Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-14 / 223. szám, vasárnap

Irta : PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja • A SZOLGALAT REGGEL korán, éppen a mtdrágomat húztam, beszólt értem Nyikita: — Benjámin, gyere, sietnünk kell a főzéssel, mert ma sütök is! — No, ne! Csak nem? És mit sütsz, ha szabad érdeklődnöm, te a konyhák koronázatlan királya? — kérdezte a szobába lépő Igor. — Pirozskit, pajtikám, pirozskit. Még a tányérod is kinyalod utána, igaz Sztópa? — Ha rám bízod, úgy biztosan nem nyal senki semmit — célozgattam a sütés művészetében való antitalentumomra. — Persze, hogy nem, mert mindent kinyalsz magad — évődött Igor. Úristen! Ma Sztópa szolgál veled, Nyikita? No, akor igen száraz pirozskit eszünk. Minden jót és ehetőt megesz, még mielőtt megsül, — tette hozzá Igor tettetett szörnyülködéssel. — Bizalom Igorkám, minden jónak alapja a bizalom, — nevetett. Bízzál bennem, s nem fogsz csalódni. — Hát bízni bízom, de azért ha nem haragszol, néha benézek hozzátok a konyhára. — Hogyne, hogy eggyel több legyen a nyalakodó — tiltakozott Nyikita. — De gyerünk már, mert éhen marad a társaság! MÍG NYIKITA a húst szeletelte, én krumplit hámoztam, közben folytattuk minap esti vitánkat. Ügy látszik, akkori eszmefuttatásom jót tett Nylkitának, mert már sokkal nyugodtabban beszélt a dolgokról. Megmondtam neki, hogy őszintén szólva csak azért beszéltem olyan könnyedén a férfi, meg a nő viszonyáról, hogy megnyugtassam. Nyikita rámkacslntott: — Csak semmi meghátrálás! Félsz, ugye, hogy az öregebb, a tapasztaltabb jogán most megrólak téged, korunk „romlott ifjúságának" antarktiszi képviselőjét! — Ni csak, te meg egészen olyan szellemes lettél, mint Igor, — álmélkodtam. Nyikita zsíros mutatóujjával büszkén ütögette a homlokát: — Van azért itt valami, barátocskám, csak éppen nem dicsekszem mindig vele! MINDENKÉPPEN nagyon örültem, hogy Nyikita már nem annyira féltékeny otthon hagyott feleségére, mint azelőtt. A délelőtt Így egészen kellemesen telt el a konyhában, szakácsunk kedves társaságában. Közvetlenül ebéd előtt azonban egy kis zavaró körülmény elrontotta jókedvemet. A dolog úgy történt, hogy a Kajütkompáni előtt sorakozó szemétládák mind megteltek, s elhatároztam, hogy „kikocsizok", t. i., hogy traktorra rakom, s kiviszem a Schirmacher-oázis szélére a szemétdombra. Ilyen hatalmas hernyótalpast még nem sokat -vezettem, s nem is anynyira az esztétikai érzékem buzdított a kiruccanásra, mint inkább a vágy, hogy egyszer magam, teljesen egyedül irányíthassam a „kocsit". A szeméttel teli ládákat hamarosan felraktam a traktorhoz erősített szánra, gyorsan begyújtottam a motort, s elindultam. A szívem megdobbant, mikor éreztem, hogy a gépszörny milyen szépen engedelmeskedik. Elhagytam a házak között elterülő utcácskákat, s észak felé indultam, hogy pár száz méterrel a házaktól, a hulladékoknak kijelölt helyen kiszórjam a ládák tartalmát. Idáig minden rendben is volt, csakhogy míg én a ládákkal bíbelődtem, bedöglött a motor. Sebaj, gondoltam, majd begyújtom újra. Sajnos, nem így történt. A kis benzinmotor, ami a dieselt szokta begyújtani, az úristennek sem akart „beugrani". Már-már arra gondoltam, hogy bemegyek és kihívom Szását. Azután meggondoltan^ magam, hisz ez Igornak újabb gazdag anyagot nyújtana élcei számára. Fáztam bár, mégis leszereltem a kis motor karburátorát. Azt hittem, biztosan valami piszok eldugaszolta a benzin útját, azért nem gyújt. Vágy egy óra hosszat tisztogattam, összeraktam, startoltam a motort, hiába. Nem és nem! Mintha meg lenne babonázva. Hát, gondoltam, szégyen ide, szégyen oda, vissza kell gyalogolnom, s ki kell hívnom Szását, próbálja meg ő. Ügy settenkedtem be az állomásra, hogy legalább Igort elkerüljem. Kinyitottam a Diesel-ház ajtaját, Szása nevét kiáltottam. Igor lépett elém: — Sztyópa, neked még az orrod is olajos! Csak nem használtok motorolajat Nyikitával a pirozskira? Hát ezt jól kifogtam. Szását keresem, s Igor jön. Már most mindegy: — Szása nincs itt? Elromlott a traktor, amivel a szemetet szállítjuk. — Igor szeme felcsillant: Magad vagy vele? Igen? Akkor várj, majd én segítek. Barátom, tíz perc múlva itt vagyunk, senki sem tudja meg, hogy defektünk volt! — mondta. Hiába tiltakoztam, karonfogott, s már cipelt is magával a traktor felé. Ogy láttam, senki sem vette észre távozásunkat. Szerencsémre — csak így menekültem meg Igor csipkelődései elöl — neki sem sikerült a motort beindítani. Vagy félóráig vacakoltunk vele, most már ő is teljesen olajos volt, de a traktor még mindig mozdulatlan maradt. Másik, közös szerencsénk volt, hogy Nyikita közben terített, s észrevette, hogy Igor, meg én hiányzunk. Mindjárt tudta, mi történhetett, mert azonnal Szását küldte értünk. TlZ-TIZENÖT percen belül újra az állomáson voltunk — a traktorral együtt. Szása ugyanis azonnal rájött, hogy a hiba nem a karburátorban van, csak egyszerűen a csapban. A kis motor valóban nem kapott benzint. El volt zárva ... MOSÁS A DIESEL-HÁZBAN Délután elmentem a Diesel-házba, beáztattam fehérneműmet, hogy éjszaka kimosom. Közben leheveredtem a díványra, s jót aludtam. Vacsora után azonnal hónom alá csaptam egy könyvet, s útnak Indultam, hogy lerójam szolgálatom utolsó részét, hogy felügyeljek az éjszakai áramot szolgáltató Diesel-motor pontos menetére. Az állomáson már mindenki nyugovóra tért. Én is végignyújtóztam a heverőn, cigarettáztam, olvasgattam. Mostanában mind több orosz könyvet olvastam, már nem okozott különösebb nehézséget a szöveg hiánytalan megértése. Azután eszembe jutott, hogy ki kellene mosni a beáztatott fehérneműt. Azonnal hozzá is láttam. Ingeim gallérját, manzsettáját először jól kidörzsöltem lúgos vízben, azután betettem a mosógépbe. Közben halkan beszűrődő zajra lettem figvelmes Mi az ördög lehet hiszen mindenki alszik! Kinéztem, de rögtön vissza is léptem. Fejünk felett ott pompázott újra a sarki fény. Majdnem mindenki kinn állt. Krucsinyin a nevemet kiáltotta: — Sztyópa, gyere, itt a szerelmed! GYORSAN ruhát kaptam magamra, jól végigdörzsöltem megizzadt nyakam, fejem száraz ruhával, meleg sapkát húztam, s kimentem közéjük én is. Ogy látszik ezen az éjszakán senki sem tudott aludni, mert a többiek is mind kijöttek a házakból. Hazaszaladtam, elhoztam a fiimezőgépemet, megpróbáltam filmezni, de már nem sokat tudtam szalagra venni, a fény nemsokára teljesen kihunyt. Elgondolkozva, a látottaktól még mindig kábultan tértem vissza a Dieselházba. Az ajtónál a homlokomra csaptam. Oristen! Hisz én teljesen megfeledkeztem a ruháról. Legalább 40 perce a gépben van. Most már azonban hiábavaló volt minden igyekezetem. Miután leállítottam a mosógépet, először is egy letépett ingujjat húztam ki belőle a fakanállal. A négy darab, szerencsémre eléggé viseltes, kopott munkaingemből, mindössze egyet sikerült megmenteni a teljes enyészettől. Hát ez nagyon szerencsés nap volt, — dünnyögtem magam elé. — Először az az átkozott kis motor, most meg a ruhák. — Ügy látszik, nem születtem mosónőnek. Kimostam még pár darab zsebkendőt s a pizsamámat. Kiterítettem, hogy reggelre megszáradjon, azután megnéztem a gépet. Egész éjjel olvastam. Reggel Igor váltott. Csak hatkor kellett volna jönnie, de már fél hatkor ott ült a heverő szélén. — Menj Sztyópa aludni, biztosan fáradt vagy. Én itt most mindent átveszek, azután megyek segíteni Nyikitának. De a szemetet nem hordom ki. Hátha megint kedvet kapsz egy kis „kocsikázásra". Kapcsoltam. Gyorsan a szárító felé néztem, ahol ingeim maradványai csüngtek alá szomorúan. Igor követte tekintetemet: — Szépen kimostad a szilonjaidat: Még vasalni sem kell! FANYAR képet vághattam, mert jókedvűen elnevette magát: — Hja, ez már így van. Mindenről megfeledkezik az ember, ha megjelenik a szerelme! (2) Ö is eltört, szegény! A németek rájöttek a turpisságára és falhoz állították. Még most is előttem van göndör haja, vérző szája, ahogy a földre bukott. A lovas századot kivezényelték a kivégzés színhelyére. Lelkesednünk kellett volna oz áruló halála felett, de szomorú volt mindenki, sajnáltuk a kubikos katonát. Nem sokkal később parancsot kaptam, hogy végeznem kell egy ukrán asszonnyal, akinek partizán a férje. A németek addig se voltak bizalommal a magyar huszárok iránt, nem is barátkoztak velünk. Szövetségesek voltunk, de csak tessék-lássék alapon. Anyós-meny viszonyban álltunk, akkor szerettük egymást, ha nagyon ritkán találkoztunk. Az alföldi kubikos fiú kivégzése után meg még bizalmatlanabbak lettek. Német altiszteket osztottak be a magyar század katonái mellé. Az én partnerem egy nyurga, szemüveges, ellenszenves fiatalember lett. Senki se örült a felvigyázónak, én se. Az iskolában is gyűlöltem a hetest. De nem szóltam ellene, mégcsak haragos arcot se vágtam, amikor a többiek után Hanssal, a német őrmesterrel elindultunk az ukrán faluba. Két kilométerre lehetett a község, szálláshelyünktől tízpercnyi járás. Mintha vesztét érezte volna, egészen a domb lábához bújt. Lassan hullt a hó, lovaink orrából vastagon ömlött a pára s én magamba mélyedve ültem a nyeregben. Vigasztalódtam. - Sose búsulj, pajtás, eggyel több halott szárad a lelkeden, vagy kevesebb, az már semmit se számít. Honvéd vagy, parancsot teljesítesz! Nyugtattam a lelkiismeretem, mert sehogy nem tudtam megbékülni a gondolattal, hogy olyanokra emelem a fegyverem, akik nem vétettek senkinek. Hans másképp gondolkozott. Sváb fiú volt, magyarul is tudott elég jó!, komolyan vette a hivatását, szinte beleélte magát a gyilkolásba. Minél közelebb értünk a faluhoz, annál lelkesebben biztatott engem is a feladat végrehajtására. — Majd most megmutatjuk az erdő lakóinak! — fenyegetődzött, pedig nem illett neki a gorombaság. — Aki partizán, elpusztul. Ha ő nem, akkor a felesége, vagy a gyereke, vagy az öreganyja. Nincs kímélet. Nem érdemelnek mást, csak golyót. Nem szóltam semmit. Kalandnak vette a vérengzést, én meg irtóztam tőle. A falut figyeltem, amely azon az estébe forduló délutánon olyan kihalt és olyan csendes volt, mint egy temető. A falu közepén álltunk meg, szalmatetős ház előtt, az udvart pacsitkerítés zárta körül. Hans leugrott a nyeregből, s intett nekem is, hogy kövessem. A többiek is megérkeztek, körülzárták a falut, mert erős fegyverropogást hallottam. Lovainkat a kerítéshez kötöttük és benyomultunk az udvarra. Szívem a torkomban dobogott, legszívesebben visszafordultam volna, folyton az motoszkált a fejemben: — Vajon mit szólnál, fiú, és szégyellnéd-e magad, ha édesanyád lépne eléd a fehérre meszelt szalmatetős házból? Pedig édesanyám már nem élt, bevonulásom után nemsokára meghalt. Megírta Erzsi néném tábori levelezőlapon. Miközben én csőretöltött pisztollyal ilyesmikkel emésztettem magam, Hans berúgta az ajtót és bent voltunk a konyhában. Az asszony a kemence mellett ült. Váratlan megjelenésünk, hideg csövű pisztolyunk félelemmel töltötte el. Úgy reszketett, mint édesapám valamikor, amikor tüdőgyulladást kapott. A foglyul ejtett madár reszket úgy, vagy a halálra ítélt, miután a hóhér kötele alá állították. Mondani akart valamit, de hang nem jött ki a száján. Csak nézett ránk kerekre tágult szemmel. És gyermekét, egyetlen védőpajzsát szorította a kebléhez. Nem volt erőm a szemébe tekinteni. Hans mögé húzódtam, hogy ne is lásson engem. Az őrmester nem feszélyezte magát. Pisztolyát az asszony homlokához szorította: — Az urad partizán az erdőben! ŕ kiabálta. — Meghalsz! — Gaszpagyin pomiluj — sikoltott fel az asszony. ÉS még jobban kebléhez szorította gyermekét. A pólyásbaba felsírt, s nekem borsódzott a hátam, verejtékbe borult a homlokom. Hanst nem hatotta meg a jajgató asszony és a síró gyerek, kirúgta alóluk a széket. A csecsemő földre csúszott. Csizmája orrára emelte a gyereket és úgy játszott vele, mint futballista a labdával. Behunytam a szemem, hogy semmit ne lássak. Émelygett a gyomrom, szédültem, forgott velem a világ. Hans térített magamhoz: — Lőjj! Lődd agyon! - ordította. Néma maradt a pisztolyom. — Lőjj már te marha, ne kiméld őket! — hallottam újra a hangját. Az asszony előttem állt kibontott mellel, a gyereke meg a Hans csizmája orrán feküdt. Ma se tudnám megmagyarázni, milyen indulat kerített hatalmába. Megremegett a kezem, a golyóm célt tévesztett. Nem az asszonyt, hanem Hanst, az őrmestert terítette le. A szőke, szemüveges fiú eldőlt, a kisbaba mellé zuhant. Vér folyt o fejéből. Az asszony meg zokogva borult le elém, ölelte a térdem és csókolta a kezemet. Egyszerre rádöbbentem cselekedetem következményére. Ha elfognak, golyót kapok, mint az alföldi kubikos katona. El kell rejtenem az őrmestert, ruhát kell szereznem és aztán illa berek, nád a kerek . .. Vállamra emeltem Hanst és elástam a ház végénél. Aztán gyorsan tovább akartam indulni, elvesztettem a fejem, rohantam volna a falut körülzáró németek feltartóztató szuronyai közé. Szerencsére az asszonynak helyén volt a szíve, utamat állta, féltőn, szeretőn tartott vissza, mint hűséges feleség a férjét. Egészen hozzámbújt, úgy marasztalt. És megragadta a kezem, húzott az istállóba, felszedte a hídlást, s mutatta a gödröt, amely száraz volt, hogy ott biztonságban kivárhatom a szökésre legalkalmasabb pillanatot. S mikor már lent voltam a gödörben, kézzel-lábbal magyarázta, most elmegy, megszoptatja, elaltatja a gyermeket, aztán a férje ruhájával visszajön és megvárja velem az éjfélt. Ahogy elment, egyszerre ideges lettem. Remegtem, mint a nagyon megszalasztott ló. Az esti névsor-olvasáson járt az eszem. Szólítanak a nevemen és senki nem mond helyettem igent, szólítják Hansot is, de az ő nevét is csend követi. Hova lettek, mi történt velük, valaki lemészárolta volna őket? Ha így van, akkor késedelem nélkül riadó, huszárok lóra, gyújtsátok fel a falut! (Folytatjuk)