Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-07 / 125. szám, szombat

C

SAK NÉZTE A LÁNYT, mosolyóban egy csipetnyi gúnnyal. Úgy nézett rá, mint aki pontosan megértette, mire gondol, s főleg, mire vágyik. A lány zavarában lehajtotta fejét. Tulajdonképpen csak ozt szerette volna, arckifejezése ne tükrözzön vissza mindent. - Tehát holnap? - kérdezte a férfi. Ott álltak a téren, az apró, szabályos rendbe sorakozó házak között. Dél volt s az ablakok mögött, a napfényben kitárt ablakok mögött - hirtelen felmelegedett az idő — úgy tűnt, hogy emberek mozognak, és a fejüket rázzák. Legalábbis úgy látta a lány, hogy ott mozognak, mozognak és hallgatóznak, s ezért még merészebbnek tűnt a férfi kérdése. - Tehát holnap? Az istenért, hol akar itt megbújni? Egyáltalán lehetséges egy ilyen kis városban - ahol mindenki mindent lát — egy lépést is tenni, amiről ne tudnának? Megteheti ezt a férfi? Megéri neki? A lánynak mindez nem lényeges, eljött ide, majd újból távozik, s különben is független, senkinek semmi közé hozzá, hogyan szórakozik. De a férfi? - Nem akar egy kicsit nyugodtan elbeszélgetni? Ez igazán fölösleges volt — gondolta a lány azonnal -, minek fecseg a beszélgetésről? Fél talán, hogy megijedek? Dehát már észrevehette, hogy nem vagyok ijedős. Végtelenül szerette volna, ha nem kellene bevallania erkölcstelenségét. De illik az, hogy egy fiatal lányt ne érdekeljen a beszélgetés? Legalább egy kicsit alakoskodnia kell, be kell tartania a legfontosabb szokásokat, még ha a férfi egy kis gúnnyal pillant is rá, és ért is mindent. Talán attól a perctől fogva tudja már, amikor átadta neki a központ megbízólevelét, amikor ott állt a férfi tágas irodájában, s előre unta ezt a hetet, amelyet itt, ebben a lyukban lesz kénytelen eltölteni; amikor érdeklődés nélkül szemlélte a falon függő reprodukciókat, amelyeket csak úgy, minden különösebb ízlés nélkül válogattak össze, és amelyeket azóta már szépen be is lepett a por, s azután — szeme megakadt a férfin, aki olyan furcsán tekintett rá, hogy ő azonnal tudta, nem is lesz itt oly reménytelenül rossz. Ez be is bizonyosodott. Hát istenem, tetszel nekem, azonnal megtetszettél — kedvet kapott rá, hogy ezt most megmondja a férfinak, és sajnálta, hogy mégsem mondta meg. Ha már ilyen dolgokat művel, mégis inkább meg kellene neki mondania. Kikezd itt egy férfival, akiről csak annyit tud, hogy nős, s csupán azért kezd ki vele, mert tetszik neki, s mert ő is megtetszett a férfinak. Nem törődik vele, hogy az életben valaha találkoznak-e még. A lány úgy érez, ahogy elképzelése szerint a férfiak érezhetnek, a nők sohasem, mert a nő belsőleg más. Lehet, hogy ez igaz is. És ő talán nem normális. Eszébe jutott milyen hasonló e két szó: normális és morális. Nem normális — nem morális. Egyszerűen úgy kellene viselkednie, mintha nem értené. Csakhogy ezt nem akarta, nem akart alakoskodni, különösképpen nem a napsütéses déli órában, ez előtt a férfi előtt. — És mondja, kérem, ezt hogyan akarja elintézni? Sokat sejtetően elmosolyodott, természetesen a lány tudatára akarta adni, hogy ez egyedül és kizárólag az ő dolga. Hát az is. Eddig mindig hivatalosan találkoztak a férfi irodájában, így is lehet mondani, bár az, hogy „hivatalos", egyre átlátszóbb ürügy volt. És holnapután a lány elmegy, nem húzhatja már itt tovább, és a férfi ezt tudta. Igy történt, hogy meghívta, töltsék együtt a délutánt, s biztos volt benne, hogy nem kap kosarat. Miért is utasítaná el? Kellemesen érezték magukat együtt mindig, s ez egymagában elég. - Jöjjön fél négykor az állomásra! De pontos legyen! A lány bólintott. Egy kicsit meglepte, hogy az állomásra. Miért éppen az állomásra? De nem asszony, rakott szoknyában. Es dacból ki se festette magát, a haját meg hátul összehúzta, ami nem állt jól neki. Már majdnem elkésett — minek ez a komédia — mondta magában, amikor kilépett az ajtón - miért akarod megbüntetni, miért akarod azzal büntetni, hogy a lóképedet nézze —, és gyorsan homlokába fésülte a haját. Talán még át is öltözött volno, ha nem siet olyan nagyon. Amikor már az állomás felé közeledett, biztos volt benne, hogy nincs mit sajnálnia. Lesz, ahogy lesz, csak azt teszi, amihez kedve van, s így semmi esetre sem tesz majd magának utólag szemrehányást. Pontosan fél négykor lépett az állomás előcsarnokába. A férfi ott állt a menetrend előtt, s ő már-már mosolyogva szaladt hozzá, csakhogy rögtön észrevette közömbös, idegen arckifejezését, és megértette, hogy mégsem megy minden olyan simán, illedelmesen megállt két lépésnyire tőIV A H ERC I KOV A: tett ellenvetést. Most már a féríira kell mindent bíznia. Biztosan vonattal utaznak valahová. Még mindig ott állt a téren, ügyetlenül ácsorgott a tér közepén, pedig a férfi már elment. Még kezet se fogtak — jutott eszébe, de mindjárt belátta, hogy ez az ő hibája. Hiszen a hölgy nyújt előbb kezet. Bement a szállodába és igyekezett másra gondolni. Nem tett magának szemrehányást, ahhoz túl őszinte volt, de elemezni sem akarta a dolgokat. Az egyik pillanatban felötlött benne, nem szerelmes-e? Ezzel az ügy rettenetesen leegyszerűsödne, hiszen a szerelem mindent igazol. Elhúzta a száját. Azt, amit érez, a legjobb akarattal sem nevezhette szerelemnek, noha tudta, hogy sokan annak mondják. Végeredményben azonban ez is csok fogalom. Megelégedve azzal, hogy legalább saját magát nem vezeti félre, fürödni ment a gátra. Estig röplabdázott, és arra az úrra, akivel holnapra titkos, erkölcstelen találkát beszélt meg - az erkölcstelen kifejezés nagyon tetszett neki, és élvezettel ismételgette többször is egymás után -, alig gondolt. Vagy ha gondolt is rá, csak úgy, mint egy holnap reá váró szép és kellemes dologra. Vajon a férfi azt hiszi-e, hogy beleszeretett? És azon gondolkodott, megbotránkozna-e, ha megmondaná neki, hogy egy cseppet sem szerelmes belé. Másnap ebéd után mégis izgalom fogta el. Sokáig fontolgatta, mit vegyen magára, s válogatott a magával hozott szerény ruhatárban. - Miért is nem számított erre? Az ember legyen mindenre felkészülve! — S végül is valami dührohamában, maga sem tudta pontosan megmondani, mitől támadt ez a roham, felhúzta kopott texasnadrágját - közben nem tudta elterelni a gondolatot: milyen nehéz lesz levetni - és egy régi szvettert. Ha a természetbe, hót a természetbe! Nem mehet, mint egy kisle, és úgy tett, mintha azelőtt sohasem látta volna - ha egy ismerős megpillantja őket, alapos gyanút fog —, és tompán meredt a 23a vori'al csatlakozásaira. A szeme sarkából látta, amint a férfi óvatosan körülnézett, aztán két lépest tett feléje, és közvetlen mellette megállt, mintha ő is a 23a csatlakozását kereste volna, s ügyetlenül a kezébe nyomott egy kemény vonatjegyet. A lány a jegyet a földre ejtette; s ahogy mind a ketten lehajoltak érte, a fejük csaknem összeért, s úgy tűnt, mintha meg akarták volna egymást csókolni, a férfi valamit súgott neki. - Tessék? - kérdezte a lány kétségbeesve, amiért nem értette meg. Ügy érezte, Hogy mindent elhibáz. - Szálljon ki a második megállónál — ismételte a férfi az utasítást, és eltűnt a peronon. A lány ránézett a jegyre, az állomás nevét nem ismerte, de feltételezte, hogy nem ez a második megálló ettől a városkától. Ha konspiráció, hát konspiráció - sóhajtott egyet, és ő is kiment a peronra. Éppen befutott a vonat. Felszállt a kocsiba, de a folyosón maradt. Nem így képzelte el az biztos, de mit tehet. Valószínűleg másképp nem volt a dolog megoldható — bízni akart a férfiban. A második megállónál megpillantotta a férfi hátát, amint az elhaladt az állomás épülete mögött, és lassan követni kezdte. Persze, a vonatban találkozhattak volna ismerőssel, jobb így, hogy kint várja meg. Ennek ellenére nem > tudta elnyomni kedvetlenségét. De kint sem várt rá senki. Az igazgató úr a házak közötti úton, körül se nézve sietett az erdő felé, ő lassan lépegetett utána, de ha nem akarta szem elől téveszteni, gyorsítania kellett lépteit. A férfi mór a réten sietett, a patak körül érthetetlenül kanyargó úton, s közben egyszer sem nézett vissza. A lány érezte, hogy bal cipője töri a lábát. Lehúzta hát, s egy fél teniszcipőben, az előtte haladó hátát figyelve sántikált tovább. Most már kimondottan dühös volt. Mit gondol ez a férfi magáról, hogy így vonszolja őt, a jó ég tudja hová? Micsoda módszer ez? Ráadásul még belelépett egy hegyes kavicsba, amely fölhasította a talpát. Úgy kell neked - szidta magát félhangosan minek mászol ide, talán egyebet vártál? Azt hitted, ez az ember, ha egy nő tetszik neki, képes fütyülni a konvenciókra, és hajlandó valamit kockáztatni? Dehogyis. Közönséges, alamuszi alak, aki a legszívesebben a sötétben csinálná az ilyesmit - ha az asszony este elengedné hazulról - méghozzá minél gyorsabban, hogy rajta ne kaphassák. A táncmulatságokon biztosan a kisvárosi aszszonykák térdét szorongatja az asztal alatt. Megrázkódott az undortól, és tekintetét a férfi háta közepébe fúrta: Álljon már meg végre! Bizony megmondja neki, így nem bánhat vele. Megállt, nyújtózott egyet, és kedvet kapott, hogy utána hajítsa a cipőjét. De belátta, ilyen messziről nem találná el. Ha legalább egyszer hátra nézne! Ha legalább egy pillanatra elfogná a kétség affelől, hogy ebben az őrült marathónban követi ... Teniszcipős lábánál gúnyosan ciripelni kezdett egy tücsök. Már nyitotta a száját, hogy kiáltson egyet: tovább már nem megy — de ebben a pillanatban, talán a tücsök hatására, sikerült magát túltennie az egészen, az erdőt és a rétet, a kanyargó mesgyét és az elhagyott házakat, mindezt egyszerre csak más szemmel látta, a kifulladt negyvenéves férfit is, aki egy fiatal lányra akadt — no már nem is annyira fiatal, javította ki magát —, s most nem tudja, mit kezdjen vele, valahová az erdei rétre siet, fiatal fák árnyékába, a fák alatt zöldellő dús fűbe, és minden vágya hogy már ott legyen, hogy mielőbb visszatérhesse*!, hogy már mindé, nen túllegyen, és biztos legyen benne, hogy minden jól sikerült, senki sem látta meg, aki beárulhatná a feleségének^ ki az évek során bizonyos jogokat szerzett rá; s mindamellett rettenetesen vágyik erre az egészre, szeretne valami szokatlant átélni... Vidámság hatotta ót és felállt a fűről. Tulajdonképpen nem is volt oka a vidámságra. Vagy igen? Óvatosan lábúira húzta a teniszcipöt és letaposott kéreggel sántikált vissza a faluba. Tudta, hogy ebben a percben már távolodnak egymástól, de a következő pillanatban a szerepek kicserélődnek, és a változatosság kedvéért most a férfi fogja őt követni. Mégiscsak nevetséges volt ez az ősrégi helyzet. De nem volt kedve a férfira várni. Minek is? Prédikáljon neki? Kioktassa? Vagy legyen hozzá kedves? M

INDEZ FELESLEGESNEK TŰNT. Őlyan okosnak látszott a férfi, olyan mindenttudó volt a tekintete, talán megérti magától is. Számára mindebből az volt az erkölcsi tanulság, hogy ne vállalkozzék hasonló vonatkirándulásokra, vagy ha mégis, hát megfelelő cipőben. Fintorba húzódott arca. Igazán csak az volt a vigasza, hogy legalább saját magát. nem vezeti félre. Belépett az állomás épületébe, és jegyet váltott. Ezúttal oda, ahová valóban utazott. Forditotta: SKALINA KATALIN U R T A O R T r E N E Az életben legalább egyszer akad egy olyan pillanat, amikor az ember önmagába tekint: ilyen vagyok. Legmélyebb bennsőjéből vet egy tekintetet önmagára, s mintha mélységes mély kútból nézne fel, elvesznek szeme elöl a lenge felhőfoszlányok, az égbolt vidám kéksége, a napsugarak derűs szikrázása. Csak azt látjá, ami e kulisszák mögött örökké létezik a világűr feneketlen, sötét mélyét a csillagok sápadt pontjaival. Ilyen pillanatokban az ember meglátja önmagát, cikornyák és álarc nélkül, amelyekkel gyakran az élet ruházta fel: ilyen vagyok! Ez annak a történetnek a magva, amelyet egy idős férfi beszélt el nekem. Falusi ház előtti padkán ültünk. Hirtelenül, .szinte eiv pillanat alatt szökött be az este. A sötétség behajtotta újságírói jegyzetfüzetemet s elfedte a férfi arcát, és a férfi talán úgy érezte, hoay a sötétség elrejtette, és elbeszélte egy idegennek azt, ami mind ez ideig csupán az övé volt. A történet voltaképpeni kezdete más korba nyúlik vissza, ám vezessük be 1942 egy április éjszakájával, amikor a falusi házba, amely előtt ülünk, belépett a párt illegális járási bizottságának összekötője, Anička, a húszesztendős szépség, és körülbelül ezt mondta: Cerný elvtárs, a bizottság úgy döntött, hogy egy időre hagyj fel a munkával, a Gestapo újra érdeklődik utánad, és semmi értelme kihívni a sorsot. Ki van kapcsolva... A Gestapo 1940 elején letartóztatta Cerný josefet. Fél esztendővel később azonban működésbe lépett egy rejtelmes gépezet, amelyet a párt irányított a bsnešovi Gestapo-parancsnokság szigorúan zárt falai mögött is — és Cerný elvtárs ismét szabadlábra került. Mi történhetett, hogy két esztendő múltán ismét ...? Azon az áprilisi éjszakán nem bírt elaludni, végiggondolta . minden lépését. Lelki szemei előtt megjelent környezetének térképe, az a különleges térkép, amelyen csak a tanyasi házak, sziklák, a kőbányai rejtekhelyek szerepeltek s csak a legmegbízhatóbb emberek neve, akiknek továbbította a Rudé právot, a röplapokat, utasításokat... Valahol hibát kellett vétenie. Hol, mikor, milyet? Ekkor szegte meg első ízben a konspiráció szabályalt és maga kereste jel a szép Aničkát. A három férfi, akivel ennek utána találkozott, s akit egyébiránt régóta ismert, hűvösen tárgyalt vele. javaslatát előbb határozottan elutasították, végül azonban az a térkép, az a különleges térkép, amelyet emlékezetében őrzött — döntött; nehéz lett volna más emberre bízni és új összeköttetésekét kiépíteni. Végül a párt járási bízottsánának tagjai beleegyezték abba, amit Cerný elvtárs javasolt. De ők talán jobban tudták, hogy voltaképpen mire vállalkozik. Egy hét meggondolási időt adtak neki. Egy hét múlva Anička elhozza — mint rendesen — a Rudé právot, mielőtt azonban az újságcsomagot átadná neki. megkérdi, nem gondolta-e meg javaslatát. Érezte, hogy munkája jóval nehezebb lesz, mint eddig és mikor egy hét múltán ismét kezében tartotta az újságot, percekig tétován állt, nem tudta magát elhatározni, hogy belépjen a konyhába, ahol tizenhárom esztendős fia, Pepik, a feladatát írta. Am most már nem visszakozhatott, nem is akart visszakozni. Aznap indultak útnak először együtt: apa és fia. Annak a különleges térképnek az útjain. Az apa ócska kerékpárján elől, Pepik jóval mögötte. A fiú vidáman taposta a pedált, felnőttnek érezte magát, hősnek. Az apának azonban minden idegszála reszketett; ezek az utak és ösvények ugi/an biztonsáqosak voltak, ám az illegális munkában óriást szerepe van a véletlennek, egy-egy váratlan mozzanatnak, csekély botlásnak ... Később Pepik már maga járta az utakat. S valahányszor kitette a lábát az udvarról, édesapja kiszaladt az útra és nézte, mint távolodik fia aprócska alakja. Es mindig azt kívánta, hogy Pepiken erőt vegyen a félelem, visszaforduljon. A fiú azonban hamarosan eltűnt az országút fordulójában. — Lélekben mindig utána kiáltottam: Fordulj vissza, gyere vissza! — beszélte el nekem az este az idős férfi, arcát az éjszaka sötét függönye mögé rejtve; — féltem, soha életemben nem éltem át olyan rettegést és olykor már feltettem a kérdést magamnak: megéri-e vajon az a néhány újság, az az egy-két ember, aki az újságot elolvassa, hogy feláldozzam értük a fiamat? De soha nem tartottam vtszsza Pepiket, később meg már vissza se tarthattam volna, nem hallgatott volna rám, gyávának tartott volna. Es én csakugyan féltem, gyáva módra reszkettem .. . Megértettem, hogy miért beszélte el nekem ezt a történetet. Azokban a napokban éppen anyagot gyűjtöttem egy riporthoz az öreg kommunistákról, akik a Sázava menti kőbányákban dolgoztak. Sok olyan eset került a jegyzetfüzetembe, amely ma már szinte legendának hanqzik: sztrájkokról, csendőrökkel való küzdelmekről, a sztrájktörökkel és a fasisztákkal fo'\ atntt verekedésekről. S mindegyikben szó esett Cerný josef elvtársról. — Meg kell vele ismerkedned, — mondták az elvtársak, — igazi hős volt, számtalanszor bezárták, évekig volt munka nélkül, a nyomorúsággal akarták megtörni, de az az ember igazán olyan volt, mintha kőből faragták volna. Am mindegyikünk életében akad egy olyan pillanat, amikor önmagába tekint: ilyen vagyok. Életének erről a pillanatáról beszélt nekem Cerný josef elvtárs azon az áprilisi estén. Lehet, hogy történetével valami mást akart mondani, én azonban azt értettem meg belőle, hogy ez a régi és öreg kommunista, harcos, hős mindenekelőtt és mindenekfelett ember! Későn vettünk búcsút egymástól. — Ma Pepiket vártuk a családjával, — mondta még Cerný elvtárs a kiskapuban, — de valami nyilván közbejött... — Aztán váratlanul megkönnyebbülten felnevetett: — Olyan mint én, nem maradhat soha békességben. A gépkocsi nekivágott a dombnak, s visszatekintve még megpillantottam néhány fényt. A jalu aludni tért. Egyszerű, közönséges kis falu, mindeddig csak a trampok elbeszéléseiből ismertem, mert itt. Luki/ pod Medníkem körül van a trampok paradicsoma. Egyszerű kis falu és benne egyszerű emberek. Bizonyára mindegyikük megélte életében azt a pillanatot, amikor önmagába tekintett: ilyen vagyok'