Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)
1966-06-29 / 177. szám, szerda
V ALAMELYIK boromissza pogány is en fenséges kulisszát varázsolt a sáros kiir*! amelynek egére az ősi vár és a Zobor sziluettjét rajzolja fel naponta a reggel és az olkoov Így az kán nem is csoda, hogy e panoráma az ősiik nagyszerű raj ját és az utókor meg-megtorpanását tükrözi híven. Mert Nyitra egv olyan város benvomását kelti, amely nagy lendülettel indult el a nagy városok rangos sorába vezető lajtorján majd kifogyva a szuszból az út közepén elernyedt. S most, már nem tartozik ugyan a kisvárosok sorába, de nagy városnak sem nevezhe'ő. Ezt az új negyedek toronyépületeinek és a régi városrészek földszintes házainak fura egyvelege, csak úgy mint a zajos főutca nagy sürgés-forgása és az óváros, elmúlást idéző árnyékos csöndje is bizonyítja. A nyitraiak azonban tudják, hogy a fejlődés görbéjének nem szabad megtörnie, hogy a holnap vasbeton lépcsőin egy fokkal előbbre kell lépniük, és hogy az órák mutatói Nyitrán sem álltak meg, arról a Zobor-aljai öreg ház metamorfózisa is tanúskodik Lehet, valaki palotának is mondhatná ezt a sárga házat, a régi vármegyeházát, amelyet a millenniumi ünnepségekre készülő űri Magyarország épített. Gróf Forgácb volt az első nyitrai főispán, aki e házban székelt, később itt ténykedett csehszlovák zsupáni minőségben Janko Jesenský, a kiváló szlovák író, és a sort a Plébános Köztársaság rossz hírű hadügyminisztere Š. Hasik zárta le, akit a történelem vihara cinkosaival együtt a megvetés szemétdombjára sodort. A megyeháza azonban megmaradt, hogy sok viszontagság után a kultúra és a művelődés egyik nyitrai gócpontja legyen. És e sárga épületben kapott helyet a Nyitrai Járási Galéria isi Egy régi, híres könyv, amelyet fiataljaink már alig ismernek, így kezdődik: „Kezdetben vala az ige .. .1" A Nyitrai Járási Galéria létrejöttével kapcsolatban viszont mi bátran mondhatjuk: Kezdetben vala a nehézségek végtelen sora...! A nyitrai képtár megalapítását már akkor tervezték, amikor a város még büszke kerületi székhely volt. A KNB szervei képeket, szobrokat ís vásároltak, megfelelő helyiségeket, hozzá értő embert azonban hirtelenében nem találtuk, s a gyűjteményt, az akkor még nyitakár egy vívócsörte és —. nagyon barátságosan végződött. Dr. Stefan Valent igazgató személyében néhány percen belül már nem a volt államügyészt, hanem az ügyért lángoló szakemberen túl, az okos és csupaszív embert láttam. És bevallom, tévedtem, amikor azt hittem, hogy egy volt államügyész nem lehet jó képtárigazgató. Lehet, de legalább is olyan emberléria eredeti küldetését sem hanyagolta el. Még nem voltak ugyan megfelelő helyiségeik, a Galéria mégis három sikeres kiállítást rendezett (K. Ondreička, J. Vodrážka, „Nyitra képekben"), kölcsönkért helyiségekben. Az új otthonban, a vár alatti sárga házban, amelynek kilenc kiállítási terméből kettőt mindmáig a Munkásmozgalmi MúA Zobor-aljai öreg házban rai kerülethez tartozó Bajmóc várában raktározták el. Aztán megszűnt a nyitrai kerület, de egy párthatározat szellemében megszületett a Nyitrai Járási Galéria. Ezúttal akadt helyiség ís — ha nem éppen a legmegfelelőbb — s találtak igazgatót is! Dr. Stefan Valentnek hozzáértése, tehetsége, szorgalma és tehetsége mellett pedig szerencséje is volt, s képtárát a régi szemináriumból az egykori vármegye házára, a JNB volt épületébe költöztethette át. Amikor a minap a képzőművészet sárgára mázolt nyitrai szentélyébe bekopogtam, több meglepetésben volt részem. A legnagyobb meglepetést azonban kétségtelenül az a felfedezés jelentette, hogy a képlár igazgatója egy volt kerületi ügyész. A képzőművészet történetében akadt ugyan gazdag bankhivatalnok, aki ott hagyott csapot-papot és akiből világhírű festő lett lGauguin), voltak fiatal jogászok, akik a modern festőművészet büszkeségeivé váltak, ám egy ex-államügyészt mint képtárigazgatót nem tudtam elképzelni. S — őszintén szólva — az volt az oka, hogy meglehetősen elfogultan léptem be az igazgató, egyszerűen, de ízléssel berendezett szobájába. Egy kétméteres, hórihorgas férfi fogadott udvariasan, s egy szőke, harcias szép asszony, az igazgató és a jobbkeze ... A beszélgetés úgy kezdődött nek kell lennie, mint amilyen Dr. Valent, az óvárosi szegény szabósegéd fia, az egykori labdaszedő gyerek, majd Szlovenszkó egyik legjobb teniszezője, a kiváló jégkorongozó, a szegény, nélkülöző jogász, aki csak önerejére támaszkodhatott, a jogász, aki rajzolt, festett, bújta a kiállításokat, és otthon volt a nyitrai művészek műtermeiben, a Massányi Ödönében és a Bártfay Gyuláéban ... Inkább képzőművészetet tanult volna, mint jogot, de a szülők és a tekintélyes tanácsadók lebeszélték. — A művészek mind éhenkórászok, az ügyvédek pedig rendszerint jómódú emberek, mondogatták. A fiatal egyetemista visszagondolt szűkös gyerekkorára — és a gyerekkori emlékek döntöttek. Ám továbbra is a képzőművészet bolondja maradt, államügyész korában isi Képeket, szobrokat gyűjtött, kiállításokat rendezett ... Aztán eljött az a nap ... Felkérték: vállalja el a Nyitrai Járási Galéria vezetését. És Dr. Valent igent mondott. Vállalta a képtár létrehozásával járó sziszifuszi munkát. Képek után kutatott, válogatott, értékelt és vásárolt, mégpedig jól, szakértelemmel vásárolt. Helyiségek után járt fáradhatatlanul, kilincselt a hivatalokban, s ha kellett áldozatos munkatársával Józska Lacovával, kölcsönkért kárén sajátkezűleg költöztette a beszerzett képeket, rámákat, panelokat... S közben a Gazeum anyaga foglal le, indulásként a Nyitrán született, vagy az átmenetileg ott alkotó művészek munkáit állították ki. S ezen a tárlaton Bártfay Gyula, Massányi Ödön, Max Schurmann ismert neve mellett, olyan ismeretlen vagy kevésbé ismert képzőművészek is szerepeltek mint G. Schüle, J. Zeleňák, L. Slámka vagy pedig Pongrácz Károly, a feledésbe merült magyar tájfestő, akinek kvalitásaira a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatója is felfigyelt. Majd a pozsonyi „Élet" („Život") alkotó csoport mutatkozott be a galéria tárlattermeiben, ahol pillanatnyilag az UNESCO tulajdonát képező az „A betű művészete" című kiállításban gyönyörködhet a látogató. A Nyitrai Járási Galéria ebben az évben Martin Benka művész és Ján Koniarek, a szlovák realizmus két nagy mesterének festményei és plasztikái mellett, a nyitrai Bártfay Gyula és a szintén ott lakó L. Slámka műveinek tárlatát tervezi, valamint egy szcénografiai kiállításnak a megrendezését. A hatvanhetes esztendő pedig még gazdagabb lesz. L. Guderna, G. Mallý, T. Bártfay, Ján Kupecký, V. Hložník, A. Brunovský és még sok mások nevét olvashatom Dr. Valent igazgató műsortárában ... A névsor illusztris, ám számomra úgy tűnik, mintha a program kissé konzervatív lenne, s ezt az igazgatónak azonnal meg is mondom. És Dr. Valent sem tagadja. — Hogy úgy mondjam, már alapító okmányunkban adva vart ténykedésünk jellege. A nyitrai és Nyitra-környéki művészek alkotását vagyunk hivatottak felkutatni, összegyűjteni, s a nagy közönségnek bemutatni. Ezen túl pedig a szlovák realizmus mestereit. Ezt részből kényszerből is tesszük, mivel így akarjuk nevelni a város és környéke népét, amely a múltban nemigen részesült esztétikai nevelésben. És ha a közeljövőben tájgalériaként fogunk működni, ténykedésünket a tapolcsányi, újvárosi és a lévai járásra igyekszünk majd kiterjeszteni. De főleg a komáromi járásra, ahol fel akarjuk kutatni és megmenteni Harmos Károly, valamint Boruth Andor művészi hagyatékát, hogy életművüket a nagyközönséggel megismertethessük. S csak ezek után gondolhatunk úgynevezett modern, nonfiguratív, illetve absztrakt művek tárlatainak megrendezésére. Dr. Valent igazgató érvelése okos volt és elfogadható, a belsőmben sátrat vert ellenkezés ördöge azonban mégis vitatkozásra késztetett. Véleményem szerint ugyanis Nyitrán, ahol főiskolák vannak és rengeteg a diák, bátrabban lehetne kezdeményezni! E Z AZONBAN csupán széljegyzet, egy új képtár kiváló működésének margójára, amely semmivel sem csökkentheti dr. Valent és lelkes munkatársa J. Lacová érdemeit. Mert a képtár igazgatója és szőke hajú jobbkeze, a Zobor-aljai régi, sárga házban nap nap után bizonyítják, hogy hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel még a szegényes költségvetést is lehet pótolni, legalább is részben, s egy olyan szentélyt berendezni a képzőművészetnek, amely a város múltjának megfelel. S talán még csak annyit, hogy szeretnék már egyszer hasonió cikket írni Léva, Rimaszombat, Losonc vagy más délvidéki városról is. BARSI IMRE ÉLIÁS BELA SZUDÁNI RIPORTSOROZATA 4. Megérett a változásra A szudániak barátkozó természete megkönnyíti, hogy közel kerüljön hozzájuk az ember. Elegendő egyetlen sablonos kérdés, hogy az utcán megállított szudáni elkísérjen úticélomig, és közben kellemesen elbeszélgessünk. így ismerkedtem meg néhány nap alatt politikusok, újságírók, szakszervezeti vezetők, halászok és cipőtisztító fiúk sajátos gondolataival. Emberekkel, akik természetesnek tartják, hogy véleményüket, gondjaikat és örömüket megosszák a hazájukba vetődött idegennel. Nem zavarja ókét ebben sem a bőröm színe, sem pedig politikai, vagy vallási felfogásom. Afrikai utazásaim során talán Szudán bizonyult az egyetlen olyan országnak, amelyben szinte órák alatt otthon éreztem magam, el tudtam vegyülni, emberközelségbe tudtam kerülni egy hatalmas ország ágasbogas problémáival. Az újságíró, Musztafa törékeny alkatú, örökké izgő-mozgó egyéniség. Amikor megmondom neki, hogy szakmabeliek vagyunk, még közlékenyebbé válik. Véleménye hazája belső helyzetéről pontosan körülhatárolt. Szavaiból inkább a tárgyilagosság, mint a szenvedély csendül ki. — A kormány, — mondja — nyilvánvalóan válságban van. S ebből a meglehetősen aggasztó helyzetből rossz irányban keresi a kiutat. A korábbi tapasztalatokból megtanulhatta volna, hogy erőszakkal nem lehet sokra menni Szudánban. Abboud tábornok okos embernek tartotta magát. Hatalmát mégis szuronyokra építette. Képzelheti megrökönyödését, amikor 1964-ben felvonultunk Khartúm utcáin és azt követeltük, adja át a hatalmat a nép képviselőinek. Húzta, halasztotta a döntést, de végül is mennie kellett. Kormányát a nép minden rétege utálta. Valami hasonló észlelhető most is. Ha ezt nyíltan kimondja az ember, rásütik, hogy kommunista. Ha csak ilyen egyszerű lenne kommunistává válniI Látta a május elsejei gyűlésünket? Nagy rendőrt erőket vezényeltek ki. Megmozdulástól tartottak. De a rendőrök tiszteletteljes távolságban helyezkedtek el a gyűlés színhelyétől. Kíváncsi vagyok rá, mit tesz majd a kormány, ha sor kerül a munkások és az alkalmazottak régóta esedékes általános sztrájkjára. Mert, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, arra mérget vehet Mahgoub és kormánya. Nem azért döntöttük meg a katonai diktatúrát, hogy egy hozzá minden tekintetben hasonló rendszernek adja át a hé*« át. A szakszervezet} vezető El Shaif, a Szudáni Szakszervezetek Szövetségének népszerű főtitkára tovább szövi a Musztafával elkezdett fonalat. Arról beszél, hogy rövidesen új tömegpárt alakul Szudánban. Mivel ugyanis a kormány minden különösebb ok nélkül betiltotta a kommunista pártot, a nép haladó rétegei politikai képviselet nélkül maradtak. Kizárták a parlamentből is a kommunista képviselők többségét. Az ország vezetése két közismerten jobboldali erő, az Umma Párt és a Nemzeti Unió Párt kezébe került. Ezek sokat ígértek, de keveset tettek. Elnyomják a munkásokat és nem javítanak a parasztok egyre romló helyzetén. Az értelmiséget, amely döntő szerepet játszott a katonai rezsim megdöntésében, semmibe veszik. A szudáni demokratikus ifjúsági és nőmozgalmat megtorló intézkedésekkel zaklatják. Ilyen helyzetben mindennél fontosabb, hogy a halaáó erők egy zászló alá tömörüljenek és létrehozzák saját politikai pártjukat. Az új párt programja kidolgozás alatt van. Annyit azonban máris elmondhatok róla, hogy két alapvető tétele: a demokrácia és a szocializmus. Valljuk, hogy a jelenlegi kormány kapitalista fejlődést szorgalmazó politikáját a szocializmussal kell helyettéslteni. S ebben kitűnő példa számunkra az az út, melyen az Egyesült Arab Köztársaság halad. Tudatában vagyunk a nehézségeknek, de saját erőnknek ls. Szudán megérett a változásra. Rövidesen elkövetkezik az az időszak, amikor a jobboldali erőknek, ha tetszik, ha nem, meg kell hátrálniok a nép többségének akarata elől. A politikus A politikus igyekszik elkendőzni a szudáni helyzet nyilvánvaló ellentmondásait. Bizonyos benne, hogy Mahgoub miniszterelnök fölébe kerekedik a politikáját bíráló áramlatoknak. Amikor szóvá teszem neki, hogy ez nem lesz egyszerű, mert a vezető Umma Párt is megosztott, legyint. — Sajnos, ez Igaz. De a mi kezünkben van a hadsereg és válság esetén számíthatunk az anszárok (az Umma Párt legelmaradottabb elemeiből toborzott terror szervezet) támogatására is. S ha minden kötél szakad, a kormány átadja a hatalmat a katonaságnak. Nem vitatkozom vele. Tudom, hogy ilyen eshetőségre a szudáni baloldal is számít. Azt is tudom azonban, hogy a hadsereg sem egységes. Az Umma Párt Nílusi halászok reggelije. (A szerző felvétele.) titokban megrendezett közvéleménykutatása szerint a főtisztek ötven százaléka a tiszteknek viszont csak valami harminc százaléka támogatja a kormányt. Ilyen körülmények között pedig lehetetlen az Abboud tábornokéhoz hasonló katonai diktatúrát teremteni. Alig talál Szudánban az ember olyan társadalmi réteget, amely elégedett lenne a helyzettel. Az ellentétek túlságosan nagyok ahhoz, hogy el tudják kerülni a robbanást. A utcai árus valóságos panaszáradatot zúdít rám. Nem megy az üzlet, mert az emberek szegények. Sok a munkanélküli. A Nílusparti sétány speciális társadalmi jelensége, a cipőtisztító fiú munka közben arról panaszkodik, hogy családjának ma megint nem lesz elég a keresete a különben olcsó mariszára (kölesfajtából kotyvasztott, alacsony tápértékű étel). Érdeklődésemre elmondja, hogy öttagú családja tulajdonképpen abból tengődik, amit ó keres. S nem keres sokat. Egyre kevesebb ember tisztíttat cipőt. Ogy látszik, nekik sincs pénzük, mondja keserűen, és újból nekilát immár tükörfényességű cipőm tisztogatásának. Járom a délutáni hőségben kihalt, alvó várost, Megcsodálom a hatalmas banképületeket és az arab üzletek sokat ígérő kirakatait. Nemcsak szegények, gazdagok is szép számmal vannak Khartúmban. S ahol ez a két elem jelen van, hiába hirdet békét és boldogságot, mennyei jólétet a város fölé tornyosuló minaret erkélyéről a magnetofonszalagról beszélő müezzin. A mecset környéke ugyanolyan kihalt, mint a fényes üzleteké. A szudániakat nem vigasztalja, hogy a rettentő teherként rájuk nehezedő földi nyomorúságért sörbettel ízesített és hurikkal felszerelt túlvilág vár rájuk. Ök most akarnak jobban, emberhez méltóbban élni. KÖVETKEZIK: 5. SZUDÁNI EMBEREK