Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-20 / 198. szám, szerda

K

ÜLÖNÖS ESET foglalkoztatja a Tornaija-környéki embereket. Különös, mivel egyszerű, józan észszel nehéz lenne találni rá magyarázatot, méginkább mentséget. A szerkesztőségünkbe érkezett levelek is bizonyítják, hogy felkeltette az emberek érdeklődését. Az üggyel kapcsolatos első levelet még a tavaszon kaptuk. Írója Horváth István gömörújfalusi igazgatótanító volt. Nős ember lévén elpanaszolta, hogy bármennyire is szereti, ragaszkodik a gyermekekhez, orvosi megállapítás szerint gyermekáldásra nem számíthatnak. Ezért — feleségével egyetértésben — elhatározták, hogy örökbe fogadnának egy olyan kisfiút vagy kislányt, akinek nincs senkije. Szándékukkal még'1964-ben a Tornaijai Állami Gyermekotthon igazgatónőjéhez fordultak. „A Rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság iskola- és kultúrügyi osztályának beleegyezésével és a Járási ifjúságvédelmi bizottság jóváhagyásával magunkhoz vettünk egy három és féléves kislányt." — írja. Boldogok voltak, hogy most már nekik is van kislányuk, van miért dolgozniuk, értelme, célja van életüknek. Örömük azonban nem sokáig tartott. „A kislány egyetlen hozzátartozója — nagymamája — rövidesen meghalt. Azt hittem, most már a saját nevemre írathatom a kislányt, de más történt. Kiderült, hogy a nagymama szép összeget hagyott hátra és egyedüli örököse az én kis Marikám. Egyszerre kapós lett a kislány. Teljesen idegen emberek követelték maguknak. Nekem nem kell a pénz. Amikor magamhoz fogadtam, még nem volt „gazdag", mégis kellett. Segítsenek, hogy megtarthassuk kislányunkat." A levél további részéből kiderült, hogy az ügy bíróságra került és a Žiar nad Hronom-i Járásbíróság az „idegeneknek" ítélte a gyereket, de ő nem egyezett bele, és most az ügy a BanskáBystrica-i kerületi bíróság elé került. Mivel hasonló dolgok intézése távolról sem tartozik hatáskörünkbe, azt tanácsoltuk: várja meg a kerületi bíróság döntését. Egy hónap sem telt bele, megkaptuk Horváth István második levelét. A sorok közül az elkeseredés hangja csendült ki: „A kerületi bíróság is ellenem ítélkezett. Nincs más hátra, panaszra megyek a Legfelsőbb Bíróságra, vagy ha kell, magához a köztársasági elnökhöz. Kislányunkat, ha kell, az életem árán is megvédem, mert tudom, hogy azoknak az embereknek nem 0 kell, hanem az öröksége". Újból eltelt egy hónap, amikor egymást követően két levél érkezett. Az elsőt özvegy Balázs Jánosné rozsnyói lakos írta. Elmondta, hogy gömörújfalusi rokonainál volt látogatában és egy nagyon szomorú és felháborító eset jutott a fülébe. „Horváth István, a falu igazgató tanítója, egy kislányt fogadott magához. Jót akart a gyermeknek, meg a társadalomnak is, mégis ő húzta a rövidebbet. Május 26-án hivatalos személyek jelentek meg a faluban és minden áron el akarták tőle venni a kislányt. Amikor vonakodott kívánságuknak eleget tenni, durván megtámadták. Ez már mégiscsak sok." Következő nap Petik K á 1 m á n levelét kaptuk kézhez. Többek között így Irt: „Horváth Istvántól, iskolánk igazgatójától már több ízben megkísérelték elrabolni örökbe fogadott kislányát. Most, május 26-án aztán csúnyán elbántak vele. Hatósági embereknek a mai világban mégsem lett volna szabad így viselkedniük. Több mint háromszáz tanuló szeme láttára bántalmazták az igazgatót." Nem volt más hátra, mint a helyszínen meggyőződni a dolgokról. M

AJERCSIK LAJOS, a gömörhorkai HNB elnöke lényegében megismételte mindazt, amit a levelekből már ml is tudunk. Szerinte nem lett volna szabad az Illetékeseknek ennyire elragadtatni magukat: „Nekem senki semmit sem szólt. Azt sem tudtam, hogy itt vannak a faluban, csak az iskola körüli csődületre figyeltem föl. Amikor megláttam a Žiar nad Hronom-i jelzésű autót, mindjárt tudtam, honnan fúj a szél. Nem először jártak már itt a kislány ügyében. Álmodni sem mertem volna, hogy idáig fajuljon a dolog." A helyi nemzeti bizottság és az óvoda egy udvarban kapott helyet. A csiripelő madárfiókákhoz hasonló csöppségek között volt a kis szőke Marika is. Amikor megszólítottam, félénken bújt az óvónénihez. — Kedves kislány — dicséri az elnök. — El is hiszem, hogy megszerették Horváthék. Úgy járatják, mint egy kis hercegnőt. Ö meg kelleti magát. Olyan mint egy kiscica. Csak már békét hagynának neki. Hirtelen elkomolyodik. — Még csak négy esztendős, de már így is kijutott neki az életből. Szomorú történet az övé ... M

ARIENKA BARÁTOVÁ Pitelován, a Žiar nad Hronom-i járásban, leányanya gyermekeként született. Apukája nem kereste, anyukája nem sokáig melengethette, dédelgethette. Nyolc hónapos volt, amikor édesanyja meghalt. Erről ő mit sem tud. Csak nagymamára emlékszik. Rajta kívül senkije sem volt. Egyszercsak bácsik és nénik jöttek érte. Nagymama nagyon sírt. Ö Is. Sokáig utaztak. Majd egy nagy ház udvarán találták magukat. Ott már sok gyerek játszadozott. A nénik elmentek, s neki maradnia kellett. Mindaddig, amíg apuka és anyuka el nem jöttek érte. Mária Sucháčová a gyermekotthon igazgatónője, készségesen rendelkezésemre bocsájtja Marienka személyi lapját: Név, születési adatok. A „vagyoni állapota" rovatban egy ház felerésze. Tovább: A Žiar nad Hronom-i Járásbíróság azon döntését, hogy a kislány Állami Gyermekotthonba kerüljön, a nagymama * fellebbezése után semmisnek nyilvánította. Ennek ellenére az említett járás nemzeti bizottsága „nyomós okokra" hivatkozva ide küldte. Hogy miért? Erre talán a Žiar nad Hronom-i járási újság ez év február 17-1 számában közölt cikk némi magyarázatot ad. A cikk elme: Marika három nehéz esztendeje. Elmondja, hogy a kislány, „Piszkosan, rongyosan kószált a faluban, nagymamája rászokott az Italra. Nincs, aki törrődjön a kislánnyal." A cikk írója maga is szükségesnek, üdvösnek találta, hogy Marienka az „állam kislánya" legyen. így került Marienka Barátová Tornaijára. A gyermekotthon igazgatónője magyarázkodik. — Nem vagyok semminek az oka. Horváth István hatvannégytől jár a nyakamra gyerekért. Ha ő nem jön, én fogadom kislányomnak. Amikor meglátta a kislányt, ölébe kapta. Mit tehettem? Horváth igazgatót Igen rendes embernek ismerem. Tovább lapozgatunk a hivatalos iratok között. Közben az igazgatónő folytatja: — Mondtam Horváth igazgatónak azt ls, hogy a kislánynak van még egy idős, magatehetetlen nagymamája. Erre ő: szívesen fogadom a nagymamát is. Nálam élete végéig otthonra talál. Hűt így volt. Arcán furcsa mosoly fut át. — Amikor már jól összebarátkoztunk, azt találtam mondani a kislánynak: Ez a bácsi a te apukád. Erre a csöppség: Ha te vagy az apukám, hol Jártál ilyen sokáig? Horváth igazgató meg: Téged kerestelek drágaságom. Horváth István szándékának semmi sem állta útját. Cselekedetét helyeselte a Rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság iskolaügyi osztálya, az ifjúságvédelmi bizottság, a gyermekotthon felsőbb szervei sem gördítettek akadályt az útjába. Horváth öröme határtalan volt. Van már nekik ls kislányuk — újságolták Ismerőseiknek. Nem is sejtették, hogy amíg az öröm mámorában úsztak. Pitelován szomorú dolog történt, amely felkavarta az ő meghitt életüket is. A nagymamát elgázolta a vonat. Egyesek szerint baleset történt, mások szerint öngyilkosság. Nem az én feladatom elbírálni, hogy valójában mi történt. Tény, hogy a nagymama meghalt és százezer korona körüli örökséget hagyott hátra. Készpénzben. Örököse: kis unokája. Így a nagymama már sohasem jöhetett Gömörújfalura. Betoppantak azonban Emil Nemecék, a keresztszülők. Ittak, ettek, vendégeskedtek. Rokonságot fogadtak. A legjobb barátságban váltak el. Nem sok idő telt bele, hogy a kedves „rokonok" újból megjelentek a faluban. Most már nem Horváthékhoz mentek, hanem a községházára. Más szavuk nem is volt, minthogy a kislányt viszik. Itt a Žiar nad Hronom-i Járásbíróság döntése. Majercsik Lajos elnök az írást megnézte és azt mondta: Az ítélet nem jogerős. Horváth megföllebbezheti. A keresztszülők dolgavégezetlenül mentek haza. Az ügy pedig a kerületi bíróságra került. A

Z ESET AZONBAN nemcsak Gömörújfalun, de Pitelován is nagy port vert föl. Horváthék számos olyan levelet kaptak a kislány szülőfalujából, amelyben nyíltan kijelentik: Marienkát ne adják, ezeknek a szívtelen embereknek nem a kislány, hanem a pénz kell. A kislányt nem is maguknak akarják, hanem Štefan Nemecék n e k , egy idősebb gyermektelen házaspárnak. A kislány pénzén meg szépen megosztoznának. (Horváth István ezekből a levelekből szerzett tudomást a hagyatékrólj. Akadtak olyanok is, akik ismerőseiket kérték fel, hogy segítsenek elejét venni az igazságtalanságnak. V y 1 e t e 1 n é például Šaš. Podhradie-ről, a tőlük Tornaijára elszármazott M u c h á n é t kereste föl leveleivel. Többek között a következőket írta: „Ha nem kerülne különösebb fáradságába, juttassa el ezt a levelet a gyermekotthon igazgatójának, vagy azoknak, akik a kis Marikát magukhoz vették... Amióta Barátnétól (a nagymamától) erőszakkal elvették a kislányt, nagy háborúság tört ki. Barátnét elütötte a vonat. Rengeteg pénz maradt utána. Ezért a kislányt — egyetlen örökösét — most sokan szeretnék. Azelőtt senkinek sem kellett. Úgy járt, mint egy cigánygyerek. Akik magukhoz fogadták (a kislányt) biztosan rendes emberek lehetnek: Mondja meg nekik, hogy Marikát ne adják. Ezeknek az embereknek nem a gyerek kellene, hanem az örökség. Nemecné — aki most legjobban hadakozik a gyerekért — valami közeli rokonának akarja megszerezni. Egyébként keresztanyja Marikának. De arra sohasem volt képes, hogy legalább egy fó szót odavessen keresztlányának. Igaz, hogy a magatehetetlen Barátné rosszul bánt a gyerekkel. De miért nem segített akkor a keresztanyja? Csak gúnyolta őket. A kislányt másképpen nem is nevezte, mint csúnyának, szeplősnek, vöröshajúnak, piszkos orosznak (a kislány nagymamája orosz származású volt). Az én édesanyám sokat gyámolította szegényt. Közel laktak egymáshoz ... Amit most elmondtam, a faluban néhány embert kivéve, szükség eretén mindenki hajlandó igazolni. Azt szeret nénk, ha a kis árva végre rendes emberek közé kerülne és meleg otthona lenne." Ezek a levelek azonban nem jutottak el az illetékes szervekhez. Nem is nagyon érdeklődtek utána. Pedig kár volt figyelmen kívül hagyni ezeket az észrevételeket. Amikor azonban Horváth István ezeket az észrevételeket a kerületi bíróság elé akarta terjeszteni, a válasz így hangzott: már úgyis mindegy, a kerületi bíróság helybenhagyta és jogerőre emelte a járásbíróság ítéletét. Fellebbezésnek nem volt helye. Horváth István az utolsó lehetőséghez folyamodott: panaszra ment a köztársasági elnöki irodába, majd a Legfelsőbb Bíróságra. Előterjesztette a leveleket, kijelentette, hogy amikor a kislányt magához vette, az örökségről még szó sem volt. A pénzre ma sincs szüksége. Rendelkezzen vele a bíróság. Helyezzék letétbe, hogyha majd ragykorú lesz a kislány, fölvehesse, ha meg nem, fordítsák a gyermekotthonok javára. A bíróság döntésében szó esett arrói is: a kislány szellemi fejlődésére esetleg rossz kihatással lehet, hogy magyar környezetbe került. Horváth István erre figyelmeztetés nélkül ls gondolt. A kislány szlovák óvodába jár. Az Iskola sem okoz majd komolyabb gondot. A faluban szlovák és magyar iskola is van. És ő,

: Horváth István, mindkettőnek az igazgatója. Az pedig csak nem lehet baj, ha egy szlovák kislány magyarul is megtanul? A

LEGFELSŐBB BÍRÖSÁG helyet adott Horváth István panaszának. Megállapították, hogy az ügyben törvénysértés történt. Utasították a kerületi bíróságot, hogy az ügyet újra tárgyalják. Míg azonban a Legfelsőbb Bíróság álláspontjáról a kerületi bíróság tudomást szerzett, eltelt néhány hét. Közben — május 26-án — megtörtént a baj. Az említett napon Gömörújfaluban megjelentek a bíróság, a karhatalmi szervek emberei és a Nemec-család, hogy a jogerős ítéletnek érvényt szerezzenek. Hogy mi is történt ezután, a cikk elején ldé!zett levelekből már tudjuk. Horváth István ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: — Az irodámból kiparancsoltak mindenkit. Aztán felszólítottak, hogy adjam elő a kislányt. Mondtam, hogy nem tudom, hol van. Erre kijelentették, hogy letartóztatnak. Hiába hivatkoztam a Legfelsőbb Bíróságra... Csak annyit kértem, hogy ez esetet telefonon jelenthessem a JNB iskolaügyi osztályának. Megtagadták! Most már nem voltam hajlandó velük menni, csak abban az esetben, ha itt lesznek a mi közbiztonsági szerveink, vagy a HNB elnöke. Erre nekem estek. De talán erről többet mond az orvosi látlelet. Az eset elgondolkoztató. Igaz, Horváth István ellenszegült a törvény akaratának. Ezt senki sem engedheti meg magának. Viszont meglett volna rá a mód, hogy ezért a cselekedetéért törvényes úton vonják felelősségre. A tettlegességnek, erőszaknak Itt már csak' azért sem lett volna semmi helye, mivel Horváth István nem követett el semmit. Csak jót akart, otthont, szeretetet adott a kis árvának és — mondjuk meg őszintén — a társadalom válláról ls levette egy gyermek gondját. Ne csodálkozzunk azon sem, hogy at eset felháborította az egyszerű, jóhiszemű embereket. A megaláztatás, méltatlan bánásmód olyan embert ért, akit szeretnek, tisztelnek a faluban, aki gyermekeiket neveli tudásra, emberségre: kommunistát, aki jóban, rosszban egy volt a falu népével, akitől tanultak, akinek a szavára adtak. E

GY HALOM — az üggyel összefüggő hivatalos írást lapozgattam át. És szinte nevethetnékem támadt, amikor szinte valamennyiben megtaláltam a következő kicsengésű sorokat: a kiskorú érdekében, a kislány jövője megkívánja. Igen, a Žiar nad Hronom-i Járásbíróság csakis Marika érdekét tartotta szem előtt, amikor gyermekotthonba küldte, a kerületi bíróság is a kislány érdekében döntött, amikor a nagymama kérelmére ezt az intézkedést semmisnek nyilvánította. A kislány érdekeire hivatkozva cselekedett a kerületi bíróság ellenére is a Žiar nad Hronom-i Járási Nemzeti Bizottság, amikor Tornaijára vitte Marikát és a járási újság említett cikke adta a „kísérő zenét". Ezt tartották szem előtt, amikor Horváth Istvánnak kiadták a gyermekotthonból, majd amikor Nemecéknek odaítélték, sőt a kislány érdekében folyamodtak erőszakhoz május huszonhatodikán ls. És most akaratlanul ls adódik a kérdés: tényleg a gyermek javát szolgálná, ha most újból erőszakkal kiszakítanák a megszokott családi körből? Vajon Ilorváthékon kívül nem slnylené meg ezt ő is? Horváthékat már szívébe zárta: apukának, anyukának fogadta őket. Miért mondana most le róluk? Miért kelljen új apukát, anyukát keresnie? Ezt talán azok ls fontolóra veszik majd, akik újból döntenek Marienka Barátová sorsáról SZARKA ISTVÁN Ml dril(d .iiiiiiiiiiiiiiiiinnniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii vagy az örökség? TÖRTÉNET, AMELYNEK NEM KELLETT VOLNA MEGTÖRTÉNNIE