Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-18 / 135. szám, szerda

Ä kis szobában csak ketten ülünk. Mielőtt azonban bemutatnám vendéglátó házigazdámat, hadd mondjak valamit erről a me­leg kis fészekről. Közepén ke­rek kis asztal, otthon készített cigaretta, öngyújtó, hamutárca. Körülötte öblös fotelek. Távo­labb heverő, könyvszekrény. A festett falakon a munkásmoz­galom nagyjainak képei. Alat­tuk elismerő oklevelek. Az egyik, a legnagyobbik arra em­lékeztet, hogy a gazda nem is olyan régen megkapta a Mun­kaérdemrendet. És most valamit a házigazdá­ról, Árvay Józsefnek hívják. Ki ne ismerné őt Csal­lóközben? Országszerte akad­nak ismerősei, tisztelői. Ha a krónikás szerepét vállalnám, így kezdeném: 1900-ban szüle­tett, cseléd embernek nyolcadik gyermekeként. Tizenkilenc éves korában Nagykeszin hetedmagá­val megalapítja a Szociálde­mokrata Pártot. Huszonegyben a születő kommunista párt böl­csőjénél bábáskodik. Kemény fogadalmat tesz, egy életre szó­ló esküt: vállalja a harcot, a munkásember igazáért vívott küzdelmet. Becsületére, lelki­ismeretére fogadja, hogy soha nem lesz árulója, eladója párt­jának, a zászlónak, amelyre embermilliók néznek bizalom­mal. Örökös harc, nagyszerű győ­zelmek, fájdalmas lebukások következnek. Vizsgálati fogság, börtön, munkaszolgálat a front háta mögött. Felszabadulás. Végre szabadon bonthatnak zászlót. Majd újabb megpróbál­tatásokkal teli nehéz esztendők. Gyűlésekre nem hívják. Felszó­lalására senki sem kíváncsi. Egyedüli bűne, hogy magyar. A magyar szó sérti a füleket, ő azonban továbbra is bízik. Hí­vatlanul is eljár a gyűlésekre. Ajtót mutatnak neki. A keserű­ség fakasztotta könny azonban nem oltja el ragaszkodásának lángját. Érzi, tudja, nem élhet a párt nélkül... Később, ami­kor mégiscsak győz a józan ész, Arvay elvtárs újból helyet kap a pártban. Tudnak már róla fent ls. Szavának súlya van. ötvennégyben beválaszt­ják a Szlovák Nemzeti Tanács­ba, majd nemzetgyűlési képvi­selő lesz. Tagja Szlovákia Kom­munista Pártja Központi Bizott­ságának. Az idő lassan eljár fölötte. Erejét, egészségét kikezdi az örökös harc. Nyugdíjba megy. Pártvonalon azonban tovább te­vékenykedik. Tagja marad a Központi Bizottságnak. Bevá­lasztják a párt járási ellenőrző bizottságába. Látogatja a párt­alapszervezeteket, nyilvános gyűléseken beszél, agitál, lelke­sít. Hiába, a pártmunka vérévé, éltető elemévé vált. A krónikás szerepe Itt véget ls érne. A riporter azonban en­nél többet akar. Megrajzolni azt a pillanatot, amely Árvay elv­társnak ma is élményt, élő em­léket jelent, amelyről szívesen beszél. Vendéglátó házigazdám moso­solyog. Arcán kirajzolódnak a ráncok. Hajdani, dús fekete ha­ját megütötte a dér, kackiás bajuszát kurtábbra nyeste az olló. A harmincas évek elejénél valahogy megragadunk. — Harminckettő tavaszán történt — mondja elgondolkoz­va. Az egyszerű, keresetlen sza­vak megelevenítik a múltat. Képzeletem világában szinte hallani vélem a hajdani forra­dalmi dalok zengő szárnyalá­sát: „Legyen kérges annak is a tenyere, aki miatt nincs a nép­nek kenyere..." Csallóköz népe éhezik. Csu­pán Nagymegyeren a munkanél­küliek száma meghaladja az öt­százat. — A nyomor szinte fojtogat­ja az embereket — emlékezik Árvay elvtárs. A munkáscsalá­dok, kisparasztok gyermekei sírnak az éhségtől. Kenyér he­lyett a legtöbb esetben verést kapnak az elkeseredett szülők­től. Az uzsorásoknál azonban még van hitel. De milyen hi­tel? A kisember kap lisztet, korpát, csak írja alá a váltót. Az üzletes ad, hogyne adna a váltó fejében. Ö csak nyerhet a bajba jutott ember pusztulá­sán. Milyen is volt az a bizo­nyos váltó. Egy zsák (85 kg-os) kenyérnekvaló négyes liszt 170 koronába került, de a „jószívű" üzletes 220 koronát ír a váltó­ra. Egy mázsa korpa, ha valaki készpénzért vásárolja 62 koro­nába jön, a váltóra azonban 95 koronába kerül. A végrehajtó mindennapos vendég a csallóközi falvakban. Horváth János, alistáli lakos az árverés után így kesereg: „Most már két út van előt­tem, vagy leszámolni az élet­tel, vagy koldustartsznyát akasztani a nyakamba". A nagydobbal meghirdetett földosztásnál is becsapták a csallóközi parasztot. EzztS kap­csolatban így ir a krónikás: „Beismerjük, hogy mi földtú­rók hittünk az agrárpártnak. Alaposan megjártuk vele. Elő­ször is nem mi kaptuk a földet, hanem a kolonisták, másodszor, ha jutott ls nekünk valamicske aljaföld, belepusztultunk, tönk­rementünk rajta ... Csallóközt ellepték a telepesek. Ök kap­ták a java földet. Ellenszolgál­tatás fejében, ha az itteni, bi­lincsekbe vert kisparaszt szólni mer az ólomsúllyal ránehezedő terhek, a fosztogatás, garázdál­kodás, végrehajtások, a végte­len nyomor ellen, csendőrruhá­ba bújnak és ellenünk támad­nak". Ilyen az élet Csallóközben a harmincas évek elején. Az agyongyötört kisemberek egye­düli támasza, reménysége, a kommunista párt. — Harminckettő február ti­zedikére általános éhségtünte­tést szerveztünk — viszi tovább a szót Árvay elvtárs. — Szán­dékunkat közöltük a járási hi­vatallal. Engedélyt kértünk a felvonulásra, de kérelmünket kereken elutasították. Tervünk­ről azonban ennek ellenére sem modtunk le. Titokban to­vább szerveztük a környező fal­vak népét... Ekkor még maguk sem tud­ják, hogy becstelen ember, áru­ló is akad soraikban, aki egy pár bakancsért képes „beköpni" társait. Február tizedike. Fogvacogta­tó a hideg. Hajnalban szokat­lan zajra ébrednek a nagyme­gyeriek. A vasalt csizmák ke­ményen dobbannak a fagyos rögön. Megjöttek hát a hívat­lan vendégek: háromszáz csend­őr, többségük mundérba öltöz­tetett, felfegyverzett kolonista. Arvay elvtársék már tudják, hogy elárulták őket. Visszacsi­nálni azonban már semmit sem lehet. A dolgok elnapolására se:n idő, sem lehetőség. A szer­vező bizottság őrszemei egy­másután jelentették: a környező falvak népe öt irányból is kö­zeleg Megyer felé. A hírhozók nyomában egy-egy énekfoszlány is eljutott a fülükbe: „Ha mun­kás vagy, nem lehetsz te elle­nünk ..." Nem volt más válasz­tás, megkísérelik a lehetetlent. A felfejlődött csendőrkordonon keresztül is be kell jutni vala­mennyiüknek a piactérre. Ár­vay elvtársnak az Ekecs felől érkezőket kellett volna elve­zetni a megbeszélt helyre. A csendőrök azonban valamit mégis megneszeltek. Egy sza­kaszra való támadt Árvay elv­társékra. A küzdelem egyenlőt­lennek bizonyult. Árvay elvtárs a fegyveresek parancsnoka elé lép. . — Becstelenek! — vágja a zászlós szemébe. — Védtelen emberekre fegyverrel támad­nak?)/ Válaszként ütésre lendülnek a puskatusok és gumibotok ... Árvay elvtársat élettelenül, vérbefagyva viszik a községhá­zára, később a komáromi töm­löcbe ... — Alaposan helybenhagytak — folytatja Arvay elvtárs. — Míg élek nem felejtem el. Ä fejemet beszakították. Kezem annyira megdagadt a sok ütés­től, hogy a kabátujját nem le­hetett rajta keresztülhúzni. Á fogaimat mind kiverték. Azóta hordok műfogsort... Két hétig tartják fogva a ko­máromi börtönben. Ám akik­nek az érdekében vállalta a ve­szélyt, tudják mit kell tenniük. Ezrek mozdulnak meg... A' helyzet is komolyra fordul. Ä járási urak jobbnak látják, ha nem feszítik tovább a húrt... Több mint három évtized múlt el azóta, de Árvay elvtárs ősz fejjel is szívesen emléke­zik ezekre a napokra. Erőpró­ba, vizsgatétel volt ez számára is. Ám a harc, a véráldozat nem volt öncélú. A jövő, amelyért zászlót bontottak, jelenné vált. Földet kapott a csallóközi sze­gényparaszt, kereseti lehetősé­get a munkás! JL rvay elvtárs ma is járja IS a falvakat, a hajdani nyo­mor, elkeseredett harcok színhelyét. Buzdít, lelke­sít, tanácsot ad akárcsak ak­kor, amikor még ellenük köszö­rülték a csendőrszuronyokat. SZARKA ISTVÁN 45 évvel ezelőtt: 1921. május 14-től 16-ig tartották Prágában Csehszlovákia Kommunista Pártja alapító kongresszusát PÁRTALAPÍTÓK LEGYEN KÉRGES ANNAK IS A TENYERE... j Arvaí József n m>­; megyeri fúldhmin­Ikás február 1ű~é?) Ibctwj't fejje! került ja huríőühe, Család­ija! p/irJküJónbséjí -rtiirkü? ÍIZ Qgétt fiétnég íántfixatja. A fenti kép Az Ot 1932. április 5-i számában jelent meg. A LÉVAI JÁRÁS MUNKÁSMOZGAL­MÁNAK megsárgult levéltári anyagá­ban gyakran találkozni Sáró község nevével. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni években az ottani Frankli-birtok cselédei nem egy ízben bebizonyították, hogy hozzájuk is elju­tottak a haladó szellemi áramlatok. Sőt az egész környéken itt találtak a legélénkebb visszhangra. A sárói kom­munisták a mezőgazdasági munkások megmozdulásainak nemcsak megbízha­tó résztvevői voltak ezen a vidéken, hanem követeléseikért következetesen kiálló, bátor harcosok is. A régi események élő szemtanúinak, résztvevőinek visszaemlékezéseit kutat­va jutottam el a legilletékesebbhez, Adamcsek János régi sztrájkvezérhez. A hetvenéves János bácsit a község új negyedében épült modern házának szőlőlugasos kertjében találom. Nyug­díjas már, csak itthon dolgozgat a ház körül. Amikor megtudta, mi járatban va­gyok, szívesen tessékel be a hűvös verandára. Nagyszerű emlékezete, szel­lemi és fizikai frissesége szinte meg­lepő, pedig sok mindenen ment át éle­tében. TIZENEGYEN VOLTAK TESTVÉREK. A béresgyerekek nyomorúságos osz­tályrészeként már nyolcéves korában napszámba járt. S még örült a napi harminc fillérnek is. Későbbi éveiről, amikor már öntudata ébredezett, így emlékezik: — Tizenöt éves koromban elmentem négy évre rézművesinasnak. Ott vol­tam három évig. A főnököm egyszer úgy megvert, de még máig sem tudom miért, hogy két hónapig hordtam tes­temen a jelét. Ekkor elhatároztam, hogy ott hagyom ... Ez a verés sorsdöntő volt életében. Nem lett belőle iparos ember, de meg­érlelődött benne az igazságtalanság, a kizsákmányolás iránti gyűlölet, amely ellen aztán mindvégig küzdött. Végigszenvedte háromszori sérülés­sel az első világháborút. Mint legtöb­ben, ő is sokat tud mesélni a háborús élményeiről, de legszívesebben és leg­büszkébben arra az időszakra emléke­zik, amely annyi fölösleges vérontás, szenvedés után az igazságért folytatott harcé volt. — Ötvenhét család közül sikerült huszonhatot megszerveznem, de tovább szaporodtunk, úgy hogy az 1921-es sztrájk kirobbanásáig az iparosok és a gazdák kivételével mindenki szerve­zett volt. Még egy iparost is meggyőz­tem, hogy lépjen be a kommunista pártba. Verebélyről Infner elvtárs több ízben volt nálunk, az ő útmuta­tásai alapján dolgoztunk ... — Ezek szerint megvolt minden le­hetőség arra, hogy a sárói mezőgaz­dasági munkások eredményesen har­coljanak — szakítottam félbe János bácsi beszédét. Infner elvtárssal megbeszéltük köve­teléseinket és egy napon beadtuk Frankli földbirtokosnak, aki erről ter­mészetesen hallani sem akart. Ekkor úgy döntöttünk, hogy leállunk a mun­kával, és addig nem dolgozunk, amíg nem teljesítik követeléseinket. Ezek pe­dig a következők voltak: csizmapénz, só, tej és túlóradíjazás. Két nap múlva összeszedtek bennünket vezetőket és elvittek Lévára. Ott voltunk nyolc na­pi? bezárva. Közben itthon eevezked­Adamcsek János. (A szerző felvétele) tek a földbirtokossal. Kint volt Infner elvtárs is, de nem sikerült megegyez­ni. Erre bekövetkezett az állatok ete­tésének beszüntetése. Minket Léván naponta értesítettek az otthon történ­tekről, és küldtük az utasításokat, hogy mit tegyenek. Az egy napi „nem etetés" megtörte a földbirtokost és eleget tett követeléseinknek, minket pedig haza engedtek. A börtönben töl­tött időt azonban levonták fizetésünk­ből. JÁNOS BÁCSI ELÉGEDETTEN MOSO­LYOG. Látszik rajta, hogy jólesik a régi emlékek felidézése. S mikor látja rajtam, hogy megelégedéssel veszem tudomásul a sztrájk eredményét, ne­vetve folytatja: — Aztán eljött augusztus elsején a felmondás ideje. Nekem is fölmondták, de nem hívtak be az irodába, hanem elküldték a fölmondást az ispánnal az istállóba. Azt mondtam az ispánnak: engem nem az istállóban fogadtak fel cselédnek, ha akarnak valamit, hívja­nak az irodába! De nem hívtak. El­küldték a fölmondást ajánlott levélben s még húsz fillért fizetnem is kellett érte. Így kezdtem aztán vándorolni, cselédként egyik helyről a másikra... Kérdezték, hová való vagyok, ha mondtam, hogy sárói, nem foagdtak fel. Féltek a sárói cselédektől... Pedig a sárói cselédek semmi mást nem akartak, csak a nekik járó bérü­ket követelték, meg merték mondani az igazságot és összefogásuk, harcuk nem egy esetben eredményt hozott. ÉS EBBEN NEM KIS SZEREPE VOLT annak, hogy olyan kommunisták vol­tak közöttük, mint Adamcsek János bácsi és még sokan mások. SÁNDOR KÁROLY Féltek a sárói cselédektől

Next

/
Oldalképek
Tartalom