Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-18 / 166. szám, szombat

Zöldet mutat a szemafor „A művészet semmivel sem helyettesíthető .. Önmagában azonban nincsen értelme...!" (A CSKP XIII. kongresszusának a szocialista kultúráról szóló határozatából) N

e lem kétséges, hogy fel' szabadulásunk óta nem Jelent meg ily nagy fontosságú pártdokumentum a kultúráról, mint a CSKP nemrégiben lezajlott XIII. kongresszusának a szocialista kultúra továbbfejlesztésének sürgető kérdéseiről gzóló határozata. Ez a határozat a többi új, szintén életfontosságú irányelv mellett nemcsak ezért jelentős, mivel a haladás, kultúránk és művészetünk további fejlődésének érdekében fogalmazta meg igaz marxista—leninista szellemben a már évek óta folyó viták lehetséges következtetéseit, hanem ugyanakkor visszaadta a kultúra, de főleg a művészetek és az esztétika számára nélkülözhetetlen harcos segítőtárs, a marxista filozófia színességét és dinamikáját is. Mert abban a pillanatban, amikor a gazdasági és egyéb más határozatok mellett ez az okmány megszületett — amelyet bátran nevezhetünk a szocialista művészet Magna Chartájának — nyilvánvalóvá vált, hogy végleg háttérbe szorult a mindent leegyszerűsítő és vulgarizáló dogmatizmus, amely a következetes lenini megújhodási folyamatnak útját állta, s ezzel lelassult a személyi kultusz következtében létrejött deformációk orvoslása. A mostani határozat azt bizonyítja, hogy az elsődleges ökonómiai problémák megoldása mellett lehetséges, sőt szükséges a többi, így a kulturális kérdések tisztázása is, mivel visszahatásában a kulturális felépítmény jelentékeny módon befolyásolja a gazdasági alap érvelését. E

z a párthatározat, amely teljességében elhatárolja magát a dogmatizmustól és a szocialista kultúra, a szocialista művészet fejlődéseinek távlatait tárja fel az alkotó művészek előtt. A marxista-leninista párt mély bölcsességével ad elégtételt hazánk két háború közti avantgardista művészeinek, akiket az ötvenes-években néhány szemellenzős „kul* túrpolitikusunk" a szocializmus kártevőinek nyilvánított. Jóllehet elsősorban éppen ők (V. Nezval, F. Halas, VI. Vanőura, E. F. Burian, K. Teige, E. Fílla és társaik) jelentették azt a haladó hagyományt, amelyből a győzelmes munkásosztály szocializmust építő társadalmának alkotó művészete meríthetett, s tanulságait leszűrve, a szocializmushoz pozitívan viszonyulva adekvát módon fejezhette ki nyugtalan korunk forrongó atmoszféráját. A CSKP XIII. kongresszusának ez a nagy jelentőségű határozata megbízható iránytűként mutatja urbi et ocbi, a jövőbe vezető heiyes utat mind a művészeknek, mind pedig azoknak, aktk kulturális politikánkat mindennemű szinten irányítják, s lehetővé teszi a nagy szintézist, amelyet talán Ernst Fischer szavaival jellemezhetnénk a legjobban:" Múlt korok mély álmán a jövő tükrözze az arcát...!" Őszinte örömöt okoz, amikor a határozatból bölcs és megértő emberi hang csendül ki, olyan hang, amilyenre már réges-régen vártunk. A határozat ugyanis többek közt elismeri, hogy a művészetnek mindig aktív, felfedező jellege volt, s lesz is, hogy a művész alkotómunkája az újnak állandó keresését követeli meg, hogy a művész ne pihenjen önelégülten eddigi sikereinek babérjain, hogy küzdjön minden konvencíálís ellen, és mindegyre újszerűbben közelítse meg a valóságot. Ám rögtön kimondja azt is, hogy „a kultúra és a művészetek fejlődése okvetlenül feltételezi az alkotó művész útkeresését, amely gyakran igen bonyolult s nem mentes az ellentmondásoktól sem ..." Hogy erre a folyamatra a párt és a szocialista állam kultúrpolitikai irányítóinak hatnia kell, az csak természetes. Ám nem olyan türelmetlen, adminisztráló intézkedésekkel, mint ahogyan azt a múltban egyesek gyakorolták. A

párthatározat tételei valóban lenini elvek, melyek csak megszilárdíthatják a párt vezető és irányító szerepét. Alátámasztásukra az okmány szerkesztői magát Lenint idézik, s ezt az idézetet — úgy vélem — hasznos lenne mindannyiunknak emlékezetben tartani: „Nem vitás, mondja Lenin, az irodalmi (és a művészi, a oikkíró megjegyzése) munka tűri a legkevésbé, hogy gépiesen uniformizálják, nivellálják, hogy a többség uralkodjon a kisebbségen... itt feltétlenül nagyobb teret kell engedni a gondolatnak és a fantáziának, a formának és a tartalomnak!" A nagy jelentőségű okmány azonban gondol a művész — szövetségeinken dúló harcokra, torzsalkodásokra, sokszor tűrhetetlen helyzetekre, amikor is látszat — radikális, törtető klikkek egy visszájára fordított dogmatizmus diktatúráját alkalmazzák a velük szemben más irányzatot, nézetet hirdető és valló kartársaikkal szemben. Ezért is mondja kl, hogy a művészszövetség munkájában nem engedhető meg „egyetlen klikk vagy egyetlen esztétikai irányzat parancsuralma". • 1935-ben Romáin Rolland (balról) a nagy francia író és békeharcos meglátogatta a szocialista realista próza halhatatlan szovjet mesterét (a képünkön jobbra látható). Mii az író neve? • Az 1905. évi forradalmat egy ismert verssel köszöntötte. A vers címe? • Az író melyik világhírű és közismert regényének főalakja Pavel Vlaszov? Ám nem kevésbé örvendetes, hogy véglegesen érvényét veszítette Plehanovnak, a máskülönben kiváló marxista esztétikusnak az a régi, téves megállapítása, hogy „a kapitalista társadalom művészete csakis dekadens lehet", amelyet a későbbi dogmatikusok íratlan törvénynek iktattak be, s ezt untalanig szajkózva a francia impresszonistáktól kezdve M. Proustig, J. Joyceig, F. Kafkáig, I. Bábelig, V. E. Meyerholdig, A. Honeggerig, Fr. Halasig és P. Picassóig mindenkit, akit meg nem értettek, dekadensi»ek bélyegeztek. A határozat nemcsak a szocialista országok művészetét ismeri b1 és a kapitalista államokban élő kommunista művésznek adja meg az őket megillető tiszteletet, hanem nagyra becsüli a nem szocialista világ azon művészeinek alkotásait is, melyek „demokratikus és humanista jellegükkel és törekvéseikkel túlléptek környezetük történelmi és társadalmi korlátain, melyek őszintén fejezik ki korunk társadalmi és egyéni konfliktusait..." Magától értetődő azonban, hogy pártunk minden toleranciájának ellenére azt a művészetet és irodalmat fogja elsősorban ápolni és pártfogolni, amely szocialista napjaink problémáit fejezi ki közvetlenül és őszintén, s amely tollal, ecsettel, vésővel vagy hangjegyekkel vívja harcát a világbékét fenyegető imperializmus ellen. A szocialista művészet, de »» úgy vélem egyetlen igazi művészet sem képzelhető el egy konkrét filozófia, a mi esetünkben a marxista-leninista filozófia nélkül. A filozófiában érintkezik ugyanis — akár közvetve is — a művészet, illetve az esztétika a tudománnyal, azzal a tudománnyal és technikával, amely az utolsó ötven év alatt nagyobb fejlődésen ment át, mint az elmúlt évezredek alatt. A művészet, ha más módon, ha más síkon is, akárcsak a tudomány a világ megismerését, birtokba vételét célozza. És éppen ezért ma, amikor a modern technika a szuperszonikus repülőgépek formájában túlhaladta a hang gyorsaságát, napjaink festője sem festhet úgy, mint Szurikov, Brožik, Ingres vagy Munkácsy. A mai kor mai, modern adekvát művészi kifejezést követel meg, s erre a valóságra figyelmezteti a határozat az esztétikusokat, a művészetkritikusokat, s nem utolsósorban a nagyközönséget, akinek tanulnia és fejlődnie kell. Erneszt I. Nyeizvesztnyij, a kiváló szovjet szobrász sokak okulásának céljából találóan jegyzi meg: „A tudós és a művész ugyanazt a világot ismerteti, különböző módon... De a művészetnek sajátja előre látni a tudományos igazságokat. Talán mi művészek nem tudjuk, hogy az áramvonalas formák a művészetben jöttek létre, igaz, grafikai formában? És csak ezután bukkantak fel a mechanika elméletében és gyakorlatában. Azok a görbék, melyeket a kozmikus hajók írnak le a világűrben, már régen jelentkeztek a művészetben ... Mindennapi életünkben olyan, bizonyos valósággal társult képzelet-formák törnek be, melyeket a tudomány még eddig nem térképezett fel. A mikrokozmoszok, a makrokozmoszok, az elektronikus mikroszkópok feltalálása, a képtávíró, valamint a radioasztronómia kimondhatatlanul gazdagítják képzeletünket. Ám nagyon nehéz lenne megmondani, milyen formában és mikor jelennek meg alkotásainkban ... Véleményem szerint csak az ne\tezhető alkotásnak, amely egy lépéssel közelebb vissz az ismeretlenhez..!" A CSKP XIII. kongresszusának határozata a végtelen lehetőségek távlatát nyitja meg az alkotóművészek előtt, akik lépésről lépésre fedezhetik fel az eddig még ismeretlent, ahogyan azt Erneszt I. Nyeizvesztnij mondotta, s újszerűen, magas művészi szinten fejezhetik ki bonyolult világunk problémáit, melyeket már a XIX. század művészi nyelvével kifejezni nem lehet,.. A szemafór zöldet mutat! BARSI IMRE EZ AZTÁN A SZÉPI (Ftnda felvétele — CTK J Bolgár költők* VLADIMÍR BASEV: S^etetue Voltam becsapott, voltam sértett^ de sebek s hazugság között voltam, mint senki más, megértett és boldogságba öltözött, a magánytól szerelmed óvott, minden magánytál elperelt csupán megértő, rámfonódott karod, amikor átölelt. Szertelen voltam gondolatban, voltál te mégis igazi és végül hűvé komolyodtam, hűtlenből lettem az, aki járta veled az éjszakákat nedves levelek csillaga alatt, megfejtve a világot, mint ahogy azelőtt soha. Hajad meghintem csókjaimmal. Elvetted múltam éjjelét. Ha mennél mégis, telve kínnal mint őrült kiáltom: Ne még! Hangom tiszta és egyszerű lesz, de most még meghallgat itt körül templomként, — ez az ünnepélyes nagyváros belesüketül. KONSZTANTIN PAVLOV: íBaĹdagôág, Magasan a hegyélben, hol éjjel kékes csillagfény remeg, a kopár szikla kőtenyerében eső után egy kis víz megrekedt Magányos víz, aminek semmi haszna! Sohasem kapja fel csermely, hogy elvigye messze, nem szívja be a föld összefonódó sóvár gyökerekbe. Csak a csillag fog fürdeni benne, amíg a szél felissza, amíg a naptól felizzik a szikla. Magányos viz, szomorú vizecske! A szivem azt kívánja, legalább egyszer szálljon melléd madár — • legkisebb, a legcsúnyábbka bár... És akkor mint hajnalcsillag, felragyogsz a sziklán, egy percre megremegsz, mint aki él, mert szép és szerény sorsodat kivártad: valakinek rád is szüksége van. PAVEL MATEV: S/zétAulC a metytyiffa Széthullt a meggyfa virágsátra,' oda az ifjúság, oda. Okára nem nézek, se hátra nem lesek vigaszért soha. De jól van, megnyugszom a sorsban, csókoltam zászlót, csillagot. Siker és balsiker a sorban nyugodni soha nem hagyott. Nem látok majd homályt a sírban. A bátorságot tisztelem. Akihez életemben sírtam: a mama volt s a szerelem. Nagy László fordításai Vladimír Basev szülelett 1935-ben, Konsztantin Pavlov izületeit 1933 ban, Pavel Mate* szülelett 1924-ben.