Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-24 / 264. szám, szombat

A felszabadulás óta eltelt húsz esztendő alatt megnőtt és megszépült a sok évszázados történelmű múltjára méltán büszke Nyitra. Az úf lakónegyedek­ben több mint 5 ezer ember talált úf otthonra. Képünkön a Pár ovce 11. la­kótelep. [St. Petrás — CTK felv.) AZ ÍGÉRET SZÉP SZO... • HOGYAN TELJESÍTIK A KONGRESSZUSI FELAJÁNLÁSOKAT? • A CSKP XIII. kongresszusa előtt ezer­számra születtek a szebbnél szebb felaján­lások. A kongresszusi verseny — szá­mos eddigi kötelezettségvállalási kampány­tól eltérően — a legtöbb belyen megsza­badult a formális kinövésektől, a realitás talajáról indult ki, s már az új gazdaság­irányítási rendszer viszonyai között való­sul meg. MENNYIRE KEDVEZ az új irányítási rendszer a versenymoz­galomnak, arról bizonyságot tesz például számos losonci üzem eredménye. Ott, ahol már érezteti hatását az új irányítás, mint például a pótori bányákban (itt már má­sodik évej, a tervfeladatok túlszárnyalá­sában mutatkozik meg az eredmény. A pó­tori bányászok 103,3 százalékra teljesítik tervüket, főleg azért, mert a felajánlások vállalásakor nem jártak el formálisan, ha­nem a termelés konkrét követelményeihez Idomították kötelezettségeiket. A losonci bányamozdony-gyárban a tervet hét és fél százalékkal teljesítik túl, ami annak az eredménye, bogy szabad teret kapott az A) vállalkozó szellem. EZZEL SZEMBEN a versenymozgalom iankadásának vagyunk tanúi például némely vasúti munkahelyen, ahol még nem érvényesülnek az fij irányí­tás alapelvei. A zvoleni mozdonyvezetők például — szám szerint 304-en — versenyt indítottak az üzemzavar és baleset nélküli közlekedésért, de a verseny minden köve­telményét egyikük sem teljesítette, % egyetlen mozdonyvezető sem nyerte el az „Üzemzavar nélkül vezetek" jelvényt. Eb­ben a versenymozgalomban éppen az a formális, hogy az üzemzavarmentes mun­kához alig fűzi a dolgozókat anyagi érde­keltség. Ugyancsak formálissá vált némely vonalszakaszon a túlsúlyos mozgalom is. A Fülek— Zvolen—Vrútky-vonalszakasz ta­pasztalatai azt mutatják, hogy ebbe a moz­galomba a korszerűsítés is beleszól: egyre több a Diesel-mozdony, ezeknél pedig a túlsúlyos szerelvény vontatásakor a hegyi vonalakon nagy motorzavarok keletkezhet­nek. KÜLÖN FEJEZET a lakosság versenye, amelyet a nemzeti bizottságok szerveznek. Az új nézőpontok tért hódítanak a nemzeti bizottságok mun­kájában is, s ez megmutatkozik a ver­senymozgalom eredményeiben, mert ezek a szolgáltatások fejlesztésében és a mező­gazdaságnak nyújtott konkrét segítségben nyilvánulnak meg. A rimaszombati járás­ban például a XIII. kongresszus tiszteleté re szervezett versenybe 106 község 93 532 lakosa kapcsolódott be több mint két és háromnegyed millió korona értékű fel­ajánlással. A kollektív felajánlásokkal együtt az ígéret meghaladta a 11 millió koronát. Számos vállalás teljesítését az év végére ígérték, s jelenleg a teljesített eredmény csupán 7 millió korona. A me­zőgazdasági üzemek főleg a tejtermelés­ben, a komposztkészítésben, a legelők gondozásában teljesitik túl felajánlásaikat. A rimaszombati járási kommunális üze­mek 1615 dolgozója több mint egymillió korona értékű felajánlást tett. Munkájuk eredménye máris a felajánlás kétszereséről tanúskodik. A kétmilliós terven felüli ér­ték, amit létrehoztak, tükrözi, hogy a szol­gáltatásokban már jó ideje érvényesülnek az új irányítás alapelvei. FIGYELEMRE MÉLTÓ bogy főleg azokban az üzemekben értek el különösen jó eredményeket a munka­versenyben, ahol már nagyobb tapasztala­tokat szereztek az új irányításban. Pél­dául a pótori bányákban, vagy a rima­szombati közüzemekben már tavaly is — kísérletképpen — az új alapelvek szerint dolgoztak. Itt jók is az eredmények. A fel­ajánlások eddigi teljesítéséből általában azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kongresszusi verseny jelentűs lépést je lentett a versenymozgalom megújhodásá­ban. Ma már sokkal kevesebb a forma­lizmus, a látszatfelajánlás, és sikerült ha ladást elérni a dolgozókat közvetlenül érintő fontos szakaszon — sikerült egybe­kapcsolni az anyagi érdekeltség elveit a versenymozgalom célkitűzéseivel. VILCSEK GÉZA A "0/H G Szerencsére nem élünk Ausztrália őserdeiben, de azért nekünk is megvan a magunk bumerángja. Hogy mi a bumeráng? A lexikon szerint az említett földrész vadembereinek elmés fegy­vere, sarló alakú harci szerszám. Ha tulajdonosa hozzáértéssel dobja el, „munkája végeztével" visszatér gazdájához. Mi is gyakran eldobjuk a ma­gunk bumerángját, anél­kül, hogy számolnánk kü­lönleges tulajdonságával. Eldobjuk és megfeledke­zünk róla. Néha csak na­pokig, máskor meg évekig marad távol, kering, teke­reg és a legváratlanabb pillanatban visszatér, hogy kupán teremtse „feledé­keny" gazdáját. A most következő törté­net kárvallottjáról csak annyit: már igen régen tisztségviselő a falujában. Jelenleg a helyi nemzeti bizottság elnöke. Egyszó­val már régen átesett a tűzkeresztségen. Döntő sza­va volt akkor is, amikor szövetkezetet alakítottak náluk. Számtalanszor el­mondta, hogy a mai világ­ban szövetkezet nélkül nincs jövője a parasztem­bernek. így beszélt a nyil­vános gyűléseken, így ér­velt, amikor otthonában kereste föl a szántóvetőt. Ha azonban egymás között voltak a „falunagyok", szinte szavajárása lett: Alá kell nyúlni a parasztnak. Ez a fölöttébb elmés mon­dása már-már szállóigévé vált a faluban. De ami még rosszabb, szavait ki-ki a saját íze szerint értel­mezte. Ami a szövetkezet alakí­tását illeti —ha nem is ro­hamléptekkel —: ment, mendegélt. Csupán idősebb Balogh Ádámon nem fo­gott a szó. Közel egy esz­tendeig járatott maga után. Igaz, nem sok földje volt az atyafinak, mindössze másfél hektár. De az is föld! Ha a szép sző nem hasz­nál: „alányúlni", hangoz­tatták most már többen is az elöljárók közül. Alá­nyúlni, ezt követeli a falu becsülete, meg önnön ér­deke is. Mert mit tesz a jó szülő is, ha javát akarja szófogadatlan gyermeké­nek? Egy tollvonásba került csupán, hogy a másfélhek­táros parasztocskából há­romhektáros kisparaszt le­gyen. Hogyne szelídült volna ezek után kezesbá­ránnyá, hiszen az „előlép­tetés" a gyakorlatban any­nvit jelentett, hogy ezután három hektár után kell majd adót fizetnie, beadási kötelezettséget teljesítenie. — Nem bírom ... — nyö­gött fel Balogh Ádám, amikor tudomására hozták a döntést. Ha agyonütnek, akkor sem bírom ... — A maga gondja — hangzott a kurta válasz. Egy hét sem telt bele, „futott" a járásra a jelen­tés: nincs már egyénileg gazdálkodó a faluban. Aztán kerek három esz­tendő szaladt el, de a szö­vetkezet szekere mintha megfeneklett volna. Ami­kor a „nagyok" bonckés alá fogták, egyöntetű volt a megállapítás: nem lenne semmi baj, ha sikerülne lángra lobbantani a ham­vadó munkakedvet. De hát olyanok ezek a szövetkeze­ti tagok, akár a vizes tap­ló: nem és nem fog rajtuk a szikra. Néminemű felbuz­dulást csak az időnkénti „talpraállítási segély" ered­ményezett. Ám ez a juttat­gatás sem tartott örökké. Egyszer csak azt mondták a járáson: Elég volt, ba­rátaim. Vagy megálltok a saját lábatokon, vagy pe­dig ..., legyen a föld az ál­lami gazdaságé. Ez viszont csak úgy tör­ténhetett meg, ha a szö­vetkezeti tagok írásban le­mondanak a föld tulajdon­jogáról az állami gazdaság javára. Ment a dolog, ami­kor a tagok megtudták, hogy az állami gazdaság nemcsak a földre, de rá­juk is számít: lesz munká­juk nyakig, havonta rendes fizetést kapnak. Csak Ba­logh Ádám váratott most is magára. Az elnöknek elfogyott a türelme. Ugrasztotta a kis­bírót: Balogh Ádám azon­nal jöjjön a községházára. Ne várja, hogy fiakkert küldjön érte. — Már csak a maga alá­írása hiányzik — fogadta az elnök. — Az enyém? — csodál­kozott a testes paraszt. — Itt a szerződés, írja csak alá. — Miféle szerződés? — Hogy átadja a földjót az állami gazdaságnak. — Azt már nemi A föl­demet nem adom — mond­ta szelíden a megidézett. Az elnök homlokán rán­cokba torlódott a bőr. — Ha nem, hát nem ... A másfél hektárját majd csak kimérjük valahol. — Nem másfelet... Hár­mat! Három hektárt... Egy négyrét hajtott pa­pírlapot tett az elnök elé. — Olvassa csak, elnök elvtárs! No látja, saját alá­írásával hitelesítette annak idején, hogy három hek­tárt művelek, ennyi az enyém ... Áz eln^k átlátott a szi­tán. Fejébe tódult a vér. — Az atyaúristenit ma­gának! Honnan a fészkes fenéből vegyek én most három hektárt. Hisz maga is tudja, hogy mennyi földje volt. — Tudtam, amíg tudtam — morfondírozott Balogh Ádám és közben megva­karta őszülő tarkóját —, de, kérem, manapság a pa­pír beszél.. . — Honnan vegyem a földet? — fogta most már szelídebbre az elnök is a szavát. — Az, kérem, a maga gondja — mondta tagoltan Balogh Ádám. Az ajtó halkan becsukó­dott. Az elnök mag bele­roskadt a székbe, mintha kupán teremtették volna. SZARKA ISTVÁN — Elmegyek és megnézem, hogy is áll ott a helyzet — mondta hanyagul Brovalszkij, mintha csak valami lényeg­telen dologról volna szó; elmosolyodott és felvonta szemöldökét. Szilárdan meg volt győződve elmene­tele feltétlen szükségességéről. Most, mi­kor az éj folyamán már útra keltek D csapatok, mikor megkezdődött a vonu­lás az első vonal felé, és az egész törzs mindenestől oda igyekezett — most Szo­tokin és Brovalszkij szintén készülődött, mert mindekettőjüket mintegy feszélyez­te a másik előtt, hogy nem tartanak o többiekkel. Siettek, hogy mielőbb fel­oldódjon a bennük feszülő türelmetlen­ség, s hogy majd a vonulás közben egyszerű őrmester és szakaszparancsnok képében átvegyék valakinek a parancsait és kiadják a magukéit, mely utóbbiak csak azért jobbak, mert felsőbb paiancs­nokságtól erednek. — Nos rendben, akkor indulj — bó­lintott Scserbatov, jóváhagyva az elme­netel szükségességét. És egyedül maradt 0 fiával. — Apám — szólalt meg Andrej — •z igaz? És szinte könyörgőn pillantott a tá­bornokra tiszta tekintetével, amelyben »iem is a gondolat: már a gondolat ár­15^ nya fénylett — a fiú anyja nézett Scserbatovra ebből a szempárból. Az apa, gallérjába, dugva az asztalkendő csücs­két, összeráncolta homlokát és erősen köhentett. Nem azért ráncolta homlokát, mintha Andrejnek nem volna joga ilyes­mit kérdezni: egy hadnagy, még ha a hadtestparancsnok fia is, mégiscsak hadnagy, aki legfeljebb annyiban külön­bözik a társaitól, hogy többet várnak tőle ; és nem is azért komorult el a tá­bornok, mert a kotnyelességet férfiatlan tulajdonságnak tartotta — hanem azért, mert kellemetlenül érintette a fia rászege­ződő, kérdő tekintete. És összeráncolta homlokát. Andrej oiyan mélyen elpirult, hogy kibuggyant a könnye. És mégis: kép­telen volt leplezni örömét. Hiszen ez a do­log — igaz. Végre támadásba indulunk. És az apja nem véletlenül hivatta magá­hoz. S mikor belépett a küldönc egy törülközőbe csavart pálinkás üveggel — idáig kútvízzel teli vödörben hűtötte, s a palackról most is csöpögött a víz —, Andrej őrá is boldogságtól fűtött, külö­nösképp csillogó szemmel tekintett. A már nem fiatal, nagy bajszú küldönc, aki életében már éppen eleget húzta az igát, a maga módján értékelte ezt az örömet: hogyne örvendezne a fiú az ap­ja terített asztalánál, a füvön fogyasztott katona-kása után! Hisz jó és hasznos étek a köleskása a katonának - meg­tömheti vele a bendőjét. És mosolyogva mozgatva bajuszát, a küldönc szívből jövő apai érzéssel, nem hizelkedésképpen, hanem egyedül Andrej boldogságán ör­vendezve észrevétlen a hadnagy elé rakta a legjobb falatokat és színültig töltötte a kupi.ác pálinkával. Andrej hálás mo­sollyal pillantott rá. Megérezte, miért néz így rá a katona. Szeretet fénylett a küldönc szemében, és az apja iránti tisztelet. És mikor Andrej koccintott az apjával, utána a katonára is emelte po­harát. Csak ma tudták meg, csak ma érthet­ték meg itt mindnyájan, milyen ember az ő apja. Ámde ő, Andrej, mindig is tudta. Csak nem beszélhetett erről, mert eddig csak visszavonultak. Ô, ha sejtené az apja, milyen isszonyú, milyen keser­ves volt visszavonulniI Nem maga miatt mondja. Hisz mi ő voltaképpen? Ezer­nyi olyan hadnagy akad, mint ő. Ha elesik, másikat állítanak a helyére, se jobbat, se rosszabbat. De az apja . .. Milyen kibírhatatlan lehetett neki, oki sokkalta okosabb, tehetségesebb, bátraob valamennyi német tábornoknál együttvé­ve - és mégis vissza kellett vonulnia! Gyermeki esze nyiladozása óta jól is­merte a borzongató tiszteletet, mikor óvatosan benyitva az ajtón, besurrant apja dolgozószobájába. Fekete viaszosvá­szon borítású karosszékek (melyeket akkor bőrfoteleknek hitt), erős dohány­illat, az íróasztalnál ülő apja háta, — és csend. Különös, mély csend. S a falon a cigarettafüstben tompán fénylő fegy­ver. Az apja fegyvere a polgárháborúból: ezzel pusztította az ellenséget. Dandár­parancsnok! Az apja egy dandárnak ál­lott az élén. Aztán hadosztályparancsnok lett! Hadtestkomisszár! Milyen gyönyö­rűen csengett: „Hadosztályparancsnok"! Csapajev is az volt. • • • Az apa személyét a legapróbb dol­gokig különös tisztelet övezte a házban. Azt is, mikor utolsónak letelepedett a te­rített asztalhoz, de főképp mikor bezár­kózva hosszú órákon át dolgozott a szo­bájában. Lábujjhegyen elhaladva az ajtó előtt, amely körül mindig erős dohány­illat lebegett a folyosón, Andrej hallgat­ta a csöndet és apja székének meg-meg­roppanó rúgóit. E tiszteleten s a ház csöndjén az anya féltékenyen őrködött. Különösen az utóbbi években. Ekkoriban Andrej, éjszaka fölébredve, gyakran hal­lotta léptek zaját apja szobájában. Egyik saroktól a másikig, tompán nyikordultak a csizmák. És közben anyja suttogása hallatszott. De nappal az anya mindig fegyelmezett volt, nyugodt és szigorú. J6. Olykor egész éjszaka át nem hunyt ki a dolgozószoba ajtaja alól kiszűrődő sárga fény, s folyvást hallatszott anyja suttogása. Ez annyira riasztó volt és szívszorongató, hogy gondolni sem szere­tett rá. Ezekben a háború előtti években egyszercsak eltűnt az apja sok jóbarát­ja. Andrej emlékezett rájuk. Vidám, erős férfiak voltak, kacagva lovagoltatták va­lamikor a térdükön, a kék színű, zsávoly lovaglonadrágon - hopp, hopp, hopp, hopp! —, s ő boldogan, büszkén húzta ki magát. Ezek az emberek hirtelen, egymás után eltűntek, és Andrej apja hosszú éjszakókon át járkált fel-alá a szobájában, és hosszú éjeken át nem hunyt ki az ajtó alól kiszűrődő sárga fény. Valami iszonyatos történt, amiről soha nem beszéltek előtte a házban. Ez felfoghatatlan titok volt, csupán annyit tehetett, hogy nem töprengett rajta, és hitt. És Andrej hitt, és hitét apjára ala­pozta. Nem repülő, nem lovassági, nem harc­kocsizó — hanem lövész tanintézetet választott: apja útját követve. S mikor kitört a háború, hadba indult az apjával együtt, az ő hadtestében harcolt. És most, az apja mellett ülve, büszke volt rá. Ezt nem merte kimondani, csak ráemelte szemét, amelyben szeretet és büszkeség csillogott, Scserbatov összeráncolta sze­möldökét. — Apa! — mondta Andrej és közben gondolta: „Az ördögbe! Ezt biztos a vodka teszi velem!" - Apa, ha meg­engeded, innék még egy pohárral. Scserbatov széles keze feléje nyújtotta a kupicát. Ott volt az arca előtt ez az apai kéz. És Andrej hirtelen úgy érezte, hogy mindazért, amit valaha tőle ka­pott, s azért a boldogságért, amely most eltöltötte, meg fogja csókolni azt a szé­les apai kezet. De uralkodott magán. A tányér fölé hajolt, nehogy apja észre­vegye könnyeit. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom