Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-25 / 357. szám, karácsony

NYOLC MŰVÉSZ VÁLASZOL M

ég soha — amióta a világ fennáll — nem élt, nem hatott a művészetekben, irodalomban, képzőművészetben és zenében annyi és olyan különböző, több mint gyakran egymással ellentétben álló irányzat, mint ma! Igaz, hogy az embe riség történetében még soha ennyi ember nem akart hírt adni társainak benső művészi alkotó vagy rombolni vágyó folyamatairól, művészi és adequát módon kifejezni a társadalom és a kor győzelmeit, vereségett, a benne élő egyének válságait. Színek, fények és árnyak forgatagában ma már Perse, Pound, Eliot a költészet pátriárcháinak tűnnek, dráma és antidráma Shakespeare, Miller, Sartre és lonesco meg Beckett vetélkednek a színpadon, a kiadók szerkesztőségeiben pedig éles viták folynak a regényről és az antiregényről. A képzőművészetben Játszódott le talán mégiscsak a legnagyobb forradalom, itt szakították szét a XIX. század művészetének hagyományaival való kapcsolatokat a legradikálisabban! És napjainkban is nagy harc folyik, hogy vajon a figuratív, vagy pedig a non figuratív képzőművészet egyes áramlatai fejezik-e ki napjaink teljességét. Pop art, taslzmus, otioal-art, geometriai absztrakció, kinetizmus és még jő néhány irányzat képviselői harcolnak az elsőségért. i.' kérdésekre feleletet keresve, a különböző művészeti ágazatok kiváló reprezentánsaihoz fordultunk, hogy mint leghivatottabbak, mondják el véleményüket az elmúlt év kiemelkedő alkotásairól, élményeikről. Két kérdésre kértünk választ: 1. AZ ELMŰLT ÉVBEN MILYEN - HAZAI VAGY KÜLFÖLDI - MÜ (ALKOTÁS VAGY ALAKÍTAS) JELENTETT MARADANDÓ MŰVÉSZI ÉLMÉNYT, ÉS MIÉRT? >. MILYEN MEGLEPETÉST OKOZOTT ÖNNEK - HAZAI VAGY KÜLFÖLDI VONATKOZÁSBAN - AZ 1965-ÖS ESZTENDŐ? A beérkezett válaszokat az alábbiakban közöljük: JIRINÄ ŠEJBALOVÁ nemzeti művész: 1

K. és J. Capek: A rovarok • életéből című Machaček rendezésében színre hozott darabjában játszottam és játszom ma is. Nagyon közel áll hozzám ez a szerep, nemcsak a darab két szerzője miatt, de a rendezői felfogás miatt ls, melynek elve: a Capek darabokat újszerűen, Capek módra kell rendezni és játszani. O Persze, hogy mint mindenkinek, nekem is volt már meglepetésben részem. Ez hozzátartozik az élethez, hiszen az élet tulajdonképpen csupa meglepetés. Ám kertelés nélkül kimondom: ha a fejlődés ós ésszerűség felé irányul, meglepő számomra az a hihetetlen értelmetlenség, hogy még mindig vannak a földön helyek, mégpedig nem kis számban, ahol az ember embert öl. Ezért, ha a feltett kérdést úgy egészíthetnénk kl, hogy mit kívánok magamnak a jövő évre, ezt válaszolnám: a józan ész diadalát JÁN CIKKER államdíjas zeneszerző: 1

Felteit kérdéseikre igen • szívesen válaszolok. Az elmúlt év folyamán számomra Arthur Honegger Jeanne D'Arc című drámai oratóriumának bratislavai, nem színpadi bemutatója jelentette a legnagyobb művészi élményt. Ahogyan a Szlovák Filharmónia zene- és énekkara a Honegger művet előadta, azt csak szuperlatívuszokban lehet dicsérni. 2

Hát bizony meglepetésben, még pedig igen • kellemes meglepetésben is volt részem, amikor a berlini Heinrlch Schütz fesztiválon részt vettem. A csehszlovák zene, a csehszlovák zeneszerzők sikerétől visszhangzott az egész nyugati sajtó! S ez számunkra, akik ott voltunk, eljövendő törekvéseink szemszögéből is nagy buzdítást jelent. / EGRI VIKTOR államdíjas író: I

ldén vitathatatlanul Ar• thur Miller korábban írott Közjáték Vichyben című drámája tette rám a legnagyobb hatást. A budapesti Vígszínház előadásában rendező és színész oly nagy átéléssel keltette életre Miller alakjait, hogy a teljes, hiteles valóság érzését keltette bennem a játék, és percekre megfeledkeztem arról, hogy színházban vagyok. Ahogy Jorge Semprunnek sikerült regényében a fasizmus minden torzságát felmutatnia, és nagy szavak nélkül halálos ítéletet mond felette, Miller tragédiájában is íratlanul és kimondatlanul elhangzik ez az ítélet. Mint Semprun Nagy utazásában, Itt is a humánum felcsengő hangja ad a tragédiának felemelő, optimista kicsengést. 2

A budapesti Szépművészeti Múzeumban Delac• roixtól Picassóig címmel megrendezett kiállítást tartom az év legértékesebb művészi tettének. Kultúrpolitikai szempontból nagyjelentőségű, mert német, csehszlovák és magyar összefogásból született; a prágai és berlini galériák adták a kiállított festmények javát a budapestinek, hogy az újabbkori francia plkturát bemutathassák. Jelentőségét ezen felül abban látom, hogy rehabilitálja a személyi kultusz éveiben elmarasztalt francia impresszionista és posztimpresszionista utáni nemzedék festészetét. Új utat követő, kivételesen nagy művész mind, korszakot nyitóan izgalmasak, sokrétűen érdekesek, mai szín és kompozíció-világunkban újat mutatók. (Folytatás a 9. oldalon) FÁBIÁN ZOLTÁN: I ent álltak o stégen. Könnyű deszkaL- alkotmány volt, akár valami kis tutaj; négy benzines hordó tartotta a víz fölé. — Jön a hajó - mutatott az asszony meszsze északnak. A folyó arrafelé sötét volt és ködbeveszett. A nyárfák és füzek árnyékokká szűkültek a kanyaron túl a parton. A hajó csendesen haladt lefelé. Ablakaiból a sárga fények kétoldalt az éjkék vízre csurogtak. — A holdnak úszik - mondta a férfi. Elnéztek délre. A telehold alacsonyan állt, épp a folyó fölött. Ezüstté dermedtek fényében a fák levelei, és csengtek, mint a mesékben; a víz üvegfekete tükröt tartott alájuk. Az asszony a férfibe karolt. Szorosan, melegen. Úgysem hagylak, nem! mondta magában. Hangosan nem szólt semmit. Ringott alattuk a deszka s a hullámok locsogtak a benzineshordók között. — Talán ez már nem is igaz - mondta a férfi később. Bár ne lenne! — válaszolta neki magában az asszony, de nem a tájra gondolt. Hűvös homlokát a férfi lüktető nyakának támasztotta, úgy mondta: — De szép. — Szép — bólintott a férfi. — Szép, akárcsak te, — ÉS hiába nem akarta, eszébe jutott a másik. Az asszonynak is. Vajon neki is ilyeneket szokott mondani? - kérdezte önmagától. És ez fájt. De mosolygott: — Igazán?! — nézett a férfire. Az vissza rá. Az asszony aranybarna szemében benne ragyogott a telehold, az üvegfekete víz s körben az ezüstlevelű fák. Úgy tűnt, mintha belőle, furcsa kis mozigépböl vetődött volna ki a titokzatos táj. Az asszony váratlanul felkacagott, hangja dalolt a víz fölött. — Mit nevetsz? — kérdezte a férfi. — Semmit. Csak... csak úgy. — Mégis, na! — Úgy teszünk, mintha még mindig kamaszok lennénk - csendesedett meg az aszszony. - Állunk itt a holdfényben, ábrándozunk, szépeket mondunk egymásnak, közben ... — Közben? — Semmi, semmi... semmi. A hajó közeledett. Vízbehasító orra felfehérlett vakítón, karcsún, de sem a lapátkerekek harsogása nem hallattszott, sem a gőzgép dohogása. Suhant lefelé, mintha a levegőben úszna. — Akárcsak álmunkban látnánk — mondta az asszony. - Nem olyan? — Igen, ijesztő - bólintott a férfi. Azután hozzáfűzte: - Itt vagyunk a huszadik század derekán, a technika tetején, és... és félünk. — De mitől? — Ha tudnánk, már nem is félnénk. Az asszony félrekapta a tekintetét. Én tudom, kitől félek - gondolta -, mégis félek. Majd a hajóra mutatott: — Mindjárt ideér, s akkor jönnek a hullámok. — Jönnek - felelte a férfi. De nem a hajót nézte, hanem mögötte az éjkék vizet, amelynek vége veszett valahol északon a ködlő sötétben. Az asszony lábuk elé pillantott a deszkára. Nedves volt, csatakos. Ha a hullámok nem csapnak fel rá — tette fel magában -, akkor az enyém marad. Később azt mondta: — Tizenkét év nagy idő. — Nagy. — Még a kövek is elkopnak bele. — S még mi? Az asszony szomorkásán elmosolyodott: — Miért kérdezel?! Úgyis tudod, mire gondolok. S-5S •• • - — S »> • • !" esrvi - Az nem - tiltakozott hevesen a férfi. Nem kopik el. A szerelem soha. — Közben arra gondolt: Lehét-e két asszonyt egyszerre szeretni? Igazul, nagyon, lehet-e? - Azért mondod ilyen hangosan — felelte az asszony — mert magad is tudod, hogy nem így van. - Lefelé beszélt. Az üvegfekete vízről élesen csendült fel a hangja. - Bántani akarsz?! - Én: téged?! Erre nem volt mit mondani. Fájt. A hajó elúszott előttük, Halk nesze úgy surrogott végig a folyón, mint ablakainak melegsárga fénye. A parancsnoki híd mellvédje kékfehéren ragyogott, de a lapos tető alatt a kormányost elnyelte a sötétség. - „Táncsics" - olvasta a férfi hangosan a hajó nevét. A kkor fúvatták meg rajta a gőzdudát. ' * A kémény mellől bodroson csapott fel a gőz, s rögtön rá feljajdult a síp. Hoszszan, vontatottan, akár légiriadókor a sziréna. Azután elhallgatott. A csend néhány pillanatra teljes lett és tiszta. Mint az ölelések után - akarta mondani a férfi. De nem mondta: a másik asszony illata sajdult fel az orrában, a tüdejében. Megjöttek az első hullámok. Széles, hoszszú vízbarázdák rohantak elő a sötétből, rézsút a folyón, s loccsantak neki a partnak a benzineshordóknak. Remegett, ingott, drótkötelét nyiszogatva, táncolt talpuk alatt a stég. A férfi északnak nézett, háttal a holdnak, háttal az asszonynak. Oda kellene eltűnni - gondolta —, oda a sötét vizekbe. - Érzed? — kérdezte az asszony és hozzásimult. - Érzem —, válaszolta a férfi. De csak az asszonyt érezte. Lüktető nyakán kis keskeny, hűvös arcát; hátában a vállát, amely erős volt és mégis kecses, akár az őzek szökellése; meg-meglendülő karján m'egrezzenő mellét. Jöttek a hullámok, jöttek, csapódtak a deszkák alatt a négy vashordónak. Miért szeretlek ennyire? - kérdezte magában az asszony. Kezébe vette o férfi öklét. Ujjaival újra kérdezte: Miért szeretlek ennyire?! Az ujjaival, amelyek egy« szerre simogattak, egyszerre szorítottak. A férfi nem értette meg az ujjak szavát. Arról kezdett beszélni: - Olyan, mintha a Föld kirepült volna a pályájáról, s most a csillagok között verődve, tejútrendszereken átbukfencezve rohanna bele az űrbe. A tengerek és a folyók ide-oda löttyennek rajta, amíg csak el nem borítanak fűt, fát, követ... — bennünket — fejezte be az asszony a mondatot, s a lábánál a deszkát leste. Megérkeztek a túlsó partról visszaverődő hullámok. Jaj, most! Most! — És markolta a f férfi kezét, szorosa^ f kétségbeesetten. A férfi is a deszkát nézte és a háborgó, sötét vizet: — Ha most elszabadulnánk! - mondta, s valami ördögi vágygyal kívánta, bárcsak pattannának ketté a nyíszorgó di-Slkötelek, és vinné, sodorná el őket a folyó. - Lefelé úsznánk - mutatott az asszony délre. Arra nézett. Látta oldalról az asszony arcát, amely olyan volt most mintha Rodin ujjai mintázták volna meg, ezüstből, vékony áttetsző ezüstből. Látta mögötte a tündöklő folyót, fölötte a teliholdat. Lelke legaljáról szakadt fel a kívánság, aljasnak érezte magát miatta, de muszáj volt kívánnia: ne szeretnélek, ne, hogy csak őt szerethetném! Az asszony szembefordult vele. Arca eltűnt az árnyékban, csak a férfi széles homlokáról visszaverődő holdfény derengett rajta sejtelmesen. - Tudom, hogy most itt van köztünk — mondta. - Nem, nincs. - De, de. Tudom. A férfi a szemét nézte, aranybama szemét. Magát látta benne, holdfényverte, gyötrött arcát, de nem tudta azt mondani, nem. Az asszony lassan lehajtotta o fejét. Azután: - Ott megy a hajó — mutatott el meszsze, délnek. NJéztek. Fehér teste kettészelte <r fo• ^ lyó üvegfekete tükrét, a nyomában hosszú, csillogó vízbarázdák futottak kétfelé a partnak. Alattuk megcsendesedett a víz s szinte hallani lehetett a nyárfák meg a füzek szavát. - A holdnak úszik — mondta a férfi. Úgysem hagylak, nem! — hajtogatta magában az asszony, de sírni szeretett volna, hangosan, jajongva. Álltak szótlanul. A könnyű deszkaalkotmány ringott lábuk alatt, s a hullámok locsogtak a benzineshordók között. DUBA GYULA: Magyarok Prágában /lármán jönnek be a jar~J latozóba. Háros sittes' sapkás, bakancsos férfi. Harmincöt év körüliek. Egy barna ruhás, egy sötétkék ruhás, világos csíkokkal és egy szürkekockás nadrágos világoszöld kordbársony zakóban. Ruhájuk kopottas, kifényesedett. A barna ruhás nadrágja csiptetökkel van összefogva, mintha kerékpáron érkezett volna, a sötétkék ruhásnak pedig hátul poros a nadrágja, talán cementbe ült, kabátja elején is apró fehér mészfoltok virítanak. Egy babszemnyi malterpötty meg éppen a füle mögé ugrott a nyakára és megszáradva ott ragadt, mint az amerikai gentlemenek kobakján az odatapasztott rágógumi. Kettőnél kopott barna papírkoffer van, a manchesterzakós kopott aktatáskát tart a kezében. A degeszre tömött aktatáskából szürke ing piszkos gallérja lóg ki és egy csíkos zokni lyukas feje. Arcuk sovány, napbarnított és borotválatlan, kezük érdes, körmük alatt fehér, cementes habarcsmaradványok. A manchesterzakósnak jobb kezén hiányzik a kisujja és a gyűrűsujja, helyükön lilavörös, csúnya sebhely. Megállnak a falatozó közepén és körülnéznek. Várom, hogy megszólaljanak — magyarul. Ismerem őket, nem ... nem személy szerint, csak úgy általában. A köztársaság bármely részén fellelhetők, ahol erős fizikai munka folyik. — Na, mit eszünk, koma? A kék ruhás kérdezi. A manchesterkabátos a pult elé lép, először az eladóra néz, aztán figyelmesen szemügyre veszt a hideg ételeket. Sajtok, néhány fajta szalámi, szalonna, saláták, füstölt hal és sós heringek között válogat. — Én heringet eszem, — mondja — szeretem. Olcsó, de jól lehet lakni vele. Mindhárman heringet vesznek kiflivel. A koffereket az étkezőpult alá teszik. — Sör is kellene! — véli a barna ruhás. — Hozzál! Három korsó világos sört hoz és leteszi a pultra. Esznek ... nem beszélnek. A mészfoltos kék ruhásnak a foga fáj, időnként felszisszen, abbahagyja az evést és az állát tapogatja. — Fáj még? — kérdezi a csonkakezü manchesterkabátos. — Fáj. Egész éjszaka nem aludtam miatta! — Tíz óra utazás gyorsvonaton — mondja a barna ruhás — éjfél után érünk haza. Hiába, messze vagyunk! A másik kettő nem szól, nem ts bólint. Esznek. Kézzel tépik szét a halat, a káposztát ujukkal csípik jel, úgy jalják be. A falatozó közönségét egy részeg mulattatja. Alig bír beszélni, érthetetlen zagyvaságokat mond és mulatságos hajlongásokkal üdvözöl mindenkit. Észreveszi, hogy ezek hárman magyarul beszélnek. — Jojojó — lép hozzájuk — fekete asszon ... szép asszon ... — Es hajlong előttük. A szomszédok mosolyognak. Szó nélkül, lassan rágva, közömbösen nézik az emberkét. Nem nevetnek. — Szép asszon... — ismétli az mosolyogva — kecske ... örek kecske ... — Mit akar a kecskével? — kérdezi a barna ruhás a csonka kezűt. — Semmit. Részeg. Ügyet sem vetnek rá tovább. A töpörödött emberke egy ideig még hajlong előttük, magyar nyelvtudását ismételgetve, aztán odébb áll. A kék ruhás befejezi az evést, kockás zsebkendőjével megtörüli a száját. A papírt, amelyből a halat ette, összegyűri és bedobja a szemétkosárba. Sört iszik. '— Kellene valamit vinni a gyerekeknek! — Bizony, csak néha látnak szegénykék! Hadd örüljenek! A csonka kezű elmosolyodik. — Ni csak, mogyoró! A barna ruhás ellenkezik. — Kemény az, belétörik a foguk! — Azoknak? — mosolyog a kék ruhás — megrágnák azok még a vasat is! Hogy kell ezt kérni koma... hogyan kell mondani, hogy mogyoró? — Oriesklt kérjél, így, orleski... — Orieskl... orieskl... Néhányszor elismétli, hogy el ne felejtse, amíg a pulthoz ér. Három csomaggal tér vissza. — Az asszonynak nem viszünk semmit? Egymásra néznek. — Majd karácsonyra — mondja a csonka kezű — várhat addig ... Akkor ház sose lesz. Kézbeveszik a kojjerjaikat. — Koma, kilóg a szennyesed — figyelmezteti a kék ruhás a csonka kezűt — dugd vissza a táskába... ne lássák! — Tíz óra gyorsvonattal — sóhajt a szürke ruhás — tíz óra... aztán egy Óra gyalogosan éfnek idjén. Es holnap este vissza... Kimennek. A részeg mélyen meghajlik utánuk. — Magyart — mondja — magyart ... fekete asszon szép asszon... TJJ SZÓ 8 * 1965. december 25.