Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-22 / 170. szám, szerda

A reklám is szükséges Bardejovban, a „ŠPORTVÝROBA" kisipari szövetkezetben évente 50 000 pár labdarúgócipőt, nagy mennyiségű játéklabdát, valamint egyéb, bőrből készített sportárucikket gyártanak. A szövetkezet készítményei iránt jelentős a kereslet, s évről évre tovább növekszik. Erről beszélgetett munkatársunk JÁN RUBICKÝ elvtárssal, a „ŠPORTVÝROBA" igazgatójával. 0 Milyen újdonságokat gyártanak? — A labdarúgócipőkön, labdákon és sporttáskákon kívül bevezettük a hegymászócipők és turistalábbelik szakszerű előállítását. Kevesen tudják, hogy szövetkezetünk egyik részlege üvegcsiszolással és üvegfúvással is foglalkozik. Szeretnénk feléleszteni az egykori híres bártfai és Istebná Huta-i üvegfúvók hagyományát. 0 Milyen készítmények iránt nyilvánul meg a legnagyobb kereslet? — Határozottan a labdarúgócipők iránt! Két év leforgása alatt 10 000 párral növeltük a legyártott mennyiséget, és ez sem elegendő. Az adott körülmények közt nem tudunk minden megrendelést vállalni. A közeljövőben azonban sor kerül üzemünk bővítésére. 0 Versenyképesek a szövetkezet árucikkei a külföldi gyártmányokkal? — Feltétlenül, sőt némely tekintetben felülmúlják őket. Íme egy példa: évekkel ezelőtt 920 grammot nyomtak labdarúgócipőink, ma 630 grammra csökkentettük súlyukat. Ez már vetekszik egy pár „Adidas" cipővel. Sokat javítottunk cipőink impregnálásán is. A külföldi, különösen a nyugatnémet és a svéd cégek gyártmányainak egyetlen nagy előnye velünk szemben a kiváló reklámozás. E tekintetben messze mögöttük kullogunk. 0 Nincs kilátás javulásra? — Reméljük, hogy újabb tárgyalásaink külkereskedelmi cégeinkkel, különösen a Centrotex-szel eredményesek lesznek, s árucikkeink rövidesen megjelennek a külföldi piacon is. (ta) 1 íl 0 fi őszén, amikor LenI H • 1 H gyelországot meg• w w w szállták, a világ tekintete nyugat felé szegeződött. Az események egymást követték. A holland és belga hadsereg kapitulált, s nem sokkal később a francia is. Az angolok a tengeren túlra menekültek. A csehszlovák légió tagjait mindez meglepte. Nyílt maradt előttük a kérdés: hogyan akarnak szövetségeseik visszakerülni a kontinensre? Hogyan fognak majd harcolni nyugaton a németek ellen? Egyetlen reménységük a Szovjetunió maradt. Néhány hete — május elsején — Szuzdalban látták a Vörös Hadsereg díszfelvonulását. A gyalogosok nyílegyenes sorokban menteltek, dübörögtek a tankok lánctalpai és a nehéz ágyúk kerekei.. A díszmenet óta hetek teltek el. Gyönyörű júniusi nap volt. Szuzdal lakói nyaralni utaztak, az utcák üresek voltak, csak itt-ott lehetett látni egy-egy járókelőt. A kihalt város hirtelen megélénkült. Az emberek körülvették a hangosbeszélőt, s izgatottan tárgyaltak. A hír úgy hatott, mint tiszta égből a villámcsapás: a német hadsereg megtámadta a Szovjetuniót. Kijevet és Lvovot bombázták. Nem kímélik a lakónegyedeket, felgyújtották a gyermekszanatóriumot. Az asszonyok sírtak, jajveszékeltek.. A Szovjetunió megtámadása nagy visszhangot keltett az egész világon. A Nyugat békeszerető emberei is lépten-nyomon rokonszenvüket nyilvánították a Vörös Hadsereggel. A londoni .külvárosok munkásai falragaszokon hirdették: „Támogassuk a szovjeteket — semmisítsük meg Hitlert!" Londonban és Kanadában a szovjet nagykövetség előtt a férfiak hosszú sora kígyózott. Önként jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. A külföldön élő csehszlovák katonákban új remény éledt: most végre fegyvert kapnak, harcolhatnak Hitler ellen. Őszintén köszöntötték a keleti fronton hű szövetségeseiket! Tudták, hogy Németország sorsa megpecsételődött. 24 órával később, miután a keleti fronton eldördült az első ágyúlövés, az Angliában állomásozó csehszlovák katonák napilapja, „A mi lapunk" ezeket írja: „A rádióban Göbbels beszédéből tudtuk meg, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót. Alakulatainkban ez a hír nagy felháborodást keltett. Valamennyien tudatosítottuk, hogy ez a német támadás megváltoztatja a háborús helyzetet. Mindnyájan feltétel nélkül és lelkesedéssel a Szovjetunió oldalán állunk. A szovjet nép harca a mi ügyünk is.. ." A

ttól a bizonyos sorsdöntő júniusi vasárnaptól 25 év telt el. A Volgától a Donig, az Odera és a Dnyeper mentén, Normandia partjain, a Rajna-völgyben milliószámra találunk német katonasírokat. A horogkereszt „hőseinek" fejfái a nácizmus A SORSDÖNTŐ NAP végét jelentik. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a világon élnek még emberek, akik nein tudnak belenyugodni a tényállásba. Münchenben jelenik meg a „Deutsche Nationalzeitung und Soldatenzeitung" című folyóirat. Fejlecében ott díszeleg a horogkereszt. Külalakjával sem igen különbözik a hitleri frontlapoktól. Nézzük csak az újság utolsó oldalán a „könyvajánlatunk" rovatot. „A Német Nemzeti Szocialista Párt története, Hitler útja 1924-ig." Szerző: Werner Maser, 496 oldal, 16 kép, ára 24 nyugatnémet márka. „Forró motorok, hideg lábak —a »Das Reich« SS páncélalakulatának felderítője emlékezik Belgrád és Oroszország lerohanására". Szerző: Helmuth Günther, ára 10 nyugatnémet márka. „Orvosi műszertáskával és géppisztollyal, Partizánok a Kárpátokban, Ellentámadás az előrenyomuló szovjet hadsereg ellen Magyarország területén.' A könyv szerzője a „Horst Wessel" felderítő egység volt orvosa. A Wehrmacht, az SS és az SA dicső tetteit magasztaló könyvek címeivel gyakran találkozhatunk a „Deutsche Nationalzeitung" utolsó oldalán. A „Der Landser" című brosúra a nyugat-németországi Rastattban jelent meg. A hitleri hadsereg hadi tudósítóinak riportjait, visszaemlékezéseit, a fronton lejátszódó eseményeket tartalmazza. A 33. oldalon pl. ezeket olvashatjuk: „... Obergefreiter Schäfer teljes erejével ráveti magát a megtermett orosz Ivánra. Szuronya mélyen az orosz mellébe fúródik. A sebesült javeszékelése elvegyül a fegyverropogással és az ágyúdörgéssel... Odébb három orosz előreszegezett szuronynyal támad Schäfer barátjára, Holzmüllerre. Az géppisztolya tusával leüti az egyiket, a másikat Schäfer vágja fejbe, a harmadik orosz is holtan esik össze." I

lyen és hasonló történetet a „Der Landser" bőven tartalmaz. Hitler katonái mindig győztek, az ellenség megfutamodott, az orosz katonák megsebesültek, meghaltak, vagy a legjobb esetben megfutamodtak. A felsorolt könyvek fantasztikus elbeszéléseiben egy német „hős" 10 bolsevikot képes eltenni láb alól, szembe mer szállni 100 yankee-vel. Nyugat-Németországban évente hihetetlen nagy példányszámban jelennek meg az ilyen és az ezekhez hasonló „érdekes és izgalmas" könyvek: példányszámuk évente több mint 20 millió. Emellett számtalan háborús film is kerül Nyugat-Németország filmszínházaiba. Legtöbbjük a volt hitlerista generálisokat és magas rangú tiszteket (ma többnyire a Bundeswehr alkalmazottjait) háborús bűntetteiktől megtisztítva tüntetik fel. A keleti fronton dúló háború ezekben a filmekben úgy szerepel, mint egy nagy kaland, kellemes játék, mint a férfiak sportja. Egy szó sem esik arról, mi volt a hitleri fasizmus, mélyen hallgatnak a második világháború okairól, a Szovjetunió megtámadásáról. A „Deutsche Nationalzeitung und Soldatenzeitung" Guderian, Speidel, Jold, Keitel generálisokról és több háborús bűnösről ezeket írja: „Bátor vezérek ők, élő példák, lángelméjű katonai tehetségek. Vezetésük alatt lett híres a német hadsereg a második világháborúban Leningrádtól Athénig, Normandiától Sztálingrádig. Ha nem jön közbe a zsidó árulás ..." N

yugat-Németországban a fiatalság egyetlen könyvből, filmből vagy újságból sem tudja meg az igazságot a hitleri Wehrmachtról. Egyetlen szó sem esik arról, hogy a Wehrmacht három év alatt — a sorsdöntő júniusi vasárnaptól számítva 1944 júniusáig — amikor a nyugati szövetségesek Normandiában partra szálltak — a keleti fronton 7 800 000 katonát, több mint 70 ezer tankot, 60 ezer repülőgépet és 100 ezer ágyút veszített! Veszélyes politika ez... A keletre vezető esetleges új „keresztes hadjárat" azonban még siralmasabban végződne, mint az előző. A támadónak nem kellene a Volgáig menetelnie, hogy önön sírjára talál jon. A végzet saját hazájában érné utói... MICHAL ŠTEMR A Touiimi Gép- és Traktorállomás jonišovi üzeméből már három éve szállítanak kiváló minőségű Vitahuni védjegyű komposztul a különböző mezőgazdasági üzemekbe. (CTK — J. Bárta íelvétele) A

Kertész utcai munkásszálló ebédlőjében még vacsoráznak, amikor odaérünk. Az ebédlővel szemben, a társalgóban félhomály van, de a tévé nincs bekapcsolva; néhány fiatal pár ü! a székekén. Mészáros Lacit két lányismerősével az előcsarnokban hagyom s a portán érdeklődöm, megnézhetném-e a szobákat. A lakók önkormányzatának az elnöke, František Potisk épp a portásfülkében tartózkodik; felajánlja: ő majd kalauzol. Az ötven körüli férfi közben elmond egyet-mást az internátusról, a lakók életéről, önkéntelenül jutott az eszembe ez a szó: internátus. Ez a munkásszálló ugyanis inkább hasonlít a korszerű főiskolai diákotthonhoz, vagy akár egy lakályos szállodához, mint a Miletlí utcai munkások emeletes ágyú szobáihoz. A nők lakosztálya valóságos családi otthon. A szállónak hét emelete van, minden folyosón háromágyas és egyágyas szobák. Az ágyak pamlagszerűen vannak bevetve s letakarva, nem bántja a szemet a tömegszállások ágyneműjének egyhangú fehérsége. A nők dísznövényekkel, vázákkal, szobrokkal, terítőkkel tarkítják ezt a képet. A férfiak környezete ridegebb bár a berendezés mindenütt egyforma. Látszik, hogy a férfiak csupán alvásra használják a szobát. A szállóban 475 ember lakik, férfiak és nők vegyesen. Bratislavában vagy öt munkásotthona van a Magasépítő Vállalatnak, de nők másutt nem laknak, csak itt. Látogatók es-. te tízig tartózkodhatnak az épületben, de csak a földszinti helyiségekbe, a társalgóba vagy az ebédlőbe szabad óket bevezetni. Kérdem a kísérőmet: fegyelmezettek-e a lakók? Nem mindig, mondja, fizetés után gyakran megesik, hogy ricsajoznak ... Amikor ismét a földszinti előcsarnokban találjuk magunkat, az ebédlő üvegajtaján túl a „Pillantás a hídról" című Miller-darabot vetítik. Laci is benn van már a lányokkal, pedig szerettem volna velük is beszélgetni. Majd holnap ... Másnap péntek. Amikor délután ismét beállítok a szállóba, a lakók jó része már hazautazott. A bejáratnál tegnapi ismerős mosolyog felém, jártunk a szobájában. Barna képű, huszonnyolc év körüli leány, a neve után ítélve magyar, de azt mondja, nem tud magyarul. Ő ls tagja az önkormányzatnak, s vállalkozik rá, hogy felvezet. Anna Patkáňovának hívják, a Bártfa vidéki Beöadikovce községből származik. Hét éve dolgozik Itt, most darukezelő. az egyik építkezésen. Nem jött hazulról egyenesen ide, előbb Ostraván dolgozott, ahol a bátyja. Itt meg vannak vele elégedve, külön szobát kapott az alig öt éve épült munkásszállóban, de mert tavalyelőtt a huga is feljött, hármas szobába kérte magát, hogy együtt lehessenek. A fizetésével meg van elégedve, a munkájával szintén. Helena, a huga is itt van a szobában, ő, persze, kevesebbet keres, mint a nénje, de a távolságit mind a ketten kapják. Nem járnak haza, csak ritkán ... Ojabb ismerős arc jelenik meg az ajtó nyílásában: amikor tegnap a garzonja felé igyekeztünk, mentegetőzött, hogy rendetlenség van nála. S hogy mégis beléptünk, az udvarlóját láttuk vacsora közben. — Azért jöttem, hogy megmondjam, ez így nincs rendjén! Igen, szép a szálló, kellemes benne lakni, de úgy bánnak velünk, akár a gyerekekkel — ömlik a szó Alžbeta Vavrovából. — Huszonöt éves vagyok, te mennyi vagy, Anna? S kérem, a vőlegényemet a rendszabályzat értelmében csak a társalgóban lenne szabad fogadnom. Egy sofőrrel járok együtt (hisz látta tegnap, amikor benyitottak), tudom, Potisk megint behívat az önkormányzat elé; ugye, Anna, tegnap rögtön idefutottam, mert sejtettem, ebből baj lesz. Már többször megtiltották, hogy itthon vacsorázzunk a vőlegé-. nyemmel, mintha az embernek csak arra lenne pénze, hogy elköltse a Tvarožeknél. Házastársak is élnek itt, egy fedél alatt s a szobájukban ők se látogathatják egymást. Ha együtt akarják tölteni az estét, beülhetnek valami kávéházba, vagy megehetnek egy éttermi közös vacsorát. De az embernek nincs kedve mindig kint kószálni! Én nem tudom, mennyire becsülik ezek a munkást, mit gondolnak róla. Azt hiszik, valakinek van gusztusa a férjével lefeküdni a másik két lakótárs szeme előtt? S az a garzon is, csak egy ajtó választ el a többiektől, akárki benézhet, benyithat, hallgatózhat. Laktam én már másutt, az „Ifjú gárdá"-ban is, főiskolások között, s mindenütt szabad volt a szobákon este tízi(g a látogatás ... Aztán megtudom, hogy Alžbeta nem főiskolás volt az „Ifjú gárdá"-ban, hanem a szakácsnőt helyettesítette ... — Ha énnekem úgy sikerült volna, ahogy terveztem! — mondja az életét Alžbeta. — Koltai vagyok, s az egyik nagynéném gyermekorvos Komáromban. A férje is orvos. Gyakran eljöttek hozzánk, s olyant kor mindig azt mondtam, nénikém, egyszer majd én is az leszek, ami te. Amikor kijártam a nyolcévest, egészségügyire jelentkeztem. Ott is voltam pár hétig, de hazaküldtek. Akkor térdenállva kértem az apám, írja alá a szövetkezeti belépési nyilatkozatot, de ő nem irta alá. Nyolcan vagyunk testvérek, élni kellett, feljöttem Bratislavába s letettem a szakácsnői vizsgát. Tizenöt éves fejjel beálltam főzni a vegyipari internátusba. A tanárok azt mondták, kár értem, és én elvégeztem az esti iskolát. Érettségi után laboratóriumba kerültem havi kilencszázért. Akkor megüresedett itt egy raktámoki állás. Többet ígértek, eljöttem ide. Nem, nem bántam meg. Ma hétszázezer korona értékű áru van a kezem alatt, s a kétszeresét keresem annak, mint azelőtt. A lakásom jó, kissé kicsi, de egyedül lakom. A kosztot nem dicsérem. Igen, itt jól főznek, azoknak, akik a szomszédos igazgatóságról járnak ide. De az építkezésekről ki járhat ilyen messze? Talán néhány sofőr. Odakint is van konyha, de az már nem az. S a vacsora. Anna Patkáňová húgával a szakácskönyvet tanulmányozza. [Németh János felvétele^ Munkásszállóban élnek «•>