Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)
1965-10-30 / 301. szám, szombat
Fegyver és rózsa a Duna Gibraltárján // Osz végi barangolás a Tengerszemű hölgy városában „S a föld bölcs rendje visszatér, amit a csillagok szakállas fénye áztat; Allatok s kalászok rendje ez, nehéz s mégis szelíd szolgálati szabályzat.. .1 (Radnóti Miklós) Z ászlók vidám lobogása töri meg az arany-kék őszi délután mozdulatlanságát, s megkergeti a sápadt októberi nap korongja körül lomhán incselkedő bárányfelhőt. Majd a bástyáról fegyvercső edzett acélja csillan fel sötéten és néhány perc múlva már a nyárból itt feledkezett, s az erőd legendás kőszüzét díszítő vörös rózsákat csodálom. Ez a komáromi vár, meiyet évszázadok óta a Felső-Duna Gibraltárjának tartottak. Néhány száz méterrel tovább a város népe ünnepségre készül. IV. Béla király által adományozott kiváltságainak hétszázadik évfordulóját ünnepli. S jóllehet a Lenin Parkban ekkor már készen állt Klapka szobrának alapzata, e pillanatban mégis úgy tűnt fel, mintha a városatyák némileg elfeledkeztek volna a várról! Pedig a várat és a várost mindmáig nem igen lehet egymástól elválasztani. Ikerszülöttek ők! Sziámi ikrek voltak minden időben. Komárom valójában ősrégi település, s erődje még régibb. Itt erődítmény állott, mégpedig jóval előtte azoknak az eseményeknek, melyekről IV. Béla király jegyzője, Anonymus, a magyarok tetteiről írt könyveiben feljegyezte, hogy Árpád vezér Ketelnek hűséges szolgálatáért a Duna mellett nagy földet adott, pontosan ott, ahol a Vág folyó vize beleömlik, és hogy ottan Ketel fia, Alup-Tolna várat épített, melyet Komáromnak nevezett el vala ... Hiszen a süppedékes Csallóköz déli csücskében, a két sebes folyású víz a Duna és a Vág között már a rómaiak Crumerum nevű erődje állott, melyet egyes történészek szerint Traianus, mások szerint pedig Marcus Aurélius császár légiói alapítottak. Egy bizonyos, hogy az egymásba ölelkező két folyó sodra, valamint a láp, a nádasok alattomos .. és végtelen tengere nemcsak bevehetetlenné, hanem megközelíthetetlenné is tették a komáromi sáncokat. A XIII. században a város mai területén még két más település is, Szent-András falva és Keszi községe állott, és IV. Béla király, aki a Muhi pusztán elszenvedett vereség után Komáromot egy Henel nevű kamarai ispának már régebben eladta, a városnak 1265-ben olyan kiváltságokat adományozott, amelyekkel mindeddig csupán Buda és az akkor Magyarország néhány nagy városa rendelkezett. A XVI. század húszas éveitől kezdve azonban a balsors látogatja meg Komáromot. Alig néhány hónappal a mohácsi vész után Szapolyai János, a „nemzeti király" kezére kerül. Szapolyaiék úgyszólván meg sem melegednek Komáromban, mivel a várat I. Ferdinánd csapatai 1527 augusztusának elején elfoglalják. A béke galambja azonban nemsokáig parádézhatott a bástyatornyon, sem az újjáépült város szőlőkutas főterén, mivel 1529-ben Szulejman török szultán ismét ostrom alá vette Komárom várát. Ekkor figyelnek fel Bécsben Komárom várának nagy jelentőségére. A XVI. század közepén Habsburg Ferdinánd újabb és újabb sáncokkal és bástyákkal erősítette meg, későbben pedig igen hatásosnak bizonyult elővédrendszerrel vették körül. A vár rövidesen át is esett a tűzpróbán. A törökök Győr eleste után nagy haddal vonultak Komárom ellen, sáncait azonban nem tudták bevenni. A komáromi várat mostantól kezdve a Habsburgok azonban már nemcsak a törökök ellen akarják felhasználni, hanem az egyre erősödő magyar függetlenségi törekvések ellen is. Jezsuiták, császári beamterek és generálisok Hiába is ostromolták aztán híres Komárom várát Bethlen Gábor talpasai, Thököly Imre kurucai, labanc fészek maradt az még II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának idejében is. Sőt gróf Eszterházy József 1711 után a vidék lakosságát is el akarja németesíteni s ezért elszászi, würzburgi bürgereket és szászországi svábokat telepít le a városban és környékén. Jó ürügy volt számára az 1710-ben itt dúló pestisjárvány, amely jezsuitát vagy protestánst, magyart vagy német zsoldost egyaránt lekaszabolt. Pestis, földrengések, tűzvészek és árvizek azonban éppúgy nem tudták megtörni e fürge eszű, ügyes kezű és konok komáromi népséget, akárcsak az elnemzetlenítést és az ellenreformációt pártoló jezsuiták, ferencesek, osztrák és olasz származású Habsburg hű generálisok a Huszár Gál alakította református egyház szívós és nyakas híveit. Pedig a „Populus Comaromiensis" igen heterogén összetételű volt. Az idegen zsoldosokon, az adót nem fizető nemeseken és a megyei bürokratákon kívül volt itt szántóvető paraszt, csizmadia, fazekas, vízimolnár és szekeres gazda, voltak itt gombkötők, kereskedő rác ivadékok, tímárok, szappanfőzők meg fésűsök, kertészek, hajóvontatók és hajóépítő ácsok. De valamennyien komáromiaknak érezték magukat. A napóleoni háborúk idejében Bécs egyszer megint rádöbbent a fel-dunai Gibraltár jelentőségére. A beomlott sáncokat újra felépítették, az elővédrendszert tökéletesítették, s ezekben az években épült fel az úgynevezett nádorvonal is, amely most már Komáromot észak és nyugati irányban is egyformán védelmezte. A Duna jobbpartján pedig létrejöttek az elővédek, a híres Csillagsánc, az Igmándi és a Monostori erőd. Az új, Kossuth vezette magyar függetlenségi mozgalom pedig ismételten Komáromra irányította a bécsi kormány figyelmét. A komáromi erőd döntő jelentőséggel bírt. Akinek a tulajdonában volt az Budát, Pestet, Pozsonyt, és Bécset egyaránt veszélyeztette. Ezért Komárom várparancsnoka csakis Habsburg-hű, magyarfaló ember lehetett! Fel, fel, vitézek a csatára Az augusztusi bécsi pálfordulás után, amikor a Habsburg-ház kimutatta foga fehérét és felkészült a független Magyarország elpusztítására a magyar kormány megbízásából Klapka György, honvédszázados y jön Komáromba, és Majthényi alez- redes segítségével, a vár védőit fel-« esketik a magyar alkotmányra. Idejében! Mert 1848 decemberében megindult a komáromi vár ostroma, És bizony 1849 április 22-ig, a vár felszabadulásáig mind a védőserag, mind pedig a polgári lakosság nagyon sok viszontagságon ment keresztül. Ekkor már Guyon Richard tábornok a vár főparancsnoka, s őt tisztjében 1848 júniusában Klapka György váltja fel. Klapka György a dunai Gibraltárról le-lecsapott az osztrákokra, hogy nyugtalanítsa, zavarja őket, s megakadályozza támadó terveik megvalósítását! A július 25-iki tatai rajtaütésnél szétveri Colloredos tábornok ostromló hadait, s Győrig üldözi. Majd a siker következtében népfelkelésre hívja fel a táj .lakosságát, amely hajlandó is lett volna, harcba szállni az osztrák—orosz túlerővel. De már minden késő. Görgey augusztus 13-án Világosnál Rüdlger cári tábornok előtt áruló módjára letette a fegyvert. A szabadságharc elbukott. A cári és az osztrák hadak elözönlik az országot, és szeptember közepén Munkács és Pétervárad is megnyitják kapuikat. Most már csak Komárom, a magyar Gibraltár áll szemben az ellenséges hadak tengerével, és Klapka György egymás után utasítja vissza az osztrákok felszólításait, hogy adja fel a várat. Honvédek, nemzetőrök, polgárok és parasztok utolsó csepp vérükig hajlandóak védeni a sáncokat és, a „Komáromi Lapok" cikkírója Komárom várát Szigetvárral, Klapka Györgyöt pedig Zrínyi Miklóssal hasonlítja össze. És Klapka augusztus 31-én kiadott napiparancsa igazolni is látszik ezen összehasonlítás jogosultságát. A komáromi kapituláció Ám Klapkában több a gyakorlati érzés és a megfontoltság mint Szigetvár hősében. Nem akarja ugyan a kapitulációt minden áron, sőt Haynau szemtelen hangú, provokációs felszólítására olyan kapitulációs feltételeket terjeszt elő a „bresciai hiénának", amelyre csak egy lehet a válasz: el kell tenni Klapkát láb alól. Bérelt orvgyilkosok törnek életére, de Klapka és a komáromiak résen vannak. Klapka szilárd, a tiszti karban és a város polgári vezetőségében viszont egyre nagyobb befolyásra tesz szart a békepárt. És komoly szerepet játszik Nagy Sándor levele ls, amelyben azt írja Klapkának, hogy ... „az általános amnesztia, valamint az elfogott tábornokok sorsa Komárom gyors kapitulációjától függ." Ennek következtében a vár és a hadsereg főparancsnoka egyre többet foglalkozik a kapituláció gondolatával. Végül is 1849 szeptember 29-én aláírják a komáromi kapitulációs levelet. A kapituláció a védősereg szempontjából nézve igen előnyös. Első pontja (a várőrség szabad elvonulása fegyvertelenül, a tisztek megtarthatják kardjaikat,) nemcsak a védősereg tisztjelt és katonáit mentette meg a bőrtöntől és a kivégzéstől. Klapka tudta kivel áll szemben, s ezért a várba menekült civileket is kinevezte a várőrség tisztjeivé vagy altisztjeivé, s ezt a körülményt a sajtóban idejében közzé tetette, hogy számukra is lehetővé tegye a szabad elvonulást. Otthonukba vagy pedig külföldre! így többek között Jókai Mór, a komáromi születésű nagy író is csupán a kapitulációs menlevél segítségével vészelte át az osztrák hadbíróságok és vértövényszékek vérözönös hónapjait, melyek annyira felháborították a külföldet, hogy Lord Palmerston utasítja bécsi követét „fejezze ki utálatát a pápuák politikai erkölcsénél is alacsonyabb szinten álló bécsi kannibálok ostoba és gyáva embertelensége felett." A komáromi várból pedig börtön lett. Börtön a legjavávából, ahol a magyar szabadságharcosokon kívül más népek fiai is szenvedtek. Itt raboskodott többek közt J. V. Friő, a prágai barikádok hős parancsnoka is. A város pedig, ha lassan, de ezúttal is talpra áll. Jóval a kiegyezés után a „jőságos apostolkirály" vashidat épltettett Komáromnak, melynek költségeit természetesen Komárom városa fizeti. Majd 1897-ben a szigeten hajőjavítóműhelyt alapítai nak. A XX. században még jobban csök* kent a Felsődunai Gibraltár fontossága és valahogyan veszített lendületéből a város lakossága is. Komárom lakossága « vidéki kisvárosok, helyőrsége pedig a jelentéktelen garnizonok életét élte, amelynek véletlen, de mégis tipikus jellemzője az, hogy e város falai között született Lehár Ferenc. Az első világháború végén, az Osztrák Magyar Monarchia széthullásával és az utódállamok megalakulásával, a Felsődunai Gibraltár ismét jelentős szerepet kapott. Ezúttal a csehszlovák burzsoázia olasz tisztek vezetése alatt álló csapatai vették birtokukba Komárom városát és várát, hogy egy részt az új állam határait megvédjék egy esetleges támadással szemben, másrészt pedig, hogy a fiatal Magyar Tanácsköztársaságot veszélyeztessék! A komáromi „fekete hajnal" Ebben a feszült légkörben, s több mint valószínű egy provokáció következtében lett az 1919 május elsejére virradó éjjelen Komárom városa egy oktalan vérfürdő színhelye. „Fekete májusnak" vagy „fekete hajnalnak" nevezték a helyi lapok tudósítói ezt az éjjeli csatát, melynek 289 halottja volt. Köztük vagy harminc civilruhás ember, akiket a legionáriusok és szokolok mint „franktirőröket" a helyszínen kivégeztek. A dolog úgy kezdődött, hogy Győr, Tata és Oj-Komárom proletariátusa egy Csehszlovákiából átszökött vasutas, valamint Vavríca János volt nyitrai szociáldemokrata titkár agitációjának hatása alatt elhatározta, hogy május elsejére felszabadítja a Duna balpartján fekvő Komáromot, a cseh burzsoá megszállás alól. Vavrica rendkívül jó szónok volt, és szavahihetően érvelt. „A megszállt területeken minden elő van készítve a proletárdiktatúra kikiáltására, mondotta, a cseh és szlovák katonák nem fognak harcolni, sőt a polgári lakosság is segíteni fog, csupán a tiszteket kell lefegyverezni." És a győri elvtársak már-már a cseh és szlovák tanácsköztársaság kikiáltásának megszervezésén törték a fejüket. Jóllehet az átkelés a Dunán és a kezdeti sikerek gondosan előkészített akcióként hatottak, a győri vagongyári munkások és a néhány száz vörös katona kalandos vállalkozása rögtönzés volt, amelynek terveit nem szakemberek készítették elő, s amelyben tisztek sem vettek részt, A VÁROSHÁZA {OKAI MÓR SZOBRA Á MAI POLIKLINIKA nemcsak általános fiaskóval végződött, hanem esztelen tömegmészárlássá változott. Az Érsekújvárból segítséget kapott komáromi helyőrség az erődtől visszavetette a győri vagongyáriakat, majd a szigetre beszorítva és onnan őket a Dunába kergetve gyilkos géppuskatűzzel elpusztította. Így végződött a komáromi „véres május elseje", amelynek hagyományai mindmáig élnek a város és környéke proletariátusában. Természetesen a komáromi munkásság az első köztársaság osztályharcaiból is derekasan kivette a részét, és hogy e kikötő városnak Steiner Gábor és Mező Zoltán személyében két kommunista szenátora is volt, azt nem lehet a véletlen művének nevezni. Nem volt azonban az sem véletlen, hogy 1938 november első napjaiban Horthy Miklós, a Magyar Tanácsköztársaság egyik vérbefolytója, fehér lovon jött be Komárom városába. Jeladás volt ez a nagy leszámolás, a kommunisták kiirtása, a haladó eszmék felszámolása megkezdésére. Ám nem sok sikert tudott elkönyvelni a magyar nyelvet kerékbetörő tengernagy-kormányzó, sem pedig utódja Szálasi, akinek pribékjei negyvennégy-negyvenöt telén a komáromi vár sáncairól dobálták a Duna jege alá, halálra kínzott foglyaik tetemét. Szovjet tengerész a városban Negyvenöt tavasza a Szabadságot jelenti, Március 30-án a délutáni órákban partra szállnak a szovjet hadsereg dunai hajóhadának első egységei. A megpróbáltatások azonban még nem értek véget. Az áttelepítések, a reszlovákizálás és a deportálások ürömöt vegyítenek az örömbe, és Komárom népe valójában, csupán 1948 február 25. után örülhet a szabadságnak. Ekkor kapcsolódhat be a szocialista haza építésébe mint a köztársaság népeinek egyenrangú partnere. A baljós tegnap koszorúját éppen az idei nagy árvíz súlyos napjaiban tépte szét a proletár nemzetköziség őszinte megnyilvánulása, amikor az ország minden részéből csehek, szlovákok és magyarok ajánlották fel segítségüket. Komárom polgárai ma érzik és tudják, nincsenek magukra hagyatva, s talán ez az érzés tette örömteljessé számukra városi kiváltságaik 700 éves évfordulójának megünneplését, s talán ennek az érzésnek a következménye, hogy az erőd kőszűze már nem mutat fügét a Jövevénynek. Minden bizonnyal kőszívében melegség támadt, mert tudta: babátok Jöttek Bratislavából, Oiomoucból, Prágából, Uherské Hradlštéről, éppen úgy mint Magyar-Komáromból! S „mert a föld bölcs rendje viszszatér", s mivel a rózsák egyszer majd elborítják a fegyvereket, ezért lobognak oly vidáman az óvár ódon sáncai felett az ünnepi lobogók! BARSI IMRE 1965. október 30. * ÜJ SZŐ 5