Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-12 / 42. szám, szombat

F ste mór tisztában voltak azzal, hogy nem mennek vissza az erdő belsejébe. Minden érzékük ellenezte ezt. Ez a nyílt vidék valahogyan csábította őket: nem a biztonságnak, hanem a szabadságnak egy egészen más formája, amilyen az erdő mélyének a szabadsága. A Fiereföldek és a szántók meztelensége fölött messzire elkalandozhatott a szem. De most már sötétedett: a faluban meggyújtották az első lámpát, zavaros, sárga szeme éberen és rövidlátóan pislogott az esti tájra. Kijöttek az erdőből és tovább mentek a fenyves szélén, szemben a lustán ívelő rétek mögött újra erdő zárta el a kilátást. Tehát arra irányozták a lépteiket a földeken keresztül. Minden irányból megcsapta őket a szabad levegő. Ez valami egészen más volt, mint ott az erdőben. A bátorságuk lassan újra előcihelődött a félelem leple alól, az a néhány szó, amit csendesen váltottak egymással, már nem volt tele kétségekkel. És most hirtelen, mintha egy idegen kéz nyúlt volna utánuk: egy férfi kiáltott rájuk. Nem látták őt ugyan, de rójuk kiáltott, még egyszer és aztán még egyszer. Gyorsan belehasaltak a barázdába, mozdulatlanná merevedtek, csak rémült szívük kalapált riadtan. A sötétség leple alatt azután az erdőhöz kúsztak. Megbújtak a bozótban, de nagyon sokáig nem bírtak elaludni, bár félelmük ellenére most a világon az alvást sóvárogták a legjobban. E 1S6B. n, 12. n i zen az éjszakán későn aludtak el és Rudó párszor hirtelen felriadt álmából. Nagyon iái tudta, hogy hol van, ebben a fiatal erdőben, ahol még nem járt és ahová végre eljutottak, mikor maguk mögött hagyták a hosszú utat, melyet bűntettekkel jelöltek meg, melyen az üldözőik elől menekültek. Mi lesz holnap? töprengett és aztán nyitva hagyta ezt a kérdést, hogy az éjszaka hidege beleáradhasson, elment tőle és közelebb ballagott az álom csendesebb és melegebb tájaira. Azt álmodta, hogy otthon van és ül — hol ül? — ah igen, hiszen a kocsmában ül. Itt vannak a szomszédok is, egyesek beszélgetnek, mások meg kártyáznak. A lovakról beszélnek, a járási állatorvosról, a tavalyi télről. Veszekedni kezdtek azon, hogy ólomecet vagy pedig torma jobb orvosság a daganatra. Azt mondják, szólt közbe Aksamit Rudolf, hogy a legjobb rá a forró korpa — mit beszélsz, hurrogja le az erdész (lám, hiszen semmi baja, él az erdész, méghozzá mennyire él, és itt ül egy korsó sör mellett a leterített asztal sarkánál), te beszélsz itt, Aksamit Rudá. — Miért ne beszélnék, jogom van rá, hiszen éppen úgy megfizettem a söröm, mint bárki más. — Te - te, idefigyelj, elhallgass, ha mondom, támad rá az erdész, te csak ne veszekedj velem. — Nem veszekszem én, maga veszekszik, védekezik Rudó, hiszen csak nem hagyom, hogy valaki így kiabáljon velem. - Te csak hallgass, lármáz asztalától az erdész, te beszélhetsz itt legkevésbé, hiszen te öltél meg engem! Az egész kocsma felfigyel, igen, most mindenki látja, az erdész halott. Aksamit Rudó ölte meg. Csak ne alakoskodj, hiszen tudod, hogy megöltél, Aksamit Rudó! mérgelődik és vádaskodik az erdész és — istenem, hogyan került ide? — az erdész mellett maga Valéria ül és nagyon bele van édesedve az erdészbe. Nincs a vadrózsa bokorban, de szépen fésült hajában vadrózsa van és a ruhája is rózsaszínű, karja fedetlen és szerelmesen bújik az erdészhez, nagyon mosolyog rá, hogy kimutassa, mennyire sajnálja, hogy kárpótolja azért, mert halott. Ah, ez borzasztó, milyen csúf álom, szomorodott el Rudó és felébredt. Vašek semmit sem álmodott. Alvása öntudatlan volt, nem tudott az erdőről sem, ahol aludt, semmit sem tudott a gyilkosságokról, sem az elmúlt napok félelmeiről, sem a holnap rettegéseiről. Egyáltalán semmit sem tudott magáról, nem volt benne semmi és nem nyomta semmi, olyan egyszerű és tartalmatlan volt, hogy amikor felébredt, mintha egy idegen világból csöppent volna erre a helyre, hirtelen szörnyen csodálkozott az érkező nap pirkadásának fényén. D I % udá, mit kiabált utánunk tegnap este az az ember a szántóföldön?" *,Nem tudom, nem értettem meg." „Vajon ki lehetett ott a forrásnál?" „Nem tudom, talán azt hiszed, hogy mindentudó vagyok?!" „Milyen nap van ma?" „Azt hiszem, hogy szerda ..." „Hát akkor tíz napja jöttünk mór el otthonról. És most, itt — Rudó, itt nekem valahogy nem tetszik." Rudó dühös volt, megsebezte az álom, izgatta az állandó rettegés és bőszítette ez az örökös bizonytalanság. A lelke összezárult, mint egy összeszorított ököl és benne szorongatta a düh éles tőrét. „Nekem sem tetszik," szakította félbe, „de hiszen még nem fogtak el bennünket és nem is fognak el egyhamar." Az erdő, ahol aludtak, egészen kicsi volt, csak egy egészen keskeny sáv, mely a patak, és az út mellett húzódott. Egykettőre a végére értek és megint a síkság volt előttük, rajta itt-ott egy kis erdőfolt. Rájöttek, hogy a nagy erdőséget már maguk mögött hagyták. „Hát hiába," mondta Rudá, „valahogy neki kell vágnunk, de előbb cigarettát kell szereznünk, már nem bírom ki cigi nélkül." A fűzfa alatt mezítlábos fiú állt, bottal paskolta a vizet. „Hé, te gyerek," fogta meg Rudó, „itt a pénz, vegyél nekünk kétszáz cigarettát. És ha van ott csokoládé, akkor vegyél azt is, vagy legalább valami cukorkát. De gyorsan! Itt várunk rád a fűzfák alatt. Jó borravalót kapsz." „Ez az," fordult az ijedten pislogó Vašek felé, „cigaretta kell nekünk." Azután Rudó vaskos mutatóujjával a rétekre mutatott, „átvágunk arra az oldalra. Meglátod, hogy ott majd elbújunk valamit, vúsáiuíul. vaigmit,",, mondta" cz Z„mester. „Az a magasságos atyaúristen küldte ide most magukat, uraim, siessenek, közben mindent elmondok, csak siessenek, ott vannak." „Hol?" „Polom felé mentek." „Haha! Hát ezt jól kifogták. Akkor, uraim," mondta az őrmester, „úgy ahogy megmondtam: ez a két fickó most járt itt utoljára." A cimborák közben megosztoztak a csokoládén. Nesze, Vašek, ez aztán finom, ilyen csokoládéval még úgysem laktál jól soha. Van csokoládé, van cigaretta és ki tudja, lehet, hogy minden megoldódik, gondalja Vašek, nagyon jó lenne, de lehetetÁMOK Josef Čapek FUTOK A két fiatal fiút oldhatatlan vadászszenvedély készteti gyilkosságra ... Menekülniük kell az igazságszolgáltatás elöl. S mivel egyik bűn vonzza a másikat, újabb bűntetteket követnek el. Az erdő már nem barát: csupa árnyék, ijesztő rémek csúsznak a két gyilkos elé. Hiába bújnak meg a páfrányok árnyékában, közeledik a leszámolás órája... Hiába menekülnek! Pár nap eseményeit mondja el Josef Čapek A páfrányok árnyékában cimű kisregényében. De hiszen az évek sohasem számítanak, mindig pár pillanat dönti el az ember sorsát... A könyv az év elején kerül forgalomba, magyar forditásban. Az alábbiakban részletet közlünk. hogyan, mintha levegővé változtunk volna!" Miért ne? mondta Vašek, de nem nagyon hitt az egészben! Ha jönnie kell, csak jöjjön. Ha egyszer ez a sorsunk, akkor nem segíthet semmiféle ügyeskedés, egyedül csak a bátorság, De erre fel nagyon rágyújtanék egy cigarettára ... A ^^ fiú pedig futott be a faluba, azután a kocsmába. „Két doboz cigarettát és valamilyen csokoládét." „Pénzed van?" A gyerek felemelte kezét, egy százas zizeget benne. „Magadnak veszed?" „Nem. Két úr küldött ide, ott várnak rám a füzek alatt." Két úr? csodálkozott a kocsmáros, az a két úr miért küldte ezt a gyereket, miért nem vásárolnak ők maguknak? És hogy a füzek alatt várnak. „És milyenek azok az urak, Frantík?" „Hát olyan urak, de talán nem is urak, az egyiknek sapkája sincsen, de jó borravalót ígértek." Ugyan ki lehet az a két ember? tűnődött a kocsmáros, sapkájuk sincsen, de százasuk van, nem akarnak mutatkozni és a fűzfánál várnak. Ez itt valahogy nem stimmel. — Tegnap keresztülment az erdőn, és egész idő alatt attól félt, hogy valahol összeakad azzal a két erőszakoskodóval, a két gyilkossal és vadorzóval, akiktől most retteg az egész környék. Nagyon sietett, s bár nem volt nála pénz, mindenféle gondolatok gyötörték, ö ivott a forrásból és a liliomos ács oltalmába ajánlotta magát. Nagy siettében megizzadt és nagyon megszomjazott. Ejha, és ha az a két gazember küldte volna a fiút! Azt az ijedtséget, amit tegnap átéltem, nem kívánnék senkinek a világon, azt az ijedtséget, én mondom, ha ez lenne az a két gazfickó, hót szívesen megfizetnék nekik érte, hátha ezek azok a jómadarak, ők ketten! „Nesze," adta a fiúnak a kért dolgokat és a visszajáró pénzt, „menj előre Frantík, de nagyon siess és mutasd meg nekem, hol van az a két úr." A kocsmáros tisztes távolságban megállt és várt, míg a fiú átadta a vásárolt dolgokat. A két férfi kitépett a füzek közül, az egyik sötét ruhában, a másik fedetlen fejű és vörös hajú. Ezek ők, hitemre mondom, hogy ők azok, mondta a kocsmáros és lélegzetét is visszafojtotta, most aztán csak csípjék gyorsan nyakon őket. A férfiak cigarettára gyújtottak és a mezei úton elindultak az erdő felé. „Frantík," intette magához a kocsmáros a fiút, „most pedig fuss a csendőrállomásra, hogy itt van a két gyilkos." Nem ijedeztem akkor tegnap hiába, örvendezett a kocsmáros, majd visszament putikjába. És mintha csak hívta volna őket valaki, a kocsmaajtóban csendőrök álltak. „Meg akarjuk magát kérdezni, nem volt-e itt magánál az a Kala és az Ácsaién. Ügy gubbaszt bennem a félsz, mint egy sajgó seb és emészti az agyamat. Ilyen rühes életük még az állatoknak sincsen. Azoknak könnyű, mert nem gondolkoznak. Óh, Valéria, jut újra Rudó eszébe a gyötrő álom, miért tetted ezt velem. Most már hogyan menjek utánad? Bizonyára mindent olvastál rólam az újságban, most már nem kellek neked és nem akarod, hogy valami közünk legyen egymáshoz. Hej, ha szerencsém lenne és egyszer úrként mehetnék el hozzád, akkor aztán egy csapásra megváltoznál, szeretnél, te szép dög, mi? És ez az erdész! Érdekes, hogy egész idő alatt nem álmodtam vele. Csak ma. Hiába, ez már így lesz. Ez már nem hagy békén bennünket. Aztán meg jön talán az a csendőr is, és akkor már ketten lesznek. — De nehogy valaki azt higgye, hogy ingyen adom a bőrömet! Hiszen még nem fogtak el. A Polom egy nem túlságosan nagy vegyes erdő, amit valamikor régen tönkretett a forgószél és sok fát kicsavart. Mély gödrök maradtak a fák helyén, de ezek azóta már megteltek száraz levéllel és humusszal. Egész csomókban nőtt itt a szarvasgomba, mely nagyon hasonlít a karvaly tollra, és a fekete trombitagomba ide-oda cikcakkos fekete térképét rajzolt az avarra. Az erdő szélén Vašek lehajolt valamiért, egy madárcsontváz mellett megcsillant valami: egy korona. „Nézd csak, mit találtam," emelte fel és megtörülte kabátja ujjával, „ez szerencsét jelent." De a mosoly, mely egy pillanatra beragyogta arcát, nem maradt ott, hanem valahová eltűnt: „Egyszer, amikor búcsú volt nálunk, tizenegy éves lehettem akkoriban, találtam egy húszkoronást. Egy gyapotárus bódéja mellett feküdt és senki sem vette észre. Istenem, mit jelentett akkor nekem húsz korona! Én azt hittem, hogy ez nem is lehet igaz, a kezemben szorongattam, és egyre és újra megnéztem, nem akartam hinni a szememnek. Vašek, csoda történt, mondtam magamban, hiszen most mindent megvehetek, amit csak okarok! Egyik bódétól a másikhoz mentem, válogattam és vásároltam! Mindent, amiről álmodoztam akkoriban, akkor mindazt megvettem. Mindent, mindent az égvilágon megvásároltam, ami megtetszett. Az volt életem legboldogabb órája!" „Nekem az az őzbak a legszebb emlékem. Abban a pillanatban, mintha minden álmom valóra vált volna, a tizedik mennyországban éreztem magam. Akkor jött az az erdész és mindent elrontott. Ezért lőttem le, csak azért." „Nekem az a búcsú a legkedvesebb emlékem. Ami azután jött, az már nem okozott soha akkora örömet." „Ha már találtad, add ide azt a koronát. Feldobjuk, hogy maradjunk-e itt az erdőben, vagy menjünk tovább." „Rudó, inkább csak menjünk tovább." „Csak mutasd! Ha sas, maradunk, ha pedig fej, akkor megyünk tovább." p3pz püíjCit a levegőben és Rudó nyitott tenyerére esett. „Sas." „Hát akkor, de előbb még megnézzük az erdő másik felét is, hogy mi van ott." A hegyoldalon a fák között volami fény csillogott át. „Víz, menjünk oda és nézzük meg." Az erdő alatt a töltésen vadászok voltak, emberek bottal és puskával. Ah nem, mondta Vašek. És most először, mióta eljöttek hazulról, mióta menekültek először, hallotta Rudó a saját nevét kiáltani: Aksamit Rudolf! Kola Václav! hallotta Vašek és úgy érezte, hogy ez az utolsó ítélet már. Mint a vadak iramodtak át az erdő szegélyén és rohantak felfelé a hegyoldalon. A töltés felöl lövés dörrent, a menekülők után lőttek, a lövés csattant, mint a mennykő, a lombokba harapott és felriasztotta a szendergő távolságot. „Lőnek ránk," mosolyodott el Rudá, de a szeme egyáltalán nem nevetett, így, ugyanígy nézett egyszer egy macska is a halála előtt, gondolta Vašek, annak a szemében is ilyen gonosz félelem volt. „Ez semmi, fiacskám, még nem fogtak el bennünket." Átrohantak az erdőn, abba az irányba, amerről jöttek. „Végünk van! Csapdában vagyunk!" sziszegte Rudá, „már itt is vannak, ott vannak a csendőrök!" A töltés felől eldördült a másik lövés. „Kutyák!" rándult meg Rudó. Az emberek és a csendőrök rajvonalba fejlődve futottak az erdő felé. „Hát most aztán be az erdőbe, Vašek, végünk van." És már meg is kezdődött, de Vašek nem érzett félelmet, hanem inkább megkönnyebbülést, inkább valami keserű kíváncsiságot, vajon mi történik most. Már nem gondolkozik, csak érez. Rudó lihegve rohan felfelé, durva szaggatót kiáltás tör elő a torkából, ahá, ez a Munka dala, érzi Vašek, hát ennek meg mi jut most az eszébe? Rudó futás közben lövésre készíti pisztolyát. Kezében van a bosszú villáma, az ember haragja, hiszen lázadók vagyunk, Vašek is előveszi a revolverét. Aksamit! Kala! hallatszik a kiáltozás egyre az eszmélő erdőben. Itt vagyunk ni! felelt Rudó egy lövéssel, utána meg Vašek pisztolya szólalt meg. A z erdő megtelt a lövesek zajával. Itt maradunk Vašek, vetette magát Rudó egy gödörbe a Polom gerincén, lehasalt a vastag levélszönyegre és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az üldözők is láthatatlanná váltak, egy darabig egyet sem lehetett látni közülük. Mi lesz most? tűnődik Vašek, tán a mélyedés mellett megjelenik a két boszszút lihegő arc, a halott erdész és a halott csendőr arca és kiabálni fognak. Ide emberek, ide! Ah igen, ha olyan erőm lenne, mely felemelne és különös erővel felrepítene innét, egyre magasabbra és messzebb az erdő fölé, egészen az égig és aztán letenne azokban a kéklő erdőkben, melyeket messze, azon a kéklő víztükrön túl láttam, jó lenne, akkor megmenekülnél. De ez lehetetlen, mert nem tudok repülni, tart a föld és a térdem alatt nyom egy éles kő. Már jönnek! Egy férfi futott feléjük, kezében vastag husángot szorongatott, mert bűnösöket üldözött. Kutató szeme nem látta, amit látni kellett volna és a férfi megbotlott Rudó lábában. Rudá felemelte kezét és lőtt. A kék szem értetlenül meredt rá és Biza Vojtech erdőmunkást még vitte a lendület, aztán kiesett kezéből a furkósbot, utoljára még három kisgyereke jutott eszébe és a felesége Ľudmila, aztán átlőtt élettel térdre esett, egyenesen isten karjai közé hullott. Gyilkos! Gyilkos! kiáltották a puskák, visították a pisztolyok. Ez megkapta a magáét mi, Vašek? hallotta Rudó hangját. Vašek nézte, hogyan lövöldöz barátja. Rudó száraz leveleket szorít a jobb tenyerébe és keresi a pisztoly ravaszát. A pisztoly mellette hever, de nem törődik vele, felcsuklik és szájából vér folyik. Mi az? Miért nem lő Rudá? csodálkozott Vašek? Halál! kiáltották a puskák. Vašek feje fölött pattan egy ág, a levelek közt szisszent el egy golyó és Rudó homlokán apró folt jelent meg és ezen bugyogott ki egy kis vörös forrás. Miért lőnek rá, hiszen már halott, döbbent meg Vašek, Kala Václav! kiáltották most újra a nevét. Rudának vége, most engem hívnak. Hirtelen újra maga előtt látta a gyönyörűen tündöklő hatalmas víztükröt és a látóhatár szélén a kék hegyek elmosódott körvonalait. Azután a homlokához illesztette a revolvercsövét és meghúzta a ravaszt. Istenem, mit tettem, hiszen ott lesz az erdész, rémült meg. De már késő volt, egy sziporkázó villám és azután sötétség, csak sötétség. ^^ égük van, mondták a férfiak, és nem így kellett volna történnie, kibújtak a büntetés alól. A faluban megszólalt a kakas, esni Megkezdődött az osz, megeredt a hideg őszi eső. Fordította: N. László Endre