, Kaloč, Ondrejko, meg a többiek. — Felmondtak! - kiabált felé­je Pčolka. - És ti elfogadtátok? - kérdezte Ka­rel. Nem volt képes többet mondani. Igy fizetnék ki a forgókalapócsomat? ­gondolta elhomályosodó tekintettel. A korom még ott árulkodott oz arcán, sűrűn és zsírosan. Ha a fekete szénpor nem fedné az arcát, akkor hasonló len­ne az épület sárga színéhez. S mintha nem is Oravec szavait hallaná, hanem fekete köd szitálna. Az az érzése, hogy ez a fekete eső mindenre ráülepszik, nehezen, súlyosan. Soha semmi nem lesz tehát a találmányából. Azért menesz­tették. Oravec hallotta, a 106-osban be­széltek róla, Grygar, meg a főmérnök. Kinevették. <- Csak nem engedhetjük meg, hogy a nyakunkra nőjön. A végén azt fogja gondolni, hogy többet tud, mint a mér­nökök. örüljön, hogy eddig krompá­csolhatott. Ilyen kalapácsot a balkezem­mel is szerkesztek. - Ezt mondta Gry­gar úr, a bányamérnök. Meg, hogy las­san nem is lenne szükség bányászra, ha üzembe helyeznék a kalapácsot. Ök a leikükön viselik ám a sorsunkat, nem úgy, mint te. Jegyezd meg Karliček, hogy a bányásznak csákány való a ke­zébe. Mert ha a csákányt jól megfogod és három helyett vájod a szenet, a fel­tört hólyagokon ót a véred is elpárolog. Egvmást zúdultak be az asz­szonyok az udvarra. - Állítsátok le a többi aknában is a munkát, ha nem vagytok vénasszonyok. Veletek megyünk! - Ezt Nyanya har­sogta, egy kiesett széklábat lóbálva a kezében. - Itt az idő, mutassátok meg, hogy férfiak vagytok, mert ha nem, hát majd megcsináljuk a „zrít" helyettetek is. - Karel zúgó fejjel futásnak eredt. Arcát csípte a hideg, a szemét meg a tehetetlenség és a keserűség könnyei. Képtelen volt gondolkozni. Csak futott, mint akit üldöznek. Baj lesz, - mondta vésztjóslóan Pčolka és Karel új fegyverére gondolt, de nem szólt. Klimša közben visszajött, egyenesen a főmérnök irodája felé vet­te az útját. Pčolka és Oravec gyors léptekkel követte. Utánuk zúdult a la­vina. Klimša gyorsan lenyomta a kilin­cset. Vysoký főmérnök nem volt az iro­dában, csak Grygar, a főkönyvelő, meg Strmka, a kapus. Grygar magánkívül volt a dühtől, észre sem vette Klimšát, úgy kiabált: — Mit akar ez a büdös csőcselék? Az isten verné a népségét, annyi baj van velük! Nézze Strmka, ide zúdul­nak! — Ki neked a büdös csőcselék? ­Egy asztal választotta el őket egymás­tól. Klimša ajka reszketett, fekete, kor­mos haja a homlokába hullott és elta­karta a bal szemét. Előre lépett és megfogta Grygar mellényét és jól meg­rázta. A mérnök elkáromkodta magát, ­hót libát őriztem veled? Majd ellátom a bajod, senkiházi! - Kitépte magát Klimša markából és a telefonhoz ro­hant. Csakhogy Pčolka is ott volt ám és a popírvógó késsel elvágta a tele­Iondrótot. A főkönyvelő, akinek átlátszó, lilás bőrén a hideg futkározott, egy padt és menekülni akart. A tömeg, amely betelé hatolt, ordítani kezdett. — Engedd bele abba a vérszopóba! Karel nem hallott semmit. Süket volt már és néma, de biztosan és pontosan célzott. Grygar, mint egy tuskó, hangtalanul el­vágódott a padlón. A főkönyvelő elta­karta az arcát és vékony hangján fel­sikoltott, mint egy vénkisasszony. Strmek az asztal alá bújt, meg sem mukkant. Karel körül gyűrű képződött, majd útjára engedték. Ahogy a lámpaházhoz ért, egyszerre nagy-nagy nyugalom száll­ta meg. - A halottak lehetnek csak ilyen nyugodtak - gondolta. Kirázta 0 hideg és jeges verejték csurgott a homlokáról. A kis Mrázek a kezénél fogva ráncigálta a felvonógéphez, ahon­nét Pčolka már előzőleg elcsalta a fel­ügyelőt. A kas sötéten, halkan hullott alá a mélybe. - Menj a „Reginára". A 319-esen vá­rakozz — suttogta Oravec. - Két hosz­szút és egy rövidet fogok fütyülni. Fogd az órám. Délután háromkor és este ti­zenegykor. Egy kicsit veszélyes ott, de nincs más választás. Ne mutatkozz senkinek. Tartsd magad, a többit mi elintézzük. Pillanatok műve volt az egész. Ez­alatt a íőkönyvelő és Strmek az ablakon ugráltak ki és fellármázták az egész üzemet. Fél órán belül csendőráradat zúdult a Pokr ».ra. Karel rászakadt a sötét­v r ség. Talpfákba bot­Mimsara io u' ^tócsákba ga­zolt bele, kerülte a csilléket, hogy lámpafény ne essen az orcába. De ki törődik rendes körülmé­nyek között egy-egy eltévedt bányász­szal? Idelent mindannyian egyformák, feketék, legfeljebb a hangjukról isme­rik fel egymást. Bár évek óta dolgozott az aknában és jól ismerte minden ze­gét-zúgót, itt legalább két éve nem járt és azóta megváltozott a folyosó. A támaszték több helyen kettétört, megrogyant. Mázsányi szén és kőtöm­bök ingadoztak úgyszólván a levegő­ben. Legalább egy éve nem járt itt élő ember. Biztonságban volt tehát. Az órá­jára pillantott. Még csak fél hét. Az­tán egy pillanatra még a szívverése is elállt. Rádöbbent, hogy hiába vár az esti tizenegyre, Oravecnek nincs többé műszakja. Fel-alá járt a vájatban, mint az üldözött egér. Csak a lámpája tar­tana ki, amíg jön valaki. Lámpa nél­kül.. ez itt a gyors véget jelenti! Tíz óra tájban elszunnyadt. Azt álmodta, hogy odahaza volt, magányos, öreg anyjánál, aki annyira várta. Megcsókol­ta őt álmában, mintha búcsúzott volna tőle, nagyon szomorú volt az arca. — Nem jó álom, mormogta félhangosan, amikor felriadt. Éjfél volt. Az első fo­lyosón szél sepert végig. Valahol nyit­va volt a szellőztető nyílás. Lámpája so­vány fényétől árnyak rakodtak a túlsó szénfalra, és imbolyogni kezdtek. Haj­nal felé az volt az érzése, hogy rásza­kadt a mennyezet. Fulladozott, nem b'r­ta tovább, lement az alsó folyósóra. Reg­gel hatkor a felvonónál várt. Nem vette észre senki a sok fekete ember között. Nem tudott mit kezdeni a 309-sssel. Éhséget nem érzett. Csak a lámpa a fontos. Fény, fény, fény... Lehet, hogy hosszú lesz ez a műszak. A tervet tel­jesíteni kell. Igen, most már maradék­talanul. Nem maradhat adósa senki­nek. önmagának sem. Már nem 'ej­tőzik. A csendőrpuskák kérlelhetetlen­sége mit sem jelent többé. Nem bújik. Nincs mit vesztenie. Idegesen, mint az űzött vad, folyosóról folyosóra, vájatról vájatra jár. Kétségbeesetten keres vala­kit. Nincs irgalom. Nem akart ölni. Nem így akart lázadni, sztrájkolni, a nagyobb darab, igazságosabb kenyérert. De ennyi aljasság, ez sok volt. Fekete fátyol hullott az agyára és lőtt. Lelőtte ezt az ebet. És most lelövi azt a mási­kat is. De a főmérnök úr szereti a bőrét. Háromkor ott volt a 309-esen, de nem várta senki. Csak nem történt valami bajuk? Legalább ők menekülnének meg. Csak ne hátráltak volna meg a többiek. Csak akadna egy rátermett vezetőjük. Csak mennének aknáról ak­nára. Nem, nem mennek? Rosszul kez­dődött. Elrontottam mindent! Esztele­nül rohant a folyosókon .. Megreme­pett a szíve: — Talán ô az! De nincs szerencséje. - Már attól sem riadt vissza, hogy a bányászok munkahelyén álljon meg. Fe­nekén csúszik kétszáznyolcvan métert a negyedik emeletre. A száznyolcason cimborák vannak. Egy pillanotra meg­áll kezükben a lapát, a csákány is. — Gyere közelebb, elvtá's! — hara­punk valamit. Bízzál bennünk, kommu­nisták vagyunk! Egy pillanatra ellágyul a szíve. Sírni tudna. Nem sírni, üvöl­teni a fájdalomtól. De nem szabad ellá­gyulni, hosszú lesz ez a m jszak. Nem szabad üvölteni sem, csak várni. — Egyél! Kétszer nyolc pár tenyér kínálta fel az ételt. Sovány a leves. Nem, ilyen finom íze még sohasem volt ievesnek. — A csendőrök ott őrködnek az akna szájónál, de ide nem jönnek le. Itt sötét van. Előbb-utóbb győzünk, Kar­liček ! Másnap háromkor fütyült va­" laki a 309-esen. Két hosszút és két rövidet. Matej. Nyanya lekváros buktát küldött. Hogyan? Ka­rácsony elmúlt, húsvét még messze van. — Ne törődj vele, Nyanya ünnepel té­ged. Nyanya maga akart ide lejönni velem. Nem bírtam vele. De elárulha­tott volna. Bányászmundérban akart lejönni. Forró szívvel üdvözöl ... és az egész telep. — Matej, idehallgass, ha mór én nem, legalább ti majd egyszer... érted? Ne alkudjatok meg, ne felejtsétek el, győz­nötök kell, sokan vagytok! Én is ott leszek, köztetek Matej. . . Hálából meg­simogatja a lovakat, melyek a csillé­ket húzzák. Már minden zugát bejárta a tárnának. De az, akit vár, nem jön. Soha többé nem találkoznak. Egy hete rója az akna végtelen útjait, minden emeletét. Elmúlott még egy nap. Fél három, elkésett. Nem volt ott a felvonó­nál. De mi ez a csönd? Riasztó ez a csönd! Mintha egyetlen lélek sem lenne idelent... Csok lámpájának apró fé­nye imbolyog. A 106-oson lovak állnak tanácstalanul. Szokatlan ez az idő, ilyenkor nem szoktak pihenni. Leállították a munkát! Tudhatta vol­na, hogy erre sor kerül. Tudta is, de úgy számított, hogy először megtalálja a főmérnököt. Az akna csendes, mint a temető. Most egyedül van itt, egyes egyedül a lovakkal. Körüljárta a gépe­ket, botladozik a sínek között. A szén­darabok bánatosan, temetői gyászban csillognak feléje a mozdulatlan csillék­ből. Rájuk borul és zokog, mint gyer­mekkorában, amikor ütések érték. A te­hetetlenség és megaláztatás fájdalmá­ripk könnyei ezek. A torkán hang tör fel. Artikulátlan üvöltés. Klimša átka Azután féktelen, izzó gyűlölettel küldi utolsó, fájdalmas üzenetét az ostravai bányászoknak. Egymaga hozza műkö­désbe második találmányát, amely most működik utoljára. A pisztolyának hüvelyébe viasszal beleöntött papírgo­lyó lángba borítja körülötte a világot. A robbanás messzire dobja darabokra szakadó testét és a láng kicsap az aknából. Na§y hull a hó. Klimša . . . • koporsójánál egy omekDen °ssz 0n y virraszt, A* 1 anyja. Háromkor lesz a temetés. Háromkor. Nem, nem fütyül többé két hosszút és két rövidet senki. Egy asszony áll a koporsó mel­lett ... A nagy fehér hópelyhek közé fekete pontok vegyülnek. Nagy, fekete, hömpölygő folyó lesz a pontokból, o fo­lyó tengerré árad, mert ma leállt min­den akna az ostravai szénbányákban. Nincs annyi csendőr az ostravai kör­zetben, akik meg tudnák akadályozni, hogy ne kísérjék el Karel Klimšát azon az úton, amelyét választott. Tele vannak az utcák, a kertek, a dombok, fekete színt ölt a téli világ. — Sokan vagyunk, nagyon sokan va­gyunk, — suttogják az emberek egy­más között. A temetőben egy reszkető hang csendül bele a zsongó zsivalyba. De csok egy pillanatiq reszket. Aztán erőssé, fiatalossá válik Nyanya hangja: <- Fel, fel, ti rabjai a földnek... ­Szárnyra kapnak a hangok és testet öltve, ólomszórnnyó növekednek har­mincötezer ember ajkán, majd fenye­gető suhintással szállnak a dombokon, réteken, falukon és a városokon át a világűr végtelenjébe.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom