Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-30 / 118. szám, szombat

hogy annyi világcsavargás után Zanzibáron kellett fellelnem a nagy amerikai egy meglehetősen távoli névrokonát. Az öreg azonban belém szorítja a kitörő nevetést. — Uram, én nem tréfálok. Valóban George Washington a nevem és idegenvezető vagyok. Huszonkét éve mutogatom Zanzibárt a külföldiekéi 1 Az első saroknál rézkannás, bőbeszédű kávéárus állít meg bennünket, ö a kora reggeli Zanzibár legnépszerűbb alakja. Néhány penniért zamatos kávét tölt a kis csészébe, hogy felfrissítse, jó kedvre hangolja a korai keléstől morcos embert. Amint meglát Washington barátommal, mindkettőnknek tölt. Meg sem várja, hogy közöljük, kell-e a kávé. Sőt, elragadó vigyorral az arcán közli velem, hogy nekem ingyen adja a finom nedűt. Belenyugszom a sors legújabb furcsaságába. Zanzibár pillanatról pillanatra új meglepetésekkel szolgál számomra. Kihörpintem a kávét és búcsúzni akarok. A kávés kinek. Ügy ismerem a szigetet, mint a saját tenyeremet. Egyébként emlékszem az első nagy háborúra is, vagyis a világháborúra — dicsekszik. Mintha csak tudná, hogy ezzel mindennél jobban magához láncolt. Európai ember számára mindig érdekes téma az első és a második világháború. váncsi tekintetet vet fényképezőgépemre. Nem fényképezném le? Hogyne. Hiszen — olyan kedves volt, megvendégelt kávéval. Amikor kétszer elkattintom a gépet, hogy biztosan sikerüljön a kép, a kávés a kezét tartja. — Két felvétel volt. Két shilling. Csak most dereng bennem valami. Fizetek. összesen nyolc csésze kávé árát. S egy rossz szót sem szólhatok. Utóvégre a vendége voltam. George Washington rosszallóan csóválja a fejét. — Szemtelenek ezek — böki ki. De valami olyan gyanú motoszkál a fejembe, hogy előbb-utóbb az ő zsebébe vándorol át az egyik shilling. Az agyafúrt kávéárus Rájár a rúd a szultánokra UTCAI „ZENEKAR" z Ezeregyéjszaka A

sejtelmes mesevilágából itt ragadt városra ráI borul az est. A tengerbe bukó nap még egy pillantást vet Zanzibárra, a szigetre és a városra egyaránt. Majd mielőtt végleg lenyugodnék, aranyos palásttal borítja be az egész kis országot. Amilyen kicsi Zanzibár, olyan kicsi a szálloda is, amelyben lakom. A forradalom előtt kétszáz és valamennyi angol tartózkodott Zanzibáron. Ezeknek a klubjából csináltak szállodát. Most Africa House a neve. A tengerparton esténként gyermekek és felnőttek serege. A többség — mármint a gyermekek — játszik, fogócskázik. A napi munka után fáradt, megpihenni idetérő felnőttek viszont szép sorban leülnek a parti sziklára, lépcsőkre és órákon át nézik a tengert. A csodálatosan szép, örökké ugyanaz és mégis pillanatonként változó tengert. Lehet, hogy legtöbbjüknek ez az egyetlen napi szórakozása. kell várni. Én talán még megérem. Most hirtelen ő kérdez: — Maguknál is van szultán? — Volt. Nagyon régen. Nálunk is elzavarták. Az első nagy háború után. Megértéssel bólogat: — Hm. Ügy látszik, rájár a szultánokra. Pedig ö

z itteni nem volt rossz ember. ]ó ember volt. Kár érte. Ú j Zanzibár" Megyünk tovább. Megcsodálok egy teljesen ép régi erődöt, amely most a Zanzibárt Nőszövetség Klubja. A kikötőben csaknem a tengerbe „taszajt" a szekfűszeg illata. Itt hajózzák be Zanzibár kincsét, hogy beillatosítsák vele az egész világot. Megnézem Livingstone egykori szálláshelyét, ahonnan a nagy kutató utolsó útjára indult. A város alatti parkos területen vidáman rúgják a labdát a zanzibári fiatalok. Űgy látszik, a labdarúgás lesz a szigetország nemzeti sportja. Kelet-afrikai viszonylatban egészen jó a zanzibári csapat. A futballpálya mellett emeletes lakóházak sora emelkedik ki a park zöldjéből. Ezek a bérházak a Német Demokratikus Köztársaság segítségével épülnek. Szépek, színesek. S ami a legfontosabb, egyszerűek és kényelmesek. Itt épül az új Zanzibár cementből, téglából és vasbetonból. A fiatalok rúgják a labdát, az idősebbek pedig parányi gyékényt vagy szőnyeget terítenek a fűre és elmormolják a muzulmánok esti imáját. Ilyenkor éneklő, A KAVEARŰS (A szerző felvételei) kántáló hangokkal telik meg a város. Azt hiszi az ember, hogy minden ház egy-egy mecset. Pedig csak egy-két erre a célra kijelölt kis ház van egy utcában. Hazafelé tartunk. Ügyesen kerülgetjük a néhány méternyi széles utcácskákban száguldó autókat és ismerősként köszöntjük a napközben sorra látogatott üzletek, arany- és ezüstművesek seregét. A rézveretes kapuk felett illatos falevélfűzér. A boldogság jelképe. Két ház között kis telkecske, néhány sírkővel. Régebben mindenki a saját háza mellé, az udvarba temette halottait. Ma már közös temető van. De a régi sírköveket kegyeletből meghagyták. A kapukban lányok és fiúk álldogálnak. Vannak köztük, akik teljesen a mi ízlésünk szerint öltözöttek, és vannak, akik fekete burnusz alá rejtik közmondásos szépségüket. Sem az egyiken, sem a másikon^ nem ütközik meg az ember. Mint ahogy azon sem, hogy a modern bérház mellett több száz éves mecset látható. Egyik is Zanzibár, a másik is. Pontosabban mind a kettő, — együtt. Igaz barátokként válunk el egymástól George Washingtonnal. Amikor kezébe nyomok tíz shillinget, vagyis kétszeresét annak, amire számított, izzó lávaként tör kl belőle az őszinteség: — Tudja, nem is Washington az igazi nevem. Bakari. Es nem is vagyok idevalósi. Madagaszkárról származom. Csak üzleti szempontból vettem fel a George Washington nevet. Sok volt az amerikai turista. Buktak rá. Nevettek rajta, s a nevető ember lobban fizet HHMHMMMMHIHHMMHRHMIBMi Kora reggel szekfűszegillatra ébredek. Tegnap már azt hittem, hogy megszoktam. Nem is fogom észrevenni. Most azonban, mihelyt kitárom szobám ablakát, mellbe csap ez a súlyos Illat. A pincér kávét tesz elém, s egy kis virágzó szegfűszegágat a csészém mellé. Kedves figyelem. Nehogy a kávé illatának pillanatokig tartó hatására megfeledkezzem arról, hogy Zanzibáron, a szegfűszeg hazájában vagyok. Megérkezésem első napján „hivatalosan", azaz a helyi turistahivatal dicegő-döcögő taxijával jártam Zanzibárt. Ma vendéglátóim nekem ajándékozták a fennmaradó fél napot. Azt csinálok vele, ami nekem tetszik. Mehetek, amerre a szemem lát. Reggeli után tehát fogom a fényképezőgépet és elindulok országot járni. Amikor kilépek az Africa House rézveretes, arab díszítésű kapuján, vékony dongájú, egyenes tartású és nyílt tekintetű emberen akad meg a pillantásom. Az az érzésem, hogy rám vár és hogy már régóta ismerjük egymást. Mintha csak kitalálná gondolatomat, odajön hozzám és illedelmesen köszön. — Good morning, sir! Jó reggelt, uramI Remélem jól aludt és álmodott is a mi Zanzibárunkon. Láttam, amikor megérkezett tegnap. — A kezét nyújtja. — Különben engedje meg, hogy bemutatkozzam. George Washington vagyok. Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mosolyogjak, vagy harsány kacajjal fejezzem ki elismerésemet afelett, A volt szultáni palota előtt kertelés nélkül felteszem a kérdést kísérőmnek. — Milyen ember volt a szultán, akit Zanzibár népe rövid úton eltávolított a meseszigetről? Hosszasan méreget sokat látott szemeivel. Majd eldönti, hogy nyilatkozzék: — Oh, mármint a szultán? Az kérem jó ember volt. Nagyon jó. Kár érte. De tudja, hogy van ez manapság. Változott a kormányzat és neki mennie kellett. Gyorsan. Ilyenkor nem sokat teketóriáznak. Még lőttek is. Na és milyen ember Karume? Az kérem jó ember. Nagyon jó. Most ő van hatalmon. Nekem mindegy. De most mintha jobban élnénk. Persze ennél még talán jobb is lesz. Csak ki WASHINGTON, AZ IDEGENVEZETŐ < O

C O Q. ac < ni m 10 < —i 411 O. IGNATYEV BRAZÍLIAI RIPORTJA MATOS ÚR gyémántjainak ÁRA — Szerencséje volt, hogy itthon talált — szólt minden előzetes bevezetés nélkül új ismerősöm. — Aki Balizába jön, az az én vendégem, ez itt a szabály. Sokáig szándékozik vidékünkön időzni? Lehetek valamiben a szolgálatára? Különben engedje meg, hogy bemutatkozzam: Gustavo Almeido Matos, Baliza helyettes prefektusa. Elsőként Eugenlo szorított vele kezet. — Ez az úr — mutatott rám — külföldi újságíró, beutazza Goíás államot. Szeretné látni, hogyan bányásznak gyémántot. A kormányzó reméli, hogy ön segítségére lesz. — Természetesen, a kormányzó jó barátom, egy pártban vagyunk... De ne vesztegessük az időt, gyerünk hozzám. Kisisten a Mato Grossóban ... A szoba, ahová beléptünk, a háziúr dolgozószobájául és irodájául szolgált. A sarokban egy masszív páncélszekrény, kopottas asztalon pedig kis, gyógyszertári mérleg állott. — Bizonyára kíváncsi legutóbbi gyémántjaimra — szólalt meg a házigazda, s meg sem várva válaszomat, ügyes mozdulattal kinyitotta a tűzálló páncélszekrény bonyolult zárját. — Íme, itt vannakI Három átlátszó kis kődarab pihent Matos úr tenyerében. — A középsőért legalább hatmillió cruzeirót (kb. ötezer dollárt) kapok, a szélsők is megérnek egy-egy milliót. Tetszenek? Megkértem Matos urat, mutassa meg, hogyan fejtik a gyémántot. Bólintott, s öt perc múlva már Baliza környékén jártunk, ott, ahol gyér bozótok borítják a dombvidéket. Matos fölényesen viszonozta a szembejövők üdvözlését. — Ezek mind ismerősei — jegyeztem meg. — Persze — válaszolta szemmel látható önelégültséggel. — Hisz én irányítom itt a politikát ls. Kérdezze meg, ki Baliza ura, mindenki azt fogja mondani: „Senhor Gustavo Almeido Matos". Tizenöt parcellám van a folyó mentén és a dombokon. Enyém a 15 legjobb garimposgyémántmező. Mit is csinálnának nélkülem a garimpeiros, a gyémántkeresők? Az én üzletem ad nekik hitelbe babot, rizst, sót és kávét. Hát a gyémántmosó vályú, a szivattyúk, sziták, lapátok? Honnan vennék ezt nélkülem? Mindenhol és mindenütt: Gustavo Almeido Matos. — S mivel fizetnek mindezért? — Gyémántokkal. A gyémántok értékének hatvan százalékát magamnak tartom, negyven százalékát kifizetem a garimpeirosoknak. Elszámoláskor aztán levonjuk a hitelbe adott áru értékét. Három hónappal ezelőtt például egy tíztagú brigád majdnem egymillió cruzeirót kapott egy olyan gyémántért, mint amilyet nálam látott ... — Ön az előbb hatmilliót említett ... — Természetesen, hatmilliót ér a gyémánt, ugyanis ennyit fizet ön a kész brilliánsért Rióban vagy Amszterdamban. A felvásárlónak ötmillióért adom oda. Hadd keressen mindenki. Nyíltan megmondom, tavaly 40 millió cruzeirót kerestem. Szükségem van pénzre, hisz politikával is foglalkozom. A gyémánt a fő fegyverem és erőm. Garimpeiros Felmentünk a középső domb tetejére. A garimpeirosok folytatták munkájukat, s nem tudták megérteni, mit keres ez a fényképezőgépes jövevény ebben a nagy gödörben. Irgalmatlanul tűzött a nap. Két legényke haladt el mellettünk: egyikük hatalmas, kövekkel megrakott fonott kosarat cipelt a vállán, nyomhatott vagy negyven kilót. A másik egy nagy szikladarbot vitt. Az volt a feladatuk, hogy megtisztítsák a gyémántmezőt a meddő kőzettől. Itt 13 óra a munkanap, ünnepnapot nem ismernek. Körüskörül izzó kövek, csípő por. Lélegzeni is nehéz. A víz nem oltja a szomjúságot. Hol itt a gyémántkeresőket körülvevő romantika? Szegényes viskók két sora között vezető ösvényen tértünk vissza Balizába. Az alprefektus hívott, hogy térjünk be valamelyik házba vizet inni. Lakók sehol sem mutatkoztak. Matos úr félrehajotta a függönyt és belépett az egyik viskóba. Követnem kellett. Amikor szemünk hozzászokott a félhomályhoz, három gyermeket és egy asszonyt pillantottam meg egy ócska matrac szélén. — Hogy éltek donna Maria? — szólt Matos úr erőltetett nyájassággal az asszonyhoz. —* Adj innunk ... — Üljön le, — tessékelt az alprefektus, bár a házban nem volt szék. — Ez az egyik garimpeirosom felesége. Mindketten a választóim. A garimpeirosok csak rám szavaznak. Ha sikerül megkettőznöm gyémántföldjeimet, akkor befutok Goíás állam parlamentjébe. — Ml a programja? — Már mondtam: képviselő akarok lenni, aztán, ha isten adja, talán a szövetségi parlamentbe is bejutok ...