Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)
1966-07-09 / 187. szám, szombat
A mikor a vonat elindult, kiderült, hogy a képesújságban nincs keresztrejtvény. A nő bosszús mozdulattal csopta a párnázott ülésre a hasznavehetetlen lapot. A férfi is bosszankodott. Aktatáskájában egy másik újság után keresgélt. Eredménytelenül. Aztán a nőt nézte, aki vele szemben foglalt helyet. A nő beszélt. Ö úgy tett, mint aki minden szavára figyel. Néha hallotta is, amit mond, Közben ki-ki nézett az ablakon, szeretett volna a tájba megkapaszkodni. De ez sem sikerült. A vonat mellől elmozdultak a képek. - Szörnyű lehet egyedül maradni. - A libamájpástétomnak is felemelték az árát. - Azt tudod, hogy Péternek májrákja van, már egészen sárga az arca? - Tulajdonképpen hány óráig zötyögünk ezen a borzalmas ülésen? Néha válaszolt is rá valamit: igen, nem, nem tudom. Egy ideig úgy érezte, mintha liftben ülne, s a lift két emelet között hirtelen megállna. Mindenütt fal veszi körül. Nem tud kiszállni. Szorongó érzés töltötte el. De ez az érzés elmúlt. Ügy gondolta, mindegy, ki tudja-e nyitni a liftajtót, vagy örökre benne marad a liftben. Az utolsó kocsiban ültek, s ha kanyarhoz értek, látta, hogy mögöttük futnak az üres sínek. Valamikor ezeken' fejre állítanák, olyan lenne, mint az a gömbbe zárt tiroli giccs-törpe, egyre hullana körülötte és benne is a fehérség. Csak kicsit fel kellene rázni. De ha már felráznák, nem havazna. Legfeljebb az agyő seri permetezne édeskésen, összekeveredve némi konyakkal és Klári parfümjével. „Ha most választana, engem választana? Igen." Ezzel a rövid hazugsággal is, amely talán nem is hazugság, csak még önmagával nem vitatta meg, menynyire mondta komolyan. - Klári különben még mindig ragad rád, néha úgy tesz, mintha nem is tudna róla, hogy velem jegyezted el magad, - Az esküvőnkön fehér kalapom lesz és fekete kosztümöm. - Katót is meghívjuk ... Ez neki éppen kapóra jön... Temetés, esküvő, nem lesznek ruhagondjai. Az éjszaka is olyan volt, mint a nappal. De milyen volt az éjszaka, és milyen volt a nappal? Hárman megfagyva fekszenek az út szélén. Besötétedik. Valaki vízért akar menni. De sehol sincs víz. Havat tömköd a szájába. A nagy hópamacs olyan, mint egy esküvői kalap, és Kató és Klári mászkál a halottak között, tűsarkú cipőikkel óvatosan szögdellnek, hogy senkire rá ne lépjenek. Pedig jó lenne, ha legalább az ő hasára lépne valamelyik, Monoszlóy Dezső: Clüiillllllllilliiililllillllllllll o síneken bűzös vagonok gurultak. Ha a vagon megállt, egymásra dőltek a foglyok, s időnként, mint a kakukkos órákból előbújó riasztó madár, az őrök kiabálása ugrált ki-be a reteszen. Kakukk — akarta mondani - de idejében észbekapott. A nő kérdezett valamit. — Nem figyelsz? — Dehogyis nem. — Úgy is tudom, mire gondolsz. _ ? — Arra gondolsz, hogy jobb lett volna, ha Klárival nem találkozunk, akkor ez az egész utazás elmaradhatott volna. Amíg beleegyezően rábólintott, újra látta, hogy az üres síneken utána gurulnak a tehervagonok. Pedig a tehervagonokkal nem is volt semmi dolga. Ö gyalogosan bandukolt a sínek mellett. A kakukkos őrök ordítva noszogatták. A tájat figyelte. Nem volt benne semmi különös. Itt-ott valami zöldellt. Fű, vagy bokrok, barnás rögök, néhány fa. Arrébb kis tó, inkább tócsa, vagy szittyó, beljebb nádas, a nádasok buzogányvirágára ráhajolnak a felhők. Pedig akkor is erre vonultak, csak akkor hó takart mindent, s most már semmi részletre sem emlékszik, csak arra, hogy a közelben, nem messze a töltéshez, állt egy magtár. Egyik éjjel ebbe a magtárba terelték őket. A hoszszú gyaloglás valamennyiüket elcsigázta. A sötétben, akik először érkeztek, lehasaltak a magtár bejáratához közel; a többiek azután agyontaposták az előttük érkezőket. Ö már később jött, a halottak felett bukdácsolt. — Mit gondolsz, mennyi lesz a libamájpástétom új ára? — Ha Péter meghal, el kell mennünk a temetésére. — Arra a vidéki koncertre a sima fekete ruhámat vegyem fel, vagy azt a kínai mintást? Találomra válaszolgatott és lehunyta a szemét. Próbált felzárkózni a töltés mellett támolygó foglyok sorába. Pontosan erre mentünk — biztatta magát. De semmi kellemetlent sem érzett. Belesüppedt a puha ülésbe. Cigarettára gyújtott, és vakarózni szeretett volna. De nem viszketett semmije. Akkor bizonyára mindene viszketett. Tetvekkel volt tele a bekecse, az inge is félig elrohadt. Ésszerűen igyekezett szánalmat ébreszteni maga iránt. Lehetetlen, hogy az embe'r ennyire elfeledkezzen önmagáról. De ez sem használt. A vonat gyorsan haladt. A magtár úgy látszik messzebb állt. A vonatból nem tudta megpillantani. Persze az is lehet, hogy már régen összedőlt, vagy lebontották. Régen volt az a menetelés. — Mikorra leszünk ott? — Huszonegy éve ... t- Micsoda? — Bocsáss meg, kissé elgondolkoztam. — Még mindig Klárira gondolsz? — Igen. Meg kell kérdezni a kalauztól. Amikor azt a magtárt elhagyták, az egyik fogoly egész nap a kis Katót énekelte. „Búcsúzni jöttem kis Kató" és tovább, de nem jutott eszébe a folytatás, csak egy suta rím „egy mennyországi behívó". Lassan aztán ez is összekeveredett egy modern sláger dallamával. „Agyő seri, agyő seri" ... A kis Katót éneklő fogoly elmaradt mellőle, bártermi fények villantak a fejében, a mon chery túlharsogta az emlékeket. Klárival táncolt. — Ami a legelképesztőbb, hogy éppen Gyuri ajánlotta fel a bőrét, ezt Gyuriról nem gondoltam volna. — Kinek? — Hát annak a szerencsétlennek, aki beleesett a levesbe ... És képzeld, Olga nővér is odajött aztán, s azt mondta, hogy ő is felajánlotta volna, de ő már február óta kvarcolja magát, s hogy neki a feneke is négerbarna, ilyen fenékkel igazán nem lehet semmit sem kezdeni, csak összetarkítaná a pasast. A töltés mentén gabonatáblák következtek. Az a néhány fa is lemaradt. Akkor se voltak fák. A jeges decemberi szél a csontukig hasított. Kesztyűje nem volt, kezét a hideg elől a kabát ujjába dugta, de ilyenkor középen a melle és a hasa táján szétnyílt a köpenye, és bekecse is, és az ing rongyain keresztül szinte átperzselt a fagy. A kis Katót éneklő fogoly már nem volt közöttük, végigvágódott az országúton, s nem tudott tovább énekelni . . . „Agyő seri, agyő seri". Nem, nem ezt énekelte. A kis Katót énekelte. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit énekelt. Most a fák sem hiányoztak. Megnyugtató ez a síkság. Végig lehet feküdni rajta. Akkor rossz lett volna lefeküdni. Aki lefeküdt, nem ment tovább. — Ha Péter meghal, Katónak gyöngyélete lesz, ő örökli majd azt a pazar villát, a sok giccsel együtt. — Mit gondolsz, Gáborék tényleg elválnak? — Jó lenne nyáron Jugoszláviába menni ... Az Adria partra . . . Állítólag ott a legkékebb a tenger. Milyen színű is volt az ég? Biztosan fehér színű, mert folyton havazott. A fejében is havazott, átfúrta a sapkáját, a véredényében úsztak a pelyhek. Azt hitte, ha később akkor talán érezne valami fájdalmat. Hiszen hárman is fekszenek rajta. Nem tud lélegzetet venni, lehet, hogy elfogyott minden levegő a szűk barakkban. „Megfulladok". A megfulladás fáj. És mégse. Kellemes cigarettafüstöt inhalál, a félig leeresztett vonatablakon keresztül enyhe, tavaszi szellő árad a fülkébe. 5- Még vagy százötven kilométer unalom. — Igen. — Miért nem rövidítik meg ezt az útszakaszt? Ha a Mont Blancot keresztül lehet fúrni. Kész disznóság. Milyen érdekes is lenne megrövidíteni ezt a szakaszt. De úgy látszik nem lehet. Pontosan százötven kilométert fognak még egymás mellett lépegetni. Vonat, sínek és ők. Egészen a város széléig, sőt még tovább is, az állomásig. Odáig vezetnek a sínek, s az út is egészen odáig megy, éhesen, toprongyoson, csonttá fagyottan. Ha itt átvágnák a kanyart, akkor persze lemaradna mindez, a vonat menne a maga külön útján. Csakhát így is azon megy. Azok az ijedt szemű éhes emberek hiába bámulnak fel a vonatablakra, nem hull sem sonka, sem szalonna az ablakokból. Nem is hullhat, akkor csak muníciót szállítottak a vonatok, srapnereket és ágyúgolyókat, gépfegyvereket és kézigránátot. Egy kézigránátot esetleg le lehetne dobni közéjük. Milyen érdekesen ugrabugrálnának. Néhányan aztán ellapulva ott maradnának a havon. És nem lenne Gyuri bácsi, aki odaadná a bőrét, csak Olga sétálna közöttük, és a fenekét mutogatná. „Ilyen fekete fenékkel nem lehet semmit sem kezdeni". — Milyen fa az ott? — Vadgesztenye. — Jé. Vadgesztenyefa alatt csókoltál meg először... Mit éreztél, amikor először megcsókoltál? Valami szabványos bókot akart mondani. De a vonat mellett bandukoló foglyok megzavarták. Helyesebben az, hogy nem is emlékezett rójuk. A csókra sem emlékezett. A lány bokáira tapadt a szeme. Hirtelen újra heves kívánságot érzett. — Egy percig azt hittem, hogy nem is csókoltalak meg. — Volt benne ugye valami túlvilági? Ügy látszik, mindenben van valami túlvilági, amitől az ember elszakad. A foglyokban is, a csonttá keményedett útban is, az egész titokzatos és kifakult múlt időben. Még szerencse, hogy a nőnek lába van és itt ül. Különben belőle is menthetetlenül a kis Katót éneklő katonatárs lenne, aki már a mon cheryt énekli, és nincs is lába, üres bakancsában Kató és Klári táncol, az égből is konyak hull hó helyett. — Igen, volt benne valami túlvilági. Közben a száját tapogatta, s úgy érezte, mintha azon keresztül fúrták volna a Mont Blanc alagutat. Autók, vonatok, sínek, dohányfüst, közömbös igenek, és nemek futkároztak benne. Hogyis lehet ilyen szájjal csóko'ózni? Újra a nő bokáját nézte és igyekezett felidézni a foglyokat, de mindegyiknek maszatos, szakállal benőtt volt a szája, egyik se akart csókolózni. A vonat után tovább kígyóztak az üres sínek, de már nem gurultak rajta a bűzös vagonok. Az ablak mellett közben bakterházak és sorompók szaladtak el. A vagonok valahol elmaradtak. — Nászútra az Adria-partra megyünk, ott a legkékebb a tenger - mondta, mert úgy érezte, hogy túl sokáig hallgatott. — És nászút előtt két hétig nem szeretkezünk... Az úgy érdekesebb lesz - lelkendezett a nő és megint megvillant a bokája. Az a lány, akihez azt a kis Katót énekelte a mellette bukdácsoló fogoly, vajon most kivel szeretkezik? Ha él, biztoson többgyermekes családanya, a gáztűzhely előtt áll es a kötényébe törli megizzadt homlokát. Ha akkor ő is felbukik az úton, róla is lehúzták volna a csizmát, és ő se szeretkezhetne senkivel. De ő nem maradt ott, nem fázik, nem tetves, itt ül a párnázott ülésen, a nő bokáját nézi, és nyáron elmennek nászútra, oda, ahol legkékebb a tenger. Akik élnek, azoknak semmi közük sincs a halottakhoz. Akik éln^k, azoknak nincs közük a saját múltjukhoz sem. Az ember múltja is ottmaradt az árokparton, a töltés mellett, a sínek mögött, mint azok a foglyok, és azok az elgurult vagonok, örült neki, hogy erre rájött, s hogy nem tudta magára húzni a tetves bekecset. A nő se hagyta, előre feszítette a térdét, és könnyedén összeért a lábuk. — Kívánsz? — Igen. — Nagyon kívánsz? — Nagyon kívánlak, , Ha havazna, az talán segítene. Akkor ráfeküdne a hóra, és érezné, hogy fázik. Egy meleg kupéban nem lehet fázni. A térdét enyhén csiklandozza a nő harisnyája. Ez nem olyan, mint valami érdes jégbucka. Kellemes és langyos. A foglyoknak büdös és fagyos a lábuk. És a leheletük is más. Fokhagymaszaga van a leheletüknek. — Tudod mit, írjuk össze, kiket hívunk meg az esküvőnkre ... Bercit feltétlen meg kell hívni. — Az kicsoda? í- Mozdonyvezető ... És a fiát is. ŕ- Az is mozdonyvezető? — Nem, az atomfizikus. — Jó, rendben van, hívjuk meg az összes mozdonyvezetőt. Persze a foglyokat is meg lehetne hívni. Csakhogy azoknak nincsen arcuk, legföljebb mozdulataik vannak, bár azok is igen elmosódottak. Az egyik éppen birkacsontot gyömöszöl a szájába. A szeme vörösen ég. De nincsen arca és feje sincs, csak egy ormótlan katonasapkája. A sapka alatt őrlődnek, zörögnek a csontok, mint egy megveszekedett malomban. Egy fej nélküli malmot nem lehet meghívni. És nevük sincs talán, nem is léteztek. Egy valamirevaló álom sokkal megfoghatóbb. — Károlyékat is meghívjuk ... Juliskát is . . . Mara nénit.. . Pálosiékat... Bénit nem, — Miért? — Csak. Mielőtt eljegyezték volna egymást, Bénivel járt a nő. Igy elég természetes, ha nem hívják meg. Mégis szeretett volna választ kapni most a kérdésére. Kimerítő, határozott választ. Bénit nem lehet meghívni, mert Béni előbb volt, akárcsak azok a vonat mellett bandukoló foglyok. De aztán a töltés mellett, az árokparton, a sínek mögött maradt. Ott maradt, mert előbb érkezett, mindig vannak előbb és később történt dolgok, s o későbbi történés kizárja az elsőt. Ha a nő a foglyok közé sorolta volna Bénit, ez megnyugtatta volna. De így heves féltékenységet érzett. . . Béni igenis van, és ha van, akkor nem lehet meghívni. — Miért nem lehet Bénit meghívni? — kérdezte makacson. A nő újra előrefeszítette a térdét, hogy összeérjen a lábuk. — Azért, mert csak hozzád tartozom. — Ezen az alapon Maca nénit, Mariska nénit, Károlyt és a mozdonyvezetőket sem kell meghívni. — Az más. A férfi sértődötten elhúzta a térdét. Érezte, hogy Béni sehogysem akar a foglyok között maradni. Pedig közöttük is lépkedtek bizonyára Bénik, olyanok, akik előbb jöttek. De ezek aztán becsületesen ott maradtak az országúton, a kis Katót éneklő fogoly is ottmaradt. Próbálta elképzelni Bénit, amint a birkacsontot őrli a katonasapkája alatt, de Béni úszónadrágra vetkőzötten kilépett a sorból, és szőrös mellén Torzonként dobolt. — Most mire gondolsz? — Rád. V alójában Bénire gondolt. A bűzös vagonba akarta gyömöszölni, oda, ahol az a kakukkos őr ki-bekiabált a reteszen. De sehogy sem tudta összerakni a vagon falait. Béni karja keresztülnyúlt rajtuk, s a nőt szorongatta. Tisztátalannak és méltatlannak érezte ezt a látomást, szabadulni igyekezett tőle. Az ülés karfájába kapaszkodott. Elvégre mindig van egy vonat, amin az ember utazik. A foglyok a vonat mellett mennek. Béni is a vonat mellett megy, s ha nem akar ott menni, az ember átszáll egy másik vonatba. Mindig van egy vonat, ami mögött elmaradnak a sínek. A kis Kató és az agyő seri is, elmaradt. Nyáron az Adriapartra mennek, ahol legkékebb a tenger. Aztán megint vonatra szállnak, és az Adria-part is lemarad. Idővel minden kifakul, úgy mint azok a foglyok. Kézigránátot se kell közéjük dobni. Kató és Klári keresztültipeg rajtuk, és Klárin és Katón is keresztül megy a vonat, Bénin is, és a nőn is. Mindez csak idő kérdése. Maga az utazás a fontos. — Én is rád gondoltam. A férfi nézte a nőt, és látta, ahogy keresztülmegy rajta a vonat. Aztán a kalauz jött be és a jegyeket kérte. — Meddig utaznak? — Mindegy — mondta a férfi. De nem volt mindegy. A következő állomáson kiszálltak. Š Ov T— <Ü -C o £ •o čľ X O) o Z
