Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-20 / 19. szám, csütörtök

Érvényét nem vesztő intelem PAVEL KOHOUT ILYEN NAGY SZERELEM CIMO JATÉKÁNAK BEMUTATÓJA A KOMA­ROMI MATESZ-BEN Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a múlt év végén a tr­naval Tatrachema népi kisipari szövetkezet. Képünkön: Róbert Skypala mester a mezőgazdasági dolgozók előtt jől ismert Novital takarmánypor dobozolását ellenőrzi. (K. Cich — CTK-felv.J Stilizált bírósági tárgyaláson elevenedik meg előttünk Lí­da Matysovának, a fiatal főiskolai hallgatónak sorsa, nagy és végzetes szerelmének története. A Taláros úr bonyolítja visszafelé az események fonalát, elemzi az előzményeket, amelyek végén a tragikus pont Lída szántszándékos vagy véletlen halála. A miértre keresi a választ, az igazságot kutatja s vádol, anélkül, hogy ítélkezhetne. Mert semmi olyasmi nem történt, amtt a törvény szigorával lehetne súj­tani, pedig a következmény idegösszeomlás, egy házasság alapjainak megrendülése és végül emberhalál. • A bratíslavai DIMITROV Vegyi­gyár a kibővített üzemekbe, vala­mint építkezési munkára, vágány­karbantartásra és tolatásra na­gyobb számban alkalmaz dolgozó­kat. Az üzemekbe jelentkezőket betanítjuk. A háromműszakos részlegeken heti 42 órás, a többi munkahelyeken heti 44 órás mun­kaidő. (Két szabad szombat.) Fi­zetés havi, a beosztás szerint 1500—2000 korona bruttó. Lakás a munkásszálláson, jelentkezni le­het a személyzeti osztályon. A 3­as villamos végállomása. ÜF-017 • A Nyugat-szlovákiai Bútorgyár­tó Üzemek n. v. (Západoslovenské nábytkárske závody n. p.) 07 számú Džeme Galántán (telefon: 22-99) azonnali felvételre keres karbantaró villanyszerelőt. Fize­tés a TKK szerint. GF-021 • Stavolndustria n. v. (Bratisla­va, Hviezdoslavovo nám. 21), azonnal alkalmaz egy fűtőt Bra­tislavában a téli időszakban vég­zett brigádmunkára és egy vizs­gával rendelkező fűtőt a dunaszer­dahelyl cukorgyár építkezésén, jelentkezni lehet Bratislavában a fenti címen, vagy a dunaszerda­helyi építkezés vezetőségén. ŰF 026 • A košleei magyar tannyelvű kilencéves iskola Igazgatósága közli, hogy az I. elemi osztály­ba a beiratások január 30-tól feb­ruár 6-lg lesznek naponta 9—13 és 14—17 óráig. CF-033 Pavel Kohout, a fiatal költő, nyolc éve ezzel a darabbal ír­ta be nevét kitörülhetetlenül a cseh drámaírás történetébe. Azóta ismerik messze határain­kon túl is, és hogy joggal, ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy ez a játék ma sem vesz­tett időszerűségéből. Él és hat, mert benne Kohout felfigyel­tető tehetséggel, tisztánlátással és érzékenységgel merül el az emberi lélek mélytengeri áram­lataiban. Felszínre hozza a csil­logó igazgyöngyöt — a férfi és a nő kapcsolatának egyedüli alapja és mércéje a szerelem. És felszínre hozza a szerelmet és az embert fojtó iszapot is — az érzéketlenséget. Mindezt a korszerű drámaírás eszközei­vel. Lída sorsáért a környezetében mindenki felelős. Senki sem vonhatja ki magát a vád alól. Pedig senkit sem vezetett rossz szándék, ellenséges indulat, egyéni érdek. Lényegében be­csületesek, jót akartak és azért sem ítélhetjük el őket, hogy mások életébe bele­avatkoznak. Mégis ellentétbe ke­rülnek az etika sarkalatos alap­elveivel, mert ahogyan ezt te­szik, az ezerszer tán nem, de ezeregyedszer, a Lídák eseté­ben, beláthatatlan következmé­nyekkel jár. A szerző maga így vall írói szándékáról: „Az ilyen nagy szerelem mindazoknak író­dott, akik ma és naponta ma­guknak követelik a jogot, hogy színházat rendezzenek idegen sorsokból, anélkül, hogy egyben kötelességet éreznének lega­lább ezredrészt úgy megérteni őket, mint ahogy saját sorsukat értik. Azoknak íródott, akiket megrendítenek a véget ért tra­gédiák, hogy holnap boldogan megfeledkezzenek róluk és hol­napután új tragédiák előkészí­téséhez lássanak hozzá." Ez a darab nem felhívás ar­ra, hogy közömbösek legyünk mások élete iránt Kohout az érzéketlen beavatkozás, az er­kölcsi rövidlátás, a megfontolt­ság és a megértés hiánya, a könnyelműség és a leegyszerű­sítés ellen emel szót. Olyan je­lenségek ellen, amelyek még is, és úgy hiszem kisebb-na­gyobb mértékben valamennyi­ünknél, felütik a fejüket. Int bennünket és figyelmeztet: van­nak erkölcsi normák, amelyek­re nincs ugyan paragrafus, de a saját lelkiismeretünk, és a társadalom erkölcsi ítélőszéke előtt is felelnünk kell megsze­gésükért. Lída Matysová ügyé­ben tehát nekünk kell meghoz­nunk az ítéletet, de nemcsak a lány környezete, hanem saját magunk fölött is. A játéknak ezt a mély és va­lóban harcos mondanivalóját fejezi ki híven Lukács Viktor rendezése. A Magyar Területi Színház pénteki bemutatójára, amely különben az együttesnek már több, mint húsz tájoló elő­adása után következett, rá­nyomta kézjegyét a stílusban tiszta és egységes felfogása. Ez annál inkább eredmény, mivel a szereplőknek majdnem a fele gyakorlati színészi pályája kez­detén tart. A komor balladikus tónus is találó, adekvát légkört kialakító szerepét aláhúzza Platzner Tibor kitűnő színpad­képe. Csupán azt kifogásolom, hogy nemcsak technikai okok­ból és a színészi mozgáskultúra hézagosságából, hanem a ren­dezői célzatosságból kifolyólag is gyakran homály borítja a szí­nészek fejét, és így elsikkad arcjátékuk. Lída szerepében újra öröm­mel üdvözöltük a színpadon Thirring Violát. Ezt a líraí ala­kítást mintha rászabták volna, kihozza a költői finomságokat anélkül, hogy a csábító szenti­mentalizmus húrjait pengetné. Játéka átérzésről tanúskodik, alakjával szinte kifogástalanul azonosulni tud. Turner Zsig­mond szigorú következetesség­gel és mértéktartással formálja meg a Taláros úr központi fon­tosságú figuráját. Érezteti, hogy nemcsak narrátor és ugyanakkor eléggé a háttérben marad ahhoz, hogy elfogadjuk, mint az igazság felderítésének lelkes és alázatos eszközét A MATESZ-nél első ízben bemu­tatkozó Vavrecky Géza szintén kulcsszerepet kapott. Játéka ál­talában meglepően rutinos, s vannak jelenetei, amikor a né­zőt lebilincseli, megfogja. Né­zetem szerint mégsem adja tel­jességében azt a Petrus Péter tanársegédet, akit a szerző meg­írt. Nem domborítja ki eléggé alakjának belső összetettségét. Helyenként túlságosan szenvte­len, mintsem aláírhatnám: „fő­benjáró bűnös" ugyan, de alap­jában becsületes ember. Annál tökéletesebb Lengyel Ilona a magára erőszakolt nyugalom és hideg racionalizmus álarca mögé menekülő érző szívű nő, a feleség szerepében. Nagyon jónak tartom továbbá a Színmű­vészeti Főiskolát végzett Dráfl Mátyás játékát. Milanjában a reménytelenül szerelmes, a har­cot váilaló, de önmagának meg­álljt idejében nem parancsoló férfit fogalmazza meg hiteles átéléssel. Csak Itt-ott zökken ki a szerepéből, amikor úgy tű­nik, mintha a saját mély hang­jában gyönyörködnék. Udvardl Anna maradéktalanul adja visz­sza a fiát önzőén féltő és érte jóhiszeműen, de megbocsátha­tatlanul, mások életébe gázoló anya lelkivilágát. Csak itt is néhol a szép szó igénye — és újra meg kell mondani, hogy üdvardi ezen a téren valóban sokat nyújt — kicsit elhomá­lyosítja játékának meggyőző erejét. Boldoghy Katalin (Maji­ka) és Boráros Imre (Král) személyében a színház két új — és minden jel szerint — te­hetséges tagját ismerhettük meg. Fazekas Imre alakításá­ban főleg az a természetesség tetszett, amellyel uralta nehéz szerepét. Káderese nem a gépi cselekvésnek valamiféle karika­túrája, hanem — hibázó em­ber. Ragyogó kis etűd Gyurko­vics Mihály aprólékosan kidol­gozott főpincére. Lída, sorsának ismételt vállalására kész, Őr­toronyként fényt sugárzó hal­hatatlan szerelme mellett, más síkon, ez az egyedüli sötétsé­get oszlató villanás ebben az öneszméltetésre kényszerítő ko­mor játékban. Felgyúlt fények mellett, füg­göny nélkül ér véget a játék. Kohout így akarja érzékeltetni, ez maga az élet, hozzátok, mindenkihez akartam szólni. Szerzői utasításaiban kifejezet­ten írja: „A siker mércéje: mi­nél kevesebbet tapsolnak, mi­nél jobban megsértődnek". Mégis hiszem, a komáromi bemutató közben és után fel­zúgó vastaps-siker. Siker, mert nem tudom elképzelni, hogy itt és másutt is, a nyílt gondolko­dású és érző szívű ember ne döbbenne rá újra: a férfi és a nő viszonyában nincs erősebb a nagy szerelemnél. Talán csak egy: a saját meg­tépázott lelkiismeretünk ... GALY IVAN Egészítse ki fehérneműkészletét ágyneművel és asztalgarnitúrával biele Igidne alsóhuzat damaszt kanavász törülköző asztalterítő üzleteiben kiegészítő kölcsönre is kapható ÚF-029 egri viktor 1 6' WÉstaai Meglepetésemre Császár leintette: — Ne majrézz, Tucskó — és hozzám fordult. — A mai randénak befellegzett, fiatalúr. A töb­binek is. Vedd tudomásul: a Loncl osztályon felüli leányzó. Tucskó is tegezni kezdett: — Keress magadnak olcsóbbat, ha subázni akarsz... A Lonci különben nem jön. Értve? Szembe fordultam velük. Egyre megy, ha le is ütnek: tudnom kell az igazat. Kivert a verej­ték a gondolatra, hogy ezek a vicsorgó feneva­dak beleszólnak Ilona sorsába. — Megfenyegették? Császár fölényesen vállat vont. — Nem szokásunk fenyegetőzni. Loncikának szép csendben megmagyaráztuk, hogy nem he­lyeseljük ezt a holdvilágos szerelmet. Téged is kijózanítunk belőle. •—- Ne fenyegessen! Nem gyulladok be! Dagadt megint ott hadonászott az öklével az orrom előtt. — Nem? — kérdezte és félszeme engedélyt várva Császáron függött, hogy egy intésre leüt­hessen. — Ne balhézz, Tucskő!... Az elvtárs okos ko­ponya. Lerí a becses pofázmányáról, hogy min­dent első szóra megért. Nemdebár? Nem jó a be­vert orr, ugyi? A Dunában nem úszik az ember szívesen ruhástul. Nemdebár? — röhögött képembe a kövér. — Nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy meg­félemlíthetnek. Császár hűvösen végigmért — Úgy értem, uraságod nem hajlandó a lány­zóról lemondani? — Ogy! Az Izomember vérmes képén láttam, hogy ütni akar. — Az első leckét megadom! Császár lefogta ütésre emelt öklét. — Nyughass, Tucskó!... Ha több lé volna az üstököd alatt, megértenéd, az elvtárs egy grand. A lovagiasság beszél belőle... De holnapig el­száll a gőz, a hősi mámor. Reggel mindenki Jó­zanabb. .. Uraságod tehát abbahagyja az enyel­gést a lányzóval. Értettük? Nagy lendülettel lengette a karját. Tollas ka­lappal a jobbjukban bókolnak így ócska kosztü­mös filmekben dámáik előtt a lovagok. — Hódolatom... legmélyebb tiszteletem!... Gyerünk, Tucskó! Alig akartam hinni a fülemnek, hogy beérték a puszta fenyegetéssel, és úgy távoznak, mintha a legártatlanabb párbeszéd folyt volna le köz­tünk. Mire mentek volna, ha itt a sétányon ösz­szevernek, valahonnan rendőr kerülhet elő és pórul járnak. Tucskó kérkedő fajankó, de az a másik nagyobb, elszántabb gazember és okosabb is, mint feltételeztem. — Várjanak? — kiáltottam utánuk. Császár visszafordult, láttam arcán, hogy meg lepődött. — Parancsol? =— Mi történt az órával? Visszaadták a pali­juknak? Császár rám vigyorgott, s a meglepettet adta: — Ó, uraságodnak erről a tréfánkról tudomása van? — Ne kerteljen! Visszaadták? — Mindjárt, virágos hajnalban, amint serkedt a nap, ahogy a költők mondják... Sűrű könny­hullatással és bocsánatkéréssel... Nem hiszi? ... Istenuccse úgy volt. A barátom a tanúm — tette szívére a kezét. *- Aranyláncot is vettünk hozzá fájdalomdíjul, pedig csak ócska karóra volt. — Ne Játssza a bolondot! Mit tettek az órával? Császár a közelembe jött, arcomon éreztem kesernyés szeszszagú leheletét. Fitymálva végig tapogatott a tekintetével; éreztem, ez az ember nem kukoricázik, biztos a dolgában. — Ha nem tévedek, a hekusokhoz óhajt for­dulni — mondta fölényesen. — Nem ajánlanám. A szíve hölgyének egy kis kellemetlensége tá­madna. Egyet-mást kl kellene ott pakkolní... Kár volna, nagy kárl — Értettük? — vakkantott fel Tucskó. Császár újból meglengette udvariasan a kar­ját: — Hódolatom, lovag úr! Ott álltam forró fejjel, és csak bámultam utá­na kábán, szinte szélütötten. Ez az utolsó ütés telitalálat volt: megbénított, tehetetlenné tett. összekúszálódott előttem minden, s valami nyú­lós, betegítő homályba borult, ami köztem és Ilona között történt. Már végképp nem értettem, ml fűzi hozzájuk, hogyan keverődött közéjük? Aztán mintha villogó fényes kardok szabdalták volna szét a homályt, a rám törő világosságban megéreztem, hogy Ilona nem alakoskodott előt­tem. A puszta gondolat, hogy valamivel a mar­kukban tartják, vérig keserített. Itt valami titok lappang, amelynek nyitját meg kell lelnem, még ha be is verik a fejem ... Nem magam miatt, de miatta! Lassan megindultam a hajóállomás felé. Hiába kínoztam a fejem, nem tudtam, mit kell tennem, de hogy tétlenül nem maradhatok, azt minden ízemben parancsolóan éreztem Egy kissé deresedő hajú, rokonszenves külsejű ember állított meg az úton. Az első pillanatban ismerősnek tűnt, ha nem is beszéltem vele, de valahol látnom kellett. — Bocsánat... egy percre *- vont félre az ember udvariasan. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom