Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-24 / 264. szám, szombat

(Részlet a szerzőnek a SZEMTANÚ című rövidesen megjelenő regényéből. A lélektani motívumokkal erősen tar­kított bűnügyi-erkölcsi regényt a ma­gyar—csehszlovák közös könyvkiadá­si egyezmény keretében a Tatran Könyvkiadó adja ki.) A tarka színű Moszkvics az erdei vendéglőhöz közeledett. Robi merev tekintettel figyeli oz utat. Szeme előtt, elmosódnak az ap­ró kőkockák, s az elmosódó kő­kockák helyén felfénylik az olajosan barna szem ... oz elmosódó kőkockák vörös színt kapnak, és Robi vállra omló vörös hajat lát maga előtt... és meg­szólalnak az elmosódó kőkockák: A sze­relem nem játék . . . — Az ördögbe vele! — morogja Ro­bi. összeszorítja az ajkát. Enyhe szédü­lést érez. Már látja az erdei vendég­lőt. Nem tud tovább hajtani. Megiszom egy pohárkával, gondolja. Jobbra fordul, beállítja kocsiját a többi autó közé. Ki­lép a kocsiból, és durván becsapja az ojtót. Nincs szükségem senkire, senkire az égvilágon! A srácoknak is megmon­dom, nincs banda! Csináljanak, amit akarnak!... A kutya teremtésit ennek az életnek!... Az apám is ezt mond­ta!... Én is mondom! Megbolondul az ember, ha átadja magát az érzéseinek, a tolakodó gondolatoknak! Az élénkzöld szvettert a vállára dobja. A farzsebében megtapogatja a pénz­tárcáját és igazolványát. Minden a he­lyén van. Bizonytalanul körülnéz, mint­ha nem lelné a helyét, mintha azon té­pelődne, hogy került ide, mit keres itt. Minek is van a világon? Mi célja az életnek? Ha már itt van, miért nem megy egyenesen be a vendéglőbe? A magukra hagyott kocsik között jár­téi. Ne gondolkozz! — szidja magát, pe­dig nem is gondolkozik, csak a fojtoga­tó érzésektől akar szabadulni. Sietve c kerthelyiség felé indul. A megfekete­dett lombok alatt ernyős lámpák szór­ják a sápadt, sárga fényt a zöld asz­talokra, a sörös poharakra, a tarka nyá­«i ruhákban ülő vendégekre. A kert kö­aepén zenepavilon. A cimbalmos szó­rakozottan ütögeti a húrokat, a bőgős ólmosan huzigálja a vonót. A prímás 'fiátrább lép, s a klarinétos a mikrofon tözelében zokogtatja, kacagtatja hang­szerét. Robi a törzsasztaluk felé tart, akarat­lanul, megszokásból indult a bal olda­li sarokasztal felé, ahol oly gyakran ta­nyázott a Seprű-banda, oly sokszor ült ott Vöröskével, simogatta a karját, és gyönyörködött olajban fénylő, nagy sze­mében ... A sarokasztal foglalt. Döb­benten áll meg és csodálkozik, hogy foglalhatják el mások az ő asztalukat. Sőt meg sem elégszenek a Seprű-ban­da asztalával! Három asztalt is össze­toltak, hogy elférhessen a társaság. Cse­hül beszélnek, sört isznak, tréfákat mon­danak, nagyokat kacagnak. Robi kö­rülnéz. A negyedik asztal szabad. Leül. Rágyújt. Megremeg. Hűvös az erdő le­fielete. Magára veszi zöld szvetterét. tJjjával türelmetlenül dobol az aszta­lon. A pincért várja, aki a sarokasztal­nál elhelyezkedett társaság egyik tag­ijával beszélget. Robi nézi a csehül be­szélő nőket, férfiakat. Szeme megakad oz asztal végén ülő szótlan, szőke lá­nyon. A haja hosszú, sima, a vállára omlik. Szőkesége csillog a lámpafény­ben. Olyan, mint a napsugártól átita­tott búzakalász. A bőre hamvas. A mé­lyen kivágott borsózöld szilonblúzt eny­hén domborítja a kebel. A lány észre­vette, min akadt meg a fiú tekintete. Szelíd mosoly suhan át az ajkán. Robi íavartan elkapja a fejét: Miért nem {ön pincér? Fel akar állni, hogy meg­mondja annak a fehér kabátos férfinak, Jegyen szíves, ne fecsegjen annyit. A pincér valamit magyaráz a cseh tár­saságnak. Egyszerre elnémulnak, mind­nyájan elkomolyodnak. Szörnyűség! t­sóhajtja az egyik asszony. Robi a sóhaj­tozó asszonyra pillant. Megnyom vagy egy mázsát... Tekintete visszasiklik a szőke hajú lányra. A lány, mintha légüres tér ven­né körül, nem hallja, miről beszél a pin­cér, miért sóhaitozik a kövér asszony­ság, csak az élénkzöld szvetteres fiút látja. Már akkor megakadt rajta a te­Itintete, amikor elment az asztaluk mel­lett . . . Robi kilopja tekintetét a szőke lány marasztaló szeméből. Nem érde­kel .. . Semmi sem érdekel!... F iatal pincérlány lép az asztalához. A haja rozsdavörös, természetes színű. Vöröskéé élénkvörös, fes­tett, hosszú, sima, s a vállára omlik. Idegenkedve néz a pin­cérlányra. Mit akar? Miért jött ide? Itt más pincér szolgál fel ... Az a másik pincér most is a sarokasztalnál társalog. — De szomorú ma a fiatalúr! — mond­ja a lány, csak hogy valamiképp elkezd­je a beszélgetést, szóra bírja a komor úrfit. Rég tetszik neki Robi. Azt is tud­ja, kqcsin, motorkerékpáron jár ki a ba­rátaival az erdőbe... Kedveskedni akart, szépet mondani. Nem sikerült. Amikor megpillantotta Robi bánatos, komor arcát, nem talált más, testet kí­náló és kívántató szavakat. Robi dühösen felkapja a fejét. Tekin­tete találkozik a lány kínálkozó tekin­tetével. Egy pillantás, és mindenre ma­gyarázatot talál. Hemperegni akar... A lány kiugró mellére tapad a pil­lantása. Nem rossz ... Szentségesen si­valkodna!.. Menj a fészkes fenébe! A lány kihasználja a fiú hallgatását, azt hiszi, váratlan megjelenésével za­varba hozta. Szemtelen, kacér mosoly ül ki az ajkára. Ingerli, csábítja Robit, s akaratlanul tovább feszíti a túlfeszített húrt. — Egyedül jött? — kérdezi. Robi bólint. — összeveszett a vöröshajúval? Már rég láttam együtt magukat! — Mi közöd hozzá? — fakad ki Robi. A pincérlány nyugalmat színlel, Robi szemébe mosolyog. — Még nem ittuk meg a pertut, fia­talúr! , — Megihatjuk, ha hozol két pohár konyakot. i- Parancsára! — hajol meg ringó csí­pővel a lány. A szeme, felcsillan. Meg­nyertem a csatát! Indulóban hamiská­san kacsint a fiúra. Néhány perc múl­va visszatér. A vendégeknek hátat for­dít. Kezébe veszi az egyik poharat. ­Egészségedre fiatalúr! A barátságunk­támadó érthetetlenséget, oz érzések, gondolatok zűrzavarát. Ugrani szeret­ne, kiugrani ebből a pokoli bugyorból. Megmarkolja a cigarettásdobozt és az öngyújtót, a zsebébe dugja, s mintha nagy elhatározás született volna benne, hirtelen felpattan a székről. Elindul a kijárat felé. A sarokasztal előtt kell el­mennie. A szőke lányra nem gondol, kiesett a tudatából. És most, kétméter­nyire tőle a szemébe pillant. Megtor­pan. Honnan ismerem? Miért álltam meg? Nem ismerem!... Tovább akar menni, de nem mehet. A szőke lány mosolyog, int, felkapja a kézitáskáját, és Robi elé perdül. — Szeretem a tangót... — mondja, és Robi előtt elindul az asztqlok kö­zött. Nem hívtalak . . . nem akarok táncol­ni ... - akarja mondani Robi, de belé reked a hang. Nincs értelme a tilta­kozásnak, nincs értelme a magyaráz­kodásnak. Ha a szőke lány táncolni akar, táncoljon! De vele nem fog tán­colni! Ott, ahol balra kell fordulni, hogy a táncparkett felé vegyék az irányt, Robi megáll, vállat rándít, és jobbra fordul. A szőke lány csak három lépés után PETRÖCI BÁLINT: A PILLANAT VARÁZSA Kihörpintik az italt. Robi a lány szemét kutatja. w- Hát a csók? .. - kérdezi, csak hogy kérdezzen valamit. — Majd odakint... feleli a rozsda­vörös hajú lány. — Kocsival jöttél? r- Igen. ŕ- Kilenckor végzek ... Beviszel? s- Az erdőbe megyek ... Ha akarsz .. ľ K Induljunk el a város felé, aztán visszafordulhatunk .,. Nem szeretném; ha az ismerőseim azt hinnék ... A hirtelen támadt düh csaknem fel­pattantotta a székről Robit. Nem látja a marokba kívánkozó telt keblet, a haj­ladozó csípőt, csak a szemét látja, a kétarcú ember érzését tükröző szemét. Mennék, nem mennék, mit szólnának oz emberek?! ...A pincérlány mosolya biztat, ígér... Robi undorodik, kava­rog a gyomra. — Nem hívtalak ... - mondja elutasí­tó hangon. Tekintete taszít, távozásra szólít. — Bocsánat fiatalúr, téves kapcso­lás ... — mondja sértődötten a pincér­lány, és csípőjét ringatva elhullámzik az asztalok között. R obi végre magához intheti a pin­cért. Fizet. A pincér mondani akar valamit, de megütközik a fiú mogorvaságán. Akinek el­mondhatta, már mindenkinek el­mondta, ma késő délután egy meggyil­kolt asszonyt találtak az erdőben. A gyil­kosság felfedezője innen telefonált a rendőrségre... A mogorva arc, a mo­gorva pillantás elveszi a kedvét a be­szélgetéstől ... Elmegy, a szomszéd asz­talnál újabb rendelést vesz fel. A ci­gányzenekar tangót játszik. A betonból öntött „parketton" táncolnak az egymás­hoz simuló párok. Robi látja őket, ész­leli mozdulataikat. Az érzelmes hege­dűszóba, a bőgő nyekergésébe kacaj, hangos beszéd vegyül. Robi hallja a hangzavart, látja a mozdulatok össze­visszaságát, de egyikbe se tudja magát beleélni. .. mintha kívül rekedt volna az életen. A bibliai Adám érezhette így magát, amikor kiűzték a paradicsom­ból. De őtőle Évát is elrabolták. Egye­dül maradt... Nem érti a tudatát meg­veszi észre, hogy a magas, jól megter­mett fiú nem halad a nyomában. Visz­szafordul, és Robi után siet. A bejárat­nál éri utol. - Nem akar táncolni? - kérdezi. s- Nem. Azt hittem, értem jött. Robi nézi a szőke lányt. Ügy fésüli a haját, mint Vöröske. Valamivel idősebb tehet, húszon felüli ... - Ne álljunk itt - szólal meg újra a lány. Kinéznek a vendéglőkertből. Sötétek, feketék az erdő fái, lombjuk tetejére sápadt fényt szór a telihold . .. Elindul­nak, egymás mellett mennek. A ven­déglő épülete előtt megállnak. El kell dönteniök, miért jöttek ki. Dönteniök kell arról, amiről már nem kell dönte­niök ... Az ósdi épület falón kampón lóg a széles emyőjű, még a monarchia idején gyártott lámpa. Fényét a két fia­talra szórja. Mellettük, a közelükben jönnek-mennek az emberek. A lány csil­logó szemmel néz Robira. Bűvöli a te­kintetével ... Nem! Nem bűvöli. Robi nem érez igézést. A szomjas ember me­red igy a teli sörös pohárra. Robi fel­lélegzik. Nem támadja meg a kötöttség érzése. Szabad, mint a madár! A lány csillogó szeme ébresztette fel benne 3 szabadság érzetét. A szőke lány nem gondol arra, mit szólnak az emberek. Megfogja Robi kezét. - Mintha rád vártam volna egész nap! — suttogja. Robi tekintetét keresi. Szomorú szem mered rá. De nincs ben­ne egy csöppnyi elutasítás, csupa bá­nat a fiú szeme. Villanást észlel Robi szemében, mintha örülne annak, hogy együtt vannak, hogy nincs egyedül. Jól­esik ez a villanás, többet mond ezer kedveskedő szónál. - Szomorú vagy ... Robi bólint. Hallgatnak. v- Hogy hívnak? - kérdezi aztán Ro­bi, s közelebb húzza magához a lányt. - Bozska — leheli a szőke lány. - Hát téged? - Robi. Bozska elmosolyodik. í- Ne légy szomorú - mondja. — Aka­rod, hogy felvidítsalak? - Akarom. o> o> c "S LU M co o sí Gyere. — Az erdőbe megyünk. — Csendes ilyenkor az erdő ... Sze­retem hallgatni a csendet... De reggel hétre a városba kell lennem, tovább­megyünk a kirándulóbusszal. •- Kocsival vagyok, majd beviszlek. — Gyalog is mehetnénk. Szeretek gya­logolni ... — Ha fáradt leszel, nem lesz kedved gyalogolni... A lány két kezébe fogja Robi fejét, lehúzza magához, és szájára tapasztja az ajkát. A közelükben két férfi megy. Az egyik kuncog, a másik felkiállt: Na­na ! Robi és Bozska nem hallja a kunco­gást, az irigy nanázást. — Ha valaki nagyon tetszik, nem érez az ember fáradtságot... — suttogja Bozska. Robi megfogja a lány kezét. Milyen kicsiny! Beleolvad a tenyerébe. — Honnan jöttetek? - kérdezi. — Érdekel?... Ha nagyon érdekel, később megmondom . . . Gyere, rövid az éjszaka ... Az álmod leszek . .. Mire felébredsz, eltűnik az álmod . .. Robi a tarka színű Moszkvicshoz ve­zeti a lányt. K ihalt már az erdei út. Élesen ve­szik a kanyart. A reflektorfény­ben suhannak a fatörzsek, re­dig ők suhannak az éjszakában. — Még kisuhanunk az életből . . . — suttogja szenderegve Bozska, s fejét Robi vállára ejti. — Igy volna szép meg­halni, észre sem venni a halált. .. >- Ne beszélj a halálról. Ne hívd a halált — mondja Robi. — Annyira szép az életed, hogy félsz o haláltól? - kérdezi a lány. — A boldog életet építjük, nem?! )- Te élmunkás vagy? — Annak nézek ki? Te mondtad, szo­morú vagyok. -- De azt is mondtam, felvidítalak. j- Akkor ne kérdezd, mi vagyok! — Valaki nagyon elkeserített ... I- Az apám. s- Mit csinált? s- Ne beszéljünk az apámról... — Egyszer megszöktem hazulról... de nem tudtam a magam ura lenni... Robi Vöröskére gondol. Ö is megszö­kött hazulról, a maga ura akart len­ni... — Aztán visszamentem a szüleim­hez ... — folytatja Bozska. Vöröske is visszament volna a szü­leihez? Robi menekül a gondolattól. Szökjön ahová akar, csak nekem hagy­jon békét! — És most veled vagyok... - suttog­ja Bozska. A lány nem tudta befejezés nélkül hagyni a megkezdett mondatot. Hallgatnak. Hallgatják a motor bu­gását. Bozska keze Robi karjára simul. — Amikor megpillantottalak, meg­éreztem, az éjszaka a miénk lesz... — mondja Bozska. U És ha holnap mást pillantasz meg? — Nincs minden pillanatnak vará­zsa ... — Nem hiszek semmiben. — A szerelemben sem hiszel? — Nincs szerelem ... — A pillanat varázsában sem hiszel? Amikor váratlanul megpillantasz valakit, és az az érzésed támad, mi egyek va­gyunk, veled szeretnék lenni ... S ha az a másik eltűnik a szemed elől, csalódást érzel, elmulasztottál valamit, amit nem lett volna szabad elmulasztanod . . . I- Nem tűntem el a szemed elől ... — Te nem érezted a pillanat vará­zsát? — Mást éreztem. — Én hittem a pillanatnak. Nem örülsz, hogy veled vagyok? — Magamnak sem örülök ... — Ha úgy gondolod, jót tesz a ke­sergés, keseregjünk ... Hidd el, nagy boldogságomban én is csak kesereg­nék ... — Akkor hogy akarsz engem felvidí­tani? — A pillanat varázsában még hi­szek ... Ilyenkor el tudom felejteni azt is, hogy a világon vagyok, s ez a leg­szebb, amit az élet adhat. Két évvel ez­előtt nagyon hittem valakinek ... Most már csak a pillanatnak hiszek ... — Jó neked — suttogja Robi. A kőbánya előtt a tarka színű Moszkvics letér az aszfaltúiról. Robi jobbra hajt, lassabban já­ratja a motort, mert hepehupás a fűvel benőtt ösvény. A közel­ben patak folyik. Fahíd vezet át rajta. Még egy-két perc, és nyitott tenyérként tárul ki előttük a holdfényes kis tisztás. Robi kioltja a fényt. — Gyalog megyünk tovább — mondja, és kiszállnak. Kulcsra zárja az ajtót. Bozska a holdat nézi. Puha füvet ta­pos a lába. I- Milyen szép itt... Itt is maradhat­nánk Selymes a hangja. Robi megcsókolja. Karját a derekán felejti. — Nem messze, a következő tisztá­son áll a víkendházunk. — Ott még szebb lesz . . . akár a me­sében .. Csak fel ne ébresszen ben­nünket a farkas ... Csókban forr össze a két száj. Hold­fény tapad a szőke és barna hajra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom