Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-17 / 75. szám, csütörtök

SZÜLÖK, NEVE LÖK F Ó "R U M A BÁBI TIBOR: Elment. Hat évvel ezelőtt január első napjaiban ment el Ostravára. A kivándorlók makacs elszántsá­gával indult: majd megmutatja ő a falunak, a meghunyászkodó Zsellérsornak, az egész vi­lágnak. Karácsony másodnapján, éjszaka búcsúzott 'Annától, a feleségétől, aki alig három éve volt a felesége, maga is zsellérsori lány. Ismerte pöttömnyi gyerekkorától. Azt hitte ismeri, mint a tenyerét. Csakhogy az ember felesége nem a tenyere. Micsoda éjszaka volt a búcsú éjszakája. Édes, jóízű volt Anna szája, jóízű, sós a könnye, mely gördült orcáján és ő lecsókolta. Édesen ráfo­nódó két gyökér volt a karja, anyamadár fészke az öle. ' — Ne menj el. Ne hagyj itt, Gyurka! — zo­kogott az asszony két ölelés közben. — Ne menj el, ne hagyj itt, Gyurka — pi­tyegte reggel a tűzhely felett, míg a szalonnás rántottát kavargatta. Aztán ettek. Szótlanul és komoran. Csak most döbbentek rá, hogy valami sorsdöntő fordulat előtt állnak. Mintha süllyedt volna talpuk alatt a konyha döngölt padlója. Fúit a szél. A gerendás mennyezet és az ócska tető megreccsent minden eresztékében, a vá­lyogfalak mintha megroskadtak volna. Milyen szomorú ház volt most ez a ház. Az otthonuk Itt élt apja, anyja. A nagyapja és a nagyanyja. A dédapja meg a dédanyja. Már nem élnek. Holnap még szomorúbb lesz ez a konvha, meg az egyetlen szoba. Csak a kis Anna fészkel majd benne, fiak nélkül, az álmai­val és a szomorúságával. Igaz, nem megy el örökre. Vissza-visszatér ide, mint a vándormadár a fészkére, fiakat is költenek majd, de mégis keserű egy dolog. És elment. Nem Űzte el senki, maga menť el, mert nem tudott megférni a rátarti parasztok között. Újonnan szerzett darabka földje, amit az ura­ságibői hasítottak ki neki, elég volt belépőnek a szövetkezetbe, de nem volt elég ahhoz, hogy a falu paraszti társadalma befogadja. Különö­sen azóta, hogy az okos Géczy Mihály került a szövetkezet élére. Nem volt valami gazdag ember de jó gazda volt és értette a módját, hogyan kényszerítse teremni a földet. Az em­berek is meghajoltak a törzsökös paraszt aka­rata előtt. Joó Gyurka a Zsellérsorról szakadt közébük. 'A fegyelmet elviselte volna, hiszen a béresek, napszámosok nemzedékről nemzedékre megszok­ták, hogy intéző, gazdatiszt vagy botosispán tartsa kordában őket, de Joó Gyurka önként hajolni nem tudott, nem engedte a zsellérgőg és a szegények ősi bizalmatlansága, mindenki­vel szemben, aki nem a Zsellérsorról került kf. Egy nap összeszólalkoztak. Semmiség volt az egész, de Gyurkában mély nyomot hagyott. Bement Géczyhez az irodába, szalmát kért a malacai alá. Az elnök valami számadásokkal volt elfoglalva, épp hogy felvetette szigorú, de­res fejét. — Nem Csáky szalmája a szalmánk. Tudod, hogy nem termett... Nem gőg volt azokban a szavakban, Inkább keserűség. Honnan vegyen, ha nincs, ha télen bőg a jószág és megbetegednek a fiatal üszők, mert az istálló csupa kő és cement. Elsősorban azoknak kell. Am Joó Gyurkának ez is elég volt. Ezer ilyen tűszúrás érte, homályos, mégis félreérthetetlen célzások sokasága, mely a Zsel­lérscrról szakadt ember elevenébe talált. — Nincs. Nincs. Az istenit, sosincs, ha ne­kem kell! Szinte szándékosan félremagyarázott minden szót, néha még a jó szót is sérelemnek érezte. Egy nap trágyahordás közben a fagyos rögbe ütötte a villát. Kiegyenesedett, s belenézett a két tenyerébe. — Van nekem két kezem. Erős kezem. Itt hagyom őket! Es elment. Huszonnyolc éves volt akkor, a kicsi Anna huszonegy. Mikor először szállt le a bánya mélyére, úgy érezte, ellopták feje fölül a csallóközi eget. S még azután sokáig hiányzott neki a Nap ra­gyogó sugárkévéje, télen a hó fehérsége, ta­vasszal, ősszel a felhők vonulása, nyáron a zöld­arany lombok susogása, de mindenbe beleszo­kott. Végigcsinált mindent. Volt felszíni segédmun­kás, bányafa adogató, csillés, vájár, végül betanították a kombájnkezelésre. Megbecsülték, mert valóban volt két erős keze. Volt esze, kitartása is. Havonta egyszer haza indult a fe­leségéhez. Ö Anna! Milyen édes volt az ölelése. A távol­ság még kívánatosabbá tette, mint azelőtt volt. Csakhamar kigömbölyödött a hasa. Szeszélyes volt. — Gonosz, gonosz ember, itthagytál engem! Aztán megcsókolta, megölelte, és megint sírt, és megint nevetett. Aztán szült. Két aranyos fiút. Az egyiket az első évben, a másikat a másik évben. Az első­nek vörös arany volt a haja, a másiknak arany­szőke. Igy hát fiakat is költöttek. A harmadik évben nekifogott a ház épí­tésének. Most •— most majd megmutatja a fa­lunak. És megmutatta. Talán a legkülönb ház volt az egész faluban. Szinte törhetetlen beton­alapra építette. Három szobája, csempés kony­hája, fürdőszobája volt. Ragyogó, tágas minden ablaka. Piros a teteje. Mikor megvolt, lerombolta a régi vályogvis­kót, ne csúfítsa el az udvart. Mikor az utolsó darabka fal is leomlott, valami belefájt a szí­vébe. — Most — most aztán mi lesz? — kérdezte önmagától. És nem tudta, mi lesz. A ház körül ugyan még sok volt a tennivaló. Segítettek az asszony rokonai, a bátyja, meg az öccse is. Ö maga keményen dolgozott, mert kellett a pénz, kerítésre, bútorra, ruhára. Csakhogy az asszony közben valahogy meg­változott. Elterebélyesedett, Erős volt a dereka, csípője, kis tokája is nőtt. A természete is meg­változott. Követelődző, szigorú lett. Megszokta a pénzt és mind elkövetelte tőle. Joó Gyurka hat évig fel se vette új élete terheit. Lekötötte a munka, a ház építése, a bútorvásárlás, a család gondja. Rövidre fogta magát. Nem ivott, legfeljebb egy-egy pohár sör­re tért be a petfvaldi kocsmába. Üzemi kony­hában étkezett, legényszálláson lakott. Ötöd­magával egy szobában. Most hogy mindene megvolt már, egy nap megkérdezte magától: — Minek nekem az a ház? Minek? Minek? Minek? Rájött, úgy ment el a faluból, hogy mégse ment el. Csak most vette észre, hogy Ostrava nemcsak füst és korom, nemcsak szén és bánya. Észrevette a forró éjszakai fényeket, a mula­tókból kiszűrődő zenét, a lányok, asszonyok könnyen libbenő szoknyáját. S neki ott a háza. Minek az a ház? S a háznak egyre nagyobb hatalma volt fe­lette. Főleg a követelődző asszonynak, gyere­keknek, akik a házban laktak. Most már örökre arra ítélte magát, hogy ezt a kaszárnyaéletet élje. A vonatozást is únta már. Azok a százki­lométerek a faluja és Ostrava között egyre növekedtek. Az alagutak, sínek, pályaudvarok, a tág mezők, városok, mindez mintha az ő szí­vében tágulna, terpeszkedne, s minél többet szippantott fel magába a világból, annál üresebb lett a szíve. A házassága végképp hóvégi házasság lett. Az élete egyetlen sötét alagút. Egyik végén ott volt Anna meg a ház, a másik végében ő. Robog, robog a vonat, de sosem ér ki ebből az alagútból. Sosem ér ki belőle. Füle most megint meghallotta a csipkelődő megjegyzéseket. — Marha ez a Gyurka. Itthagyja magára az asszonyt. — Hagyd csak, ő maga sincs fából! — Hát nem furcsa. Barna az asszony is, ő maga hollófekete, a gyerekek pedig: egyik vö­rös, a másik szőke! Egy hónap végén aztán nem ment haza. Mulatott, Két napig mulatott. A harmadik napon hajnaltájt megszorongatott valami kínálkozó fehérnépet. Nem nagy eset. A világ elnézi, ha férfi csi­nálja. Cinkosán összekacsint és megbocsát. De ha asszony teszi, annak meg nem bocsát. A húga írta meg neki. Bolond vagy te Gyurka. Kutya van a kertben; a Géczy legényfia járogat a feleségedhez. Az egész falu rajtad nevet. Rajta nevet. Bambán kibámult a legényszállás ablakán. Még fájdalmat sem érzett. Odaroskadt az asz­talra, tenyerébe hajtotta a fejét. Szemét be­hányta. Most lopták el igazán feje fölül a csal­lóközi eget. Egy végtelen sötét alagutat látott. Valami tompa robaj görgött felé. Az alagút másik fele beomlott. Az a ház omlott le. Minek, minek neki az a ház? Tudta, csak a lelkében omlott össze. Egyéb­ként ott áll a maga teljes valóságában. Büszkén és gőgösen. Olyan büszke, olyan gőgös, mint ő maga volt egykor. Az a ház ifjúságának síremléke. ANKÉT A SZÜLŐI FELELŐSSÉGRŐL Egységesen Valljuk be, sok esetben a szülők között is nagy az ellen­tét a gyermeknevelést illetően. Nem nevelnek egyformán, sok­szor ellentmondásokba kerül, nek, vagy egyik szülő teljesen a másikra hárítja a gyermek­nevelés feladatát. Pedig az ösz­szefogás e téren is a legered­ményesebb. Nem ritkán olyan esetnek Is tanúi lehetünk, hogy az édes­anya az utcára zavarja gyerme­két, mivel a lakásban rendet­lenséget csinál. És hogy mire nevel az utca, arról felesleges bővebben beszélni. Számtalan hasznos pedagógiai tanács je­lenik meg a lapokban, folyó­iratokban, sőt a rádió és a tele­vízió is sugároz ilyen műsort. Sajnos meg kell mondanunk, hogy éppen azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne ezekre a tanácsokra, nem ol­vassák, nem hallgatják e mű­sorokat. MATÉ TIBORNÉ, Čierna n/Tisou A gyermek „sérthetetlen" A mai fiatalság élete és szo­kásai minden komolyabb fel­nőttet elgondolkoztatnak és arra ösztönöznek, hogy kiveze­tő utat keressen a mai hely­zetből. A legtöbb esetben mind­ezekért a szülőket teszik fele­lőssé. Tény, hogy a családban kellene elkezdődnie a nevelés­nek, már a gyermek kicsi ko­rában. De hogyan is áll ma a családok ügye. Sok helyütt — ezt is valljuk be nyíltan —, a szülők még nincsenek azon a színvonalon, hogy maguk meg­ítélhessék, mi is volna a he­lyes, a követendő. Csak mennek a hangzatos jelszavak után. Mostanában pedig az volt a jel­szó, hogy „a gyermek őfelsé­ge" sérthetetlen, nem szabad vele erélyesebben fellépni, nem szabad kicsi korában egyénisé­gét megnyirbálni, nem szabad ellenkezni kívánságaival, úgy kell öltöztetni, hogy a szom­széd irigykedjen, s lehetőleg minden kívánságát teljesíteni kell, stb. „Amelyik szülő nem tartja magát ehhez az őrültség­hez, talán tud némi eredményt felmutatni a gyermeknevelés­ben, bár ezt az eredményt a pajtások között szerzett tapasz­talatok eléggé kétessé teszik. Ha a legtöbb szülő azt halla­ná, hogy a gyermeknevelés nem oldható meg szigor és fegyelem nélkül, mind otthon, mind az iskolában, akkor alkalmazni is merné azt az időközben szük­séges és üdvös pofont, ha anél­kül nem megy a dolog. Nem állítom, hogy a múltban tökéle­tes volt a gyermeknevelés, hi­szen akkor is voltak kilengé­sek, de hogy a mai gyermekne­velés a múlthoz viszonyítva sokszor tökéletlen, azt igenis állítom. özv. BESSE ZOLTANNÉ, VICany A vadhajtások nyesegetése a szülők feladata Egyszerű falusi asszony va­gyok, férjem Zólyomban dolgo­zik, már 11 éve példás üzemi munkás. Hetenként egyszer lá­togat haza. Három fiúnk van, az egyik már 24 éves, most avatták a természettudományi karon, fizikus. A középső 19 éves, a bratislavai gépészmér­nöki főiskolán tanul, a harma­dik 14 éves, az aranyosi alap­iskola 8. osztályának kitűnő ta­nulója. Helyeslem, hogy ezt a fontos kérdést felvetették, és több oldalról kívánják megvilágíta­ni, hiszem, hogy meghozza a kívánt eredményt. Férjemmel együtt aggódva fi­gyeljük a fiatalokat. Aggódunk, mert gyermekeink vannak, és mert sok jelenség mételyez és tönkretesz. Az én gyermekeim egyelőre aggodalomra nem ad­nak okot, de tapasztalom, hogy a vadhajtások nyesegetése, a fegyelmezés, elsősorban engem, a szülőt illet. Sokszor meg kell keményítenem az anyai szívet, de erre szükség van, mert anél­kül az én gyermekeim sem let­tek volna különbek, mint azok, akikre sokan megvetéssel néz­nek. De hát, következetes ne­velés és fegyelem híján csak „dudva" nőhet. Tulajdonképpen a nevelés harc, nemes harc önmagam el­len, az enyémekért! Amikor ezen elgondolkodom, felmerül bennem a kérdés, kitől várhat az ember segítséget. Például egy községben kire tekinthet fel az ember, ki lehet az esz­ménykép? Ki fogja meg az em­ber kezét, ha már maga nem tud segíteni a helyzetén. Hi­szen azt kell látni, hogy sok­szor a zsákutcába jutott fiatal házaspárok, vagy szülők, ha segítséget kérnek, elfordulnak tőlük, vagy nem törődnek ve­lük. Amikor a szülők vagy a lakosság által indítványozott szervezeti és kulturális munka ís teher... Sokszor még az sincs, akinek orvoslás céljából az emberek felmernék tárni a valóságot. Kétség nélkül a gyermekekért elsősorban a szü­lők felelősek. De a társadalom­nak feltétlenül segítséget kell nyújtani a nevelés nehéz fel­adatának teljesítésében! IPÖTH ZSUZSANNA, Modrany Rendezett családi élet A legmaradandóbb Jellembeli tulajdonságokat a család for­málja a gyermekben. Egészsé­ges jellemű fiatalok csak ren­dezett körülmények között élő családból kerülhetnek ki. Olyan családból, ahol a szülők köl­csönösen tisztelik egymást, sze­retettel veszik körül a nagy­szülőket, ahol a szülők mind a munkahelyen, mind otthon lel­kiismeretesen végzik feladatai­kat. Az is fontos, hogy a szü­lők példaadással tanítsák meg gyermekeiket a kulturált szó­rakozásra. Szerettessék meg velük a jó könyvet, az olvasást. S nem utolsósorban mellőzzük életünkből a túlzott anyagiassá, got, a pénz imádatát. Ám ahhoz, hogy gyermekein­ket helyesen nevelhessük első­sorban nekünk, szülőknek kell önkritikát gyakorolnunk és sa­ját magunkat megnevelnünk. ÁSVÄNYI TIBORNÉ, Szene Tiszteletlenek a fiatalok A mai fiatalok tiszteletlenek, erről lépten nyomon meggyő­ződhetünk. Még köszönni sem tudnak az utcán! Milyen szülő az, aki így neveli a gyermekét? Szerintem éppen az a baj, hogy nem ís neveli, egyszerűen azért, mert nincs rá ideje. Ma­napság ugyanis a legtöbb csa­ládban mindkét szülő dolgozik, s a gyerekekre nem jut idejük. Már pedig szerintem az anyá­nak a legfontosabb hivatása, hogy gyermekéből rendes, be­csületes, szülőt tisztelő, haza­szerető embert neveljen. Saj­nos, sokan fontosabbnak tart­ják a divatos cipőt, az új bú­tort, az anyagi javakat, s ezek miatt elhanyagolják legdrá­gább kincsüket — a gyerme­ket. BUGÁR FERENCNÉ, Dunaszerdahely 1966. KULCSODON 39 ház vált az árvíz martalékává. Eddig 39 házat újjáépítettek, 26-ba már be is költöztek. Felvételünkön az egyik újjáépített utcarészletet örökítettük meg. (NÉMETH J. FELV.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom