Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-11 / 159. szám, szombat

HOGYAN HALT MEG kapitány Josef Nesvadba B

izonyára ismerik Nemo kapitány; eredeti nevén Perinka (Perinka zeneszerző atyja) történetét, aki a maga korában egy kísérletével áttörte az időkorlátot és a távoli jövőben találta magát. Nos tehát, engem bíztak meg azzal a feladattal, hogy paradicsomot teremtsek számára, s erről írom az alábbi jelentést: Korunkba érkezte után, Perinka ideje java részét a régi idők kedvelői körében töltötte, életéről beszélt nekik, s intézetükben a történetírási feljegyzéseket korrigálta. Lehetséges, hogy egyúttal emlékiratait írta, Igy élt hosszú éveken keresztül. Sajnos korából elhasznált szervezetet hozott magával, s így még az első százéves határt sem érte meg, amikor az egészségügyi ellenőrzésen tudtára adták, hogy meg fog halni. Ekkor ez az ember, akinek viselkedése egyébként is meglehetősen különös volt, s már a maga korában is némileg rendkívüli jelenségnek kellett lennie, merőben váratlan és sajátságos módon kezdett viselkedni. Elsápadt, néhány szót dadogott, kis híján elájult. Heves vegetatív reakció állt be nála, amelyhez hasonlót olyan embereknél tapasztalhatunk, akiknek életük virágzásában valamely szerencsétlenség vagy katasztrófa következtében meg kell halniok. Egyszóval ez az ember félni kezdett. Amint aztán a következő hetekben egyre inkább romlott az egészségi állapota, félelme is növekedett. Ezért bíztak meg azzal, hogy mechanikusom segítségével különleges gépezetet szerkesszek, amely lehetővé tenné, hogy a beteg valahogy kivonatosan újra átélje élete legboldogabb pillanatait, leküzdje halálfélelmét. Tehát olyan gépezetről, lenne szó, amely segítene neki meghalni. Mit tartottak azonban az ő korabeliek boldogságnak? Miben látták a paradicsomot, ahová — hitük szerint — haláluk után jutnak? Ezt ma már senki sem tudja pontosan. Nem volt egyéb lehetőségünk, mint hogy kísérletezzünk, lépésről lépésre haladva értékeljük és leírjuk a Perinka agykérge megőrizte emléknyomokat. A szerkezet egyszerű volt. Bevittük o szobába, amelyben Perinka feküdt, amint elaludt, bekapcsoltuk, s a gépezet megfelelő képzetek keltésével maximálisan kellemes érzeteket ébresztett a kísérleti személyben. Ezeket az érzeteket aztán feljegyeztük. A

z első kísérleti ülés nem bizonyult túl érdekesnek. A vetítővásznon olyan szivar alakú rakéták jelentek meg, amelyektől csak úgy hemzsegett a bolygóközi repülés kora, ez a régmúlt történelmi korszak.. Figyeltük Nemo kapitányt, amint egy ilyen tökéletes, csillogó és nagy teljesítményű rakétát vezetett a világűr legtávolabbi részébe, azon élő szervezetek rendszeréhez, amelyekkel érintkezésbe kívántak lépni. Láttuk, amint rakétájával kiköt a meghatározott bolygón, s eredménytelenül kutatja át a különösképpen súlyos planétát. Nem talált rajta élőlényt, míg csak maga a bolygó nem kezdett életjeleket nyilvánítani s észre nem vették, hogy az expedíció olyan rendszert fedezett fel, amelyben oz élet a fehérjéknél jóval egyszerűbb, többrészes polimereken épült. Az élet Itt masszív egységekben jelentkezik, amelyek csillaguk körüli pályájukon állandó küzdelmet folytatnak egymással. Kölcsönösen taszítják egymást, fantasztikus méretű biliárdjátszmára emlékeztetve. A szó szoros értelmében harcot vívnak a nap körüli helyért. Perinka természetesen minden problémát megold, s valamiféle békét teremt ebben a bolygók közti küzdelemben. Gyerekes ügyi A kapitányt azonban ez nem nyugtatta meg. Reggel verejtékben úszva, szorongva ébredt. Úgy nézett ránk, mintha az 6 korából érkezett kísértetek lettünk volna. Röviden elmagyaráztam neki, miért jöttünk. Igazi célunkat természetesen elhallgattam, s némi reményt nyújtottam neki, de mert soha életemben nem tudtom hazudni, könnyen átlá tott rajtam. Szerette a kalandokat, a felfedezéseket és űrutazásokat. Rendben van! De hisz mindebben egész élete során untig elég része lehetett. Hát akkor mi után vágyódik még* Annyi váratlan és csoB

, dálatos jelenségei 'í, hogy szeméj ben minden effélének el kellett szürkülnie. Akkor miért fé!? Hová akar még 966. eljutni? Egész életében boldoq volt . . . A legóvatosabban ejtettem ki ezt a szól, 11. amelyet manapság oly ritkán használunk. 9- Csak akkor voltam boldog, mikor visszatértünk . . . mondotta a kapitány és felköhögött. Nyilván tüdővizenyő kínozta. Mechanikusom feltámasztotta a fejét, én pedig újra bekapcsoltam a készüléket. Lepergett előttünk Perinka űrhajójának diadalmas visszatérése; jutalmak, kitüntetések, nők. Az utóbbiak Perinka életében nyilvánvalóan rendkívül fontos szerepet játszottak. Tucatszámra vonultak el előttünk a vetítővásznon. Mosolyognom kellett. Milyen különösek és balgák voltak a régi emberek. Ma, amikor az emberek közös érdeklődésük alapján társulnak, híre sincs az érzelmi válságoknak és az állhatatlanságnak. Kis híján (elkiáltottam, amint a vásznon mechanikusom, tehát a feleségem képe jelent meg. Feleségem a szájamra tapasztotta a kezét. Azóta élek a .feleségemmel, hogy cerebrális gépezeteket szerkesztek, tehát már néhány esztendeje. Nem panaszkodhatom, feleségem kiváló ügyes mechanikus. Eszem ágában sem volt, hogy akár egy percig is gondolhatott erre a kapitányra, aki elvégre alig több valamivel az állatnál. S amint megfigyelhettük, a vászonra vetített képzelgései is egyre primitívebbé váltak. Feleségem azonban jól szórakozott. Képtelen voltam őt megérteni. Talán ez jelenti a boldogságot mindmáig az ő számára is? A párzás? A A bőrfelületi érzékszervek ingerei? - Rettenetes —, kiáltottam rá, veszélyeztetve az egész kísérlet sikerét, mert körülöttünk csend volt és sötétség. - Hát nem tudod mennyi munka vár még ránk, mennyi mindent akartunk még együtt elvégezni? - tekintett rám szemrehányóan. Peiinka ismét felköhögött, és a kép eltűnt a vetítővászonról. - Elfeledtem még elbeszélni -, mondotta és halvány mosollyal tekintett rám - egy érdekes esetet az Aldebaránról. Egy elgépiesedett civilizációt fedeztünk fel ott, amely az Ichrobotok következtében pusztult el. Nem tudják, mi az ichrobot? Nekünk is elég fejtörésünkbe került, míg megtudtuk. Mikor kikötöttünk, telapüléseiken csak különös, kifehéredett csontvázakat találtunk. Ezeket a csontvázakat azonban már évszázadok óta gondozták a saját utánzataik, másnemű hasonmásaik. Az Aldebaran lakói valamikor civilizációjuk virágzásának csúcspontján állították elő őket, hogy elkerüljék a házastársi együttélés nehézségeit. Az Aldebaran minden egyes lakójának megvolt a felesége, aki voltaképpen ő maga volt, csak éppen nőnemű, a nőknek viszont ugyanilyen férjük volt. Az egész bolygó kihalt, mivel lakói nem bírtak meglenni senki mással, csak önmagukkal s így elhanyagolták a szaporodást... - És akkor „boldog" volt? — tettem fel neki a kérdést. - Nagyon-nagyon szomorú voltam. Akárcsak ma ... - már könnyebben, de szabálytalanul és felületesen lélegzett. Ez nem volt jó jel. Az orvosok már lemondtak róla. Ránk hagyták. Emlékszem, hogy amikor édesapám haldoklott, bement a dolgozószobájába, egyedül akart maradni. Azt vártam, hogy ez az ember is kiküld bennünket, de úgy látszott, hogy kedvére van jelenlétünk. Mindenekelőtt feleségem jelenléte. Megfogta a feleségem kezét. Magam már rég nem fogtam meg. - Kell valami okának lennie, amiért mindezt átélte! Sok asszonya volt, és nem volt boldog. Most attól fél, hogy élete végére ért. Miért? Mit nem ért el életében? Mit nem élt meg? - Ha az ember tudja, hogy tizennégy nap múlva felakasztják, nagyszerűen képes gondolatait összpontosítani - mosolyodott el Perinka bánatosan. — Johnson doktor mondta ezt? - Nem tudom, mit jelent a felakasztás, bizonyára valamilyen erőszakos halálnemet. Johnson doktor pedig valószínűleg Perinka űrhajósainak egyike volt. Legalább annyi vigaszom volt azonban, hogy a kapitány most maga húzta magához készülékünket s helyezte vesztibuláris rendszerére. Reflexszerűen kezd cselekedni. Fürgébb mint a macska. Gyermekjátszótér jelent meg a vetítővásznon s rajta a kapitány kilencéves korában; az egész csapat gúnyolja, mert beeresztett egy gólt. A kapitány nőttönnő, kergeti a csapat tagjait a játszótéren, s a csapatban egyszeriben megjelennek későbbi ellenségei, a segédtisztje, felettese, a biológus és végül jómagam. A feleségem kacagásban tört ki mellettem, amint látta, milyen nevetségesen bukdácsolok a vetítővásznon vonuló alakok között. Rövidesen békaügetésbe mentünk át, és a sárban henteregtünk. — Hogy nevethetsz ezen? - kérdeztem ingerülten, ezúttal süttogva. - Elképesztően viselkedsz. Szórakoztat, hogy a saját fajtánkból való homo sapiensnek ez az esete legnagyobb boldogságának, megálmodott paradicsomának azt látja, hogy leszámol azokkal, akik megbántották? Ez a bosszúállók, a törzsi közösségek, a vérbosszú paradicsoma. Nem tudom, nem lenne-e egyáltalán jobb, ha kísérletünkkel felhagynánk; hát megéri ez az ember a fáradságot. - Amint láttam, hogy a vetítővásznon üvöltözni kezd rám, elém lép, s fantáziájában egy fejjel magasabb és jóval erősebb nálam; egyszeriben félelem vet rajtam erőt. Mielőtt még tudatosítottam volna, mit teszek, kikapcsoltam a készüléket. Nemo kapitány tüstént felébredt. - Nézze (elhatároztam, hogy nyíltan fogok vele beszélni), maga fél meghalni; mert nem tudja, mi következik azután. Holmi paradicsomba szeretne kerülni; amint hallom, boldog akar lenni. Hát válasszon végre! A maga kedvéért hétszámra tanulmányoztam az irodalmat. Akar Inni a feledés vizéből, mint a régi görögök? Ambróziát akar, nektárt? A walhallabeli szőke germán istennők ölére vágyik? Vagy halála után az indiánok elképzelései szerint örökké részeg akar lenni? Mindebben része lehet, beleértve a mohamedánok mézét és borát is. Hisz az ön korának elképzelései a paradicsomról és a boldogságról olyan primitívek voltak, hogy az egykorú legnagyobb filozófusok egyike kijelentette: legnagyobb boldogsága, ha megvakarhatja azt a testrészét, amely viszket. Vakarózni akar? Kérem, tessék. Képtelen vagyok megérteni, mit akar voltaképpen. Nem értem, mitől fél . .. - riadtam rá. S ugyanolyan ingerült voltam, mint ő az imént fantáziájában. Most, az ágyon fekve, suttognia kellett. Elmosolyodott: - Ugyanabban a térségben, ahol felfedeztük az Ichrobotokat, volt még egy, műszaki csodákkal teli bolygó. Ezt elátkozták, úgy pusztult el. Tán még tudja, mi az átok? Volt ott egy kiváló tudós, olyasvalaki mint ön, aki automatizálta az egész bolygót, s minden élőnek rendelkezésére bocsátott egy gépet, s ezeket a gépeket központilag irányította. Egyszer aztán ingerültségében belesuttogta az irányító központba: Bújjatok a... És ezek a nehéz mechanizmusok, amelyeknek egy csepp humorérzékük sem volt, a bolygó valamennyi lakóját illetően eleget tettek a parancsnak. Ogy találtuk meg őket gépeik alatt, a tulajdon logikájuk áldozataiként. Nem merem megismételni annak a feltalálónak a szavait, kedves uram ... - mondotta mosolyogva és letörölte verejtékét. Ügy éreztem, hogy utolsó perceiben inkább zavarjuk, igy tehát nem ellenkeztem, mikor a feleségem kikergetett a helyiségből. A végét már csak az ő elbeszéléséből ismerem. - Amit tudni akarunk - mondotta neki halkan - egészen egyszerű. Mikor érezte úgy életében, hogy meghalhat? - Amikor boldog voltam. - És mikor volt boldog? - A kapitány egy darabig gondolkozott. Nyilván meszsze kellett visszatérnie a múltba. - Amikor tizenötéves koromban első ízben csókoltam lányt... - És aztán? - Amikor egyszer szabadságom alatt sajátkezűleg építettem a víkendházunkban egy kandallót... - Feleségem nem tudta, mi a kandallá, de tovább kérdezett. - Aztán meg mikor a második expedícióm alatt megjavítottam a gyújtás korrektorát a sötét csillag gravitációs m;zejében ... - mondotta. És semmi egyébre nem emlékezett. - Kezdem már érteni, miben áll az ön boldogsága, — mondotta feleségem. — Nem egyéb voltaképpen, mint szerelem és alkotás. Vagy mind a kettő együtt. Ezt ön életében három ízben élte át. Mi csakis ebben élünk. Új gépezeteket, művészi tárgyakat és műveket alkotunk, az egyiket a másik mellett, mindig együtt a kettőt, ez a mi egész életünk. Ezért aztán már nem ismerjük a boldogság fogalmát. Benne élünk. És ez, végeredményben az ön érdeme is. ön is kivette részét ebből a mi életünk előkészítéséből. Velünk lehet ... - s felé nyújtotta készülékünk elektródjait. A kapitány fejét rázta, s először látszott úgy, hogy már nem fél. - Elég nekem a kandallóm, - suttogta. — Most valami mást akarok. - S ezzel meghalt. Az én készülékem segítsége nélkül. Nyugodtan és megbékélve, mint a mi korunkban mindenki Megjegyzés : U

gy látszik, a kapitány végül tudatosította, hogy kimerítette alkotó képességeit, hogy az életet legmagasabb formájában sem lehet a végtelenségig meghosszabítani, s hogy a halál nem egyéb, mint az anyagba való beleolvadás, felszabadulás az egyéniség terhe alól. Ilyesvalamit érzek ki utolsó szavaiból: Most valami mást akarok. Valami mást akart, mint amit életében elérhetett Gyakran eszembe jut és teljesen megértem. Különösen most, az utóbbi időben, hogy a feleségem itt hagyott és egy kétségbeejtően ügyetlen mechanikussal vagyok kénytelen dolgozni. Máig képtelen vagyok megérteni, miért került sor elválásunkra. Boldogtalan vagyok. BABOS LÁSZLÓ fordítása 1966. j'úlius 2—3-án tartják Gombaszögön A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR DOLGOZÓK XI. ORSZÁGOS DAL- ÉS TÁNCÜNNEPÉLYÉT A kétnapos műsor keretében fellépnek: A BUDAPESTI VASAS NÉPMŰVÉSZETI EGYÜTTES, a CSEMADOK rimaszombati, füleki, lévai, deáki, érsekújvári, pozsonypüspöki és dunaszerdahelyi együttesei, lengyel, szlovák és ukrán vendégegyüttesek, kiváló hazai és magyarországi vendégművészek: Gobbi Hilda Kossuth-díjas kiváló művész, Feleki Kamii Kossuth-díjas kiváló művész, Sárdy János érdemes művész, Szabó Miklós érdemes művész. Kovács Apollónia kiváló népdalénekesnő, Csákányi László Jászai-díjas művész. A NÉPMŰVÉSZETI MŰSOR UTAN NÉPMULATSAG. Belépti díj: felnőtteknek 10 korona, gyermekeknek és katonáknak 5 korona. Jegyelővétel: a CSEMADOK losonci, rimaszombati, rozsnyói és kassai járási titkárságán.