Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)
1966-01-30 / 29. szám, vasárnap
BALOGH EDGÁR: HÉT PRflBA. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965 B alogh Edgár, a Hét próba szerzője, a csehszlovákiai magyarság két világháború közötti életének-történetének egyik legérdekesebb s legvonzóbb alakja. Még jóformán húszéves sincs, amikor a magyar középiskolások és cserkészek Losoncon szerkesztett lapjában, A Mi Lapunk-ban dr. Fenyves Pál ezt írja róla: „Ennek a kihajtott gallérú, még alig nagy diáknak, ennek a szorgalmas és egy kicsit félszeg filozópternek köszönheti a csehszlovákiai magyar diákság öregebbje a főiskolások országos szövetségének megteremtését, a fiatalabbak pedig nagyrészt neki köszönhetik, hogy a csehszlovákiai magyar ifjúságnak szava van, lelké van, diadalmas hite van: A Mi Lapunk... ö úgy érzi, hogy cselekednie kell, mert minden ember felelős mindenért. Tenni, cselekedni, segíteni menteni, javítani... ö nemcsak munkásnak jő, hanem szervezőnek is. Lelkesedésének erejével maga köré gyűjtötte a csehszlovákiai magyar ifjúság legjavát, és az ő segítségükkel mindent megcsinált, amit csak akart. Amit pedig még nem csináltak meg ma, azt megcsinálják holnap, mert ezeké az üj fiúké a jövő." (A Mi Lapunk, 1920. évf. 10. sz.) Az éles meglátás és találó felismerés mellett meglepő, de szóról szóra beteljesedő látnoki sejtés is van ebben a példamutatásul szolgáló jellemrajzban. Balogh Edgár megcsinálta, végrehajtotta mindazt, — persze a kívántnál jóval magasabb eszmei szinten — amit ez a korai polgárl-liberális méltatója várt tőle. Szuggesztív egyéniségével, mély közösségi érzésével és a Szabó Dezső által is megcsodált „szervező Intelligenciájával" olyan élgárdát kovácsolt össze a csehszlovákiai magyar egyetemi ifjúság legjobbjaiból, amely nemcsak az itteni magyar fiatalság eszmei erjedésében játszott fontos szerepet, de hatása a korabeli magyarországi és erdélyi haladó ifjúsági mozgalmakra ls kiterjedt, úttörő szociográfiai tevékenysége pedig a nagy jelentőségű magyarországi szociográfiai irodalom kibontakozására is termékenyítőleg hatott. A Balogh Edgár által életre hívott s fokozatosan radikalizálódó értelmiségi mozgalom első szervezeti kerete a prágai Szent György Kör volt; ebből a regősmozgalmat kibontakoztató, főiskolás cserkészkörből alakult meg 1929-ben Gombaszögön a Sarló, melyben Balogh — saját szava szerint — mindvégig „a belső szervező, a strukturális alakító, a mozgalmi kristályosító" szerepét töltötte be. A Sarló elemzésével, jelentőségének a megállapításával, történelmi helyének a kijelölésével a harmincas évektől kezdve egészen napjainkig Magyarországon és nálunk is sokan foglalkoztak, s újabban néhány marxista megalapozottságú tudományos dolgozat ls napvilágot látott. Most a leghivatottabb ember, a mozgalom kezdeményezője és irányítója, Balogh Edgár vállalkozott arra, hc?y „felvázolja ennek az értelmiségi csoportosulásnak a gondolkozástörténetét." B alogh nagyszerű könyve több műfaj tulajdonságalt és értékeit egyesíti magában. Az 1935 óta Erdélyben élő szerző szerényen emlékiratnak nevezi a művét. A Hét próba elsődlegesen tényleg ezt a műfajt testesíti meg, s mint Ilyen méltó helyet foglal el azoknak a klasszikus értékű emlékiratoknak a sorában, amelyeket Szalárdi János Siralmas krónikájától kezdve Erdély adott a magyarságnak. Legközelebbi rokonának s a rokonságon belül mindjárt ellenpéldájának is Bethlen Miklós önéletírását tekinthetjük. A XVII. és XVIII. század fordulójának Jeles főúri emlékezője, Bethlen, nemcsak a koráról és abban játszott Jelentős személyes szerepéről, hanem saját egyéniségéről, lelki és fizikai tulajdonságairól és magánéletének tényeiről, eseményeiről is részletes — s tegyük hozzá: rendkívül szuggesztív képet adott, tehát tudatosan önéletrajzi jellegű emlékiratot alkotott. A publicista Balogh Edgár viszont eleve és határozottan kijelenti, hogy nem önéletrajzot ír: „Én nem vagyok művész. Soha semmit sem dobtam át magamból irodalmi absztrakciókba, eszményi képsíkokba; a közügy haltott mindig, s ha írtam, az tudatosan publicisztika volt. S hogy a publicista önmagából próbáljon közügyet kivágni, miután egy életen át a közügy szolgálója volt, az logikai abszurdum. Önéletrajzra nem adom magam." Nagy szerencse, hogy a szerző ezt a puritán fogadkozását — egyrészt a sodró erejű emlékek erős személyes vonatkozásai következtében, másrészt azon őszinteség miatt, mely „az emlékírásban a lélek legrejtettebb gerezdjéig kötelező" — nem tudja betartani, s így az emlékirattal párhuzamosan egy nemcsak őszinte, hanem művészi értékű önéletrajz is kikeA SARLÓ TÖRTÉNETE rekedik. Hogy aztán ebben az emlékirat-önéletrajzban egy harmadik műfajnak, a regénynek a jellegzetességei ls megmutatkoznak, az a cselekménylleg gazdag erezetű témának köszönhető; a Sarló-nemzedék romantikusan szép pályafutása, harcokban és jellemekben gazdag történelmi epizódja önmagában ls kész regénytéma. A műfajilag szükségszerűen is több árnyalatú könyv történelmi hitelességét az a tudományos, marxista objektivitás biztosítja, amellyel a szerző kívülről nézi és értékeli a történéseket, s ezekben a legjelentősebb személyes szerepet ő maga játssza. Ez a vonás — a műfaji árnyaltságot tovább gazdagítva — a könyvet nemcsak kordokumentummá teszi, hanem a tudományos monográfia jellegével és Jelentőségével is felruházza. Annak a filológus olvasónak, aki a csehszlovákiai magyar kisebbség társadalom- és kultúrtörténetével tudományos igénnyel foglalkozik, igazi örömére szolgálhat az az impozáns adatfeltárás és elemzés, amelyet Balogh Edgár könyvében talál. Nagy kár, hogy ehhez a gazdag és értékes anyaghoz hiányzik a felhasználhatóságát elősegítő filológiai apparátus (jegyzetek és névmutató). Az a szigorú objektivitás, amellyel a Sarló egykori vezetője kívülről értékeli a mozgalmat, a saját és legközelebbi társai jelentőségének vívődógyötrődő mérlegelésében ls megmutatkozik: „Hogyan keletkezik és forr fel, válik mozgalommá valamely értelmiségi csoportosulás? Sokszor tűnődöm ezen, nem mintha nem állana rendelkezésre a kellő tudományos magyarázat, hanem azért, mert a szóban forgó fejlődésmenet újra, meg újra átszövődik legbensőbb személyi érzésvilágommal, mondhatnám saját titkaimmal. Vajon a dolgok logikája nélkülünk is így erjesztett volna ifjúi tábort? Vagy hozott volna helyünkbe mást, jobbat?" A lelkiismeretvizsgálat percei ezek, nem minden kétség és gyötrődés nélkül. A kétségnek és gyötrődésnek egyik fő motiválója az a körülmény, amelyre Balogh Edgár többször rámutat: ő és a Sarló többi vezető egyénisége (Peéry Rezső, Terebessy János, Horváth Ferenc, a Dobossy-fivérek stb.) sokáig önérzetesen ragaszkodtak a mozgalom ideológiai függetlenségéhez, s a magyar kisebbségi társadalom felemelésére szolgáló munkaprogramjukat önerejükből akarták kialakítani és fejleszteni. Ez a magatartás egy ideig még akkor is Jellemző volt rájuk, mikor a tudományos szocializmus tanához már eljutottak: „Szinte féltékenyen vigyáztunk egymásra, nehogy valamelyikünk kikössön valahol, egy kész, már mások megfogalmazta programnál, leszegezett célok felé törő szervezetnél, pártnál. Eredendő humanizmusunkból kiformálódott ugyan már az eszményi szocializmus, s ebbe szívesen emeltünk be egyre több materialista elemet, marxi módszert, ami azonban sajátos körülményeink szociológiáját illett, még mindig futotta az ősnemzés illúzióiból." A szóban forgó függetlenségi komplexus nem volt intellektuális fölényeskedés, hanem olyan érzet, amelyet egyrészt a mélyen átélt, de messlanisztíkus népszeretetük, másrészt a kisebbségi társadalom politikai szervezeteiben való csalódottságuk alakított ki. Valószínűnek látszik, hogy azt a kiábrándultságot, amelyet a velük több szempontból érintkezésbe került szociáldemokráciával szemben éreztek, hosszabb íde l c; hallgatólagosan átvitték, „átérezték" a „másik" marxista pártra is: a kommunistára, anélkül, hogy annak politikáját s elméletének és gyakorlatának a viszonyát közelebbről Ismerték volna. A fenti gátló körülmények folytán a Sarló útja és fokozatos eszmei erjedése nem volt sima, Illetve egyenletes: „A folytonosság minduntalan megszakadt. Harcolnunk kellett, hogy átjussunk a veszélyes fordulókon. Ez a harc lendített tovább a negációk erejével, s amint rátaláltunk — ösztön és tudat változásaiban — a történelmi fejlődés irányára, újra, meg újra megtagadtunk magunkból valamit, ami visszahúzott, anélkül, hogy eldobáltuk volna emberségünk már megszerzett értékeit." A könyv Vörös Barátság című harmadik fejezete azt a fejlődési szakaszt tárgyalja, amelyben a Sarló, illetve annak töredéke eljutott a munkásmozgalomhoz, és bekapcsolódott a kommunista párt politikai és kulturális munkájába: „Súlyos próbákat kellett kiáltanunk, mindegyiknél lemaradt valaki, s mindegyiknél kaptunk ts új erőt. Szakítás az irredentizmussal, harc Adyért — Kelet-Európáért s a konzervatívok leküzdése, kiállás a népért — faluért, összeütközés az áloktóbrtstákkal, és masaryktánusokkal, vérrel szentelődött vörös barátság, kikászálódás a trockista kerítésből — megannyi próba volt, egyre szigorúbb legénypróba. S a hetedik a legnehezebb: lelkiismeretünk fegyelmével beállani a pártos nemzetköziségbe, tudományos tudattá váltani a háborgó ösztönöket, kommunistává érlelődni közös felelősség bölcsességében." B (alogh Edgár könyve a csehszlovákiai magyarság két világháború közötti életéből egy olyan — hősien szép és rendkívül tanulságos — epizódot emel ki, amely a cselekményén és hősein keresztül erős és mély gyökerekkel kötődik az egykorú fejlődés történelmi fővonulatához. Igen üdvös lenne, ha ez a történelmi és nemzeti tudatunkat erősítő mű eljutna olvasóközönségünk széles rétegeihez. Nagy kár, hogy az itthoni könyvkiadói szervünk nem gondolt arra: a Budapesten mindössze 1350 példányban kiadott könyvet közös kiadás keretében biztosítsa számunkra. Meg lehetett volna tenni azt is, hogy megfelelő példányszámban a Magyar Könyvbarátok Köre kötelező köteteként vegyék át. Ezeket az elmulasztott lehetőségeket most legalább azzal kellene pótolni, hogy az Illetékes szervek a Hét próbából minél több példányt hozzanak be. TOMfelgL LAJOS Miért érzem üresnek a Híd utcát ? A prágai Híd utca a Károly-híd és a Malá stranai / 1 tér között fekszik. Kurta és szűk, akárcsak az /I Óváros többi utcája. Az egyik üzlet a másikat éri, a mészárszéktől egészen a virágkereskedésig — megtalálhatsz itt mindent. Az üzleteket az utóbbi időben szépen feldíszítették. Az, ami a régi prágai utcákból a modernizálás rohamában elveszett, az Óváros általános rekonstruálása során, oda lassan visszatér. Ismét megjelennek a céhjelvények, a házak visszakapják régi elnevezésüket és az emblémákat is, amelyek utón nevüket nyerték. E teljesen modernizált házak egyike a „Na hradbách" [A várfalon) nevet kapta. Ma a házban találhatjuk Prága legkedvesebb moziját és tejbárját. S ezenkívül ebben a Prága kellős közepén álló házban egy csupa szív ember lakott. Még nemrégiben is itt volí Jarmila Glazarová írónő lakása. Éppen ezért, valahányszor arra jártam, mindig odacsábított a homályos lépcsőház és az első emeleti ajtó csengője. Nem illik hívatlanul és bejelentetlenül látogatóba járni, az ember azonban időnként szívesen megfeledkezik a helyes viselkedés szabályairól, különösképpen olyankor, ha szeretne elbeszélgetni valaki hozzá közelállóval, vagy legalább megszorítani a kezét, jó napot kívánni neki. Azután folytathatja útját az ismerős utcán, lelkében egy melengető kis lángocskával. És az ódon prágai utcát legott meghittebbnek, otthoniasabbnak, kedvesebbnek érzi. Aztán más név került az első emeleti csengő fölé. Jarmila Glazarová elköltözött innen, és számomra a Híd utca üressé vált. Nem sietek fel többé a lépcsőn, odalenn maradok a földszinten, és kedves ismerősöm melengető szavait groggal vagy tejszínhabos kávéval igyekszem pótolni. Nem ülök a barátságos szobában kényelmes karosszékben, nem gyönyörködöm a virágokban, amelyekkel tele van a szoba — a tejbár kagyló alakú, műanyagból készült ülőkéjére telepszem Nem, a kedves szavakat nem pótolja a puncstorta, sem a párizsi krémes. Az embernek itt nincs kivel megosztania bánatát, örömét. S még az a veszély is fenyegeti, hogy rohamosan hízásnak indul. * s mivel ezt a meleg embert barátságot semmivel f_ sem lehet pótolni, útnak indulok Jarmila GlazaI rová néhány kilométerrel Prágán kívül fekvő otthona felé. Igaz ugyan, hogy ez a környék, mint mondani szokás, még Nagy-P. íhoz tartozik, rendszeres autóbuszösszeköttetése van a varossal, sokemeletes házakból álló lakótelep épül ott, mégiscsak vidék. S hogy csakugyan vidék, azt a legjobban bizonyítják — a fácánok. Mert a Prága melletti Lhotkában álló ház kertjében — ide költözött az írónő karácsony előtt a nagyváros zaja elől — tanyát ütöttek ezek a pompás madarak. Itt találtak rejteket a három ezüstfenyő alatt, és ezenkívül — nyomban megismerték a ház új tulajdonosát. Megérezték, hogy apró, törékeny tenyere mindig megnyílik számukra, s bőségesen osztja nekik mindazt, amire csak a fácánszív vágyik. — Nézd csak, nézd, milyen gyönyörűek, színesek ... — hívja fel figyelmemet jarmila Glazarová a kert tollas vendégeire. Szobája ablakából figyeltük a fácánokat, amelyben az ízlés és a célszerűség találkozott. Es vendéglátóm maga ts fiatal és fürge, frissen lép, élénken gesztikulál, öltözete világos nadrág, sötét kabátka, velem egyívásúnak látszik, noha az édesanyám lehetne. .oltaképpen most jutott eszembe először, hogy ez a I / nő, akivel nemcsak elvtársként, hanem tiszta bay rátságból tegeződöm, akivel együtt nevetek mosolyogtató eseményeken, aki baráti iróniával, ám mégis tapintatosan kritizálja kézirataimat, akivel ugyanolyan természetesen fecsegek el a divatról és ruhaanyagokról, ahogy elbeszélgetek komoly palitikai kérdésekről, az idén már — nem, nem árulom el, hány esztendős lesz! Jóllehet ez a nő igazán nem tartozik azok közé, akik letagadják, vagy megtoldják éveik számát. Korukat a még fiatal, de már hervadó nők tagadják le, az idős emberek megtoldják, hogy valaki meglepetve megállapítsa: a maga korára igazán hihetetlenül fiatalos! Jarmila nem tartozik egyik kategóriába sem. Okos asszony, aki szereti az életet és a szépet, és egy kissé meg is csalja a természetet. Mert nem ismerek senki mást, akt hatvanötödik esztendeje küszöbén ilyen csillogó szemű, élénk gesztusú és friss lenne. Az asztalkán írógép, belefűzve papír. Igyekszem észrevétlenül a gép mellé kerülni, s loppal legalább néhány szót elolvasni az új kéziratból. — Mit írsz? — kérdem, de ő csak legyint. — Erről sosem szoktam beszélni. Tudod,' hogy el ne kiabáljam ... — és csalafintán mosolyog azon, hogy „észrevétlenül" igyekszem megközelíteni írógépét. — Oj fácán repült ide! — agyalom ki, hogy figyelmét másra tereljem, s ezalatt beletekinthessek az Írógépbe fűzött oldalba. /Nem éppen udvarias eljárás, de az újságíró lehet egy kicsit szemtelen is,) Kitekint az ablakon, én meg az írógép mellé osonok. Aztán nyomban igyekszem továbbállni, hogy ne vegye észre ravaszságomat. De már itt ls áll mellettem, és megkérdi, mi a csodát láttam, hisz most ts csak négy fácán van ott, akárcsak az előbb. S közben mosolyog, mert átlátott csalafintaságomon, én pedig vele nevetek. A gépbe fűzött oldalon ugyanis nem volt egy betű írás sem ... Így tehát az Advent, a Farkasverem, a Szegény mosónő, a Leningrád és Glazarová nagyszerű tárcáinak olvasót nem tudhatják meg, mivel szándékszik meglepni őket kedves írónőjük. Nem akarja elkiabálni... Nővére azonban, Irena, akivel együtt lakik, nemkéreti magát, formička — ilyen kedvesen nevezi — állítólag elbeszéléseket ír. Tizenkét elbeszélést, minden hónapra egyet. — Igaz? — kérdem. Nem válaszol, tréfálkozik. — Inkább főzök neked egy teát. Jó erőset, amilyent szeretsz ... Lám, még erre is emlékszik, pedig hány vendég fordul meg házában! I-N ehoz egy csésze borostyánszínű Italt, elém teszi — /-< finom, bájos gesztusokkal, fi n pedig vaLJ lahogy szégyellem magam, hogy a Munkaérdemrendes, államdijas nemzeti művésznő szolgál kt. .. Tudom, hogy ha felvetném ezt a kérdést, letorkolna: most vendéglátó, elégj Kl kell szolgálnia, hisz biztosan alaposan átfáztam, míg kiértem hozzá. Élvezem hát a vendéglátást. Igazán örömest vagyok itt. Ne csodálkozzanak tehát, hogy a tild utcát már üresnek látom, és szívesen indulok Lhotkába, noha az előbbinél jóval távolabb esik. LENKA HASKOVA