Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-29 / 177. szám, szerda

V ALAMELYIK boromissza pogány is en fenséges kulisszát varázsolt a sá­ros kiir*! amelynek egé­re az ősi vár és a Zobor sziluett­jét rajzolja fel naponta a reggel és az olkoov Így az kán nem is csoda, hogy e panoráma az ősiik nagyszerű raj ját és az utókor meg-megtorpanását tükrözi hí­ven. Mert Nyitra egv olyan vá­ros benvomását kelti, amely nagy lendülettel indult el a nagy városok rangos sorába ve­zető lajtorján majd kifogyva a szuszból az út közepén eler­nyedt. S most, már nem tartozik ugyan a kisvárosok sorába, de nagy városnak sem nevezhe'ő. Ezt az új negyedek toronyépü­leteinek és a régi városrészek földszintes házainak fura egy­velege, csak úgy mint a zajos főutca nagy sürgés-forgása és az óváros, elmúlást idéző árnyé­kos csöndje is bizonyítja. A nyitraiak azonban tudják, hogy a fejlődés görbéjének nem sza­bad megtörnie, hogy a holnap vasbeton lépcsőin egy fokkal előbbre kell lépniük, és hogy az órák mutatói Nyitrán sem áll­tak meg, arról a Zobor-aljai öreg ház metamorfózisa is ta­núskodik Lehet, valaki palotának is mondhatná ezt a sárga házat, a régi vármegyeházát, amelyet a millenniumi ünnepségekre ké­szülő űri Magyarország épített. Gróf Forgácb volt az első nyit­rai főispán, aki e házban szé­kelt, később itt ténykedett csehszlovák zsupáni minőség­ben Janko Jesenský, a kiváló szlovák író, és a sort a Plébános Köztársaság rossz hírű hadügy­minisztere Š. Hasik zárta le, akit a történelem vihara cinko­saival együtt a megvetés szemét­dombjára sodort. A megyeháza azonban megmaradt, hogy sok viszontagság után a kultúra és a művelődés egyik nyitrai góc­pontja legyen. És e sárga épü­letben kapott helyet a Nyitrai Járási Galéria isi Egy régi, híres könyv, ame­lyet fiataljaink már alig ismer­nek, így kezdődik: „Kezdetben vala az ige .. .1" A Nyitrai Járá­si Galéria létrejöttével kapcso­latban viszont mi bátran mond­hatjuk: Kezdetben vala a nehéz­ségek végtelen sora...! A nyitrai képtár megalapítá­sát már akkor tervezték, amikor a város még büszke kerületi székhely volt. A KNB szervei képeket, szobrokat ís vásárol­tak, megfelelő helyiségeket, hozzá értő embert azonban hir­telenében nem találtuk, s a gyűjteményt, az akkor még nyit­akár egy vívócsörte és —. na­gyon barátságosan végződött. Dr. Stefan Valent igazgató sze­mélyében néhány percen belül már nem a volt államügyészt, hanem az ügyért lángoló szak­emberen túl, az okos és csupa­szív embert láttam. És beval­lom, tévedtem, amikor azt hit­tem, hogy egy volt államügyész nem lehet jó képtárigazgató. Le­het, de legalább is olyan ember­léria eredeti küldetését sem ha­nyagolta el. Még nem voltak ugyan meg­felelő helyiségeik, a Galéria mégis három sikeres kiállítást rendezett (K. Ondreička, J. Vodrážka, „Nyitra képekben"), kölcsönkért helyiségekben. Az új otthonban, a vár alatti sárga házban, amelynek kilenc kiállítási terméből kettőt mind­máig a Munkásmozgalmi Mú­A Zobor-aljai öreg házban rai kerülethez tartozó Bajmóc várában raktározták el. Aztán megszűnt a nyitrai ke­rület, de egy párthatározat szel­lemében megszületett a Nyitrai Járási Galéria. Ezúttal akadt he­lyiség ís — ha nem éppen a legmegfelelőbb — s találtak igazgatót is! Dr. Stefan Valent­nek hozzáértése, tehetsége, szor­galma és tehetsége mellett pe­dig szerencséje is volt, s kép­tárát a régi szemináriumból az egykori vármegye házára, a JNB volt épületébe költöztet­hette át. Amikor a minap a képzőmű­vészet sárgára mázolt nyitrai szentélyébe bekopogtam, több meglepetésben volt részem. A legnagyobb meglepetést azon­ban kétségtelenül az a felfede­zés jelentette, hogy a képlár igazgatója egy volt kerületi ügyész. A képzőművészet törté­netében akadt ugyan gazdag bankhivatalnok, aki ott hagyott csapot-papot és akiből világhírű festő lett lGauguin), voltak fia­tal jogászok, akik a modern festőművészet büszkeségeivé váltak, ám egy ex-államügyészt mint képtárigazgatót nem tud­tam elképzelni. S — őszintén szólva — az volt az oka, hogy meglehetősen elfogultan léptem be az igazgató, egyszerűen, de ízléssel berendezett szobájába. Egy kétméteres, hórihorgas férfi fogadott udvariasan, s egy szőke, harcias szép asszony, az igazgató és a jobbkeze ... A beszélgetés úgy kezdődött nek kell lennie, mint amilyen Dr. Valent, az óvárosi szegény szabósegéd fia, az egykori lab­daszedő gyerek, majd Szlovensz­kó egyik legjobb teniszezője, a kiváló jégkorongozó, a szegény, nélkülöző jogász, aki csak ön­erejére támaszkodhatott, a jo­gász, aki rajzolt, festett, bújta a kiállításokat, és otthon volt a nyitrai művészek műtermeiben, a Massányi Ödönében és a Bárt­fay Gyuláéban ... Inkább kép­zőművészetet tanult volna, mint jogot, de a szülők és a tekinté­lyes tanácsadók lebeszélték. — A művészek mind éhenkórászok, az ügyvédek pedig rendszerint jómódú emberek, mondogatták. A fiatal egyetemista visszagon­dolt szűkös gyerekkorára — és a gyerekkori emlékek döntöttek. Ám továbbra is a képzőművészet bolondja maradt, államügyész korában isi Képeket, szobrokat gyűjtött, kiállításokat rende­zett ... Aztán eljött az a nap ... Fel­kérték: vállalja el a Nyitrai Já­rási Galéria vezetését. És Dr. Valent igent mondott. Vállalta a képtár létrehozásával járó sziszifuszi munkát. Képek után kutatott, válogatott, értékelt és vásárolt, mégpedig jól, szakér­telemmel vásárolt. Helyiségek után járt fáradhatatlanul, kilin­cselt a hivatalokban, s ha kel­lett áldozatos munkatársával Józska Lacovával, kölcsönkért kárén sajátkezűleg költöztette a beszerzett képeket, rámákat, panelokat... S közben a Ga­zeum anyaga foglal le, indulás­ként a Nyitrán született, vagy az átmenetileg ott alkotó művé­szek munkáit állították ki. S ezen a tárlaton Bártfay Gyula, Massányi Ödön, Max Schurmann ismert neve mellett, olyan is­meretlen vagy kevésbé ismert képzőművészek is szerepeltek mint G. Schüle, J. Zeleňák, L. Slámka vagy pedig Pongrácz Károly, a feledésbe merült ma­gyar tájfestő, akinek kvalitásai­ra a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatója is felfigyelt. Majd a pozsonyi „Élet" („Život") alko­tó csoport mutatkozott be a galéria tárlattermeiben, ahol pillanatnyilag az UNESCO tu­lajdonát képező az „A betű mű­vészete" című kiállításban gyö­nyörködhet a látogató. A Nyitrai Járási Galéria ebben az évben Martin Benka művész és Ján Koniarek, a szlovák rea­lizmus két nagy mesterének festményei és plasztikái mellett, a nyitrai Bártfay Gyula és a szintén ott lakó L. Slámka mű­veinek tárlatát tervezi, valamint egy szcénografiai kiállításnak a megrendezését. A hatvanhetes esztendő pedig még gazdagabb lesz. L. Guderna, G. Mallý, T. Bártfay, Ján Kupecký, V. Hlož­ník, A. Brunovský és még sok mások nevét olvashatom Dr. Va­lent igazgató műsortárában ... A névsor illusztris, ám szá­momra úgy tűnik, mintha a program kissé konzervatív len­ne, s ezt az igazgatónak azon­nal meg is mondom. És Dr. Va­lent sem tagadja. — Hogy úgy mondjam, már alapító okmányunkban adva vart ténykedésünk jellege. A nyitrai és Nyitra-környéki művészek alkotását vagyunk hivatottak felkutatni, összegyűjteni, s a nagy közönségnek bemutatni. Ezen túl pedig a szlovák realiz­mus mestereit. Ezt részből kény­szerből is tesszük, mivel így akarjuk nevelni a város és kör­nyéke népét, amely a múltban nemigen részesült esztétikai nevelésben. És ha a közeljövő­ben tájgalériaként fogunk mű­ködni, ténykedésünket a tapol­csányi, újvárosi és a lévai járásra igyekszünk majd kiter­jeszteni. De főleg a komáromi járásra, ahol fel akarjuk kutat­ni és megmenteni Harmos Ká­roly, valamint Boruth Andor mű­vészi hagyatékát, hogy életmű­vüket a nagyközönséggel meg­ismertethessük. S csak ezek után gondolhatunk úgynevezett modern, nonfiguratív, illetve absztrakt művek tárlatainak megrendezésére. Dr. Valent igazgató érvelése okos volt és elfogadható, a bel­sőmben sátrat vert ellenkezés ördöge azonban mégis vitatko­zásra késztetett. Véleményem szerint ugyanis Nyitrán, ahol főiskolák vannak és rengeteg a diák, bátrabban lehetne kezde­ményezni! E Z AZONBAN csupán szél­jegyzet, egy új képtár kiváló működésének margójára, amely sem­mivel sem csökkentheti dr. Va­lent és lelkes munkatársa J. Lacová érdemeit. Mert a képtár igazgatója és szőke hajú jobbke­ze, a Zobor-aljai régi, sárga ház­ban nap nap után bizonyítják, hogy hozzáértéssel, szorgalom­mal és lelkesedéssel még a sze­gényes költségvetést is lehet pótolni, legalább is részben, s egy olyan szentélyt berendez­ni a képzőművészetnek, amely a város múltjának megfelel. S talán még csak annyit, hogy szeretnék már egyszer hasonió cikket írni Léva, Rimaszombat, Losonc vagy más délvidéki vá­rosról is. BARSI IMRE ÉLIÁS BELA SZUDÁNI RIPORTSOROZATA 4. Megérett a változásra A szudániak barátkozó termé­szete megkönnyíti, hogy közel kerüljön hozzájuk az ember. Elegendő egyetlen sablonos kér­dés, hogy az utcán megállított szudáni elkísérjen úticélomig, és közben kellemesen elbeszél­gessünk. így ismerkedtem meg néhány nap alatt politikusok, újságírók, szakszervezeti veze­tők, halászok és cipőtisztító fiúk sajátos gondolataival. Em­berekkel, akik természetesnek tartják, hogy véleményüket, gondjaikat és örömüket meg­osszák a hazájukba vetődött ide­gennel. Nem zavarja ókét ebben sem a bőröm színe, sem pedig politikai, vagy vallási felfogá­som. Afrikai utazásaim során ta­lán Szudán bizonyult az egyet­len olyan országnak, amelyben szinte órák alatt otthon érez­tem magam, el tudtam vegyül­ni, emberközelségbe tudtam ke­rülni egy hatalmas ország ágas­bogas problémáival. Az újságíró, Musztafa töré­keny alkatú, örökké izgő-mozgó egyéniség. Amikor megmondom neki, hogy szakmabeliek va­gyunk, még közlékenyebbé vá­lik. Véleménye hazája belső helyzetéről pontosan körülhatá­rolt. Szavaiból inkább a tárgyi­lagosság, mint a szenvedély csendül ki. — A kormány, — mondja — nyilvánvalóan válságban van. S ebből a meglehetősen aggasztó helyzetből rossz irányban keresi a kiutat. A korábbi tapasztala­tokból megtanulhatta volna, hogy erőszakkal nem lehet sok­ra menni Szudánban. Abboud tá­bornok okos embernek tartotta magát. Hatalmát mégis szuro­nyokra építette. Képzelheti meg­rökönyödését, amikor 1964-ben felvonultunk Khartúm utcáin és azt követeltük, adja át a hatal­mat a nép képviselőinek. Húzta, halasztotta a döntést, de végül is mennie kellett. Kormányát a nép minden rétege utálta. Vala­mi hasonló észlelhető most is. Ha ezt nyíltan kimondja az em­ber, rásütik, hogy kommunista. Ha csak ilyen egyszerű lenne kommunistává válniI Látta a má­jus elsejei gyűlésünket? Nagy rendőrt erőket vezényeltek ki. Megmozdulástól tartottak. De a rendőrök tiszteletteljes távol­ságban helyezkedtek el a gyűlés színhelyétől. Kíváncsi vagyok rá, mit tesz majd a kormány, ha sor kerül a munkások és az al­kalmazottak régóta esedékes ál­talános sztrájkjára. Mert, hogy a dolgok nem mehetnek így to­vább, arra mérget vehet Mah­goub és kormánya. Nem azért döntöttük meg a katonai dikta­túrát, hogy egy hozzá minden tekintetben hasonló rendszernek adja át a hé*« át. A szakszervezet} vezető El Shaif, a Szudáni Szakszer­vezetek Szövetségének népszerű főtitkára tovább szövi a Musz­tafával elkezdett fonalat. Arról beszél, hogy rövidesen új tömeg­párt alakul Szudánban. Mivel ugyanis a kormány minden kü­lönösebb ok nélkül betiltotta a kommunista pártot, a nép hala­dó rétegei politikai képviselet nélkül maradtak. Kizárták a parlamentből is a kommunista képviselők többségét. Az ország vezetése két közismerten jobb­oldali erő, az Umma Párt és a Nemzeti Unió Párt kezébe ke­rült. Ezek sokat ígértek, de ke­veset tettek. Elnyomják a mun­kásokat és nem javítanak a pa­rasztok egyre romló helyzetén. Az értelmiséget, amely döntő szerepet játszott a katonai re­zsim megdöntésében, semmibe veszik. A szudáni demokratikus ifjúsági és nőmozgalmat megtor­ló intézkedésekkel zaklatják. Ilyen helyzetben mindennél fontosabb, hogy a halaáó erők egy zászló alá tömörüljenek és létrehozzák saját politikai párt­jukat. Az új párt programja ki­dolgozás alatt van. Annyit azon­ban máris elmondhatok róla, hogy két alapvető tétele: a de­mokrácia és a szocializmus. Valljuk, hogy a jelenlegi kor­mány kapitalista fejlődést szor­galmazó politikáját a szocializ­mussal kell helyettéslteni. S eb­ben kitűnő példa számunkra az az út, melyen az Egyesült Arab Köztársaság halad. Tudatában vagyunk a nehézségeknek, de saját erőnknek ls. Szudán meg­érett a változásra. Rövidesen el­következik az az időszak, ami­kor a jobboldali erőknek, ha tetszik, ha nem, meg kell hát­rálniok a nép többségének aka­rata elől. A politikus A politikus igyekszik elken­dőzni a szudáni helyzet nyilván­való ellentmondásait. Bizonyos benne, hogy Mahgoub miniszter­elnök fölébe kerekedik a politi­káját bíráló áramlatoknak. Ami­kor szóvá teszem neki, hogy ez nem lesz egyszerű, mert a veze­tő Umma Párt is megosztott, le­gyint. — Sajnos, ez Igaz. De a mi kezünkben van a hadsereg és válság esetén számíthatunk az anszárok (az Umma Párt leg­elmaradottabb elemeiből tobor­zott terror szervezet) támogatá­sára is. S ha minden kötél sza­kad, a kormány átadja a hatal­mat a katonaságnak. Nem vitatkozom vele. Tudom, hogy ilyen eshetőségre a szudá­ni baloldal is számít. Azt is tu­dom azonban, hogy a hadsereg sem egységes. Az Umma Párt Nílusi halászok reggelije. (A szerző felvétele.) titokban megrendezett közvéle­ménykutatása szerint a főtisz­tek ötven százaléka a tiszteknek viszont csak valami harminc százaléka támogatja a kormányt. Ilyen körülmények között pedig lehetetlen az Abboud tábornoké­hoz hasonló katonai diktatúrát teremteni. Alig talál Szudánban az em­ber olyan társadalmi réteget, amely elégedett lenne a hely­zettel. Az ellentétek túlságosan nagyok ahhoz, hogy el tudják kerülni a robbanást. A utcai árus valóságos panaszáradatot zúdít rám. Nem megy az üzlet, mert az emberek szegények. Sok a munkanélküli. A Nílus­parti sétány speciális társadal­mi jelensége, a cipőtisztító fiú munka közben arról panaszko­dik, hogy családjának ma me­gint nem lesz elég a keresete a különben olcsó mariszára (kö­lesfajtából kotyvasztott, ala­csony tápértékű étel). Érdeklő­désemre elmondja, hogy öttagú családja tulajdonképpen abból tengődik, amit ó keres. S nem keres sokat. Egyre kevesebb em­ber tisztíttat cipőt. Ogy látszik, nekik sincs pénzük, mondja ke­serűen, és újból nekilát immár tükörfényességű cipőm tisztoga­tásának. Járom a délutáni hőségben ki­halt, alvó várost, Megcsodálom a hatalmas banképületeket és az arab üzletek sokat ígérő kira­katait. Nemcsak szegények, gaz­dagok is szép számmal vannak Khartúmban. S ahol ez a két elem jelen van, hiába hirdet bé­két és boldogságot, mennyei jó­létet a város fölé tornyosuló minaret erkélyéről a magneto­fonszalagról beszélő müezzin. A mecset környéke ugyanolyan ki­halt, mint a fényes üzleteké. A szudániakat nem vigasztalja, hogy a rettentő teherként rájuk nehezedő földi nyomorúságért sörbettel ízesített és hurikkal felszerelt túlvilág vár rájuk. Ök most akarnak jobban, em­berhez méltóbban élni. KÖVETKEZIK: 5. SZUDÁNI EMBEREK

Next

/
Oldalképek
Tartalom