Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-24 / 326. szám, szerda

E A nemzetiségi gyűlölet szítása — alkotmányellenes Ivo Andriő Nobel-díjas Jugoszláviai író egyik legszebb művében, a Kisasszony című regényében ragadott meg az alábbi, Szarajevóban {játszódó részlet: Ezek közül is kiemelkedett egy Idegen, a pesti Union Bank fiókjának igazgatója, Dragutin Payer. Ez a német nevü ember bizonytalan eredetű volt és meghatározhatatlan nemzetiségű. Apja Eszéken letelepedett bánáti német volt, anyja nemesi származású horvát, aki sokat adott nemesi elönevére. Egyik anyai dédanyja azonban román volt, a másik pedig magyar. Bábeli nemzetiségi keveredés egyetlen családban! Jugoszláviában hasonló példák ezreit találhatjuk. Csupán a Vajdaságban — a hat köztársaság egyikében — húsz nemzetiségi csoportot tartanak nyilván. A kép teljessége kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a tartomány lakossága nem egész két millió. Akadnak vidékek, ahol minden faluban más-más nemzetiség van túlsúlyban. Húsz nemzetiségi csoport... Ebből egy és negyed millió a sžerb és a horvát csoport, közel félmillió a magyar, 74 mmm™" ezer a cseh és szlovák, 57 ezer a román " és 24 ezer a ruszin csoport. A többi nemzetiség kisebb létszámú és elszóródott. Külön említést érdemel Kul község. Elképesztő hallani is, hogy ebben az egyetlen községben huszonhét nemzetiség él. Akaratlanul is a Zobor környéki monda jut eszembe, amely a Nyitrától északra — szlovák környezetben fekvő magyar községek eredetéről szól. A néphit szerint mesebeli óriás szórta ki őket tarisznyájából, másképp nem is kerülhettek oda. Hát Jugoszláviában? Miféle óriás szórta szét és keverte össze a nemzetiségeket? Akkoriban valóban óriás volt, kegyetlen hatalom. A neve: monarchia. A török dúlta, elnéptelenedett, kipusztított országrészeket távoli vidékek lakóival telepítette be. Kellett a munkaerő, aki az adót fizette, kellett a katona, aki a „hazát" védte. Bölcs előrelátással úgy rendezték a dolgokat, hogy jól keverődjenek a népek és kizárják a nemzeti öszszefogás, a függetlenségi törekvések lehetőségét. A letűnt hatalmasok a nemzetiségi viszályra építették politikájukat. Előnyösebb volt a nemzetiségek civakodása, mint a népek testvéri együttéléséből kibontakozó szociális mozgalom. Az első törést ebben a politikai koncepcióban a jugoszláv nép fasisztaellenes harca jelentette a második világháború Idején. Az ország területén néhány kormány osztozkodott. A szerbek, horvátok, szlovénok, dalmátok, magyarok és valamennyien mégis megtalálták a közös nyelvet. Ennek emlékét őrzi a Fruska Gora-i hősi emlékmű, a Ljublanától a tengerpart felé hegyek, sziklák közt kígyózó vasút mellett most is látható erődítések a partizánok ellen ugyanúgy, mint a dubrovniki tengeipaton emelkedő jugoszláv katona emlékműve. Természetesen a háború után új alapokon épülő társadalom problémák előtt állt. Am a közeledési folyamat megindult és a jugoszláv népi állam szövetségi formában megteremtette a nemzetek egyenjogúságát. Ezekről a problémákról beszélgettünk Vladimír Pópin elvtárssal, a ZSILKA LASZLO ÚtľJEGYZtTLl Szocialista Szövetség nemzetiségi bizottságának titkárával. — A jugoszláv Szocialista Köztársaság hat egyenjogú köztársaság önkéntes egyesüléséből alakult. A szövetségi alkotmány csak általánosságban szögezi le a nemzetiségek jogait. Olvasom az alkotmány III. fejezetének 41. szakaszát: Az alkotmány biztosítja a polgár mmmsím SZABADKAI NÉPSZÍNHÁZ szabadságát nemzetiségének és kultúrájának kifejezésére, valamint anyanyelvének használatára. A polgár nem köteles kinyilvánítani, hogy milyen nemzetiségű, és nem köteles valamelyik nemzetiséghez tartozónak vallani magát. Alkotmányellenes és büntetendő bármilyen nemzeti jogegyenlőtlenséget hirdetni vagy alkalmazni, valamint nemzett, fajt, vallási gyűlöletet vagy türelmetlenséget szitant. A szövetségi alkotmányon kívül mind a hat köztársaságnak saját alkotmánya van, amely más jogokat is megállapíthat az egyes nemzetiségeknek azokon a területen, ahol élnek. — A nemzetiségek egyenjogúságán kívül szükségesnek tartjuk a nemzetiségi jogok külön beiktatását is a köztársasági alkotmányba — bizonyítgatja Pópin elvtárs. Természetesen az alkotmányba iktatott általános jogokon kívül felette érdekel a valóság — a gyakorlat. Főleg az, hogyan biztosítható a nemzetiségi egyenjogúság olyan községekben, ahol több nemzetiségi csoport él. Az újvidéki szkupstlna (a mi nemzeti bizottságunk) bejáratánál ugyan láttam a három nyel vű (szerb, szlovák, magyar) felira tot, de bármennyire is fontos moz zanat ez, mégis csak forma, külső ség. Sokat mondó, mégse mindent kimerítő. — Nézze, — magyarázza vendég látóm — nálunk már csaknem min den állást pályázat útján töltünk be! A magyar község olyan feltételt ad, hogy a pályázónak tudnia kell magyarul is. Pályázati feltétel lehet hogy a felentkezőnek tudnia kell több nyelvet, például szerbet, ro mánt és magyart egyszerre. A pá lyázatot kiíró község lakosságának nemzetisége összetétele szerint. A kérdés, persze, bonyolultabb, mint első hallásra tűnhet. A magyai nemzetiségű diákok szerb főiskolá kon tanulnak. A szakmai nyelvet szerbül sajátítják el. Jugoszláviában e téren is keresik a megoldást. Fo lyik a vita, amely Pópin elvtárs sze rint már a befejezés felé közeledik Az egyik javaslat, hogy az egyes tanszékeken magyar lektorok áll nának a magyar diákok rendelkező sére. Őszintén bevallom, maga az útkeresés megnyerő s hazai viszony latban is ösztönző lehet, mivel e téren megoldásra váró problémákkal ml ls találkozhatunk. Ez a probléma fennáll mindenütt, ahol több nemzetiség él közös ha zában. — Természetesen, a szerb nyelv ismeretét minden magyar diák szá mára elengedhetetlennek tartjuk hangsúlyozza Pópin elvtárs. — Ez az egyenjogúság, az érvényesülés feltétele . . . Ismét hazai viszonyainkra gon dolok. A szlovák nyelv oktatását véglegesen máig sem sikerült meg oldanunk a magyar iskolákban úgy hogy a kötelező kilenc év után minden diák elsajátíthassa a szlovák nyelvet. Vajon mi a helyzet jugo szláviában? A szabadkai Tanügyi Intézet igazgatója — Berkes László és Gulka Géza tanügyi tanácsos egý szabad szombat délutánját áldozták számomra, hogy e kérdésről felvilágosítást adjanak. — Kísérletek folynak... Pillanatnyilag a vegyes tanítással próbál kozunk. Ugyanazt a tantárgyat az egyik Brán magyarul, a másikon szerbül tanulják a diákok. Az eddigi tapasztalat az, hogy a kettősség ugyan időveszteséget jelent, az ismeretek mennyisége kisebb, viszont a többszöri ismétlés eredményeként elmé lyültebb. — Persze, nem ez az egyedüli mód szerintünk se. De valljuk, hogy a magyar diákok megtanulhatják a szerb nyelvet! Ha a négerek hat hó nap alatt elsajátítják a számukra vadidegen nyelvet — ez ékes blzonyítékl De Peter Guberina zágrábi professzor, akí a hazánkban tanuló néger diákok számára kiváló módszertant dolgozott ki, ígéretet tett, hogy ugyanezt megteszi a magyar diákok számára is és a szerb nyelv oktatása két éven belül megoldódik a jugoszláviai magyar iskolákon .. Problémák, amelyek nem ismeretlenek. Jugoszláviában resteilkedve vallották be, hogy még csak most készül az új szerb—magyar szótár És én szégyenkezve hallgattam arról, hogy nálunk ls csak most ala kult meg az új szlovák-magyar szótár szerkesztő bizottsága. Jugoszláviában is probléma, hogy a szerb iskolákban például többet tanulnak az idegenekről, mint mondjuk a magyar nagyságokról. A szerb nyelv módszertana a magyar iskolák számára szintén csak most van nyomdában... De a magyar tanítóképző színvonala kitűnő, sokan megszerezték a doktorátust is. És a kölcsönösség szellemében a szerb tanítóképzőben a magyar nyelv kötelező. Üjra és újra tapasztaltam, hogy sok a közös problémánk. Meggyőződésem, hogy a szorosabb együttműködés sok megoldást elősegítene. Következik: VALAHOL A CSEND ÉS A NYUGTALANSÁG HATÄRAN Az idei brnói kiállításon elégedetten csodáltuk a minden kényelmet nyújtó legkorszerűbb szerelvényeket, mozdonyokat. Sokan megjegyezték, hogy ilyen vonaton üröm lesz majd utazni. De mindjárt hozzáfűzték: vajon melyik vasútvonalon fog közlekedni és mikor? Mert tény, hogy az utóbbi időben korszerűsítik a vasutat, de egyes szakaszokon mégis tűrhetetlen állapotok uralkodnak. Az utas előre félve gondol arra, ba például Ipolyságra kell utaznia. Tegyünk csak egy kis összehasonlítást. A 450 kilométerre fekvő Košicére nyolc és fél óráig, a 39B kilométerre fekvő Prágába öt és fél óra alatt ér Bratlslavából az utas. Ezzel szemben a gyors és személyvonat kétszeri átszállással négy és fél óra alatt teszi meg az wgi Versenylutó utasok utat a 188 kilométerre levfl Ipolyságra. Első pillanatra azt hihetjük, hogy ez nem is olyan sok. Igen, kf lehet bírni az utazást, ba a Bratislavából 15,59 órakor induló lévai gyors nem késik. Ez a gyors az utasok réme. Ha elkési a csatlakozást Csata és Ipolyság felé, az utas Léván hotelszobát vehet ki és csak reggel folytathatja az útját. Ilyen tapasztalatok után mit tesx az utas? Amit jó magam. Október 20-án azzal a jó érzéssel ültem fel a Bratislavából tizenegy óra kor Induló személyvonatra, hogy délután ötkor már Ipolyságon leszek. Igen ám, az utas tervez, a vasút végez. Párkányból a személyvonat háromnegyed órás késéssel indult, azután két motoros járatot kivontak a forgalomból és így kilenc és fél óra alatt érkeztem a végállomásra. Korholgattam Is magam: minek ülök az atomkorszakban személyvonatra. De reménykedtem, hogy ez csak egyszer fordul elő. Nem Is sejtettem, hogy Damoklész kardja a fejem fölött lebeg. Ax Ipolyságról őt órakor In duló személyvonaton utazók hétfőn, október 25-én csak 180 perces késéssel értek Párkányba, ahol a munka sokat a Hungária gyors hely jegy hiányában nem vette fel, így tebát Érsekújvárra kellett utazni személlyel, amely szintén késett. Gyors futással préselődtünk fel a prágai gyorsra. A végeredmény, hogy az utat ismét kilenc és fél óra alatt tettük meg Ipolyságról Bratíslavába. Nem beszélve arról a kárról, hogy közel száz munkás aznap már nem léphetett munkába. El kell ismerni, hogy a vasút időnként túlterhelt és nehézségekkel küzd. De nem kívánhatja az utasoktól, hogy 2—3 órával többet utazzanak, mint ahogy kellene. Ilyen esetben talán vissza kellene téríteni a menetdíj bizonyos százalékát. Vagy van egy más megoldás ls. Követeljünk a vasúttól is ml nőségi munkát. Az utazásra ítéltek népes tábora választ kér ezekre a kérdésekre. -bA szocializmus legnagyobb kultúrpolitikusa volt Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij emlékére, 1375. 11. 24.1933. 12. 27. A. P. Gajdar, a híres szovjet író, amikor tudomást szerzett A. V. Lunacsarszkij haláláról, naplójába a következőket írta: „Ez az ember egy egész korszakot jelentett!" S Gajdar valóban nem járt messze az Igazságtól. Lenin már rég halott volt, és a győzedelmes orosz proletár forradalom Európában ismert szellemi óriásai közül úgyszólván a betegeskedő Gorkij élte túl a nagy műveltségű, sokoldalúan képzett Lunacsarszkijt, aki a szovjet irodalomkritika legnagyobbja, de egyben filozófus, esztétikus, film, dráma, zene és képzőművészeti szakértő, s ugyanakkor publicista, drámaíró, s nem utolsósorban politikus ls volt! Poltavában született. Apja radikális gondolkodású hivtalnok volt. Anatolij már gimnazista korában tagja a szociáldemokraták kijevi pártszervezetének, illegális csoport vezetője, s mint kiváló propagandistát, szónokot és vitázót ismerik. Kijevben érettségizik, politikai ténykedéséért azonban érettségi bizonyítványára magaviseletből rossz jegyet kap. így aztán mint a régés közelmúlt legjobbjai, Belinszklj, Lenin és Plehanov előtt, Lunacsarszkij előtt is zárva maradnak Oroszország egyetemeinek kapui. Zürichbe távozik, ahol megismerkedik Plehanovval, részt vesz az ottani emigráns orosz forradalmárok munkájában, szíve azonban haza húzza. Visszatér Oroszországba. Moszkvában, Kijevben és Poltavában végez illegális pártmunkát. A végén lebukik. A második pártkongresszus után Leninhez csatlakozik. Részt vesz az első, az 1905-ös forradalomban. Menekülnie kell. Ismét Svájcba megy, átmenetileg eltávolodik Leninéktől, s Bogdanov közreműködésével a machizmus hatása alá kerül. Lenin, jóllehet bírálja Lnnacsarszklj „Istenépítő" törekvéseit, mégis nagyra becsüli őt és bízik benne, hogy viszszatér a pártba. Tizenhét októberében Lunacsarszkijt valóban Lenin oldalán látjuk. A forradalom győzelme után pedig a kiváló teoretikus és vitázó, a lángoló szónok, tizenkét hosszú esztendőn át a népművelés népbiztosaként ténykedik. Ezután „A művészet és iro I dalom kommunista akadémiájának" az elnöke, majd „a szovjet kultúra mindenki által tisztelt nagykövete Nyugaton" (R. Rollandj. Gyakran feltűnik a népszövetség genfi szószékén, ahol Litvinovval együtt védi a békét. Aztán Sztálin igen messzire küldi őt, Madridba — nagykövetnek. Es 1933ban, alig 58 éves korában távozik az élők sorából. Nagy műveltsége, kultúraszeretete és humaznimusa tette lehetővé, hogy népbiztosi funkciójában se váljon vaskalapossá, bogy a kultúrát sohase válassza el a politikától! Megértő voltl Egyrészt megvédte a múlt kulturális hagyományait a modernek, radikálisok türelmetlenségével szemben, de ugyanakkor egyUttérzett a modernekkel is. Nem egy esetben szállt szembe Leninnel a futurista Majakovszkij védelmében! Mindig az alkotó művész szemszögéből nézte a problémákat, ezért volt toleráns, és ezért is kelt a sztálini korszakban belytelenUI olyan híre, hogy liberális és könnyen behódol a nyugati művészi Irányzatoknak. Valószínű, hogy (betegsége mellett) ezért kellett megválnia népbiztosi tisztjétől is. Pedig nem voft liberális, „proletár álláspontot foglalt el olyan kérdésekben, mint a művészet pártossága ...", de szektáns sem volt. Írásai, tanulmányai, filozófiai és esztétikai értekezései, drámai és széljegyzetei, valamint kritikái meg vitacikkel, amelyek ugyan bizonyos hibáktól nem mentesek, valóban azt bizonylt|ák, hogy mindig a marxizmus platformján állt. Am távol álltak tőle a problémáknak batalml pozícióiból való elintézési módszerei, s a határozatokat sem vette igénybe. Lunacsarszkij, akárcsak Lenin, a párbeszéd, a dialógusok, a nagyobb tudás meggyőző hatásának volt a híve. fis ma, amikor a diktátumok korszaka után a párbeszédek, a dialógusok korszakának hajnala rózsaszínük a kultúra láthatárán, még mélyebben kell kalapunkat megemelni Anatolij V. Lunacsarszkij halhatatlan emléke előtti BARSI IMRE CSALLÓKÖZI KRÓNIKA Sokáig a rádió munkatársai ls az árvízkárosultakra irányították a figyelmet. Hetekig szinte naponta közöltek üzeneteket, felhívásokat és helyszíni tudósításokban számoltak be az ár ellen küzdők munkájáról, valamint a kitelepítettek életéről. A szomorú esemény növelte a riporterek erőfeszítését, megsokszorozta a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztősége adásának hatását. A Csallóközben történteket nem „kampányfeladatként" kezelték. A délvidék problémáival ma is sokat foglalkoznak. Riportokat, beszámolókat, helyszíni tudósításokat közölnek az építés üteméről, az élet normalizálódásáról. Külön elismerést érdemelnek azért, hogy az eseményeket már irodalmi szinten is megpróbálják ábrázolni. A múlt vasárnap elhangzott Csallóközi krónika című rádiójátékra gondolunk. A Monoszlóy Eva írta és rendezte egyórás adás keretes formában, bemondóval, egy csallóközi ember (Jani bácsi) emlékein keresztül előre és visszautalásokkal próbálta feleleveníteni Csallóköz múltját és jelenét. Az adás nemcsak a hasonló témáról közvetített műsorok, hanem az utóbbi Időben sugárzott hazai szerzők rádiójátékai közül ls kiemelkedett. A Csallóközi krónika végig ötletes, lebilincselő, rádiószerű volt. Különösen a rendező Monoszlóy Éva remekelt. Olyan légkört, lendületet és hanghatást sikerült teremtenie, hogy a Csallóközi krónikának technikailag a hazai magyar hangjátékok legjobbjai kőzött a helye. (Technikai munkatársai, Jozef Bajtek és Helena Kuöerová. Az öszszekötő szöveget Szoldin Ilona mondta. Közreműködtek a Komáromi Területi Színház tagjai, Jani bácsi: Bugár Béla). Az író Monoszlóy Éva is dicséretet érdemel. Bár néhol pongyola és szólamszerű szövegét több helyen átszövi az emberség és a meleg asszonyi líra, ennek ellenére rádiójátékával mégsem vagyunk elégedettek. Elsősorban a mondanivalójával nem értünk egyet. Tudjuk, hogy a szerző nem törekedett teljességre és nem akart mindent elmondani. Ezt hősével, a krónikással is tudomásunkra adja: „Megpróbálom leírni — mondja bevezetőjében Jani bácsi — de nem azt, ami volt és nem úgy, ahogy volt, csak azt, amire emlékszem és úgy, ahogy emlékszem." Bár bennünket leginkább az érdekelt „ami" és „ahogy" történt, azt mégis elfogadjuk, hogy nem időrendi felsorolást, nem hiteles élménybeszámolót, hanem egy szubjektív hangú, kiragadott eseményekből álló krónikát kaptunk. Azt viszont már kifogásoljuk, hogy a „krónika" többnyire csak a negatívumokról beszélt. Idézünk a hangjátékból néhány mondatot: „A mi falunkban télig 300 házat kellene felépíteni, de csak 90 lesz kész. Ezenkívül kapunk még 9 chatát, ez további 18 lakásegység. De ml lesz a többível?" ... „Így nem lehet dolgozni, se tetőléc, se mész" „Remélem még én is fiatalon érem meg a falu újjáépítését" ... „Nem lesl Itt soha semmi"... „A rendelkezéseket be kell tartani, Jani bácsi sem tud semmit tenni, nem segíthet Bognáréknak, mert ha valóban úgy szól a rendelkezés, hogy a Vág mentén az árvízkárosult nem olyan árvízkárosult, mint a Duna mentén, akkor nem lehet semmit tenni" ... stb. Amit Idéztünk, bizonyára megtörtént, elhangzott. Sőt hasonló kijelentések talán naponta elhangzanak ma ls. De az e az Igazság, amit az emberek tájékozatlansága, kétségbeesése, esetleg Iróniája sugall, vagy az, amit a tényleges helyzet mutat? Csallóközben rengeteg a probléma, bizonyára számos mulasztás 19 történik. Az Igazság mégis az, hogy az emberekről messzemenően gondoskodnak, az építkezés rohamos, a tél beálltáig mindenki fedél alá kerül, a segítség, az összefogás szinte példa nélküli. Sajnos a Csallóközi krónika — mivel az „éremnek" csak az egyik oldaláról beszélt — torzltott, vagy legalábbis csak fél Igazságot mondott... A csallóközi katasztrófa bizonyára méltó helyet kap az irodalomban. Monoszlóy Éva érdeme, hogy a témához az elsők között nyúlt Irodalmi igénnyel. A nagyobb elmélyültség és a tárgyilagos szemlélet azonban növelte volna műve hitelességét és értékét (bj XJJ SZÖ 4 * 1965. november 20.