Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-21 / 138. szám, szombat

A LÉVAI KÖZÉPISKOLA érettségire készülő magyar osztálya előtt állok, és akaratlanul is életein egy csaknem negyedszázaddal ezelőtti epizódja jut az eszembe. Falusi iskolánkba a tanév vége közeledtével ellátogatott a tanfelügyelő és mindnyájunk számára meghökkentő kérdést tett fel. „Mi szeretnél lenni?" — kérdezte sorban valamennyiünktől. Mi akkor készültünk kilépni az életbe, és módfelett Irigyeltük egyik osztálytársunkat, aki magabiztosan így felelt: „Hajófűtő leszek mint édesapám!" Valamennyiünk szemébe ez a fiú volt ekkor az „arisztokrata". Lánypajtásaink számára viszont a „sláger" akkor a varrónő pálya volt. A fiúk zöme a kérdésre kétféleképpen válaszolt. Vagy így: „Kaszás leszek, mint édesapám", vagy pedig emígy: „Napszámos leszek." A képlet tehát egyszerű volt, csaknem olyan egyszerű, ahogy a parasztgyerek pályaválasztásáról szóló versében a somogyországlakról néhai Csokonai Vitéz Mihály megírta. Tudtuk, hol kell álmainknak „megálljt" parancsolni, hiszen pályaválasztási „fantáziánk" számára akkor a tanítói pálya is túl magas volt. PALYAVÁLASZTAS - 1966 Átlagos osztály. Az aláíratlan felmérési kérdőívek kiértékelésekor az első pillantásra feltűnt, hogy a többségében faluról származó osztályban a pedagógiai pálya még ma is mennyire vonzó. A huszonhárom érettségiző valamivel több mint egyharmada — nyolcan — a jövő tanévben a pedagógiai főiskolára iratkoznak be. A létszám másik harmada — szintén nyolcan — műszaki főiskolára, orvostudományi egyetemre és más főiskolára készül. A harmadik harmad — heten — az érettségi után állásba megy. Vajon mivel magyarázható a tanítói pálya iránti nagy érdeklődés? Annak ellenére, hogy a lévai Iskola helyzete a szlovák nyelvtanítás szempontjából — már a lakosság összetétele miatt ls — kedvező, a főiskolai felvételi vizsgán — legtöbbször pusztán a szakkifejezések elégtelen ismerete miatt — sokszor a különben kitűnő tanuló is kudarcot vall. Ebből következik, hogy az érettségizettek közül sokan a könnyebb, biztosabb utat választják; pedagógiai főiskolára jelentkeznek, mert itt magyarul folynak a felvételi vizsgák. A „bátrabbak" azonban —, ahogy az osztállyal folytatott beszélgetés is bizonyította — akár a prágai egyetem felvételi vizsgájától sem riadnak vissza. ALMOK - VALÓSAG A „Milyen pályát választana a legszívesebben élethivatásul" kérdésre adott válasz szerint a pedagógia iránt érdeklődő nyolc tanulón kívül ketten az orvosi egyetemen, egy a filmrendezői szakon vagy újságíróként, négyen a műszaki főiskolán, egy az egyetem pszichológiai szakán, egy az erdészeti főiskolán, egy pedig a teológián szeretne egyetemi végzettséget szerezni. A kérdőívek kitöltése után összevetjük a vágyat a valósággal. Kiderül, hogy a huszonhárom érettségiző terve megvalósulásának zömében megvan a reális előfel tétele. Legtöbbjük Zsebében már ott a főiskolai felvételi vizsgára szóló meghívó Az előző nemzedék álmaihoz, lehetőségeihez viszonyítva is kedvező helyzetben van ez a generáció. A kérdésre: „Az életben elérsz-e annyit, mint szüleid elértek?", — kivétel nélkül mindegyikük ilyen értelemben válaszolt: „Többet elérhetek." A kérdőívek kiértékelésekor először az a sanda gyanúm támadt, hogy frázis ez vagy valamiféle elferdült udvariasság. A harmadik, negyedik kérdőív olvasásakor azonban a kontextusról már rájöttem, hogy a sorok között az is ott van: „Többet elérhetek, mert műveltebb vagyok, mint a szüleim." Beszélgetés közben megkérdeztem tőlük, huszonhármuk közül vajon hányuk apja, anyja érettségizett. Kiderült, hogy a negyvenhat szülő közül mindössze öt rendelkezik érettségivel. A válaszok hangneméből nem volt nehéz kiérezni, hogy a kérdezettek számára a tudás, a műveltség önbizalmat kölcsönöz. TÁJÉKOZOTTSÁG A bizonyítvány, az osztálykönyv sok mindent elárul egy osztályról. Többé-ke- VIZSGÁK ELŰTT. vésbé pontosan megtudjuk, a tanulók hogyan sajátították el a matematikát, hogyan ismerik a fizikai törvényeket, az érettségi tételként szereplő írókat. Az élet fj&i. szességét azonban nem lehet beleszorítani a tanterv prokrusztéM* ágyába. Kíváncsi voltam például, hogy legalább hallásból ismerik-e a világirodalom olyan nagy alakjait mint Hemingway, Remarque, Jevtusenko, Baudelaire, Aragon? Vajon ismerik-e Picassot, tudják-e, mi a kubizmus? Hiszen ezeket a neveket, ha esetleg szerepelnek is a tankönyvekben, legfeljebb csak futólag említik meg. Az osztály nagyobbik fele azonkívül, hogy a legtöbbet emlegetett nevek mellé odaírta, melyik korszak milyen nemzetiségű írójáról van szó, a legtöbb név mellé néhány művet is feltűntetett. Meglepően jól ismerik ezek a tizennyolc évesek például Hemingwayt, Alberto Moraviát és Jevtusenkót. A tanterv, az oktatás hiányosságairól beszél viszont, hogy az olyan nagy művészekről, mint Baudelaire vagy mint Picasso vajmi keveset tudnak. Picasso nevét — igaz — szinte valamennyien ismerik, életművéről viszont csak ketten „tudnak" valamit. Az egyik azt, hogy „legkiemelkedőbb alkotása a békegalamb", a másik meg annyit, hogy „reneszánsz festő". Akire az osztály képzőművészeti nevelése volt bízva, bizonyára a könnyebb utat választhatta. A XX. század egyik legbonyolultabb szellemiségű, legtöbbet vitatott életművű képzőművészének alkotásából éppen a legkönnyebben érthető művet mutatta be az osztálynak. A képzőművészeti nevelésben, — mint talán minden iskolában — van még pótolni való elég. FALUSI GYEREKEK Sokan — még a falusi emberek közül is — szívesen eldicsekszenek vele: „Az én fiam fővárosi iskolában érettségizett." Itt a lévai iskolában feltettem magamban a kérdést: vajon a fővárosi iskola önmagában már biztosítja a gyermek magasabb színtű oktatását, vagy valami más tényező játszik itt közre? Vitathatatlan, hogy az értelmiségi szülők jóképességű gyermeke bizonyos előnynyel indul a hasonló tulajdonságokkal, képességekkel rendelkező kétkezi munkásszülők gyermekénél. Máshogy viszonyul például a képzőművészethez az a gyermek, aki környezetében nap mint nap hall Picassóról, Rembrandtról, és a legkorszerűbb Irányzatokról, mint az a serdülőkorú, amelyik otthon ezeket a neveket még csak nem is hallotta. Persze, a tantervben szereplő tárgyakat, például a matematikát is könnyebben tanulja — mert több segítséget kaphat — egy mérnök fia, mint egy sertésgondozóé. Ezeket a tényeket iskolánként — egy-egy osztály összetétele szerint — az oktatók kiválogatásánál — figyelembe kellene venni. És felül kellene vizsgálni, vajon helyes-e, ha a végzett tanárok közül nemegyszer a legjobb eredménnyel végzetteket helyezik a fővárosba. Éppen a vidéki iskolákban lenne rájuk nagy szükség, ahol a szülők zöme a városi embernél lényegesen kevesebbet segíthet gyermekének. A LÉVAI TIZENKÉTÉVES iskolába többnyire falusi gyerekek járnak. Arra a kérdésre, hogy: „Van-e külön tanulószobája?" huszonkét érettségiző közül tizenkilencen „nem"mel válaszoltak. Ez sok mindent elárul az osztály tanulólnak életkörülményeiből. Szorgalomról tanúskodik és a tanárok kiváló munkájáról, hogy az érettségire készülők jól elsajátították a tantervben előírt tudnivalókat. A falusi gyermek érdeklődését azonban az élet olyan jelenségei, dolgai Iránt ls jó lenne felkelteni, amelyek ugyan nincsenek benne a tankönyvekben, sem a tantervben, de nélkülük csorba a ma emberének az élete. Persze, ezt sem törvénycikkel, sem miniszteri rendelettel nem lehet megvalósítani. Ez elsősorban a pedagógusoktól függ. TÓTH MIHÁLY (Štubňa felvétele.) Istvánnal rendszerint üffrtfe'pfiö'p találkozom. Szüleinkhez igyekszünk haza. Ö Krakkóból, Lengyelország egyik legrégibb, legismertebb városából, én a Duna partjáról. Húsvétkor, karácsonykor, de legtöbbször szilveszterkor vagy nyári szünet idején jövünk össze a sógoroméknál, Páskaházán. Mert a rokonság nagy dolog, és sógornőm, István unokanővére, nem bocsátaná meg, ha elkerülnénk házukat. Igy aztán gyakran találkozunk, beszélgetünk, de csak nagyon ritkán itthoni dolgokról. A Krakkóban tanuló fiatalemberre vagyunk kíváncsiak, meséljen 5 lengyelországi élményeiről tanulmányi előmeneteléről, vagy arról az izgalmasnak ígérkező útról, amely Rozsnyó, Kassa után külföldre vezetett. A kérdés mindig és ismételten Lengyelország, s én csodálkozom, hogy nem únja. Utolsó éves, de mintha most jönne először haza, már a pelsőci állomás peronjón, a legelső ismerős, falubeli, így szól hozzá: — Mi újság Krakkóban, István? — Nincs semmi különös — feleli a szokásosat, aztán felszáll a hazaröpítő vonatra, s a faluban, az ismerősöknél, barátoknál és rokonoknál százszor és százszor ismétlődik a kérdés: — Mi újság Lengyelországban, István? S nekem nem is kellett soha másra figyelnem, mint az ismétlődő kérdésekre, hogy jegyzetfüzet nélkül is emlékezetembe véssem, amit a végzős fiatalemberről el kell mondanom. Mert István szerény és értelmes fiú, nem tagadja meg a választ, nem is igyekszik elzárkózni falubelijei elől. István személyében kicsinyke, alig négyszáz lelket számláló falu vette fel az élő, eleven kapcsolatot Krakkóval, ezzel az ősi, világszerte ismert és tisztelt egyetemi várossal! De hogyan került oda Csehszlovákiából egy magyar fiú? Ezen tűnődöm, miközben fülemben csengenek szavai tömör és sokatmondó mondatai vándordiák útjáról... magyar iskolában érettségizett Rozsnyón. Bratislavában jelentkezett főiskolára, a vegyészeti karra, de kitűnő bizonyítványa ellenére sem vették fel, s a mai napig sem kapott választ orra, miért utasították el. Talán a szlovák nyelv szabálya elten vétett? És az fontosabb volt akkor, mint a szaktudás... Kádervéleménye kitűnő volt, apja huszonegy évet dolgozott kőbányában. Rosszul esett neki a kudarc, de nem adta fel a harcot. Szerencséjére pótfelvételire toboroztak Kassán, a gépészmérnöki karra jelentkezett, s ott felvették. Meg is gyűlt a baja. A tussal való rajzolás nem ment neki, éjszakákat töltött álmatlanul a rajzok fölött. Vizsgáit azonban sikerrel tette le, a második évben már tiszta egyesekkel dicsekedhetett, s a harmadik évfolyamot is kitüntetéssel végezte. A harmadik évfolyam végén a minisztériumból küldött levél alapján megjelent egy felhívás, a dékanátus tette közzé. Külföldi főiskolákra lehetett jelentkezni. Az építészeti gépszakra két tanuló mehetett Lengyelországba. Vállalkozó kedvű fiatalember volt mindig, benyújtotta jelentkezési kérelmét. Aztán elfelejtkezett róla. Semmi reményt nem fűzött a dologhoz. Éppen magyar nemzetiségű diákot küldenének Csehszlovákiából? 1963 júniusában az Universiade egyik rendezője volt, s azzal jött hozzá egyik barájta: - István, mész Lengyelországba! A minisztériumból megjött a levél! Tréfásan hátbaverte a hírmondót: — Édes komám ne akarj rászedni! — mondta neki. Éppen vizsgára ment géptanból, s fúrta az oldalát, mi igaz abból, amit a barátja újságolt. Bekukkantott a dékanátusra, s valóban ott volt a levél. Egyenesen az ő címére küldték Prágából. Az volt benne, hogy Kassáról ő megy Krakkóba, majd később még részletes utasítást kap. Ennek a fele sem tréfa. Olyan izgalom fogta el, hogy a vizsgáztató tanár is észrevette nyugtalanságát. Szerencsére tudta oz anyagot. Nem tudta elképzelni, hogyan lesz külföldön, A diákra jellemzően az jutott eszébe, hogy a szlovák nyelv utón újra tanulhat egy másik idegen nyelvet. Az újabb nehézség azonban nem torpantotta meg. Nem olyan fából faragták. Nyári gyakorlatra Breznára kellett volna mennie, de ő kérte a tanárát, hogy hagyják Kassán, a katedrán. Egyik professzoruk könyvet jelentetett meg, s ő segített neki. Rajzokat és illusztrációkat készített a könyvhöz. Persze, a nyár fürdésre, lubickolásra csábította, megfázott, magas lázzal kórházba került. Beutalták a fertőző osztályra. Másnap már semmi baja sem volt, de a fertőző osztályról kikerülni? Augusztusban befutott a minisztérium levele: jelentkezzen háromnapos iskolázásra Prágában! Megszökött a fertőző osztályról. Megismerkedett az előírásokkal, hogyan tant nek, ját. mac tott' voln gyei is c Csa zó < zést jár. Si meg varri diák őket éleli pon vá ro nütt ros i kine Már niii kell külföldön viselkedni, mit szabad, s mit nem szabad tennie. Udvarolni például szabad, nősülni is, de csak abban az esetben, ha haza hozza a fiatalasszonyt. Kicsapongó életet élni szigorúan tilos. Reprezentálni kell Csehszlovákiát! Ezer zlotyt ígértek neki egy hónapra, s az összeget még fel is emelték száz zlotyval. Ebből kell az internátusi és élelmezési költségeket fedeznie ... Most már valóság lett a külföldön tanulás lehetősége. Erről beszéltek Kassán, Páskaházán, és mindenütt, ahol Istvánt ismerték. Szeptember közepén kellett jelentkeznie útra készen a minisztérium épületében. Ott adták át az útlevelet, a Krakkóba szóló vasúti jegyet. A falubeliek örültek és aggódtak is egyszerre, hiszen összetartoznak, egy közösségben élnek, mindent tudnak egymásról, nincs titok, mindenki tudatában benne van egy kicsit múlt s a jelen. Meg is állították sokan István szüleit, vagy édesanyját, vagy édesapját, s mondták az elszomorítót, a figyelmeztetőt: — Van-e eszetek elengedni Istvánt más országba? Egyik fiatokat negyvenkettőben eleresztettétek Sárospatakra, tanítóképzőbe, mert nagy zenei tehetség volt, oszt mi lett a sorsa? Belefúlt a Bodrogba! A szülők szívében felsajgott a tragédia. Befelé sírtak, titkolták a félelmüket, szorongásukat, s álmatlan éjszakákon tették fel unosuntalan egymásnak a kérdést; Istvánt is elveszítjük majd? De ellenkezni nem akartak. Inkább ők szomorkodjanak, mint szorgalmasan NINA CASSIAN: Mi az ifjúi Tudd meg, az ifjúság — vésszel megállás nélkül magasba szállr hókölést lenézve vágyni a jóra, égtájak felé ablakot tárni. Tudd meg, az ifjúság az, hogy t szeplőtlen szíved, s célra törsz s ösztönöd, elméd az igazság f< sose torzítja görbe tükörben.