Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-01 / 119. szám, vasárnap

áscsaiá A hosszú sz rke országúton, Íz aszfalt unalmasan ** szürke, a motor egy­hangúan duruzsol. A kilomé­terkövet mitsem változó egy­másutánja a külvárosi tel­kek között egyzerre véget ér. Bekötő út jobbról, azután egy balról. A késő délutáni szürkületben „rövidre fo­gott" fénnyel lassít a bútor­szállító kamion. A bekötő útról a főútvonalra igyekvő személykocsi pöttömnyi bo­gárnak tűnik mellette. De mi az? Nem ismeri a jobbkéz­szabályt? Mit tanácstalan­kodik, a kutyafáját?! Kup­lung, fék, reccsenés, valami csörömpöl... A nagy kocsi tonnái gőzhengerként sodor­ják a kicsit. Ez hiányzott csak! — villan át a bútor­szállító vezetőjének és kísé­rőjének agyán. Szótlanul ki­ugranak a kocsiból. A sze­mélygépkocsi roncsai moz­dulatlanok, csendesek. Sze­rencsére csak egy ember, a vezető volt a kocsiban. Vér­zik. A fülkébe vele. Hol egy kórház? Közel. Rendőrség? Ezt úgy sem lehet elkerülni. Kihallgatás, jegyzőkönyv, is­mét kihallgatás. Még egy kérdés, most a vezető teszi fel a rendőrtisztnek: — Mi van a sebesülttel? Feleszmélt? — Fel... — Háľistennek ... Az esti szürkületből haj­nal lett, mire a sofőr haza­került. A váratlanra mindig felkészült feleség a férfi ar­cáról olvassa le, mi történt. Ilyen éjszakát se kíván töb­bet. Sem magának, sem a férjének. Alig szólnak vala­mit egymáshoz. Aludni, aludni... — Csendben gyerekek, apu nagyon fáradt ma ... * hadifogságban azt hit­te: no ezt megúsztuk, szerencsésen. Ez a karam­bolozás utáni érzés vala­hogy hasonlít ahhoz a húsz év előttihez. Csakhogy ... Azt a háborút, amely oly sok veszélyt és bizonytalan­ságot jelentett számára, gyűlölni lehetett, szívből, igazán, teljesen, mindenes­tül. A hivatást azonban kép­telen meggyűlölni, egysze­rűen, mert szereti. Hiszen a sofőrhivatás az mindenek­előtt a biztonságos vezetés, a hosszú, szürke országút, az egyhangú motorbúgás, a kilométerkövek változatlan sora. A jobbkéz-szabályt nem ismerő kocsisöfőr — az ki­vétel. Aranyosi Dénes, a so­főr nem szereti a rendkívüli dolgokat, ö a szürke ország­út, az egyhangú munka em­bere. Számára nem akkor szép az élet, amikor zaj­lik. Ellenkezőleg. A holnap­nak nem azért örül, hogy ismét valami újat, váratlant hoz, hanem azt reméli tőle, hogy „nem történik semmi." Aranyosi Dénes másnap ismét a vezetőfülkében ül, — most egy Skodában, mert a Csepel javításra ke­rült. A z életet is úgy szeret­** né kormányozni a sofőr, hogy a biztonságos útról le ne térjen. Ez volt fő gondolata a háború vé­gén. A biztonságot, a csen­des révbe jutást remélte attól a lánytól is, akivel Bratislavában megismerke­dett. Feltűnés nélküli, csen­des életre vágytak Teriké­vel akkor is, amikor — vagy tizenkét éve — összeháza­sodtak. A Nemesabonyban, az asszony szüleinél lakó fiatal házasok céljai egy családi ház terveiben sű­rűsödtek. A legintimebb tervek egy kisfiúval meg egy kislánnyal számoltak. Bíztak a szürke, dolgos hét­köznapok erejében. Remél­ték, hogy azok hozzák meg céljaik elérését. A dolgos hétköznapok so­ra lassan meghozta a ter­vek beteljesülését. Kissé megváltozott formában, de mégis. A nemesabonyi csa­ládi házból szövetkezeti la­kás lett Bratislavában. Jobb így, közel a munkahelyhez. S a vállalat huszonnégyezer korona kölcsönt is adott, ízléses bútor is került a szép lakásba, sőt egy nagy Orion TV is. Egy kislány után kisfiúk született. Ez ls pontosan álmaik szerint. Azután még egy kislány. A z új lakótelep gyep­szőnyege kizöldült, a díszfák virágba borultak, öcsi kipirult arccal kergeti a labdát. Gólhelyzetben ál­ló barátja egyszercsak dü­hös lesz: „Miért nem adod le? Nem látsz, Öcsi?" De­hogynem lát. Épp most vet­te észre, hogy — apu köze­leg a járdán. Faképnél hagy barátot, gólhelyzetet. Apu jön! Aranyosiné kipil­lant az ablakon, látja a fiát, mint ugrik apja nyakába. Alig észrevehetően, meg­könnyebülten sóhajt — nem történt semmi, idejében jön ... És — furc§a, de így van — a szürke hétköznap alkonyatán ünnepi érzés fog­ja el. A sofőr központi fűtéses modern lakásában, szép bútorai és kedvenc könyvei között, vagy a televízió képernyője előtt -— ünne­pet ül. Tudja, még sok a teendő — törleszteni a köl­csönt, hűtőszekrény is kel­lene ... De így is, amikor körülnéz, a biztonság jól­eső érzését tapasztalja. Nem érték az életben a nagysza­bású sikerek, sem a lesújtó csalódások. Minden napja szürke és eseménytelen. Minden napja egyben az ap­ró sikerek seregszemléje és jó érzésben, családi körben eltöltött ünnep. Azt ün­nepli mindennap, hogy ki­veszett lelkéből a bizonyta­lanság érzése. Mit ünnepel ma Aranyosi Dénes? A pirosbetűs május elsejét? Vagy a szürke hét­köznapokat? VILCSEK GÉZA CSEHSZLOVÁKIA A diákéletnek megvan a " maga felejthetetlen vará­zsa és romantikája. A diákévek alatt egész életre szóló barát­ságok, mély szerelmek szövőd­nek. Urotár Erika, a kohásza­ti főiskola egykori növen­déke annak idején egy évvel idősebb iskolatársában ismerte meg élettársát. Elmúlt öt év, s éppen a mérnökké avatása napja előtt tartotta esküvőjét, s felvette a fiatal Záruba mér nök nevét. Másnap megkapta mérnöki oklevelét. A boldogságtól ujjongó, ugyanakkor félelmektől és ag godalmaktól elszoruló szívvel döbbent rá, hogy ott állnak — két fiatalember — s szinte pusz­ta kézzel indulnak neki az élet nek. Megfáradt, idős tanító­apja talán észrevette aggodal­mait, s nem titkolva megható­dottságát és tehetetlenségét így bíztatta: — Lányom, az okleveled a te kelengyéd. O strava vidéke, Frýdek— Místek volt az élet első állomása. Egy teljes évig tar­tott a kezdeti tapasztalatgyűj­tés ideje. A munkásszállóban kaptak férjével közös szobát. Üzemi konyhán étkeztek. Dol­goztak, és arról álmodtak, hogy visszakerülnek szülővárosukba, Kassára és otthont építenek ma­guknak. Ma mindkettő a Kelet-Szlová­kiai Vasmű mérnöke. Erika a hideg hengermű technológusa .. Ötéves volt a kis Drotár Eri­ka, mikor véget ért a háború. Nincsenek a háborúval kapcso­latos élményei. Olykor ugyan felrémlik benne valami. Szeké­ren és gyalog mennek valamer­re. Macskaköves, ódon utcákon, aztán országúton és dülőutakon mennek egy tanya vagy falu felé. A front elöl menekülnek a városból. Ennyi volt számára a hábo­rú. Átélte félelmek és nagyobb megrázkódtatások nélkül, hisz nem is értette, mi történik kö­rötte. Az élet azután iskola és játék volt. Jó volt tanulni és Jó volt Játszani. És az is Jó volt, hogy tanító az édesapja, mert az iskolapad így meghittebb lett számára. Kijárta az alapfokú iskolát és a középiskolát, aztán érett­ségi vizsgát tett, s az eddig lát­szólag problémátlan élet most állította az első komoly válasz­tás elé. A tanítócsaládok leánygyer­mekei többnyire örökölték édes­apjuk hivatását, vagy beálltak tisztviselőnőnek a postára, vas­útra, vagy elmentek könyvelni valami kereskedelmi vállalat­hoz. Esetleg férjhez mentek, s a ben meg is valósult a mai vas­művek koncepciója. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan változott a kisemberek fiainak és leányainak elképzelése is az életről. Az ARMA vállalati igazgató­ságának kis tisztviselőnője rö­vid év leforgása alatt rájött ar­ra, hogy a középiskolai végzett­ség nálunk ma már nem vég­zettség. Ezt a felismerést követ­házasság mindörökre véget ve­tett a pályaválasztás gondfának. A hasonló körülmények között növekedő lányok egész nemze­dékeinek nem volt más elképze­lésük az életről. Erika érettsé­gi után maga is tisztviselőnő lett az ARMA vállalati igazga­tóságán. Nő létére szokatlan pályát vá­lasztott, s ez nem valami ötlet vagy szeszély alapján történt. Míg ő növekedett, míg alapfo­kú és középiskolába járt, míg hivatalnokoskodott, megválto­zott körötte az élet. Az egykor túlnyomóan kereskedelmi jel­legű város hatalmas ipart góccá nőtt. Kibővült az egykori gép­gyártás, megszületett és rész­Pálmák és szögesdrótok Nagy József: Építkezésen (1965) Huvos reggeli szél űzte északnak a Pireneusok felett átlopódzott felhőnyájakat, me­lyek Vernet felett mint hullám­törőn zúzódtak szét apró fehér foszlányokra a tenger felől be­áramló színes és sósízű pára­barikádon. Egy ittfeledkezett kócos pálma ijedt kíváncsiság­gal bámulta a szegesdrótkerí­tés mögé zárt férfihadat, lomb­jai közt pedig egy anyasirály adott rekedt hangjával örömé­nek és hálájának kifejezést, hogy az internáltak dobozma­radványokból és elnyűtt ron­gyokból meleg fészket készítet­tek újszülött fiókáinak. Május elseje volt, ezerkilenc­száznegyvenegy május elseje. A Perpignan közelében, Argé­les sur Mer-ben, Saint Cyprien­ben, Gursban, valamint Vernet de Arriégében létrehozott inter­náló táborokban Daladier majd utódja a kollaboráns Petain marsall immár harmadik esz­tendeje „vendégelte" Madrid, Guadalajara, Huesca^, Brunete, Teruel hőseit, a spanyol repub­likánusokat, az olasz, német, francia, lengyel, magyar, cseh és szlovák, norvég, bolgár és jugoszláv antifasisztákat. A há­zigazda szerepét betöltő láger­parancsnokok azonban sok esetben a néhai jó Kuncz Ala­dár által megörökített Fekete Kolostor (Noirmoutier) hírhedt adminisztrátorán is túltettek embertelenségükkel. Igaz, hogy Daladier, majd Petain is túltett Poincarén, a „tigrisen" ... S a verneti koncentrációs, hivatalo­san internáló tábor parancsno­ka sem volt kivétel. Am május elseje volt, piros május elseje! És mindazok, akik hosszú hónapokon át „ronthatatlan élő sorfalként" álltak éjt-napot a vártán, s véd­ték a spanyol nép szabadságát, Franco, Hitler és Mussolini fa­siszta zsoldosainak túlereje el­len, akiken sem a bombahalál, sem a francia lágerek gyülölet­bacillusa nem fogott, ezt a má­jus elsejét meg akarták ünne­pelni. Besúgó révén tudott erről a bikanyakú lágerparancsnok, aki vagy húsz évet szolgált a francia idegenlégióban, s most ezredesi rangban, bikacsökkel a kezében a légió büntető mód­szereit alkalmazta az Internált hősökkel szemben. Durva volt és kegyetlen, akárcsak pribék­jei a Mobile Garde, a fasiszta érzelmű francia csendőrség le­gényei, akik állandóan élesre töltött fegyverrel figyelték az internáltakat, a spanyol nép­hadsereg és az „ezerajkú de egy-szív" nemzetközi brigádok volt harcosait. A pribékek ke­ze gyorsabban működött mint az agyuk. Nem gondolkoztak — az első kínálkozó alkalommal, szinte keresték az ürügyet, szó nélkül lőttek. Ezen a szép tavaszi reggelen izgatottan fészkelődött irodájá­ban a lágerparancsnok, várta a jelentéseket, parancsokat osz­togatott, s azt remélte, hogy az interbrigádisták talán ezúttal alkalmat adnak, hogy bebizo­nyítsa hősiességét — a fegy­vertelenekkel szemben. A láger földalatti pártszervezetének ve­zetősége azonban kiadta a pa­rancsot: ünnepelni, de nem provokálni! te az erős elhatározás, és 1956 augusztusában felvételi vizsgá­ra jelentkezett a kohászati fő­iskolán. A főiskolai tanulmányok öt " hosszú esztendeje a mai kedvező körülmények között is súlyos áldozatot követel a szü­lőktől, még akkor is, ha az is­kola székhelyén élnek. És ál­dozatot követel az érett fiatal nőtől. Nem veheti tudomásul a szívében ébredező érzelmeket. El kell halasztani a fiatal le­ányálmok megvalósítását. Igaz, egészen új világ tárul fel előt­te, a modern tudományos isme­retek világa, s egy életre szóló pálya és hivatás lehetősége bíz­tatja öt a tanulásra. A reggelit már a tábor mind a három szektorában kiosztot­ták, néhány perc múlva meg­kezdődik a május elsejei fel­vonulás. Stern Jenőnek egy pillanatra az otthoni májusi tüntetések jutottak eszébe, majd izgatottan öltötte magára a legkevésbé tönkrement ruhá­ját, egy vörös sál elrejtett ma­radékából nyakkendőt rögtön­zött. Am nemcsak ő, ez a lá­nyos arcú szőke, kék szemű so­morjai magyar fiú készült a nagy ünnepségre Ilyen hangu­latban. A három szektor min­den barakkjában hasonló han­gulatban, mintha csak lagziba indulnának, készülődtek a sok harcot vívott hadfiak. Tiszta, fehér ing, piros nyakkendő vagy apró kendőcske a gomb­lyukban, egymást biztató mo­solygó pillantás, azután kilép­tek ... Sorra nyíltak az ajtók, jöttek tízek, százak, ezrek, csillogó szemekkel hangtalanul. Katonás lépésben körbe járták a „C" szektor szeges drótkerítéseit... A csendőrök pedig lövésre ké­szen futkostak ide-oda, az ez­redes bal kezébe tette át a bi­kacsököt, jobbjában pedig sö­téten fénylő pisztolyt tartott. Ám semmit sem tehettek. Az internáltaknak joguk volt a sé­tára, nos ők sétáltak, ünnepi díszben. Szívükben vörös lobo­gók lengtek, fülük az Interna­cionálé fennséges és vérforraló melódiáját hallotta, s önkénte­lenül is a nemzetközi brigád in­dulójának ütemére lépkedtek. És ott, ahol a szögesdróttal és mély sáncárokkal elkerített „C" szektor érintkezett az „A" és a „B" szektorral, az „ezerajkú, de egy-szívű" brigád díszlépés­ben menetelt és balra nézz-zel, még jobbra nézz-zel üdvözölte a szegesdrótok túlsó felén ha­sonlóképpen menetelő bajtár­saikat, s parancsnokalkat, akik közt ot volt Luigi Longo, Rajk László, Josef Pavel tábornok és mások ... Aztán ismét néhány Erika nulmányi volt a ke dék. Ma i nológusa ketebádo, bádoglem nológiai i germű vi. Az új gyí fogyatéki net ki s ugyanő kel bővü megfeleli technolóc. és újabb kell válU Ugyanc gondja n sok vállá torvásárlt hetőségei jó szakéi szony is. te mérnö meknek i bacskát t apja visz ba. A kis gyáz. Az új 1 bérházábi HJf inde rék dul útna felé. Vili tú villan gyártelep ladozik a ciók, ké nyok, mc letek á munkásbl ban, köm kopog a alagútján gyárcsarr, Emelődar lött. A be tószalago nás bádo tandemgé talmas h mára lap, más géps kus mun szeletelt zet adagi Utikus fi títja mini a különbt tán olajfi mártja, r, között úji Elnézi parancssz lett a „i — Bevc ba, ahol tokra os2 kijelölt ei ünnepi bt Iázva, em ben spe lépte át B tárt, hog> dok harcc — Az ii tesen elm vetve Ste lehevered mentén z szomorú múltba ír nítettük i emlékeztti azokra a: amikor tünk, eml győzelmei emlékeztü lékeztünk legnagyot Spanyolor terbrigádi öten mag; mecói má Mecobc korlatozta gádok eg' ki állomé XII. dand a legend kai, azaz költővel i Stern Jei spanyolor Meco ti gazdasági gény hel perzselt,

Next

/
Oldalképek
Tartalom