Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-16 / 194. szám, szombat

B ruce térdre ereszkedett ágyában, mégpedig úgy hogy a sarkán ült és o könyveit nézte A távo­li és elhagyott utca odaküntről nem za­varta meg a szoba csendjét. Nem így volt mindig. Bruce élénken emlékezett az utcára, mint meghitt élettársára, mely egykor tarkán zajos is tudott lenni, amikor ide költözött padlásszobájába. De az autók eltűntek, s ezzel odalett Párizs előváro­sának megszokott mozgolmassága is. Bruce nem vette ezt észre azonnal. Az utco, mint az elhidegülő kedves, nem egyszerre hagyta el őt. Egyszerűen ki­ki hagyta látogatásait, megszűnt érdek­lődését és haragját kimutatni. Igy tud­ta meg Bruce, hogy az utcának bánata van. S mivel Brucének it itt volt szívé­ben a fájdalom, kettőjük viszonya most a közös fájdalom kapcsolatába mentát. Ez a kapcsolat már távol állott az első szerelem megnyilatkozásaitól. Szelíd meghittség alakult ki kettőjük között, akiknek nincs szükségük beszédre, hogy megértsék egymást. Anélkül, hogy fel­tárnák egymás előtt gondolataikat, tisz­tában vannak érzéseikkel. És most Bru­ce szerette ezeket a délutánokat, ami­kor egyedül lehet a legkisebb zavaró zaj nélkül, amikor az utca némaságá­val lopózik csak be padlásszobájába. Bruce könyveit nézegette. Az utcára gondolt. Az utca csöndjére és mezíte­lenségére. Olyan ez a meztelenség, mint a hüvelyéből kihúzott kardé. A tör­vény kardja, melynek nincs rejtegetni valója. De mindenki tisztában van ve­le, hogy egy napon a törvénynek a kardja halált oszt majd. Párizs nyugodt és hideg volt. Bruce nem gondolta, hogy követték volna. Barátját Franqoist letartóztatták. Azóta igen óvatos volt. De nem, nem követte senki. K önyvei ott állottak a polcon egy­másnak támaszkodva. A polc Brucénak sajátkezű műve. Em­lékszik rá, amikor használatba vette szü­lei jelenlétében. Édesanyja mosolygott, hogy sírnia ne kelljen. Atyja komolysá­gát igyekezte megőrizni, bár hogy fiá­nak városi diákszobájóban lehet, ez a boldogító gondolat ott csillogott a sze­métjen. Bruce még mindig térdén gubbasztott. Baloldalán tartotta vázlatait, érteke­zéseit. A számok és az egyenletek esz­tendeit. Jegyzeteket, tanári elméleteket, kísérleteket, másolatokat, utasításokat halmozott itt össze olyan zűrzavarban, mintha nem ő lett volna tanárainak legjobb tanítványa... az asztály..! kémiai kísérletek .. . azután labdarúgás, hideg zuhanyok, leányokról folytatott ző keresztnevét is mondani, ezzel bi­zonyítjuk kulturáltságunkat. — Mit kíván, uram? „Monsieur" így mondta, hogy „uram". Életemben ezt is először. Bizonyos, hogy tanáromnak volt iga­za, aki azt mondta: az olvasás igen sok örömet szerez. Végül övé a könyv. Kezében szoron­gatja. GEORGES COULONGES: JEAN CHRISTOPHE SORSA ábrándos beszélgetések, időnként egy­egy cigaretta, bálok, filmek... Általában azonban mindennél több­re becsülte az olvasást. Jobb felől tartotta olvasmányait, le­felé és fölfelé a polcokon. Minden osz­tályozás és rendszer nélkül. Marx Jules Romainnel, Giradoux és Taine, Claudel és Jaurés beszélgetései, történetek a Nagy háborúról, Maurras és Goethe és azután ... Bruce kinyújtotta a kezét. Mint ahogy nem egyszer nyújtjuk ki szemünket és szívünket o múlt képein elhalványult örömök felé, melyek az esz­tendők pora alól ismét életre kelnek. A por ujjaira tapadt. Az ő igazán el­ső könyvéről. K étségtelen, hogy még gyermek­korában szülei is ellátták ol­vasnivalóval. Megismertették ve­le Jules Verne-t és Charles Dickens-t. De az egészen más dolog volt. Nem olyan mint ez. Akkor már férfi volt. Ti­zenhat éves. És első alkalommal saját pénzéért vásárolt. Uzsonnáin megtaka­rított pénzével lépett be a könyvkeres­kedésbe. Olyan megindulással, mint amit a játékos érez első alkalommal, vagy a szeretett leány megpillantása­kor ... Jön az elárusítónő. Ö kérdez, fe­lelni kell.,, Ügy, mintha ez mindenna­pi dolog lenne ... Fölényesnek, öntuda­tosnak kell lenni ... Nem szabad a szer­Bruce ráfúj a könyv kötésére, hogy eltávolítsa róla a port. Kabátujjával hozza rendbe a könyvtáblát, s azután leül az ágyára, s úgy nézi a művét. Ime, itt van hát a tiltott könyv. Ez az a könyv, melyet a kormány nem kíván látni a Francia Állam iskoláiban. Bruce mosolyog, és mint eddig tíz esz­tendőn keresztül, most is belemélyed az ifjúság s a lángolás lapjaiba. Tíz esztendeje, hogy megvásárolta. Bruce Rolland „Jean Chiristophe"-ját ol­vassa. T iltott könyv... Bizonyára itt nem vagyunk az iskolában, de... nem, bizonyos, hogy Brucet nem követte senki sem. „Jean Christophe" az első könyve. Vét-e hát ezzel a tilalom ellen? De ha keresztkérdések alá veszik . .. Hi­szen ez az első könyve! „Jean Christophe", beszennyezve, szakadozottan, bemocskolva, agyonfor­gatottan és tapogatottan attól a kéz­től, amely Goethét feledte el. Bruce felemelte a fejét és mosolygott. Jean Christophére, vagy sajét magára? Ifjúságunkra, mely olyan válságos, mint Jean Christophe minden törékeny lelkű ifja? Németnek lenni, s a világ it olyannak látni, amilyen... Az élet nehéz. Nincs áldozat nélkül való választás. Brucet nem követte senki sem, még­is újságba csomagolja a könyvet, s alá­lépdel a lépcsősoron, magához szorít­va kincsét. Csillog a szeme, mint min­denkié csillog, amikor visszatalál tizen­hatodik évébe. Régóta ismeri az aprócska boltot, há­zukban odalent a földszinten. De soha se gondolta volna, hogy egyszer igény­be veszi. De vajon igénybe veheti-e még? Lesz még rá ideje? Válogatott a könyvkötés mintái kö­zött ... talán ez itt... de ... — Nem ... nem sürgős. — Mikorra? Bruce rövid határidőt szabott. Döntenie kell, mit is választ? Talán ez a kötés, ez a bőr jó lesz ... Bruce távozik. E ' s íme, kint van már a szabad le­vegőn. Boldogan. Gyorsan jár. Egyszeriben énekes kedv fogja el. Még ugrándozik is. Már megnyugo­dott. Nincs többé ok a nyugtalanko­dásra. Már most jöhetnek „azok". Már nem kerül „azok" kezébe Jean Chris­tophe. Gyors iramot vett. Gyakran hát­ra is fordult. Amikor befordult egy sarkon, meg­állt és sokáig várakozott. Időnként visz­sza is tért egy darabon saját maga út­ján. De nem. Nem követte senki sem. Visz­szatérhet hát otthonóba félelem és ag­godalmaskodás nélkül. De mi ez? Mi történt? Mi ez a cso­portosulás? ösztönösen a szomszédos árkádok alá húzta meg magát. De nem... ez nem őnála van ... inkább előtte ... azt lehetne mondani.,, most távozik a kocsi,.. mérséklődik az emberek ha­ragja ... súlyosak a megjegyzések és undorral telik. Az emberek felemelik a fejüket, de nyilvánvaló, hogy árnyék bo­rul az utcára. Nyilvánvaló, hogy a bá­nat ott fojtogatja a torkokat... — Mór húsz éve él itt, akit elvittek. — Igen békés ember volt. — Ki volt az? — A könyvkötő ... zsidó volt. Senki sem tudta róla. Franciából fordította MOHR GEDEON HMMH •BMBMHVIVMnflinffERIHIItVmi Ha az emberek valóban azzá válnának, aminek a le­hetősége tizennégy éves korukban megvan bennük, milyen más volna a világ! Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig szen­vedtem a töméntelen nyomorúságtól, amely a világot sújtja. Sohasem ismertem azt a valódi életorgmet, amely oly természetes az ifjúság számára, és azt hiszem, így van ez még sok látszólag tökéletesen boldog és gondtalan gyermeknél. Különösen szenvedtem a kínlódások és a kemény munka láttán, amelyekre a szegény állatokat ítélik. Egy öreg sánta ló látványa, melyet a Colmar-i vágóhídra ostorcsapásokkal vonszoltak, heteken ót lidércként ül­dözött. Hét — vagy nyolcéves koromban egy esemény mélysé­ges hatást tett rám. Henri Braesch és én gumiparittyát fabrikáltunk. Egy húsvéti reggelen Henri így szólt hoz­zám: „Gyere a szőlőbe madarat lőni!" Noha elborzasz­tott az ajánlat, nem mertem tiltakozni, félvén a gúnyo­lódástól. Megérkeztünk egy fához, melyen még nem volt levél; ágain temérdek madár énekelt gyanútlanul és vidáman a tiszta reggelben. Lehajolva, mint egy harco­ló indián, Braesch követ illesztett a parittyába és meg­feszítette a gumit. Parancsoló pillantásának engedel­meskedve én is így tettem, kínlódó lelkiismerettel és biztos elhatározással, hogy célt fogok téveszteni. Ebben a pillanatban megszólaltak a templom harangjai, össz­hangjuk a ragyogó levegőégben eggyéolvadt a madár­csicsergéssel. Mintha az ég szólt volna hozzám. Eldob­tam a parittyámat, elriasztottam a madarakat, hogy megmeneküljenek Braesch fegyverétől és szaladtam haza, ahogy a lábam bírta. Valahányszor húsvéti haran­gok zúgnak a tavaszi égben, amely felé csupasz ágaikat nyújtják a fák, hálás meghatottsággal gondolok a pa­rancsolatra, melyre mély hangjuk egykor emlékeztetett: „Ne ölj!" Ez a nap bátorított lel, hogy ne tartsak többé az emberektől. Belső meggyőződésemet illetően már nem számított a mások véleménye. Megtanultam, hogy ne féljek pajtásaim gúnyolódásától. E parancs, mely tiltja, hogy öljünk és kínozzunk, való­ságos erkölcsi megrendülést okozott. Ez volt gyermekko­rom nagy eseménye. Mellette minden más elfakult. • Élt a szomszéd faluban egy Mausché nevű zsidó em­ber, aki állatokkal és felnőttekkel kereskedett és aki néha keresztülhajtott Gunsbachon kis targoncájával és szamarával. Mivel ebben az időben egyetlen zsidó sem lakott a faluban, ez minden alkalommal nagy esemény volt a csibészek számára. Csúfolódva szaladtak utána. Hogy lássák, én is kezdem már férfinak érezni magam, egy napon csatlakoztam hozzájuk, anélkül, hogy szá­mot vetettem volna vele, mi is történik valóiában. Együtt * Orvos volt és Bach kutatú, orgonaművész, orgonaépf­tfi, a ttrassbourgi egyetem evangélikus teológiai karának egykori professzora, aki — mint 6 mondta — egész éle­tét annak szentelte, hogy valamit jóvátegyen abból a fel­mérhetetlen gonoszságból, amit a fehér ember Afrika né­pe ellen elkövetett. Élete küzdelem az ember és ember közeledéséért, az emberi megértésért. A közelmúltban elhunyt Nobel-Békedíjas A. Schweitzer francia nyelven írott Gyermekkori emlékeim cfmü írásából közlünk az alábbiakban részletet. mentem hát a többiekkel, kiáltozván: „Mausché, Maus­ché!" A legnevesebbek disznófület hajtogattak kötényük­ből vagy mellényükből és ugrálva közeledtek hozzá. így üldöztük a falun túli hídig. Ezalatt Mausché, akinek vö­rösfoltos arcát szürke szakáll keretezte, nyugodt lép­tekkel ment útján, targoncája mellett, fejét lehajtva, mint a szamara. Időnként visszafordult felénk, zavart és ALBERT SCHWEITZER:' GYERMEKKORI EMLÉKEIM elnéző mosollyal. Ez a mosoly engem lefegyverzett. Maus­ché volt az első, akitől megtanultam, mint kell némán viselni az üldöztetést. Hatalmas leckét adott nekem. Ettől kezdve tiszteletteljesen köszöntöttem. Később, ami­kor már líceumba jártam, szokásommá vált, hogy kezet nyújtsak neki és egy darabig elkísérjem útján. Soha nem tudhatta meg, mit jelentett nekem. Azt me­sélik, uzsorás volt; nem tudom igaz-e. Számomra min­dig az elnéző mosolyú Mausché maradt, aki még ma is türelemre kötelez, amikor kísértésbe esem, hogy indulatoskodjam. Nem voltam verekedős. De szerettem baráti vetélke­déseken összemérni erőmet a társaimmal. Egy napon, mikor kijöttünk az iskolából, Georges Nitschelmmel áll­tunk ki (ő már régóta a föld alatt nyugszik). Noha Ge­orges magasabb volt és kettőnk közül ő számított erő­sebbnek, én kerekedtem felül. Mialatt legyűrve tartot­tam, igy kiáltott: „Óh, ha nekem kétszer hetenként zsíros húslevest adnának, én is olyan erős volnék, mint te!" Megijedtem játékunk e fordulatától és gondterhelt léptekkel mentem haza. Georges Nitschelm szavakba öntötte, amit a többiek csak gondoltak. A falubeli fiúk nem tekintettek közülük valónak, a lelkész fia, úrfr.' Szenvedtem ettől, nem akartam más lenni, mint ők, nem kívántam előjogokat. Undorral ettem a húslevest; és valahányszor a gőzölgő levest láttam az asztalon, Geor­ges Nitschelm hangját véltem hallani. E naptól fogva figyelmesen őrködtem, hogy semmiben sem különbözzek a többiektől. A tél elején apám egy régi kabátját átalakították nekem; nos, a faluban egyik fickó sem viselt kabátot. Mikor a szabó rámpróbálta és hozzátette: „A mindenit, Albert, nemsokára kész úr lesz!" alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. És mikor először kellett felvennem a kabátot (vasárnap reggel volt, a templomba indulás pillanata), egyszerűen meg­tagadtam a viselését. Kínos jelenet következett, apóm megpofozott. Ám ez sem használt. Kabát nélkül kellett elvigyenek a templomba. Igy volt ez, valahányszor csak fel kellett volna vennem a kabátot. Hány pofonba került nekem ez a ruhadarab! 14 és 16 esztendős korom között kínos korszakon estem át. Egész környezetem, de különösen apám számára el­viselhetetlenné váltam vitatkozási szenvedélyemmel. Sen­kivel sem találkozhattam anélkül, hogy ne tettem volna a napi kérdéseket mélységes és okoskodó vizsgálat tár­gyává és ne ragaszkodtam volna a téves vélemények le­leplezéséhez, valamint a helyes vélemény győzelemre jutásához. Az igazság és ésszerűség keresésének öröme megszédített. Minden beszélgetésnek a dolgok mélyére kellett hatolnia. Kilépve addigi tartózkodásomból, min­den olyan beszélgetésben ünneprontó lettem, amelyben a többiek csak szórakozást kerestek ... Ha vendégség­be mentünk, apám megígértette velem, hogy nem ron­tom el a napját ostoba okvetetlenkedéssel. Egyre inkább számot vetettem azzal, hogy nincs jogom ingyen adományként elfogadni ifjúságom boldogságát, egészségemet, munkaképességemet. .. Ez a gondolat folyt bennem homályosan és zavarosan. Néha egy időre elhagyott. Ilyenkor valósággal megköny­nyebbültem, mintha ismét egyedüli urává váltam volna életemnek. Amikor a láthatáron megjelenik egy kis fel­hő, pillanatokra elfordíthatjuk róla tekintetünket. Csak­hogy lassan ellenállhatatlanul növekszik és végül el­takarja az eget. Az elhatározás huszonégy éves koromban született; még diák voltam. A pünkösdi szünidő alatt határoztam el, hogy harminc éves koromig a teológiának, a tudo­mánynak és a zenének szentelem magam. Majd ha eze­ken a területeken elvégeztem a magam elé tűzött fel­adatokat, meg fogom változtatni élet-útamat, és az emberiség közvetlen szolgálatába állok. Milyen lesz ez az új út? A körülményektől vártam, hogy megmutas­sák. Az a gondolat, hogy a gyarmatok megsegítésére or­vosi munkának szenteljem magam, nem az első tervem volt. Csak egyéb különféle okokból elejtett szándékok után merült fel. A körülmenyek valóságos láncolata irá­nyított az egyenlítői Afrika, a lepra és álomkór or­szága felé. A jóságnak minden vetése, amit egy ember a világ­ba hint, egy napon ki fog sarjadni a többi ember szí­vében és gondolataiban. K. MOLNÁR AGNES fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom