Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-24 / 54. szám, csütörtök

Új feladatok és tudományos módszerek a politikában A kommunista párt tevé­kenysége elsősorban po­litikai térre összpontosul, mivel ott nyílik a legnagyobb lehetőség a társadalmi aktivi­tás kifejtésére. Főleg a társa­dalmi viszonyok megszilárdítá­sát értjük ez alatt, mivel a po­litika lényegét az osztályok és a nemzetek közötti kapcsolatok fejezik ki. A politikának meg­vannak a maga formái, így például legradikálisabb formá­ja a háború. A vitás kérdések háború útján történő megoldá­sát a világ egyetlen népe és nemzete sem kívánja. Csakhogy a kívánság és a valóság között olyan különbség van, mint az illúzió és az igazság fogalma között. Az illúziók és az álmok nagyjelentőségűek, az ember­nek és a társadalomnak bizo­nyos belső pszichológiai erőt kölcsöjnöznek, ám áthatolhatat­lan korlát veszi őket körül, s ennek nekiütközve összeomlik minden, ami rájuk épült. A tény, a meztelen valóság, me­lyet tiszteletben kell tartanunk, mert könyörtelenül, tudatunk­tól és ismereteinktől függetle­nül is érvényesül a társadalom fejlődési törvényei szerint. A POLITIKA TUDOMÁNY, amelynek számolnia kell a meztelen valósággal, s éppen ezért ésszerűnek kell lennie, bár magyarázása vonzó for­mákban történhet. Természete­sen nem akármilyen politikáról van szó. Már ezerszer leírtuk és elmondottuk, hogy a politika tartalma a társadalmi rendszer­ből, annak eszméiből követke­zik, és alapvető különbség van a szocialista és a kapitalista országok politikája között. A mi politikánk szociálisan igaz­ságos, nemcsak azért, mert munkát és nyugodt életet bizto­sít mindenkinek, hanem azért ls, mert védi az embert az éle­tére törő önkénytől, a háború veszélyétől, az emberiség ka­tasztrófájától. Ezt nemcsak le­írtuk és elmondottuk, hanem a néptömegek nálunk és az egész világon mindennapos gyakor­latban győződtek meg erről. Ezért oly vonzó a világon a szocializmus eszméje, és a tőke hatalmának képviselői ezért pusztítják a vietnami népet, ezért gyilkolják halomra Indo­néziában és másutt a kommu­nistákat és a haladó gondolko­dású embereket. A politika szigorú elvekre, ideológiára támaszkodik. A mi társadalmunkban, mint ismere­tes, a marxizmus—leninizmus Ideológiájára, amely nemcsak a társadalom történelmi fejlődé­sét öleli fel, hanem magában foglalja az új szocialista társa­dalom építésének ismérveit és tapasztalatait is. A szocializmus feltételei között — a kapitalis­ta országoktól és azok ideoló­giájától eltérően — a politiká­nak rendkívül nagy társadalmi feladata és lényegesen széle­sebb körű hatósugara van. Bár a szubjektív tényezők csoport­jához tartozik az önállósága vi­szonylagos, mégis, széles terü­leten befolyásolja az emberek­nek nemcsak a tudatát, hanem cselekedeteit is. E politika hor­dozói a tömegek, kifejezője s a szocialista társadalomban e tudat legmagasabb formája és foka a kommunista párt. A párt nagyjelentőségű feladata, hogy nemcsak a tudat terüle­tén hasson, hanem különösen a politikában a tudomány leg­újabb ismereteire támaszkodva, egyesítő szerepet töltsön be az objektív és szubjektív tényezők között. Itt kezdődik az a jelentős, el­méletileg aránylag könnyen megfogalmazható, de a gyakor­latban végtelenül bonyolult fel­adat, amely leegyszerűsített formájában kérdéssorozat: mi­lyen irányban kell tovább vin­ni a szocialista építés tudatos folyamatát, milyen politikát kell folytatni és milyen propa­gandát kifejteni? A fejlődés különböző fázisaiban mivel kell megnyerni, és mi ellen kell irá­nyítani az ideológiai és politi­kai harcot? Milyen erőket és eszközöket kell alkalmazni? Társadalmilag kit, a társada­lom melyik rétegét, a termelés melyik ágazatát kell előnyben részesíteni? Az objektív és szubjektív tényezők ezen átlója — mint elsődleges feladat, m'nt egy alap, amelyből a to­vábbi másodlagos feladatok kö­írta: Michal Pecho az SZLKP Központi Bizottsága ideológiai osztályának vezetője A párt XII. kongresszusa további új szakaszt nyitott — a szocialista társadalom építésének és fejlesztésének szakaszát. Ez a szakasz olyan fel­adatokat ölel fel, amelyek számos vonatkozás­ban minőségileg újak. Fokozatos teljesítésük és sikeres valóra váltásuk záloga az az állandóan mélyülő folyamat, amely során a párt megszilár­dítja és kiterjeszti tevékenységének tudományos alapjait, mélyrehatóan elemezi a hazai és világ­fejlődést, s új, megfelelőbb szempontok szerint jár el a helytelen nézetekkel, a szubjektív és ob­jektív akadályokkal szembeni harcában és a szo­cialista országépítés kérdéseinek értelmezésében. (A CSKP XIII. kongresszusa előkészítésének téziseiből) vetkeznek — mindig a döntő a diagnózis megállapításában és később a további fejlődés fő irányvonalainak kijelölésében. Ilyen határkövek a diagnózis megállapításában és a további eljárás meghatározásában a kommunista párt kongresszu­sai (ilyen lesz a CSKP XIII. kongresszusa is), ahol az egész párt és társadalom érdeklődé­se a népgazdaság fejlődésében, a társadalmi viszonyokban és a nép egész politikai tudatá­ban lejátszódó objektív folya­matok maximális felismerésére összpontosul. A mai időszak­ban éppen az olyan minőségi­leg új feladatok alapos megis­meréséről van sző, mint ipa­runk szerkezeti átépítése, a me­zőgazdasági termelés intenzifi­kálása és a szocialista kultu­rális forradalom továbbfejlesz­tése. Éppúgy, mint a múltban, ma is a nép egysége az alap­kérdés, a politikai és eszmei egység, ahol egy cél elérése érdekében gyakorlatilag össze­fonódnak és eggyé olvadnak a nép érdekei és törekvései, s ahol az is kiderül, milyen mér­vűek az ellentétek és egyenet­lenségek az egyes rétegek vagy csoportok között, akár a rész­leges, akár az alapvető kérdé­seket illetően. A pártnak tehát az a felada­ta, hogy szüntelen elemzés alapján fokozza a felismerés mértékét, és a társadalmi élet gyakorlatát az objektív törvé­nyek hatásában vizsgálja. Min­den szubjektív tényező, a nép tudatos tevékenysége, a politi­kai pártok, osztályok, ezek szer­vezettsége, akarata és energiá­ja a kommunista párt dönté­seinek és irányító tevékenysé­gének befolyása alatt áll. Va­lószínűleg erre gondolt Lenin, amikor kijelentette: „A politika tudomány és egyben művészet is". Ezért a pártnak idejében észre kell vennie az ellentéte­ket, az ellentmondásokat és a legnagyobb mértékben meg kell akadályoznia ezek ösztönös, katasztrofális kifejlődését. És itt jutottunk el ahhoz a kér­déshez, amely elméletileg köny­nyen megoldható, ám ahol a megfogalmazástól a megvalósu­lásig számos közvetítő tényező és összefüggés szerepel, és ahol meg kell találni az időben és térben legfontosabb összefüg­gés láncolatot. Emellett tudjuk, hogy a folyamatok mélyén le­játszódó bizonyos ellentétek csak akkor észlelhetők, amikor már hatni kezdenek, amikor jelt adnak magukról. A MEGFOGALMAZÁSTÓL A MEGVALÓSULÁSIG van egy alapvető követelmény — nem annyira elméleti, in­kább a forradalmi gyakorlat szülte, — hogy a kommunista párt ezeket a társadalmi ellen­téteket már csírájukban, fejlő­désükben ismerje fel. A párt azonban nem valami képzelet­beli dolog. A párt a demok­ratikus centralizmus alapjaira épülő szervek és szervezetek összessége, az alapszervezetek­től, egészen a Központi Bizott­ságig. Minden szerv elsősorban a saját szintjén figyeli a poli­tika fejlődését, folyását, azt, hogy a szubjektív tényezők fő erői helyesen hatnak-e. És nemcsak saját színvonalán, ha­nem a felsőbb, illetve, a fel­sőbb szerveknél az alsóbb párt­szervekhez való viszonyában is, s ugyanakkor a többi társadal­mi szervezetekhez és intézmé­nyekhez való viszonyában is. E szervekben mindenütt emberek dolgoznak és határoznak. Min­den szerv sajátos összetételű, s járási vagy kerületi viszony­latban annak a tematikai és térbeli problématikának kell megfelelnie, amelyet képvisel. A szakképzettség, a politikai tapasztalat a nép széles réte­geinek munkájával gazdagítva, a helyes felismerés, de külö­nösen a helyes döntés alapvető feltétele. A politikai tapaszta­lat és az eszmei szilárdság, e szervek szakmai felkészültsége azonban szükségszerűen felté­telezi, hogy a határozat aka­rategységgel jöjjön létre, ame­lyet véleménycsere előzött meg, hogy érvényesüljön a kol­lektív döntés és a személyes felelősség, s ahol minden vé­leménynyilvánítás- egyenlő ér­vényű, és értékű volt. A néze­tek harca, a véleménycsere itt nemcsak megengedett, hanem szükséges is. Enélkül nem lé­tezhetne a kommunisták forra­dalmi pártja, és nem születhet­ne egyetlen jelentősebb döntés sem. A nézetek harca feltéte­lezi — saját munkánk, de má­, sok, még a legfelsőbb szervek munkájának bírálatát is. A ha­tározat elfogadása után azon­ban — amely e szerv hatáskö­rében minden kommunistára kötelezően vonatkozik — már nincs helye a bírálatnak. Tu­lajdonképpen ez az a döntő pillanat, amikor a pártnak és szerveinek tevékenysége meg­kezdődik. Lényege az, hogy a nézetek harca fejleszti a gon­dolkodást, nemcsak a szubjek­tív tényezőkkel, hanem az ob­jektív körülményekkel kapcso­latban is. Ebben a gócpontban ugyan fordulat is bekövetkez­het, aminek következtében a helyes, vagy helytelen úton haladnak tovább. A helyes döntések mellett is előfor­dulhat, hogy a szubjektív té­nyezők abszolutizálásának útjá­ra, tehát a helytelen útra lép­nek, vagyis feltételezik, hogy­ha elfogadnak egy határozatot, az már önmagában megváltoz­tatja az életet. A szubjektív té­nyező ilyen abszolutizálása a szubjektivizmus gnoszeológiai gyökereinek egyik formája a szocialista építés kérdéseiben, és itt kezdődik a szubjektiviz­musnak az a nagy veszélye, amely a rossz, a nem lenini munkamódszerekhez vezet. Ek­kor nyílik alkalom az ösztönös­ségre, a parancsolgatásra, a hi­vatalnokoskodásra. Ekkor vá­lik hiábavalóvá a párt tömeg­politikai nevelőmunkája és a tömegek szava nem talál meg­hallgatásra. A gnoszeológiai szubjektivizmus a gyakorlatban voluntarizmussá válik, ami po­litikai kalandokat szül, mér­téktelenül hangsúlyozza az egyén vagy néhány egyén aka­ratát, s nem veszi figyelembe a tudományos ismereteket, nem tanulmányozza a gyakorlatot, így következhet be, hogy a párt elszakad a tömegektől és nem respektálja az igazságot. Végül még meg kell jegyez­nem, hogy ez az út vezet a kormányzás kultuszszerü mód­szereihez. Csakhogy az igazsághoz ve­zető út bonyolult, hosszadal­mas és gyakran nem is vezet sikerhez. Nálunk az utóbbi idő­ben sok mindent olvashattunk az igazság felderítése érdeké­ben. Még ilyen tanácsokat Is: nálunk az összevont, egységes politikai hatalom ellen egysé­ges bírálat lépett fel, hogy a marxizmus, mint nyílt rendszer bátrabban fogadjon el más né­zeteket is, hogy ezáltal gazda­godjék stb. Ilyen tanácsokat — sajnos — még tanult, de gya­korlatilag egyoldalúan tájéko­zott, kevés politikai tapasztalat­tal rendelkező emberektől is hallunk, akik nézeteikkel a múlt század felvilágosodás! színvonalán maradtak. A párt­nak és egész társadalmunknak szüksége van tudományos taná­csokra. De valóban tudományos tanácsokra, amelyek legalább valamilyen mértékben haszno­síthatók. Tény, hogy valameny­nyien az igazságot keressük, ugyanakkor senkit sem gyanú­sítunk azzal, hogy a másik ezt rossz szándékkal teszi. Minde­nütt érvényesül az őszinteség, viszont az őszinteség is vezet­het tévedéshez. Az igazsághoz, az igazság felismeréséhez több út vezet, igaz a felismerés eredménye sem azonos minden esetben. FELISMERÉS ÉS IRÁNYÍTÁS A felismerés eredményeitől a a gyakorlatig, a gyakorlattól az új általánosításáig — ez a pártszervek és dolgozóik mun­kamódszerének örök forgókere­ke. Csak a tökéletes felismerés után következhet a döntés, majd az irányítás folyamata. A pártirányítás óriási folya­mat. Egyrészt azért, mert a po­litika, ahol az eszmei és politi­kai egység, a társadalmi érde­kek egysége általában megva­lósul, átfogja a dolgozók leg­szélesebb rétegeinek érdekte­rületét, másrészt azért, mert a pártirányítás gazdasági térre is kihat és a kulturális forrada­lom fejlődését ls befolyásolja. Ezért kell tudományosnak len­nie abban az értelemben, hogy a legnagyobb mértékben visz­szatükrözzze az ismereteket, és képes legyen olyan feltételeket és légkört teremteni, amelyben a lehető legtöbb ember egyesül a feladatok teljesítésére. A fel­ismerés területének azonban tágnak kell lennie, és az elmé­leti ismereteken kívül fel kell ölelnie a társadalmi folyama­tok egészét, amelyeket nehéz röviden kifejezni, de melyek­nek alapvető vonásait legalább vázolhatjuk. Elsősorban az irányítás szfé­rájának felismeréséről és elem­zéséről van szó a társadalom különböző területein, például az iparban, a mezőgazdaságban és a kultúrában. Az illető párt­szerv munkaterületéhez kapcso­lódik még a sajátosságok felis­merése, mint a nemzetiségi szempontok, a vallási csökevé­nyek, a kultúra területén az irodalom, a zene, a színház vagy a film esztétikai és mű­vészi színvonala, differenciált­sága stb. E szemjiontok felis­merése után keresni kell és fel kell tárni az összefüggése­ket, a kölcsönhatásokat, és az egyes szervezetek, intézmények és részlegek koordinációs lehe­tőségeit, meg kell határozni fontosságuk sorrendjét, tehát a „segédeszközök" feladatának hierrarchikus rendszerét. Az irányítás rendszerében, a felismerés folyamatában az ob­jektív és szubjektív tényezők kölcsönhatását kell keresni. Így például az új gazdasági rend­szer bevezetésénél a pénz és áruviszony hatását az egyes vállalatok vagy ágazatok ter­melésében. Az anyagi és erköl­csi ösztönzők egységét stb. Vagyis olyan megoldást kell keresni, amely az adott hely­zetnek megfelel, kihat a ter­melés fejlődésére, és megszilár­dítja a dolgozók bizalmát a párt politikája iránt, egyesíti őket nemcsak politikailag, ha­nem cselekvésükben is. Ennek feltétele, hogy az ál­talános érvényű elvek ismere­téből induljunk ki és megtalál­juk az Irányítás megfelelő for­máit és eszközeit. Meg kell ta­lálni a legjobb kapcsolatot az irányító szerv és az Irányított között. Ehhez azonban tökéle­tes tájékozottság szükséges, is­merni kell az embereket, külö­nösen a vezető dolgozókat, ké­pességeiket és lehetőségeiket. Az irányító szerv részéről min­denkor hatásosabb a személyes kapcsolat, amely összeköthető az irányítás fontos kritériumá­val, a feladatok ellenőrzésével. Az irányítás tárgyának isme­rete és az, hogy necsak az ál­talános politikáért, hanem a vezető dolgozókért is kiálljanak az emberek, mindez a tények kölcsönös ismeretéből fakad és abból a meggyőződésből, hogy a tervezett ügy sikerülni fog. Jelentős szerepet játszik Itt a pszichológia is, a bizalom és az, hogy kudarc esetén a veze­tő hajlandó legyen részt vállal­ni a felelősségből, beismerni a hi­bát és energikusan kijavítani azt. Ez éppúgy vonatkozik az egyé­nekre, mint az egész . szervre, sőt Lenin szerint az egész párt­ra. A GYAKORLATI IRÁNYÍTÁS A fentebb vázoltakból követ­kezik a gyakorlati irányítás kö­vetelménye. A gyakorlati irá­nyítás különösen megköveteli az elmélet és a gyakorlat egy­ségét, a legbonyolultabb dol­gok megvalósítását, ami sok­szor elképzelhetetlenül nehéz és szívesen kitérnénk előle. In­kább választjuk az egyszerűbb utat, szívesebben támaszkodunk érzéseinkre, vagy tapasztala­tainkra és ezek alapján dön­tünk. Előfordulhat, hogy így is sikerül. De annyi véletlenszerű­ség van benne, mint a primitív meteorológusok Idő jóslásában. De mit ajánljunk? Nem könnyű valamit is ajánlani, s ha igen, könnyebb megfogalmazni, mint a gyakorlatban megvalósítani. Az irányítás területén az el­mélet és a gyakorlat elvei kö­zösek: az információk tudomá­nyosan megalapozott rendsze­re, azaz a tudomány utolsó sza­va a megoldásra váró problé­máról, és a kommunisták, vala­mint a döntésben érdekeltek tudatában létező utolsó kép a való helyzetről. Ehhez tisztázni kell a lehetőségeket és ami a fő, rendszeresen tájékoztatni kell az embereket. Gondoskod­ni kell a szakmai és politikai színvonal emeléséről, és a „ka­pitányok", a munkaszervezés élén álló dolgozók ellenőrzésé­ről. Lenin szavaival az irányítás­nak a legnagyobb erőmegtaka­rításból és az emberek munká­jának legtermékenyebb kihasz­nálásából kell kiindulnia. En­gedjék meg, hogy Leninnek még egy jelentős gondolatát idézzem: Nem elég az, hogy forradalmárok és a szocializ­mus hívei, vagy általában kom­munisták vagyunk. Bármely pil­lanatban meg kell találnunk azt a láncszemet, amelvet min­den erőnkkel meg kell ragad­nunk, hogy az egész láncot megtarthassuk és előkészíthes­sük az átmenetet a következő láncszemhez. Ám a láncszemek sora, formája és egymásba kap­csolódása, valamint különböző­sége az események történelmi láncolatában nem olyan egy­szerű és primitív, mint egy kö­zönséges láncban, melyet a ko­vács összekalapál. És éppen ez a politika lenini művészete. Az irányítás terén a párt és a pártszervek ls követhetnek el hibát. De a politikában éppen az a művészet, hogy nem fél­nek megváltoztatni nézeteiket azokról a kérdésekről, amelye­ket a megváltozott életkörülmé­nyek kényszerítenek ki. A párt­munka bizonvos szakaszaiban előfordulhatnak és le is ját­szódnak hirtelen fordulatok, történelmi változások, minősé­gileg új problémák merülnek fel, és ha valamely koncepció ellentmondásba kerül az élet­tel, vagy túlhaladottá válik, a párt nem ámíthatja magát az­zal, hogv minden rendben van. A pártirányítás fő módszere ilyenkor a meggyőzés. A hiva­talnokoskodás, a hangoskodás és fenvegetés árt a pártnak. Az íránvító munkából végképp ki kell zárni az egyéni szeszé­lyeket és önkénvességet, embe­riességre, de nem szolgalelkü­ségre van szükség. A funkcionárius felelőssége és társadalmi helyzete megkö­veteli. hogv ne legven vakme­rő az eszmei és politikai kér­désekben és ne adja fel a szo­cialista forradalom elveit és szempontjait. Ez nem csupán a pártfunk­cionáriusokra vonatkozik. Vo­natkozik ez minden vezető dol­gozóra: az állami és a gazda­sági szervek, a szakszervezeti és Ifjúsági szervezetek, vala­mint az egész Nemzeti Front funkcionáriusaira és végül m ;n­den emberre, aki dolgozik, aki értékeket alkot, hogy reálisan lássa a világot és ne tévessze szem elől a távlatokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom