Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-19 / 228. szám, péntek

időszerű közgazdasági kérdések Munkabér és életszínvonal CSAK AZT OSZTHATJUK EL, amit termelünk. Ezért az élet­színvonal emelkedésének alap­vető feltétele az anyagi terme­lés fejlesztése. Az anyagi ter­melés fejlesztésének egyik leg­jelentősebb tényezője viszont az elosztás módja. És mivel a mun­kabér az elosztás alapvető esz­köze, nem játszik passzív 'sze­repet. A tudományos alapokon szervezett társadalomnak őr­ködnie kell afelett, hogy a kü­lönböző foglalkozású és szak­képzettségű dolgozók bérezésé­ben ne legyenek ellentmondá­sok, nem kívánatos konfliktu­sok. A közgazdaságtudomány is­meri azokat az alapvető köve­telményeket, amelyek a munka mennyiségétől, minőségétől és társadalmi jelentőségétől füg­gően befolyásolják a bér ma­gasságát, de nem ismeri e há­rom tényező hatásának pontos mércéjét. Ezért feltétlenül szük­séges, hogy e hatást közvetlen a gazdasági gyakorlatban fi­gyeljük meg. Ez azonban fel­tételezi, hogy a gyakorlatot ne befolyásolják adminisztratív beavatkozások, amelyek hosszú időre elhomályosíthatják az ob- . jektív közgazdasági törvények hatását. Ezenkívül állandóan időszerű a bér elméleti lénye­gének a felülvizsgálása. Belőle kell kiindulni és keresni a he­lyes utat olyan feltételek meg­teremtésére a gyakorlatban, amelyek lehetővé teszik a bér szerepének helyes érvényesíté­sét. Az eddigi elosztás ugyan­is nem teremtett olyan helyze­tet, hogy a bérek arányban len­nének a teljesítménnyel. Ez leg­inkább az anyagi termelésben nyilvánul meg és azokban a népgazdasági ágazatokban, ame­lyek közvetlenül rákapcsolód­nak. Ezek a kérdések arra vezet­nek bennünket, hogy megítéljük az egyes dolgozók részesedését a társadalmi össztermék képzé­sében, akár közvetlen az anyagi termelést és a kapcsolódó ága­zatokat tekintve, akár általá­ban véve az egész népgazdaság­ban. Arról van szó, hogy helye­sen állapítsuk meg a termékek árát, helyesen érvényesítsük az elosztás aktív hatását a terme­lésre, vagy szélesebb értelem­ben véve a teljesítményre. Az utóbbinak sokkal nagyobb fi­gyelmet kell szentelnünk, mint eddig. A problematika ilyen ér­telmezése szükségszerűen az elosztás denivellizálásának gon­dolatához vezet bennünket. E kérdés helyes megoldása az egyik legjelentősebb folyamata lesz annak az igyekezetünknek, hogy megszilárdítsuk a bér közgazdasági lényegét, és felté­teleket teremtsünk valamennyi funkciójának helyes alkalmazá­sára. Hangsúlyozni kell, hogy a bérrel elsősorban a termelés növelésére, valamint a termelé­si és egyéb költségek csökken­tésére kell hatni. A KÖZELMÚLTBÓL TUDJUK, hogy a személyi fogyasztás nö­vekedése — ami az emberek többsége számára az életszínvo­nal döntő jelentőségű mutató­ja — kisebb mértékben az át­lagbér emelkedése, de leginkább a fogyasztási cikkek árának le­szállítása révén valósult meg. Tudjuk azonban, hogy a válasz­tékban történt változások, vala­mint az „új fajta" árucikkek be­vezetése jelentős mértékben csökkentette ezek kedvező ha­tását. Ebből kitűnik, hogy ha érvényesíteni akarjuk a bér kül­detését a társadalmi termelés fejlesztésében, s általában a társadalom fejlesztésében, egy­re inkább előtérbe kerül a bé­rek differenciálásának és a no­minálbérek gyorsabb emelkedé­sének a kérdése. A bérpolitikai tevékenység •természetesen arra irányul, hogy a béralakulás a termelés és a társadalmi munkatermelé­kenység növekedése alapján feltételeket teremtsen az élet­színvonal tartós emelkedésére. A „bérplafon" valamint az ál­landó nyomás a legalacsonyabb keresetek emelésére, egyike volt azoknak az okoknak, ame­lyek a bérnivellizáláshoz vezet­tek és kedvezőtlenül hatottak a szakképzettség növelésére, s ezzel részben arra az igyeke­zetre, melyet tudományos-mű­szaki forradalomnak nevezünk. A bérnivellizálást például az a tény jellemzi, hogy a dolgozók 77,1 százalékának a fizetése 800—2200 korona között mozog. A bér denivellizálásának, ha ezáltal biztosítani akarjuk a bér aktív szerepét, nemcsak az egyének munkaeredményeiben fennálló eltéréseket kell kife­jeznie, hanem olyan munkák végzését is elő kell segítenie, amelyek a népgazdaság további fejlődéséhez társadalmilag szük­ségesek. Ezért a bérkülönbsége­ket nem lehet állandósítani és központilag meghatározni az egyes ágazatokra vagy ipar­ágakra, hanem úgy kell értel­mezni, mint tartós folyamatot és figyelembe kell venni a vál­tozó ágazati és területi szük­ségleteket. A kép azt mutatja, hogy a nem termelő szférában a kere­setek színvonala kifejezetten lemarad a termelő ágazatoké­tól, s hogy a mezőgazdasági dolgozók keresete nem felel meg e népgazdasági ágazat tár­sadalmi jelentőségének. A fel­mérések továbbá arról tanús­kodnak, hogy túlzottan előny­be helyezték a nehézipart és nem értékelik kellőképpen a többi ágazatokat, főleg a köz­szükségleti ipart, bár kivételes jelentősége van az életszínvo­nal emelkedése szempontjából. A bérnivellizálás kialakulására hatott a vállalatok bérpolitiká­ja is. Abban a helyzetben, ami­kor a béralap nem függött köz­vetlenül a gazdálkodási ered­ményektől, a ki nem elégítő egyéni anyagi érdekeltség és anyagi felelősség mellett, rosz­szul alkalmazták a helyes bér­szabályokat is. Ezenkívül meg kell különböz­tetnünk azokat az eszközöket és formákat, amelyekkel társa­dalmunk a szociális kérdéseket valósítja meg, hogy ne keverjük össze őket a munkadíjazással. A bérpolitikai és szociális szem­pontok összevonása ugyanis gyengíti nemcsak az anyagi ér­dekeltség elvét, hanem a szo­ciálpolitikai eszközök hatását is. EZEK AZ ELKÉPZELÉSEK je­lentős mértékben meghatároz­zák azokat az irányzatokat is, amelyekkel az életszínvonal emelkedését biztosítjuk a reál­béreken keresztül. Ha a reál­bérek növekedését elsősorban a kiskereskedelmi árak csökken­tésével érjük el, akkor növek­szik valamennyi dolgozó béré­nek reálértéke, akár hozzájá­rultak a munkatermelékenység növekedéséhez, akár nem. A nominálbérek gyorsabb növeke­dése lehetővé teszi azoknak az egyéneknek és dolgozó kollek­tíváknak a jövedelememelke­dését, amelyek a legnagyobb mértékben kiveszik részüket a jó munkaeredményekből. Ennek az intézkedésnek azonban nem kell, hogy egyforma kifejezett hatása legyen a lakosság reál­jövedelmére, amelybe beleszá­mítjuk nemcsak a béreket, ha­nem a szociális biztosítást, a szolgáltatásokat (egészségügyi, iskolaügyi stb.), amelyeket a lakosság ingyen kap. Az új irányítási rendszerben mindkét kategória, tehát az árak és a bérek, egészen kivé­teles helyzetet foglalnak el, mondhatni, közvetlenül hatnak e rendszer valamennyi elemére. Ennek természetesen meg kell nyilvánulnia az életszínvonal­lal kapcsolatban is. Az életszín­vonal további alakulása közvet­lenül függni fog a bérektől és áraktól, ezek alkalmazásától. Nemcsak arról van szó, hogy mindkét kategóriát passzívan használjuk fel, mint az elosz­tás és újraelosztás eszközét, hanem elsősorban arról, hogy érvényesítsük funkcióikat az anyagi termelés aktív befolyá­solásában, amely az életszínvo­nal alakulásának elsődleges tényezője. A legközelebbi időszakban tehát a közgazdaságtudomány, de ugyanígy a gyakorlat előtt is az a jelentős feladat áll, hogy megoldja az anyagi érdekeltség valamennyi problémáját, még­pedig tudományos alapon és részleteiben. Hangsúlyozni kell, hogy ezen a területen sem ren­delkezik a közgazdaságtudo­mány olyan mérőeszközökkel, amelyekkel le tudná mérni az egyes közgazdasági törvények hatását. Elengedhetetlenül szükséges, hogy helyes feltéte­leket teremtsünk e törvények működésének megfigyeléséhez a konkrét közgazdasági gyakor­latban. Az elosztásnak megvannak a maga sajátosságai az anyagi termelésben, az iparban, a me­zőgazdaságban, amelyeket eme ágazatok sajátos feltételeit fi­gyelembe véve kell vizsgálnunk. Ugyanez vonatkozik az anyagi érdekeltségre a bel- és külke­reskedelemben és a közszolgál­tatásokban. VÉGEZETÜL MEG KELL ÁL­LAPÍTANUNK még egy dolgot. A helyes bérpolitikának nagy hatása van a termelésre. A ter­melés növekedése alapvető fel­tétele az életszínvonal emelke­désének, az életszínvonal pedig élteti vagy hamvasztja az anya­gi érdekeltséget a termelés nö­velésében. Ezt a kört nem sza­bad megnyitni, kiegyenesíteni, hosszabb időre nem is lehet, mert a közgazdasági törvények előbb-utóbb újra bezárják. DR. LADISLAV RENDOŠ, kandidátus A szovjet — francia gazdasági kapcsolatok A szovjet—francia kereske­delem alakulása 1961 óta szá­mottevő ingadozást mutatott. A Szovjetunió Franciaországba irányuló exportja stabilnak, sőt fejlődőnek mutatkozott. A szov­jet export számsora a következő: 1961 — 480 millió frank; 1962 — 547 millió; 1963 — 697 millió; 1964 — 697 millió; 1965 — 720 millió. A francia exportnál a megfelelő számsor a következő képet mutatja: 1961 — 543 millió frank; 1962 — 682 millió; 1963 — 317 millió; 1964 — 316 millió; 1965 — 355 millió. Természete­sen, ha a hidegháborús szint­hez viszonyítjuk a szovjet—fran­cia kereskedelem helyzetét, a fejlődés rendkívül erőteljes. (1965-ben az árucsere megkö­zelítette az 1,1 milliárd fran­kot, szemben az 1950-es eszten­dő mindössze 26 millió frankos árucseréjével.) Franciaországnak a Szovjet­unióból származó 1965-ös im­portja (720 millió frank) nagy­ságrendben a következőképpen oszlott meg: kőolaj és kőolaj­termékek 404 millió, fa 100 mil­lió, gyapot 44,3 millió, ásványok 45 millió, élelmiszerek 30 mil­lió, bőr és szőrme 14,3 millió. A Szovjetunióba irányuló francia export (355 millió frank) szerkezetében a döntő rész a gépeké volt: 107 millió frank. Ezután nagyságrendben a gabona (47,3), a műrost és szintetikus textil (29,5), a vas­kohászati termékek (26,8), va­lamint az elektromos gépek (16,7) következnek. Ez a kép jelzi, hogy az átmeneti jellegű gabonaszállítmányoktól függet­lenül a beruházási javak meg­felelő feltételek mellett történő szállításában kell keresni a fej­lődés további perspektíváit. Ez a fejlődés jelentős hatás­sal lehet a két ország külke­reskedelmének szerkezetére. Itt kell megemlíteni, hogy de Gaulle francia elnök szovjet­unióbeli utazása során jelentős gazdasági megállapodásokra is sor került, amelyek időszerűvé teszik a szovjet—francia keres­kedelmi kapcsolatok jelenlegi állapotának megvizsgálását. A gazdasági egyezmények szem­pontjából a megállapodás leg­fontosabb részeként állandó jel­legű szovjet—francia vegyesbi­zottságot létesítenek az 1964­ben aláírt szovjet—francia ke­reskedelmi megállapodás telje­sítésének figyelemmel kíséré­sére. A bizottság rendszeresen megvizsgálja, hogyan lehetne fejleszteni a cserét és az együtt­működést az ötéves kereskedel­mi egyezmény által előírt szin­ten (70 százalékos növekedé­sen) túlmenően. • •••••••••• ••••••••••q ül FII •••••••••••••••••••••a dr. Alfonson Ercolanót, a negy­venes autószalon-tulajdonost, aki az agglegényi élet örömeit megunva feleségül veszi a vég­telenül szemérmes, vallásos szü­zet. Ám a házasságban Regina teljesen megváltozik, olyannyi­ra, hogy a férj nem bír lépést tartani a fiatal asszony rend-, kívüli szexuális igényeivel. Re-: g.ina kivirul, Alfonso pedig tönk­remegy az örökké szerelemre szomjas, kíméletlen fiatalasz­szony mellett. Végre teljesül Regina óhaja, anyának érzi ma­gát, de ettől a perctől kezdve már nem érdekli a férje. Még ráveszi, hogy kössön nagy ösz­szegű életbiztosítást, de minden figyelmét már csak az üzlet —, melynek irányítását a beteg Al­fonso helyett átvette — és * születendő bébi köti le. Alfon­so a ház félreeső szobájában mindenkitől elhagyatva Ital meg. Röviden ennyi a film meséje, de Marina Vlady és Ugo Tog­nazzi élvezetes játéka jóval töb­bet mondóvá teszi. A legjobb ember Franklin Schaffner, amerikai filmrendező A legjobb ember című alkotása mind mélyen­szántó mondanivalóját, mind művészi kifejező eszközeit te­kintve az egyik legjobb ameri­kai film, melyet nálunk az utób­bi években bemutattak. 1964 ben a Karlovy Vary-i XIV. nemzet­közi filmfesztiválon a zsűri kü­löndíjával ezt a filmet tüntet­ték ki. Ebben nagy érdeme volt a Russelt alakító Henry Fon­dának is, aki a fent említett filmfesztivál egyik legnépsze; rűbb vendége volt. A mű meglepő tárgyilagos­sággal és nyíltsággal rántja le a leplet az araerikai választási harcok kulisszatitkairól. Sem­mit sem hallgat e! az egyes je­löltek vetélkedését kísérő aljas alkudozásokból, becstelen zsa­rolásokból, a legintimebb sze­mélyes kapcsolatokkal történő visszaélésekből. Őszintén rámu­tat: könnyen megtörténhet, hogy a választásokból nem a legjobb kerül ki győztesen, ha­nem az, aki a legszemérmetle­nebbül használja a becstelen aljas módszereket, aki előtt semmi sem szent, aki a legalan­tasabb emberi ösztönökre épít... szóval a legrosszabb. feore Vidal színművéből ké-. szült A legjobb ember, Schaff­ner második játékfilmje, — a rendező főleg a televízióban és színházi rendezőként működik, ennek a darabnak színházi be­mutatója is az ő nevéhez fűző­dik —, amelyhez számos doku­mentumfelvételt használt fel az 1960-as San Franciscó-i válasz­tási gyűlésekről. Haskelt Wex­ler operatőr érdeme, hogy a néző néhány kivételtől eltekint­ve észre sem veszi a dokumen­tumanyag és a játékfilm között az átmenetet, oly szervesen ol­vad az egész egybe. A ragyogóan rendezett film alakjait kiváló színészegyéniségek elevenítik meg. Eisőként említsük meg a William Russel elnökjelölt — államtitkárt alakító Henry Fon-, dát, akit a Tizenkét dühös em-. ber című filmből jól ismerünk. Méltó partnere filmbeli ellen­fele, Joe Cantwell szenátor sze­repében Cliff Robertson, vala­mint a többi szereplő is. Méhkirólynő Marco Ferreri szimbolikus címet adott filmjének, ezzel is aláhúzva a szatjiikus történet paradox magvát. Az olasz film­művészet történetében nem el­ső eset — s valószínűleg nem is az utolsó, — hogy a szatíra fegyverével harcolnak az egy­ház és az olasz családjog bigott erkölcsének felületes és formá­lis értelmezése ellen. S bár e mű merész kritikai mondani­valóját számunkra csaknem bohőzati burokba csomagolták, a filmet a katolikus egyházi cenzúra eredetileg betiltotta és csak az olasz haladó értelmi­ség körében keltett felháboro-. dás és tiltakozás után engedé-. lyezte bemutatását. Ez az affér is elősegítette az egyház dog­matizmusának fokozatos enyhí­tését. Marina Vlady alakítja a szép Reginát, aki kolostorban nevel­kedett és a Vatikán szomszéd­ságában él két vallásos öreg nagynénje társaságában. Beteg bátyján és a család gyóntató papján kívül férfit nem ismer. A páter mutatja be a családnak 100 000 dollár a napon Ismét kalandos filmben lát-, hatjuk viszont Jean Paul Bei­mondót, a francia közönség el­ső számú kedvencét, ezúttal francia—olasz koprodukciós szélesvásznú filmben. Henri Vernuil, a rendező egzotikus tájak varázsát is felsorakoztat­ja a közönséget vonzó Belmon­do mellé, nyilván a sekélyes mese ellensúlyozására. Arról van szó, hogy egy nagy marok­kói szállítóvállalat megfontolt sofőrje új modern kocsijával útra készül, hogy a Szaharán keresztül szállítsa az árut. Rocco-Belmondo alakítja — a fiatal sofőr becstelen úton meg­szerzi a kocsit és rakományát, s legújabb kedvesével egyedül indul útnak. Terve az, hogy át­vergődve a sivatagon, az árut eladja, s a pénzt zsebre vágja. Csakhogy a vállalatban hama-. rosan rájönnek a csalásra és az igazgató legtapasztaltabb embereit meneszti Rocco után. Izgalmas hajsza kezdődik, majd közvetlen küzdelem Rocco és a két sofőr között. S mi az eredmény? a 100 000 dollárból nem marad egy cent sem, Rocco kedvese megszökik, s magával viszi a megrakott autót is. Hajrá franciák! Róbert Dhéry forgatókönyvé­ből az ő rendezésében és fő-, szereplésével készült ez a fran­cia filmbohózat, amely csaknem percenként vált ki hangos ne­vetést a közönség körében. A szellemes bevezető francia szemmel ismerteti a nézővel Angliát, Londont. Ugyanis egy autóbusznyi francia érkezik Londonba a hagyományos Fran­ciaország—Anglia rugby-mér­kőzésre. A „drukkolók" között van a fiatal Henri Martinot is, aki esküvője előtt két nappal kis hazugság árán kapott csak szabadságot menyasszonyától. Mondanunk sem kell, hogy egyik kalamajkából a másikba kerül, félreértések és komikus helyzetek sora követi egymást, míg végül is kénytelen meg­szökni, hogy idejében ott le­gyen az állomáson, ahol meny­asszonya a bordeaux-i vonatnál várja. Hiszen azt mondta, hogy nagymamáját megy meglátogató ni. S. K. Jelenet a 100 000 dollár a napon című francia—olasz jilmböl

Next

/
Oldalképek
Tartalom