Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-14 / 131. szám, szombat

A CSKP 45 ÉVE M és a csehszlovákiai magyar kommunisták 1966. V. 14. C sehszlovákia Kommunista Pártjának megalakulá­sát és tevékenységének pegyvenöt esztendejét különbö­ző szempontokból értékelhet­jük. Mindenekelőtt, természete­sen abból a legjelentősebb szempontból, amely nem egyéb, mint hazánk munkásosztályá­nak és szocialista forradal­mának történelmi szerepe. Azonban olyan további kérdé­seket is vizsgálat tárgyává tehe­tünk, amelyek mindegyikének megvan a maga helye a párt és a mozgalom, a szocialista for­radalom előkészítése és megva­lósítása történetében. Az utóbbi időben például nagyobb figyel­met kezdünk fordítani az értei-, miség szerepére a mozgalom­ban, míg egyes problémákkal (parasztkérdés, ifjúsági mozga­lom, a mezőgazdasági munká­sok osztályharcai, a munkanél­küliek mozgalma) már régeb­ben is foglalkoztunk. Olyan nemzetiségi államban, amilyen 1918-ban a Csehszlovák Köztár­saság volt, s amelyben a forra­dalmi mozgalom is szükségsze­rűen tarka nemzetiségi össze­tételű, fontos és egyúttal érdekes kérdések egyike a párt nemzetiségi problematiká­ja, mégpedig mindjárt két szempontból: egyrészt, hogy a párt miképpen oldja meg a nem­zetiségi kérdést, másrészt, hogy milyen mértékben veszik kl ré­szüket a párt munkájából és a mozgalomból az egyes nemzeti­ségek tagjai. Ez alkalommal és ezen a helyen a második kérdés elsőrendű fontosságú, konkré­ten: mit jelentettek a mozga­lomban és a pártban a magyar kommunisták. Nem állíthatjuk, hogy a tör­ténetírás mind ez ideig semmi­nő választ nem adott volna erre a kérdésre. Azokban a munkákban, amelyek a szlová­kiai kommunista mozgalommal foglalkoznak, hacsak nem vala-; mely szűk, szakproblémát tag­lalnak, megleljük a magyar kommunisták munkájának pozi­tív értékelését is. Ugyanakkor más kérdés, hogy a magyar kommunisták csupán bizonyos időszakokban és tevékenységük egyes területein részesültek ilyen figyelemben. így példá­nak okáért ismerjük a magyar kommunisták szerepét a párt keletkezése során, a különféle szociális harcokban (kiváltkép­pen a mezőgazdasági munkások sztrájkmozgalmaiban), ismeri Jük Major Istvánt, Steiner Gá­bort, Mező és Nagy elvtársat, az első kettőt, mondjuk, Inkább mint az akkori idők szlovákiai kommunista mozgalma képvise­lőit. Másrészt viszont történetírá­sunk nem foglalkozott megfe­lelő mértékben azzal az időszak­kal, amikor a magyar nemzeti-, ségű polgárok, s köztük, min­denekelőtt a kommunisták a háborút követő években szen­vendtek magyar nemzetiségük­ért, ami mélyen sértette nem­zetközi érzésüket. / I gy tehát épp ma, amikor negyvenöt esztendővel előtti eseményekre em-. lékezünk, illik idéznünk a moz­galom magyar részének együtti működését is a CSKP megalakí­tásában. A forradalmi mozga­lom további vonala felderítésé-, nek folyamatában ugyanis ép­pen a mozgalom magyar tagjai foglaltak el kifejezetten prog­resszív álláspontot. A történel­mi kérdést: „Hogyan tovább?" határozottan és kompromisszum , mok nélkül, a forradalmi prole­tariátus érdekeinek megfelelő­en tudták megoldani. Látták a Szociáldemokrata Párttól való különválás elkerülhetetlensé­gét, amelynek a reformizmus és konformizmus akcióprog­ramjává és mindennapi politi­kai gyakorlatává vált. Megér­tették a burzsoá Csehszlovák Köztársaság átalakulásának el­kerülhetetlenségét, és tisztában voltak a Kommunista Interna­cionálé feltételeivel is. A magyar tagozat a lubochfta-l kongresz­szuson aktívan ki vette részét a vitából és a végkövetkeztetések megszövegezéséből is. Az ezt követő Időkben, ame­lyek távolról sem voltak köny­nyűek, a magyar kommunisták és a magyar proletárok konk­rét munkával és forradalmi lel­kesedéssel rótták le becsüle­tes adójukat a mozgalomban. Sztrájkokat és egyéb szociális és politikai harcokat szervez­tek. S gyakran állt elő olyan helyzet, hogy a nagybirtokok és üzemek alkalmazottai, a sztrájkok és tüntetések részve-. vői szlovákok és magyarok vol­tak. Ilyenkor aztán a naciona­lista nyomás legkülönbözőbb kombinációi jutottak szóhoz, amelyeket azért csempésztek be a mozgalomba, hogy meg­bontsák annak egységét és a közös fellépést. Megállapíthat­juk, hogy az öntudatos magyar proletárok itt is szembe tudtak szállni azzal, amivel szemben az emberek többsége távolról sem egészen immúnis — vissza­utasította* a nacionalista kábí­tószert, amelynek tartós élve­zete megbénítja a mozjgalom és a társadalom szervezetét, s amelyet oly gyakran kínálnak fel az őszinte, önzetlen haza­fiság és a jogos nemzeti büsz­keség csomagolásában. S nem egyszer állt elő ilyen helyzet: a magyar szegénység képvise­lői, Steiner, Major, Mező elv­társak politikai munkájukban épp a magyar burzsoázia képvi­selőivel szálltak szembe a saj­tóban, a választási küzdelmek során, a parlamentben és a nyil­vános gyűléseken. A magyar proletárok nap mint nap szem-i befordultak a magyar nagybir­tokosokkal és vállalkozókkal, bebizonyítva ezzel, hogy a prob­lémákat internacionalista osz­tályszempontból nézik. U gyanakkor 'azonban le jtell szögeznünk, hogy merőben helytelen len­ne, ha nem reális, tudomány-s talan és végeredményben élet­telen álláspontot foglalnánk el azt hirdetve, hogy bármely nem­zetiség eleve elrendeltetett az internacionális érzésre, vala­mint arra, hogy megértse min­den történelmi korszak proble-. matikáját s az adott korszak­ban meglelje a maga helyét. Az internacionális gondolkozás és tett számos tényezőtől függ, egyebek között az emberek szo­ciális helyzetétől, pontosabban attól, hogy milyen szociális ré­teghez vagy osztályhoz tartoz­nak, politikai és élettapaszta­lataiktól, azon cél jellegétől, amelyet valamely osztály poli­tikai munkájával el akar érni és végül az ésszerű politikai számítástól is. Az adott eset­ben a burzsoá Csehszlovák Köztársaság magyar szegény­sége — a sok tízezer nyomor­ban sínylődő mezőgazdasági dolgozó, aki akkortájt minde­nekelőtt szociális elnyomatását érezte elviselhetetlennek, — élete kedvező fordulatát nem az Eszterházyval, Jarossal és Szül­lővel való együttműködéstől várta. S ezek a tömegek nem ls Horthy Magyarországában látták a világ jobb berendezéséről al­kotott elképzeléseik megvaló­sulását és édeskeveset törőd­tek a szentistváni koronával. Másrészt viszont nem voltak ili lúzióik a Csehszlovák Köztársa­ság jellegét Illetően sem, s ép­pen ezért volt állásfoglalásuk oly határozott és tétovázás nélküli a párt megalapítása és az éles osztályharc során. A rendszer radikális megváltozta­tásának ezen az útján fokoza­tosan találkoztak a többi nem-, zetlség kommunistáival, minde­nekelőtt, természetesen, a szlo­vák kommunistákkal. S kitar­tottak mellettük akkor is, ami­kor már nem a szocialista for­radalomról, hanem a Csehszlo­vák Köztársaság megvédéséről volt szó. Elhatárolták magukat azoktól az irredenta erőktől, amelyek a Csehszlovák Köztár­saság kritikus pillanatait ere­jükkel és támadásaikkal még kritikusabbá tették. így példá­nak okáért már 1936 júliusá­ban, Szlovákia Kommunista Pártja vezető funkcionáriusai­nak munkaértekezletén a ma­gyar mezőgazdasági munkások nevében felszólalt komáromi képviselőjük, akinek nevét a történelem fel sem jegyezte: „Ügy — mondotta — ahogy a mezőqazdaságl munkások har­colnak a nagyobb karéj ke­nyérért, harcolni fognak a fa­sizmus vereségéért ls a Duna mindkét oldalán. Ezt parancsol­ja osztályom érdeke." A párt VII. kongresszusán 1946-ban Steiner (íábor valamennyi ma­gyar kommunista nevében ki­jelentette: „Nem akarjuk, hogy a magyar nép a fasiszta bar­bárság korbácsa alá kerüljön. Ezért Szlovákiából egyetlen fa­lut sem adunk át a Horthy-fa­sizmusnak." Nem állt hatalmá­ban azonban sem Steiner Gá­bornak, sem a párt VII. kong­resszusának, sem pedig Cseh­szlovákia Kommunista Pártjá­nak, hogy letérítse a történel­mi fejlődést arról áz útról, amelyen már elragadták a nemzetközi fasizmus, az ag­resszió, a nacionalizmus és az irredentizmus erői. M ikor 1945-ben München előtti határai keretében felújult a Csehszlovák Köztársaság, nem volt sem könnyű, sem lehetséges felújí­tani a két nemzet és a több nemzetiség együttélését. Eszten­dők vihara száguldott el felet­tük, sorsuk egymásétól elté­rően alakult, más élményeik völtak, más tapasztalatokat sze­reztek. Ebben az időszakban az ember megszűnt hinni az em­berben, és úgy látszott, hogy a világon mindörökké úrrá lett a gonoszság, a bosszú, a rossz­akarat, a szadizmus és a gyá­vaság. A háború utáni, sebek kínozta világban számos or­szágban fontos, majd döntő erővé vált a kommunista párt. Radikális változáson esett át nemcsak erőhatalmi helyzete, hanem érthetően munkája egész rendszere is; a volt har­cosokból, partizánokból, tünte­tőkből és üldözöttekből építők, igazgatók, miniszterek és nem­zeti bizottsági elnökök lettek — mindenekfölött pozitív és konstruktív erő, amely előtt az új társadalom felépítése bonyo­lult problémáinak komplexuma állt és várt megoldásra. E fel­adatok közé tartozott a régi társadalmi rend felszámolása és az új állam függetlenségé­nek és egységének megőrzése. S éppen Itt, e feladat megoldá­sa során, a német és magyar kérdés határozott megoldásá­nak realizálása idején került összeütközésbe a politikai gya­korlat a marxizmus és a hu­manizmus elveivel. Ez a kor­szak azon magyar kommunis­ták és antifasiszták vállára, akik aktívan készültek haszno­sítani képességeiket és politi­kai tapasztalataikat, nagyobb terhet rakott, mint amilyet em­ber elviselni képes — a ma­gyar irredentizmus és fasizmus vádját. Nem egy sértést kellett szótlanul elviselniük, erkölcsi­leg és anyagilag egyaránt kárt szenvedtek. Sokan elkeseredtek közülük és sokáig tartott, míg a túlkapások és a hibák foko­zatos helyrehozatalával újra beleélték magukat környezetük­be s meglelték a lehetőségeket önmaguk érvényesítésére s az új, jobb világról alkotott ál­maik megvalósítására. Egyetlen álom sem valósul meg mara­déktalanul. Nem lehetett és nem lehet megvalósítani mara­déktalanul az egész kommunis­ta mozgalom klasszikus elkép­zelését sem az embernek min­den szociális és nacionális problémától való gyors meg­szabadításáról. Már csak azért sem, mert az elképzelést gyak­ran más emberek öntik konk­rét tormába, mint akik megál­modták. r A m az a józanság, tárgyi­lagosság, szakszerűség, kritikusság és megfon­toltság, amellyel új útjainkat tervezzük és megítéljük lehe­tőségeinket, kétségtelenül jó biztosítéka annak, hogy az el­mélet és a gyakorlat, a tervek és azok megvalósítása között hovatovább mind kisebb lesz az eltérés. Valahol itt lelhető fel annak bizonyítéka is, hogy a nemzetiségi kérdésben, amely mindmáig Időszerű társadal­munkban. s amelyet általában nehezen tekinthetünk bármikor ts megoldottnak, tekintettel bo­nyolultságára, és szüntelenül változó formájára, ugyancsak megleljük a megoldás ésszerű útját, kizárva a felesleges ösz­szeütközés és keserűség felhal­mozódásának kockázatát. ZDENKA HOLOTIKOVA a történelemtudományok kandidátusa GYURCSÓ ISTVÁN: Számvetés Számot vetünk, néha kell a számvetés. Évek fordulóin is számot vetünk. Gondbozótok között ésszel, szívvel, okos figyelemmel, lám, utat törünk. Nem vékával, csak összetett marékkal mérjük a hasznot, de úgy szép az öröm ha nem szórjuk szét a szélnek potyára a bőség kosarából mindazt a jót, mit ügyes forgatással a szerszámok serege termelt: itt Komárom hajót, ott Kunčice acélt, Ostrava szenet, vasat Rozsnyó, fényt a turbinák, és ki ismeri meg majd évek múlva Kassa környékén Kelet Szlovákiát?!! Krónikát írni, dalt szőni most, rajta! Elvtársaim, gyorsan, az idő repül. A futó évek nyomát őrizze vers, a házfalakra piros cserép kerül. Szarufák éneke messze hallatszik, állítják sorban a kapuk oszlopát, de ki énekli meg, ugyan ki majd, a répaszedő lányok szép, barna haját, a fejőnők kezét: áldott szorgalom. Dalold el, hegedű, négyhúrú szerszám, pengesd, cimbalom, hogy emberek élnek minden mögött, mi néha szürke tervszám. Nem csordul még bőség, de amink van, az a miénk, senki el nem veheti! És megszaporodik bennünk az élet, bőségre érik annak, aki élteti. TÓTH ELEMÉR : Kiáltás Hahó, hahó! Nézd, itt vagyok. Elhoztak hosszú nappalok, érleltek tompa éjjelek. Pacsirtahangú énekek legyezték vándor szívemet. Most itt vagyok. Elég neked? Mint bolond, bolygó óriás keringtem eddig, semmi más dolgot nem láttam. Voltam én, mint sokan mások, értelmén nem gondolkodtam semminek. Ettem a puha kenyeret, s ittam rá jószagú tejet, éltem a puszta jelenen, a húsra vágyó szerelem tüzelte csak a véremet. Most itt vagyok. Elég neked? Kiszakadt belőlem a múlt, tisztító lángjaimba fűlt. A munka lett a kenyerem, nem kell már pénzért szerelem, legyűrtem régi énemet, lett célom, és a véremet új vágyak tüze kergeti. Ahol csak kell segíteni, kész vagyok: van bennem erő, hatalmas lángot lövellő, a munkám lett a szerelem s jó szagú életkenyerem. Hahó, hahó! Nézd, itt vagyok. Elhoztak tüzes nappalok, érleltek hosszú éjjelek. Pacsirtahangú énekek szőtték tele az életem s jövőt vigyázó énekem. VERES JÁNOS: Hazám Egyedül voltam sok-sok évig, most ember-karok ölelnek át. Piros tűz ég, a zord ridegség elhullajtotta méregfogát. Hogy megmaradtam s állni bírtam, míg bölény-idők döntögettek, jó menlevél. Im megmaradtunk némán is — álló embereknek. Ez a föld már az én világom, ágyam s bölcsőm lett hegye, rétje; virága, ege vípan szólít, s értem születik a törvénye.

Next

/
Oldalképek
Tartalom