Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-19 / 18. szám, szerda

Minden oly egyszerű? A közelmúltban Bratislavaolvasztó berendezését. -Dúbravkán üzembe helyezték a műszaki üveggyár első üveg(CTK felvétele) Ki HOZ ÁLDOZATOT? Az Ifjúsággal való beszélgetések során gyakran kerültek napirendre a tanulás, az érvényesülés problémát. Iskolai és üzemi találkozásokon egyaránt szinte kivétel nélkül mindig jeltettek néhány — a problémával szorosan összefüggő — kérdést. Hogy az oktatás, a tudás érvényesítésének problémája nem harmadrangú kérdés, arról az ts tanúskodik, hogy ennek a kongresszusi tézisekben is jelentős figyelmet szenteltek. Látszik, a a párt rendkívül fontosnak tartja, hogy az ifjúság korszerű műveltséget szerezzen, mert csak így tudja teljesíteni a modern szocialista nagyipar és a többi népgazdasági ág fejlesztésének feladatait. Országjárás közben arról Is megbizonyosodik az ember, hogy a tanulás és érvényesülés problémáiról távolról sem csak hivatalosan, plakátokon „meghirdetett" gyűléseken esik szó, és hogy ezzel a kérdéssel nemcsak az ifjúság foglalkozik. Tehetséges mérnök panaszkodott a komáromi hajógyárban, hogy tízórai közben meglátogatta egyszer a munkacsoportot, ahol egy évtizeddel ezelőtt még ő is mint egyszerű munkás dolgozott. Távozásakor — azért, hogy ő is meghallja — az egyik öreg szaki megjegyezte: „Ez is a mi pénzünkön lett mérnök .. A mérnököt szíven ütötte a megjegyzés. Mert az idős munkás olyan hangsúllyal mondotta kl a néhány szót, hogy a mondat — bántott. Viszont az is elég gyakran megesik, hogy a műszaki főiskoláról frissen kikerült mérnök adott alkalomkor felsorolja, koronában mennyit veszített ő azzal, hogy a pénzkeresés helyett a főiskola padjait koptatta. Ilyenkor több tízezres összegek „ugranak" ki, „bizonyítandó'', mekkora áldozatot hozott az Ifjú szakember. Az új szakembernemzedék képzésénél vajon ki hoz áldozatot? — tesszük fel akaratlanul is a kérdést. Salamoni választ is lehetne e kérdésre adni: ez is — az is. Mi azonban a kérdést más oldalról közelítjük, és azt a következőképpen fogalmazzuk meg: a társadalom szempontjából szükséges, elengedhetetlen-e a szakemberképzés? Vagy talán csak luxusból neveljük — oktatjuk egyetemeinken, főiskoláinkon a jövő magas képzettségű szakembereinek ezreit? És a további kérdés: Vajon az egyetemi hallgatók térítés nélküli áldozatot hoznak-e azzal, hogy négy-öt esztendőt szorgalmas tanulással töltenek? Bonyolult probléma, nehéz kérdés, ha a tanulásra és a társadalom általi taníttatásra az ország, a társadalom életéből elszigetelten tekintünk. Ha azonban figyelembe vesszük, mi történik ma az ország gazdaságában, milyenek a fejleszTT'

l tés igényei, látjuk, hogy a kérdés egyértelműen is megvála[,,

6

B szolható. Az országnak nagy szüksége van a magas képzett19. ségű szakemberekre, mert a következő esztendőkre olyan fel5

adatokat tűztünk ki magunk elé, amelyeket csak korszerű gépek, automaták, számítóközpontok segítségével lehet végrehajtani. Ehhez pedig szakember, nem is kisszámú szakember szükséges. Olvassuk csak el a külkereskedelmi miniszter nemrég megjelent év eleji nyilatkozatát. E szerint ebben az évben a gépbehozatal gerincét éppen e legkorszerűbb külföldi gépi berendezések alkotják. így lesz ez az Idén és még fokozottabb mértékben így lesz ez a későbbi években. Saját gépiparunk is korszerű berendezésekkel gazdagítja a népgazdaság technikai ellátottságát. Szinte napról napra fokozódik az egy dolgozóra eső gépi berendezések értéke. Hatékonyan ezeket csak úgy lehet kihasználni, ha a műhelyekben a gépek mellett hozzáértő emberek állnak. Hazánkban ma már számos olyan gyárat találunk, ahol a programvezérlésű szerszámgépeket mérnökök kezelik. Természetesen nem a hagyományos módon történik ez, nem állnak naphosszat a gép mellett, hanem a laboratóriumokban, számítóközpontokban készítik elő az alkatrészgyártást. E tevékenységhez azon kívül, amit egy átlagos szerszámgépkezelőnek ismernie kell, e gyárakban dolgozó mérnököknek Ismerniük kell az elektronikát, a kibernetikát, a felsőbb matematikát. A prágai CKD gyárban, a trenőíni Szerszámgépgyárban, az Első Brnói Gépgyárban és a többi korszerű üzemben már megváltozott körülmények között folyik a munka. Hogy a legnagyobb építkezésünket sem hagyhatjuk ki e felsorolásból, annak az a bizonyítéka, hogy a Kelet-szlovákiai Vasműben a kohászok és a hengerészek munkája is többé-kevésbé mérnöki jellegű lesz. Népgazdaságunknak tehát szüksége van a mérnökökre. De akkor miért hangzanak el még ma is olyan szavak a fiatal szakemberek elmére, mint amilyeneket az imént is említettünk? Erre magyarázatot csak úgy adhatunk, ha kirándulást teszünk a múltba. És tegyük fel a kérdést: A tőkés világban melyik dolgozó embernek volt lehetősége fia, lánya taníttatására? Nagyon kevésnek. Hiszen az első köztársaságban még a legtehetősebb falusi gazdákat is megviselte anyagilag egy-egy gyermek kitaníttatása. Ma azt mondjuk: mienk a gyár, nekünk termel az ország, elosztani csak annyit oszthatunk el, amennyit termelőeszközeink segítségével produkálunk. És a gondolatsor legvégén — ha az iskolák, tanintézetek fenntartásáról, gyermekeink iskoláztatásáról van sző — így akarvaakaratlan felvetődik a kérdés: Az új mérnökök vajon nem a munkások előállította értékek felhasználásával tanulhattak? Főiskolásainknak ösztöndíjként évente 138 millió koronát fizet ki társadalmunk, egy főiskolai képzettségű szakember kitaníttatása az államnak átlagosan csaknem 100 ezer koronájába kerül. A négyéves tanulmányi idejű technikumon egy-egy szakember kiképzése szintén több tízezer koronájába kerül az országnak. Kétségtelen, hogy a szakemberképzés voltaképpen a szocialista nyereségből, a munkások, technikusok által produkált termékek értékesítéséből válik lehetővé. Azonban az is kétségtelen, hogy — mint az előbbiekben már konkrét példákon is bizonyítottuk — a modernizálás, a termelés növelése szempontjából erre szüksége van az országnak. A kérdés másik oldalát, vajon áldozatot hoz-e a főiskolás a tanulással és azzal, hogy nem a termelő — kereső tevékenységbe kapcsolódik be, csak az előbbiekhez hasonló módon lehet megválaszolni. Az új irányítási rendszer körülményei között fokozódik majd a szakemberek iránti kereslet, így az eddiginél anyagilag is nagyobb megbecsülésben részesülnek majd a műszakiak. Az ifjúsággal való beszélgetéseken a felszólalók sokszor azzal érveltek, hogy a főiskolát végzettek kezdő fizetése alacsony. Az érvekhez sokszor hozzátették: „Bezzeg, az első köztársaságban ez másképp volt..." A történelmi hűség kedvéért azonban azt ls mondjuk meg, hogy a polgári köztársaságban a szakember kezdő fizetést rendszerint csak a gyakorló év (vagy évek) ledolgozása után kapott. A szocialista köztársaság — lehetőségeihez mérten — a kezdő mérnököknek, orvosoknak, pedagógusoknak is biztosítja a fizetést. És hogy a gyakorlatszerzés után érvényesülhetnek-e a fiatal szakemberek? Válasz helyett nézzünk csak végig az országon. Az új gyárak, kórházak, iskolák ezrei várják a korszerű tudású szakembereket, szinte korlátlan lehetőség nyílik itt az érvényesülésre. Ahogy látjuk, a szakemberképzés mind az idősebb nemzedéknek, mind pedig a fiataloknak — a tanuló generációnak — javára válik. Egyáltalában, lehet itt, ezzel kapcsolatban áldozathozatalról beszélni? Kétségkívül lehet, de ezt az áldozatot önmagunk érdekében hozzuk. TÓTH MIHÁLY A napokban négy új bratislavai lakótelepen 10—15 éves erdei fákat ültetettek ki. (K. Cích — CTK — felv.) S

ok ember nemcsak arra hajlamos, hogy néha teljesen indokolatlanul túlkomplikálja az egyszerűt és ezzel csak felesleges gondokat okozzon magának, hanem még inkább hajlamos arra, hogy a sokszor nagyon is bonyolult dolgokat, jelenségeket leegyszerűsítse. Olyan gyakori megnyilvánulás ez, amelynek viszszahúzó, az ember tenniakarását gátló hatását nem szabad lebecsülnünk. Hiszen az az ember, aki oly egyszerűnek vél mindent, illúziókat kelt magában, aztán az első nehézség láttán megtorpan és könnyen csalódottá válhat. Nem arról van szó, hogy a leegyszerűsítésről szólva minden feladatunkat, nehézségeinket és gondjainkat felnagyítsuk, hanem arról, hogy minden esetben a valóság objektív, sokoldalú megismerésére törekedjünk. Ugyanis a leegyszerűsítés éppen azáltal válik káros szemléletté — s tegyük hozzá: gyakorlattá —, hogy eltér a valóság objektív megismerésétől, értékelésétől. Hol, miben kell a gyökerét keresnünk ennek az életet leegyszerűsítő szemléletnek? Kétségtelen, hogy az okok a személyi kultusz időszakára vezethetők vissza, amikor úgy tűnt, hogy a szocializmus felépítéséhez vezető úton nincsenek előre nem látott nehézségek és buktatók. Az emberek millióiban annak tudata és reménye élt, hogy a szocializmus építésében végzett minden tettünk csak jót hozhat. A „tied az ország, magadnak építed" jelszó például az emberek nagy tömegeivel eleve olyan értelmezést nyert, hogy ez csak a javunkat szolgálja, ez már önmagában véve biztosíték arra, hogy amit teszünk, az csak jót hozhat. Aztán a saját hibáinkon, e hibák következményein kellett — és kell még ma is — megtanulnunk, hogyha valamit rosszul csinálunk, akkor annak következményei is minket ér. Amit teszünk, jól vagy rosszul, magunknak teszszük. S maga az élet, a gyakorlat tanít bennünket arra a lényegbe vágó Igazságra, hogy a szocialista társadalom és gazdaság felépítése egyáltalán nem problémamentes, hogy előre nem látott és nem várt nehézségek és gondok adódnak, hogy számtalan olyan kérdéssel találjuk magunkat szemben, amelyeket a tudományos szocializmus megalapítói előre nem láthattak, s így ezek megoldásának módját nekünk kell megkeresnünk. L

épten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy az élet nem tűri a sémát. Már pedig a leegyszerűsítés, a „minden oly egyszerű" mentalitása és gyakorlata — séma. Az a séma, amely előre gyártott elemekből áll, s ezeket az elemeket akarja alkalmazni az adott körülményektől, adottságoktól és sajátosságoktól függetlenül is. A leegyszerűsítés a sémák szerinti gondolkodás és cselekvés legtipikusabb megnyilvánulása, mégpedig azért, mert a séma nem tűri az önálló gondolkodást és fordítva. Ez a magyarázata annak, hogy a dogmatizmus oly élesen szembehelyezkedett minden olyan törekvéssel, amely a szüntelenül változó élethez alkalmazkodna, eltért az adott sémától. Nem volt véletlen, hogy a dogmatizmus, tehát a sémákban való gondolkodás és cselekvés akadályozta a kritika kibontakozását. A dolgok logikájából következtetve ez nem is lehetett másképp, mivel a kritika éppen azt lett volna hivatott felfedni, hogy a dolgok nem mrnnek zavartalanul, és beavatkozásra, orvoslásra van szükség. Igen ám, csakhogy ha a kritika felfedi, hogy valami nem úgy megy, ahogy az adott séma feltételezte, akkor viszont kiderült volna, hogy az a séma rossz, nem alkalmazható az életben. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy a hibák és a nehézségek feltárása csak olyan mértékben volt lehetséges, amilyen mértékben leküzdöttük a dogmatizmus maradványait és ennek velejáróit, a megszokottságot és a rutint, s hogy a megoldásra váró problémák, nehézségek éppen az utóbbi, a XII. kongresszust követő években — amely kongresszus oly következetes harcot hirdetett a dogmatizmus leküzdésére — halmozódtak fel. A dogmatizmus nem valami elvont absztrakt fogalom, amely légüres térben él és érezteti hatását, hanem szemlélet, amely az emberek gyakorlatában cselekvéssé válik, de éppen ezért nem is szüntethető meg valamely intézkedéssel vagy rendelettel egyik napról a másikra, hanem csak szívós harccal küzdhető le. S ez a küzdelem, mint a kongresszusi tézisek is megállapítják, még ma is tart. K

étségtelen, hogy a leegyszerűsítés csábító szemlélet és gyakorlat. Hiszen a leegyszerűsítés — problémamentesség. A problémamentesség pedig kényelmes. Ebből viszont az következik, hogy a kényelem ösztönszerűen védekezik minden ellen, ami nem a megszokott, ami tehát ezt az állóvizet megzavarná. Úgy vélhetné az ember, hogy az új gazdaságirányítási rendszer elveit, és éppen lényegét, az anyagi érdekeltség érvényesítését mindenki oly egyértelműen fogadja. Ilyesmit feltételezni illúziókeltés volna. Mert számtalan embernél találkozni olyan nézettel, amely szerint az anyagi érdekeltség növelése eleve a magasabb bérezést jelenti. Holott nagyon jól tudjuk, hogy ez nem így van. Hanem arról van szó, hogy minden munkát értékének megfelelően fizessenek meg. Ami viszont azt jelenti, hogy a jó munkát jól, a rossz munkát pedig úgy, amennyit esetleg ér. Megmutatkozik ez a szemlélet felsőbb szinten is. Mert mi volt az egyszerűbb, a problémamentesebb valamely vállalat számára? A régi irányítási rendszer szerint dolgozni, amikor is a felsőbb utasítások mindent előírtak és a termelés sokszor a szükségletektől függetlenül folyt, helyenként öncélúvá vált. Vagy az új irányítási rendszer szerint, amikor is a vállalatok termelését a fogyasztók szükségletei határozzák meg. S a vállalatok anyagi érdekeltsége azon alapszik, menynyire képesek a fogyasztás szükségleteit kielégíteni, illetve, hogy termékeik vevőre találnak-e vagy sem. S mindezek kapcsán egyre inkább előtérbe kerül két fogalom: a személyes felelősség és a kockázatvállalás. Ez a két fogalom pedig merő ellentéte a problémamentességet jelentő leegyszerűsítésnek. G

azdasági nehézségeink láttán, még Inkább azok hatását ilyen vagy olyan vonatkozásban érezve, sok ember teszi fel a kérdést és vár rá feleletet: mi a magyarázata annak, hogy a szocializmus építését, a gazdaság fejlesztését sokáig oly problémamentesnek tüntették fel, és a valóság is úgy festett, hogy valóban nem adódnak komolyabb nehézségek. Kétségtelen, hogy mai nehézségeink jelentős része éppen ebben a problémamentes múltban gyökerezik. De ez azt jelenti-e, hogy ebben az ún. problémamentes múltban minden rossz volt? Nem! Aki nézetet vall, az akaratlanul is — bár az ellenkező póluson — a problémamentesek platformján áll, mivel a szocializmus építésének folyamatát hibáktól mentesnek képzeli el. Mert a szocializmus építésének folyamatát leegyszerűsíti és eltorzítja az is, aki eddigi munkánkból csak a hibákat, a negatívumokat látja, mint ahogy az is, aki ellenkező végletbe esve, nem vesz tudomást a hibákról és csak a pozitívumokat látja. Éppen ez a vagy-vagv szemlélet akadályozza a való helvzet feltárását és gátolja a nehézségek megoldását. A célhoz vezető út tehát csak az lehet, hogv az életet és minden jelenségét a maga valóságában lássuk, s aszerint cselekedjünk. B

ATKY LASZLÔ