Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-30 / 118. szám, szombat

K r e r e VAGYIM KOZSEVNYÍKOV: t I let Az órhullóm elpusztította a partot, ahol most egy ember botorkál, görnyedten, mintha mérhetetlen terhet cipelne a vállán. Lábai vastagon be vannak bugyolálva báránybőrrel. Bundája levágott aljából készült o lábbeli. Az ember félig vakon nézelődik. Az arca sebes, szemüvegének egyik üvege hiányzik, szára spárgával van átkötve a tarkóján. Lassan lépeget, elgondolkozva, mint akinek nem sietős a dolga. Az arcát ritkás szakáll bontja, a feje törülközővel van becsavarva. Irigyli a folyó gyors folyósát, amely könnyedén átvág o tajgán, a tundrán. Az ő útjának iránya nem esik egybe a folyóéval. Dél felé tart, szemben a víz folyásával. Szigorúan meghatározott időközökben pihenőt tart. Kiválaszt egy többé-kevésbé száraz helyet, leteszi hátizsákját, lefekszik, szétvetve báránybőrbe csavart dagadt lábait. Fejét a kezére fekteti, boldog mosollyal hallgatja órája ketyegését, mintha zenét hallgatna. Kényszeríti magát, hogy úgy tekintse a fájdalmat, mint az agyongyötört test ésszerű jelzéseit. Megértően figyelve ezeket o jelzéseket, türelmesen várja, még elhalkulnak. Akkor megparancsolja magának, hogy felálljon. Lassan, megtörten, felemelkedik, mint az agyonhajszolt állat, s kényszeríti magát, hogy újból menjen, gondosan ügyelve minden lépésre. Déltájban sűrű esőfelhők jelentek meg az égen. Aprószemű hó kezdett hullani, esővel vegyesen. Az ember átázott, agyondermedt. Hogy ne szenvedjen annyira a hidegtől, arra kényszeríti magát, hogy emlékezzen. Rekkenő hőség ül a sztyeppén, s a szél is mintha a tűz lehelete volna. Illatozik a száraz fű. A víztároló mélyedések fenekén a fekete iszap kőkeménnyé száradt. A szovhoziroda tornácán két kövér juhászkutya ül, poros farkukat maguk alá húzva, szaporán és hangosan lihegnek. Porfellegtől kísérve megérkezik az irodához verejtékben úszó lován az apja. Kiszabadítja kezével a kengyelből a lábát, s leereszkedik a földre. Nyikorgó műlábain fellépked a tornácra. Egy megbízott várja ott merev, gondterhelt arccal. - Ki engedte meg neked, hogy a csatornaépítésre irányíts minden traktort? - Én magam - mondta az apja. S vidáman, de elszántan elismételte: - Mikroklímát akar itt teremteni! - Ezt nem úszód meg ... Az ember lassan kapaszkodik a tajgai domb kavicsos oldalán. Tompán lüktet a halántéka, fullad. Érzi, hogy szemei kidüllednek a fulladástól. Olvasta valahol, hogy az emberi élet folyamán a szívIzom mintegy négymilliárd energikus összehúzódást végez. Hány ilyen összehúzódást végzett eddig az ő szíve? Nem többet másfél milliárdnál. Csaknem megvakulva a fejébe tóduló forró vér súlyától, nyitott szájjal, lázasan nyeli a levegőt, küszködve a fulladással, makacsul kapaszkodik föl a tetőre. Megfogadta, hogy csak ott engedélyez magának pihenőt. És el is érte a tetőt. Lassan visszanyeri az öntudatát. S látja a sziklás meredély tetejéről a hullámoktól barázdált csillogó, hatalmos folyót... Amikor a piszkos homokos víz elöntötte a földbe vájt csatornát, az apja odahajtatott terepjáróján, sietségében o műlábát is otthon hagyta. Tenyerére támaszkodva, karjával lökte előre törzsét, odavergődött a partra, ahol az emberek csoportosultak. Fejével nem érte el a többiek derekát sem, de mikor az emberek odafordultak hozzá, s tisztelettel és hálásan néztek rá, magasabbnak tűnt mindenkinél. A területi bizottság titkára odament hozzá, a szovhoz volt igazgatójához, kezet fogott vele, s lehajolva mondott neki valamit. Az apja megvonta széles vállát, s hangosan így szólt: - Tudtam, bizonyos voltam ebben. A régiek hurcoltak meg, a volt embereknek volt az a műve. - Leevickélt a parton bele a vízbe és felkiáltott: - Kitűnő víz, édes, mint a volgai. Utána a többiek is belemásztak a vízbe, és o forró sztyeppe fölött, a remegőn izzó levegőben boldog kurjongatás hallatszott... A tajgán olyan csend van, hogy csak a daraszerű hóhullásnak a neszét hallani. A pihenőhelyeken az ember módszeresen sietség nélkül mindig ugyanazt tette: egy ledugaszolt töltényhüvelyből gyufát vett elő, figyelmesen megvizsgálta, majd végighúzta egy gyufásdoboz darabkáján, amelyet egy másik hüvelyben őrzött. Az égő gyufával lángra lobbantott egy nyírfakéregsieletkét, óvatosan száraz mohát. vékony gallyakat tett rá, majd a gyenge kis lángocskából lobogó tábortüzet gerjesztett. Vízzel teli katonai bográcsot helyezett a tűz fölé, és mikor a víz megmelegedett, lecsavarta lábáról az átázott báránybőrt, rövidlátón fölé hajolva, megvizsgá4ta vérző talpát, levette a bográcsot a tűzről, s óvatosan megmosta a lábát a meleg vízben. Aztán visszatette a bográcsot a tűz fölé, s ahogy fölforrt a friss víz, zöld tűleveleket szórt bele. Sokáig itta ezt a keserű, habzó lét. Olyan gyenge volt, hogy arcát pillanatok olatt kövér cseppek borították, s a szemei fénylettek, mint a részegeké. ... Fagyos hajnal virradt rá. A folyón köd füstölgött, ködfürtök lógtak a fenyők fekete ágain is. Az ember nagy nehezen hasra fordult, kezeire támaszkodott, négykézlábra állt, majd kiegyenesedett. A legtöbb kínnal a hátizsák felemelése járt. Újból botorkált a parton, vonszolva a lábait, mintha vastörmelékkel teli zsákok lennének. Egy víz alatti sziklás mélyedésben halak hosszú szürke árnyékait vette észre. Ledobta a hátizsákját, kiszórt belőle mindent, s az üres zsákkal óvatosan belement a vízbe, előre élvezve a nedvdús hal húsától nyerhető jóllakottság érzését. Üldözte a halakat, nem érezve a fagyos víz hidegét. S már benne vergődött a hal a zsákban, amikor a keze beleakadt egy kiálló, érdes, szürke sziklagerincbe, amelyen ércet jelző ezüstös foltok látszottak. Mohón és hihetetlenül tapogatta a fésű alakú keménységet. Rövidlátón odahajolt, mintha szaglászná; arcával érintve a vizet. Megpróbált letörni belőle egy Nagy ióisef rajza darabot, kaparta a körmeivel. Aztán kiugrott a partra, aggodalmasan körülnézett, mintho attól félne, hogy a sziklagerinc eltűnik a vízben, akárcsak a halak. Felkapta a kalapácsot, visszarohant a folyóba s a réteges sziklából nagy darabokat tört le vele. Kidobálta az ólomnehéz sziklatörmelékeket a partra, mindegyiket ijedt tekintettel kísérve. Aztán kint ülve a parton, üdvözült mosollyal válogatta őket, méregetve tenyerén a súlyukat. A hátizsák csak akkor jutott eszébe, amikor végül bele akarta helyezni értékes leletét. Egyszer azt mondta az apjának, hogy az ember mindössze harmincliter víz, néhány kilogrammnyi szénvegyület és kis mennyiségű ásványi anyag. - És semmi több? - kérdezte az apja? - Ezt kapjuk, ha szétbontjuk. - Az ember valóban annyi, amennyit életében létrehozott — mondta szigorúan az apja, majd hirtelen hangosan felnevetett. - Hiába nevetsz — szólt az apjának sértődötten. - Nem rajtad nevetek — nyugtatta meg az apja. Eszembe jutott egy vidám halott. A sírjón ez a felírás állt: „Itt fekszem én, Olvasod te. Olvasnám én, feküdnél te". - És elismerően hozzátette: „Ez volt aztán az ember! A halólt is kigúnyolta". Ha nem ér el céljóhoz, megszűnt létezni, elvész harminc liter víz, néhány kilogramm szénvegyület s néhány gramm ásványi anyag ... Mit mondanak majd róla az emberek? Bántóan egyszerű volt, ahogy kezdődött az egész. A sarkvidéki vaskombinát két mérnöke ült a motorcsónakban a nagy szibériai folyón. Az egyik idősebb, ősz haju, a másik - fiatal, síruhában. A motorcsónak hirtelen ráfutott egy homokzátonyra, amely nem volt jelölve a vízi út térképén. Amíg a motoros igyekezett a csáklyával lelökni a járművet a zátonyról, az idősebb mérnök tréfálkozott vele: - Nem olvasod az újságot, te kapitány, s lám most becsapott a hajózási útmutatód. Az erőmű építői elzárták a folyócskát a soron következő gáttal, a legnagyobba! a világon, s ezért a vizecske szintje ideiglenesen lejjebb szólít. Te pedig most szégyent vallottál. Fiatal társához fordulva az öreg mérnök morcosan megjegyezte: - Fel lehet tételezni, hogy ilyen körülmények között a part menti mélyedésekben feltárulnak az őskőzetek kiálló végei, amelyek eddig el voltak fedve az ember szeme elől. De a mi balkezes geológusaink, mire megkapják felülről a megfelelő utasításokat, visszavonhatatlanul elszalasztják az alkalmas pillanatot. Az idős mérnök éles nyelvéről szkeptikus aforizmák gyártásáról volt ismert. A folyó alacsony vizére tekintve, így elmélkedett: Az élet, öregem már hárommilliárd évvel ezelőtt létrejött a bűzlő, meleg óceánban, amely akkor az egész földet beborította, és az egysejtűek, azok a bizonyos baktériumok birtokosai lettek az ingerlékenység érzésének. S az vált a további fejlődés lényegévé .. . Hallgatta ezeket a szavakat, de hát folyton az a másik járt az eszében... Mi volna, ha megpróbálná? - Valerij Záhárovics — szólította meg az idős mérnököt. - ön tudja, hogy most úgy is szabadságon vagyok, így hát kiszállok itt. A motorcsónak feneke csikorgott a sekély vizű parton. - Ostobaság - mondotta az idős mérnök. - A modern geológiától idegenek a kincskeresők módszerei. És egyébként is, ne képzeljen olyan sokat magáról. Csak nem gondolja, hogy okosabb az állami hivataloknál, amelyek komplex módon megterveznek minden vállalkozást az ilyen nagyszabású eseménnyel kapcsolatban, mint egy folyó vizének elzárása. - De hiszen ön maga mondotta .. . - Az csak amolyan szócséplés volt - legyintett az öreg mérnök. — Agytorna. És semmi több. — Megértem ön szeret tréfálkozni — jegyezte meg a fiatal mérnök. — Na de lehet, hogy valóban elmulasztják az alkalmas pillanatot... Én pedig most végigmegyek, s amit tudok, felszedek útközben. Mint egy turista. Igy kezdődött. - De most már jönnie kellene a csónaknak .. . Most már nem kellett sokáig várnia. És amikor utolérte a motorcsónak, s mikor kiszálltak belőle oz emberek, látta a csónakot, látta a partra lépő embereket, de nem állt meg. Magkacsul botorkált tovább előre - a mozgással tarotta magát talpon: ha megállt volna, öszszeesett volna. Nem tudott mosolyogni oz emberekre. Kérdezte, hány óra? Megmondták. - És nálam? — kinyújtotta vékony kezét, amelyen lötyögött az óra szíja. - Ugyanannyi. - Tehát — minden rendben. Tehát nem felejtettem el felhúzni az órát, az is ment. - És odatartotta füléhez oz órát, és elkezdte hallgatni az időt. Az arco ólmos, boldog kifejezést öltött. Feltették a motorcsónakra, lefektették a motoros kabinjában az ágyra. A motoros a kormánykeréknél ült, rezzenéstelen tekintettel, mint a madár repülés közben, nézett a folyó fölött kitáruló messzeségbe. A kerek hold feljött az égre. A folyó ragyogott. Fordította: KELEMEN SÁNDOR s. r o wn és 1966. IV. 30. sex Mit csinálnak a boldogulásra vágyakozó amerikai lányok? Mindenekelőtt álmodoznak. Szakértők állítják ezt, méghozzá tipp-topp jenkik. No, persze más az álmok világa és más az irodáké, az éttermeké, az áruházaké és a hasonló munkahelyeké, ahonnét a lányok hatalmas serege szeretne kiröppenni a splendid happy lile — olaszul a dolce vita — örömei közé. Azt tennék, amit a regények és filmek hősnői, csakhogy hamar lefoszlik a romantika a valóságról, s akkor a prostitúció következik. Nem mindig, de többnyire. Mert' ha akad is egy-egy sikeres „kiugrás" a szürkeségből — ezt a százezer kudarc nem igazolhat1a. Szívós hajsza folyik tehát a megfelelő partnerért. Olyan fiúért, aki nem áll tovább az első csók után. Sajna, óriási a konkurrencia. A call girl telefonhívásra házhoz megy. A party girl rangosabb: művelt, jól táncol s előmozdítja a businesst. Az expense aceount girl viszont olyan szépség, akit régente kitartott nőnek neveztek, de akit manapság a cég számlájára finanszíroznak. Állni kell tehát a versenyt. Erre ad tippeket a Sex and the single girl című könyv szerzője, Mrs. Helen Girley Brown. Ez a mü — édestestvéreivel és eplgonjaival együtt — pokoli sikert aratott az USA-ban, a best sellerek best sellerje lett. Miért? Nyilván azért, mert az egyedülálló lányokat gátlástalan nyíltsággal bevezeti a nemiség és a női turpisság győzelmének rejtelmeibe. A sokat tapasztalt Mrs. Brown így reklámozta önmagát: „Igen sok férfiút ismertem férjhezmenetelem előtt, pedig nem vagyok szép, különösebben csinos sem. Mindamellett az elmúlt 17 évben két tábornok, egy sörgyáros, egy könyvkiadó és egy milliomos ingatlanügynök barátnője voltam, hogy a többieket ne is említsem". E vallomást követően dőlt a dollár Mrs. Brown bankszámlájára, de vajon mit adott érte cserébe? Lényegében a többi Mrs. Brown-nal együtt ilyesvalamit mondott: Partnert akarsz? Fogj magadnak. Az a fő, hogy ne csinál] tragédiát a sex pajzán látékaiból. Nem a házasság a fontos, hanem a karrier. Ezért pedig adni kell valamit. Mrs. Brown és követői a filmen, a rádióban, a tv-ben nagy sikerrel neveigetik az új generációt. Talán éppen ők inspirálták a férfit rabló lányok trükkjeit. Hiteles tudósítások szólnak róla, hogy jócskán akadnak már amerikai lányok, akik kisebb bandákba tömörülve — férfiakat rabolnak maguknak. Az országúton a kocsijukba csalják áldozatukat, vagy „kipecázzák" az utcai forgalomból. Amikor házas ember kerül a karmaik közé, az sem ússza meg zsarolás nélkül. Hja, Mrs. Brown tanításalt fejlesztették. Az más probléma — milyen édesanyák lesznek ezekből a lányokból! Lehetséges, persze, hogy Amerikában ez a kérdés már régen — nem fontos... (f m.)