Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-05 / 63. szám, szombat

K

ét nappal a Prágára zúdult februári légitámadás után reggel munkába indultam. Lenn a Korunní tŕídán megálltam egy összeomlott földszintes épület előtt; tegnapelőttig itt volt a Minutá moži. A kis kert kerítése mögött, ahol perzselt fák meredtek oz égnek, a ledőlt fal tövében, szürke, porlepte szobrot pillantottam meg: de hisz itt sosem álltak szobrok! Honnan került vajon ide, melyik parkból, melyik palotából, melyik városból? Arcomat a kerítés léceire fektetve megtámaszkodtam. Elveszítettem az összefüggések bárminő elképzelését, majd nyomban megleltem: tudatában voltam testi létem rettenetes bizonyosságának: élek!, mert az o valami amott a fal tövében nem szobor, hanem egy halott fiatal nő, ott fekszik a por vékonyka fátyola alatt meztelenül, keze szorosan a teste mellett; ittfeledték. Mikor Percy Stuart sírt a halott Dostje felett, ennek a kis kertnek és a Korunní tŕdának a fái belesusogtak a polgári kiskocsmák kellemes zajába, és a villamos vidám csengetése olykorolykor megzavarta a bérkocsik lovai patkójának nyugalmas ritmusát. Elnéztem a halottat s emlékezetemből sok-sok naiv virág fakadt, ám e virágok halálillatot leheltek: egy szempillantás alatt húsz esztendővel fiatalabb lettem. Ma már kis híján harmincöt éves vagyok, de még mindig látom, hogy tartja kezében Dostje a sértetlen fekete rózsát. A fiatal nő ajka mosolyra derül: Most a tiéd a fekete rózsa. Több mint húsz esztendővel fiatalabb voltam. Konstoncia, Konstancia, suttogtam. A

gyönyörű fiatal nő kebléből sóhaj kel és e sóhaj ajkamra száll. A lelke volt e sóhaj, tisztán és szerelmesen szárnyalt az ég felé. A béthunei karmelita apácák kolostorában már csak holtan szoríthattam karomba. Felkiáltottam, térdre hullottam kedvesem mellett, halványan és elhűlten, akárcsak ő. Az orgona zúgása hátamra és tarkómra hullott, utolsó akkordjával a földre nyomott, s az utána beállott csöndet profán földi hangok zavarták meg, köhögés, a lábbelik csosszanásra és ruhasuhogás, amint az emberek letérdeltek. Magammal ragadtam Aron Bedrichet. Tenyeremmel próbálom visszaszorítani könnyeim árját. Athos hangját hallom: Légy férfi, barátom! Az asszonyok siratják halottaikat, a férfi megbosszulja őket! Az oltár felett lebegő lángokat magába szippantotta a hosszú rúdra erősített gyertyaoltó fekete tölcsére, a miseruha halvány aranya megcsillan, majd elveszik a sekrestye oldalajtajában. Most a júniusi vasárnapi levegőben levetjük magunkról a tragikus szerelmi jelenet köntösét, és a langyos szellő elfújja orrunkból a tömjén nyers illatú füstjét, amely sok száz száj leheletével keveredett, és a szenteltvíz különös, hideg szagát. Amint Aron Bedrichhel kilépünk a Jifí téri iskolai kápolnából, elvakít bennünket a nap. Tartjuk egymás kezét, hogy a tolakodásban ne sodródjunk el egymástól, s amint végre ki tudom nyitni a szemem, Aron sárgás, sovány arcán sötét csíkot pillantok meg, mandulavágású szeme sarkától keskeny, hajlott orra felé húzódik, az orrlyukában csillogó buborékig, amely a napon elpattan. Aron az orrát szívogatta és rámmosolygott. Egy kissé felfele kell rá néznem, egy fejjel magasabb nálam, de mindkettőnknek egyformán hosszú, sovány nyaka van. Visszamosolygok rá, boldog vagyok, hogy jó tanácsot adtam neki: az imént ő is sírt. A

keménygalléros, nyokkendőtűs, hosszú harangszabású zakót viselő fiatalemberek, köztük a mi gimnáziumunk nyolcadikos tanulói is, kalapot emelnek a kisasszonyok előtt, akik szalagot fontak a hajukba; a legbátrabbak közülük bubifrizurát viselnek. Mármár elsősökhöz méltó ugrándozással neki akarunk lódulni a térnek, mikor a gyalogjáró szélén megállít bennünket a hitoktató úr. Vastag, szép metszésű ajka, amelyet mintha meggyfából faragtak volna, mosolyra nyílik. Meghajlunk előt te. A küldököm felett a gyomromra súlyos kő nehezül: lehetséges, hogy ilyen mélyen látna a szívünkbe? Ö azonban így szól: Derék gyerekek vagytok! Majd mindkét kezét felemeli és megsimogatja arcunkat. Ne szégyelljetek a könynyeiteket! S keze egy pillanattal tovább nyugszik Aron arcán. Aztán ismét meghajlunk s most már végre végigugrándozhatunk a téren. A prágai vasárnap az éjszakai eső illatával akkortájt még el tudta nyomni a ritkás benzinszagot. A nap a látrágyán át felszippantja az éjszaka eső páráit; egy Indián márkájú motorkerékpárral kelünk futvást versenyre. Háromig se számolna az ember, otthagy bennünket: kipufogócsöve zajos sorozataival száguld a vynohrodyi víztorony felé. Isten azonbon belelát szívünkbe. Tegnap végre sikerült rábeszélnem Aron Bedrich izraelita vallású tanulót — ő az én első prágai barátom —, hogy próbálja meg azt, amit én már nem is tudom hányadik vasárnapja szakértő módon űzök: a kötelező iskolai mise alatt lelki szemeim előtt levetítem A három testőr film hat részét. A moziban ez három hosszú előadást tölt ki, s milyen sebesen vágtatnak közben a lovak — hangtalanul, akár a villám — hangtalanul — egymást keresztezik a kardok és átdöfik az ellenfél szívét, milyen gyorsan töltik meg és ürítik ki a serlegeket, milyen sietve tipeg át Bonacieux asszony a maga regénykéjén, a királynő fehérneműjével teli kosárral tett első lépéstől kezdve egészen addig, míg megtántorodik, bensőjében az égető méreggel halálra válik, meginog, kezecskéjébe fogja fejem, ajkát ajkamra nyomja: hisz én vagyok D'Artagnan, de én vagyok Aimé Simon-Girard is, aki alakítja. És én egy óra alatt levetítem az egészet, az orgonazúgás közepette, a gyertyák imbolygó fényében, tizenkét esztendős szívem minden melegével, olyan mélyen átérezve, hogy végül lélekelhagyta testén keresztül már csak könnyeimen át pillantom meg a hóhér súlyos pallosának villanását Milady de Winter fedetlen nyakszirtje fölött. Igy tehát Aron Bedrich életében ma vett először, s valószínűleg utoljára is részt keresztény misén, azonban olyan sikerrel, amilyet ígértem neki. M

ásnap nagyszünetben értem küld a hitoktató úr és megajándékoz. Az Úr isteni szíve szerinti élet című könyv két példányával. Az egyiket add oda ÁronnakI Értetlenül tekintek fel rá. Áronnak hívják, azt a zsidót? Igen. Jóban vagytok? Igen. Derék dologi Kimondhatatlanul szégyellem magam, o könyveket a kabátom alá rejtve megyek vissza az osztályba, majd a táskámba dugom őket. Aron sosem fog tudomást szerezni a hitoktató úr ajándékáról, jómagam pedig a szünidőig tartó néhány héten ót állandó rettegésben fogok élni, hogy a hitoktató úr meg ne találja kérdezni barátomtól, mennyire haladt a könyvben és miért nem köszönte még meg az ajándékot. Két korona, mondja délután Špinka könyvkereskedő, egy fekete oldalszakállas, apró termetű úr. Sehol sem kapsz értük többet! Odakünn Aron vár, sejtelme sincs arról, mit csempésztem be táskámban Spinka Korunní trídai boltjába. Két korona húsz fillér, próbálok óvatosan alkudozni. Am Špinka úr elkomorodik: Két korona! Vagy két Sparta-füzet. A borongós hangulatú kis boltban elém teríti a füzetes regények legyező- . jét, amelyek Percy Stuartnak, a New York-i milliomos Sparta Cub tagjának kalandjait tartalmazzák. Vagy... és összeesküvő módjára rámhunyorít ... hány éves is vagy te? Tizennégy múltam, futja be a pír arcomat, tudom, mit fog most ajánlani. Vagy... egy ilyen füzet! A Vénusz-sorozat valamennyi füzetének zöld fedőlapján egy meztelen nő díszeleg, kéjesen heverészve a pamlagon. Testek viadala. A házasságtörő sátán. A korbácsolt asszony drámája. A kis könyvkereskedés piszkos padlóján ott fekszik egy férfi, elegáns estélyi öltözetben, fehér bélésű köpenyben, mellette hever cilindere, Percy Stuart, halántéka körül ezüstszín ruha uszálya lebben, ő azonban egy pillantást sem pazarol Lalára, aki a Vénusz-sorozatból lépett ki s a fodrászszalonok illata lengi körül, ismerem ezt a révítő illatot, a férfi fel sem pillant és jeges tekintetét továbbra is a vérszomjas Johnra szegezi, zsebében browningját szorítja az Angol bank páncéltermében, Florida emberveszejtő mocsaraiban, a Mont Blanc jégárjának fogságában.' F

rantišek, František! A távolból, amelyet bilincsbe vertek a jílovi helyiérdekű vágányai, át meg átszeldelnek a Sázava és Vltava menti dombok alagútjai, ismét hallom Týra kópián úr hangját: Ne feledkezz meg Prágában sem az Úristenről! Miközben beszél, egy kissé meggörnyed, fejét oldalt hajtja, ujját nagy fogakkal teli szája elé emeli, hogy elhallgattassa Skarvan igazgató urat, akit ugyancsak szeretünk: fiatal, jóképű és kellemes dohányszag terjeng körülötte. Az igazgató úr azonban nem hagyja magát elhallgattatni: Akad Prágában egyéb látnivalód is! Igen, igazgató úr, de nem találkoztam itt Ján Žižkával, amint lovagi fegyverzetben vezeti a prágaiakat Vyšehradra, nem hallottam Kozojedi Dalibort sem játszani azt a régi dalt János királyról, pedig már nyolc, nem, tíz hónapja vagyok itt, s magát sem látom már Bruncvíkká változni, hanem mikor futtában nyeregbe pattan s lövöldözni kezd pisztolyából, nem tudom, vajon maga-e az, vagy a félvér indián Art Acord, okiról sosem beszélt nekünk, igen, megmondom magának, ki az, a félvér indián Art Acord és mindig főszerepet játszik. Járj el szentmisére, František I Eljárok, főtisztelendő úr, de kétszer is vétkezem, nemcsak Isten ellen, hogy lélekben nem vagyok jelen a szentmisén, hanem Bonacieux asszony ellen is, nem tudom levenni a szemem arról a mindörökre elérhetetlen alabástrom fehérségről, valami kimondhatalanul gyönyörű, ólján ismeretlen üledékével is megdobogtatja szívemet, mikor a szörnyeteg Milady de Winter meghajlik a gyertyafényben s félig fedetlen keble hevesen emelkedik és süllyed. Távozzék, mister Stuart és ön is, Lala kisasszony, távozzanak, döntöttem, diadalt arattam önök és Špinka úr fölött is! Špinka úr kihúzza a fiókot, aprópénzben kirak az asztalra két korona húsz fillért és a hitoktató úr kétszeres ajándékát odaveti a használt könyvek halmazára. Mennydörgő robaj rázza meg a boltot. Percy Stuart önkéntelenül behunyja a szemét, a buja Lala halkan felsikolt s mindketten belevesznek a könyvespolcba. Az Úr isteni szív® szerinti életet elárultam néhány hatosért, két korona húsz fillérért: éppen annyiba kerül két jegy a mozi első sorába. Ma meg kell hívnom Áront, tegnap ö hívott meg engem. Végigfutunk Áronnal a Korunní trídán: odalenn a végén, a Vinohradský domho* lapulva egy földszintes épület: a Minuta mozi. B

onacieux asszony hófehér arcából ismét rónkmered fényes, nagy szeme, szerelmes mosolyra fakadva feltárja gyönyörű fogait szív alakúra festett szája: nem ad egy hangocskát sem, noha gyorsan mozog, különféle formába húzódik, meg is rándul keserűen, mi azonban elragadó költeményt olvasunk le róla, mi csak árnyak vagyunk, de a vásznon mozgó alakok élnek I Ha a sor szélére kapunk jegyetj Bonaceux asszony feje megnyúlik, aránytalanul megnyúlik Milady de Wintet keble és a testőrök kecskeszakálla is< egy kissé bántani fog bennünket a dolog, de kedveseink a legközelebb majd kárpótolnak. A zongora a vászon alatti korlát mögött billentyűinek minden ütésével szeget ver szívünkbe: Bonacieux asszony meghal. A teren végül mindig megvilágosodik, sajnos, hála istennek: ismét szerzünk egy korona tíz fillért belépőjegyre és Bonacieux asszony újra fog élni. A terem végül megvilágosodik: Bonacieux asszony halott. Kiszaladunk a moziból, minden alkalommal találkozunk valakivel osztálytársaink közül, s mivel csupán az asszonyok siratják halottaikat, míg a férfiak megbosszulják őketj futásnak eredünk a Korunní trídán, fel a víztorony, mint a Louvre felé, a víztorony mögötti parkban vesszőt metszünk magunknak valamelyik bokorról, vívóállásba helyezkedünk, egyik karunkat könyökben behajlítjuk, a másikkal előre tartjuk fegyverünket, jobb térdünket meghajlítjuk és vad viaskodásba fogunk. Sokszor átsiklom ellenfelem karja alatti sokszor a homokkal felszórt ösvényre hanyatlom, hogy aztán ismét felálljak s kivédjem a csapásokat, mint az ember; aki a legtöbbre a maga bőrét becsüli. És alkonyattájt megtépázva indulunk haza, torkunkszakadtából kiabálunk, a bajszunkat pedergetjük, nagy élvezettel taszigáljuk az idegen fiúkat, kihívjuk őket és ismét keresztülszúrt szívvel roskadunk össze, fejünk azonban valósággal csak füzetünk felett csuklik le, amelyre az 1922/23. iskolaév van jegyezve. És úgy zúg a fejünk, akár a palotaj amelyből mindenki távozott, bágyadtan ismételgetjük a latin szavakat amo, amas, amare mors, mortis voluptas, voluptatis bellum, belli E

lnézem a halott fiatal nőt, ittfeledték a kis kertben, a mozi öszszeomlott falának tövében. Az asszonyok siratják halottaikat, a férfi megbosszulja őket! De ez a fiatal teremtés soha többé nem fog élni. Vajon Aron Bedrich is ilyen elhagyottan fekszik-e valahol egy fal tövében, elfeledten a por vékonyka fátyola és a csillagok alatt, keskeny hajlott orrával, amelynek cimpáit nem remegteti meg többé a legdrágább illat és a legförtelmesebb bűz sem? Ha így fekszik valahol, mandulavágású szeme bizonyára erre a halott nőre fordul. Vagy talán a sors megtagadta tőle azt a fenséges helyzetet; amelyet a természetes halál enged az embernek? De egész biztos, hogy nem kard végzett vele, döfés, amely a szívéig hatolt, s amely után az ő kezéből kihullott volna a kard. Áronnak hívták azt a zsidót? Igen. És hogy hívhatták ezt a szerencsétlen nőt? Konstanciának? Nem. Jarmilának? Verának? Boženónak? N

em tudom és sohasem fogom megtudni. De ebben a pillanatfc in Aron jegyese. Ott fekszik mellette Aron, halványan és hidegen,, akárcsak ő. BABOS LÁSZLÓ fordítása KOSfK JÓZSEF rajza Vietnami köl Kire gondol a szikrafényű csillag mely fellegülte hegyszoroson át eziistlőn vezérli a katonát? Kire gondol a láng, vörösen a viharos éjben, míg nyaldosva a fák ezernyi boltívét, melengeti a katona szívét? Szeretlek, ahogy földjeinket, s vizeinket szeretem: azát, mely ha szenved is sugárzik végtelen! lépek, mindenütt Te vagy: , az álom, s minden falatnyi ételem! vibrál az éj felett zdjOk 'át

: az egész életet, fűz. Óh, vörös sugarak! szeretve hfi szivünk felizzik, mint a nap! BALÁSSY XASZLŰ fordítása.