Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-29 / 300. szám, péntek

NEMZET ÉS HALADÁS 150 ÉVE SZÜLETETT ĽUDOVÍT ŠTÚR Prágai karmester és belga hegedűművész vendégszereplése Á bratislavai Csehszlovák Rádió Szimfonikus zenekarának hangversenysorozatában ezúttal Karel Šejna, prágai karmester állt a zenekar élén. Šejna Eugen Suchoň Vonós-szerenádjával nyitotta meg műsorát. Finom árnyalással tolmácsolta a mű rapszodikusan csapongó hangulatait, művészi Ízléssel formált és választékos zenei eszközökkel kifejezett hangulati ellentéteit. Az est szólistája, Stanley Weiner Sibellus Hegedűversenyével lépett a közönség elé. Sibellus Finnország legjelentékenyebb szimfonikusa. A finn zeneköltő muzsikája rendkívül erősen és közvetlenül hat. Intenzív hatóerejének titka talán abban rejlik, hogy a Sibelius muzsika minden hangja csodálatosan őszinte és igaz. Sibelius lelkét csordultig tölti hazájának szeretete, s zenéjét gyökeréig áthatja a táj légköre, amelyben született. Sibelius zenéjén keresztül többet tudunk meg Finnországról, mint kötetnyi, útleírásból. Minden alkotásában valamilyen formában életre kel az Ezer-tó országának lelke. Megszólalnak a végtelen fenyvesek, mosolyognak a tavak, zúgnak a gránitsziklák közt kanyargó vizek, a hallgató szinte látja a nyári éjszakák derengő fényét és a téli nappalok nyomasztó homályát. Sibelius muzsikáját hallgatva megértjük a zeneköltő kijelentését: „Ezen a földön minden gránitból van: a föld, a lélek, a művészet. Időálló mind a három. Mi nem a mának dolgozunk, hanem a holnapnak". A hegedűverseny szembeszökő sajátossága, hogy mindvégig a szólista viszi a szót. A zenekar sötét tónusú, gyönyörű hátterén úgy virul ki a hegedű hangja, mint egy színpompás, egzotikus virág. Belga vendégünk, Stanley Weiner nagyon tehetséges művész. Hangszerével könnyedén, biztosan bánik (néhány „elcsúszás" ezen mit sem változtat), de játéka amellett nem csupán játék a hangokkal. Telten zengő nemes, komoly hegedűhangját érzés bocsátja az útjára. A produkció egésze után mégis némi hiányérzet marad a hallgatóban. Ennek gyökerét talán Stanley Weiner művészi alkatában kell keresnünk. Ügy tűnt, hogy fiatal vendégünk nem tartozik a tépelődő, küszködő művészek közé, nem lobog és nem harcol a muzsika meghódításáért. Az első benyomás szerint inkább úgy'játszik, mint aki a muzsikát már meghódította. Az efféle alapérzés minden formájában, leghalványabb megnyilatkozásában is veszedelmes buktató lehet a művész számára, hiszen az igazi művészet magva a mindig megújuló küzdelem és mindig megújuló diadal. Az est hatalmas zárőtömbjét Berlioz Fantasztikus szimfóniája alkotta. Megint örültünk a berliozi melódiáknak, megcsodáltuk a zeneköltő különös, néha szinte lázas színekben tobzódó zenekarát, amely ömlő, lüktető, sodró zenei nyelven hol megindító poézissel, hol meghökkentő nyersességgel tolmácsolja alkotójának viharos szereimét és tragikus csalódását. Karel Šejna interpretálása nem volt ugyan „fantasztikus", de hűségesen érvényre juttatta a mű bonyolult belső tartalmát és kifejező formálással igen élvezettessé tette a Berlioz-muzsikát. A zenekar kedvvel és szívvel játszott, s megértő, készséges közvetítője volt a vendégkarmester elképzeléseinek. HAVAS MÁRTA VANNAK KOROK, melyek különös szigorral mérnek népeket, egyéniségeket, s vannak a történelemnek kimagasló alakjai, akik szinte összesítik magukban, munkásságukban az adott kor legjavát. Nem véletlen, hogy a haladás, a demokratikus eszmék őseit keresve a szlovák nép és történelem megbecsüléssel és büszkeséggel tiszteleg nagy fia, Ľudovít Stúr előtt születésének 150. évfordulóján. Az ünneplés talán soha sem volt olyan teljes, mint ma, s érdemei aligha voltak nyilvánvalóbbak, mint éppen napjainkban. Igaz, Štúr nevével a korábbi rendszerek sem fukarkodtak, a haladás nagyjaival szemben azonban általános tapasztalat az egyes gyökértelen politikai rendszerek kisajátítási szándéka. A szlovák állam is a rendszer törpesége és a történelem nagy korszaka közötti szakadék áthidalásának szándéka miatt próbálta Štúrt kisajátítani, az ilyenfajta kisajátítás azonban nem az „ősöket" marasztalja el, hanem az adott rendszer ingatagságát bizonyltja. A hibáiból erényt kovácsoló fasiszta rendszer hiába látta Štúrban az „örök német—szlovák barátság" megtestesítőjét, Štúr a népé maradt, azé a szlovák népé, melynek érdekeiért életében oly kitartóan küzdött. Küzdelmes, tetteket kö vetelő és ellentmondások kai terhes nagy korban született, amikor már-már úgy látszott, hogy a szabadságmozgalmak kudarcai után megjózanodott és lojálissá vált a Habsburg-abszolutizmus uralmát nyögő Kárpátok övezte ország. A kapitalizálódás folyamata és a gyarmati sorban tengődő országrész feudális elmaradottsága azonban csakhamar sürgetően napirendre tűzi a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség kérdését. Ezt a gondolatot a reformkor „fontolva haladásának" eszméje felülről „felkarolja" ugyan, az igazi megoldást mégis csak az 1848. március 15-be torkolló plebejusi-polgári demokratikus forradalom jelentheti. Nemzet és haladás fogalma talán sohasem volt annyira időszerű a monarchia börtönében sínylődő népek számára, mint ezekben az években, a múlt század negyvenes éveiben. S nép és szellem találkozása is — az addigi történelem során — itt ragyogott a legszebben, harci programként követve a magamagát rendbe foglaló szabadságot. S ha e bonyolult kor nagyszerű, forradalmi vívmányai nem is voltak mentesek az ellentmondásoktól, a kor egyéniségeinek nagyságát elsősorban az bizonyítja, hogy az elnyomott eszmék és nem az uralkodó érdekek szószólói voltak. Eszmékért harcoltak, melyek mély erkölcsi, társadalmi tartalommal telítve a nép legszentebb érdekeinek szolgálatát jelentették. AZ ELŰZŐ KOROKHOZ KÉPEST, melyeknek szabadságmozgalmai, honvédő harcai a sok nemzetiségű Magyarország területi felszabadítását tűzték ki célul, ez a kor — a kapitalista viszonyok megjelenésével — a polgárosodás követelményei mellett az elnyomott népek nemzeti küzdelmeit is előtérbe hozta. A kelet-európai népek nemzeti mozgalmaiban sajátos jelenség, hogy a kapitalista viszonyok fejletlensége miatt a társadalmi haladás először általában nyelvi-kulturális harcokkal kezdődik. Így volt ez a magyar történelemben is, ahol a negyvenes években megoldódott magyar nyelvhasználatot az 1790— 91-es országgyűlés vetette fel, s ezzel a folyamattal találkozhatunk a nemzetiségeknél is. A „nyelvében él a nemzet" jogos követelése nemcsak a magyar nemzeti mozgalmat, de a nemzetiségek vezetőit is áthatotta. A magyar nacionalizmus kettőségét mutatja azonban, hogy a nemzeti függetlenség haladó tartalma mellett ugyanezt a jogot az ország más népeitől már megtagadta. Ily módon a reformkor Magyarországában a -nemzetiségek közötti ellentétek mindinkább fokozódtak, s a kérdés elhanyagolása később nagy erőtartalékoktól fosztotta meg a polgári demokratikus forradalmat. J. M. Húrban írja emlékezésében Stúrról: A filozófus-poéta álma hogy az igazság és a jog alapján örök frigyre lép az eszmény és a valóság. Štúr Haliéból való visszatérése után (1840) kezdi meg álma valóra váltását. A reformkor nemzedékéhez hasonlóan a polgári értelmiség élére állt vezér tudatában van annak, hogy a nemzeti célkitűzések elválaszthatatlanok a gazdasági és politikai kérdésektől. A nemzeti önállóság, a nemzeti fennmaradás és továbbfejlődés érdekében sürgeti Štúr a nép nyelvén írt irodalom megteremtését. Ezzel az elhatározásával feladta a fő- és alnyelvjárások korábbi elméletét, s 1843-ban a közép-szlovákiai nyelvjárásból megalkotta a szlovák irodalmi nyelvet. Koliárék elméleti jellegű irodalmi magatartását Így — a Štúr-iskola megjelenésével — „a népnek szinte mindennapi gondjaival törődő írócsoport törekvései váltják fel". A cseh hazafiak és a szlovák konzervatív értelmiség — Kollárral az élén — ellenállást fejt kl, Štúrék mozgalmát azonban nem tudták megállítani. Štúrnak és követőinek ez a tette mind a szlovákság nemzetté formálódása, mind a szlovák irodalom szempontjából a fejlődés távlatait nyitja meg. Irodalmi tevékenységét illetően kimagasló műveket nem alkotott ugyan, szervező munkássága és az általa életre hívott intézmények nélkül azonban elképzelhetetlen volna a mai szlovák irodalom. A nemzeti irodalom eredetisége, programszerű tervének kidolgozása is Štúr érdeme. Az erősödő magyar nacionalista harc miatt Štúrt megfosztják a pozsonyi líceumban betöltött helyettes tanári állásától, az adott helyzethez jól alkalmazkodó Štúr az irodalom központi művelésének ügyét az 1845-ben megalapított első szlovák nyelvű politikai lappal, a Sloven-' skje Národfíje Novíni-val, illetve mellékleteivel segíti. A* SZLOVÁK NEMZETI MOZGALOM közvetlen népi kapcsolataira vall, hogy az irodalmi nyelv megteremtése mellett Štúrék jól látták a szociális reform, a parasztkérdés megoldásának problémáit. Zólyom város érdemes küldötteként 1847 decemberében elmondott drámai hangú beszédében a nép erkölcsi-anyagi felszabadításának és hazaszeretetének összefüggéseit taglalja. „Vajon az olyan embernek, aki más hasznára robotolván, jutalom helyett mindenkitől csak megvetést kap, s mindenki félrelöki, vajon az ilyen embernek van-e hazája? Nem lesz-e aljas eszközzé ellene, és általában a szabadság ellen az első alkalommal?" A magyarul kitűnően tudó, szuggesztív szónoki tehetséggel megáldott Štúr e felszólalásával is bizonyította, hogy a nép képviselőjeként nemcsak a szellemi, hanem a politikai élet porondján is az új világért küzd, annak eljövetelén munkálkodik. E beszédéhez maga Kossuth is gratulált. Szinte a későbbi tragikus különválás miatt érzett fájdalom csendül ki J. M. Húrban Štúr életrajzából, amikor az eseményről szólva felsóhajt: „Ah, milyen közel állott itt egymáshoz Kossuth és Štúr." Közelálltak, és mégis milyen messzire kerültek. Bár szereplésének méreteit nem lehet a szabadságharc vezéreihez hasonlítani, a két nemzet vezetőinek eltávolodása rendkívül tragikus, éppen akkor, amikor a népek tavasza reménnyel tölti el a monarchia nemzeteit. Mindketten az elnyomott nép ügyéért, elsősorban a jobbágyság felszabadításáért küzdöttek, a nemzetiségi kérdésben megnyilvánuló nézeteltérések miatt azonban éppen a sorsdöntő napokban külön váltak útjaik. Kossuth a Jobbágyság kérdésében nyíltan helyeselt Štúrnak, s merészségét, tudásét mindig is becsülte, beszéde elhangzása után — támogatását kérve — biztosítatta őt, hogy „egyformán szívemen viselem saját népem és az ön népének szenvedéseit, melyeket csupán kéz a kézben haladva enyhíthetünk". Egy hónap múlva viszont, amikor Štúr az anyanyelvi oktatást sürgette, már kevésbé értette meg őt. A rohamosan közeledő forradalmi eseményeket megelőzően március 13-án az országgyűlésen Štúr még síkraszállt a kisebb szabad királyi városok jogaiért, ám ez az utolsó szereplése már előre veti az elszakadás árnyékát. A szlovák értelmiség reményteljesen köszönti március 15-ének forradalmi sikereit, s március 31én Štúr újságja hasábjain üdvözli az új törvényeket, az a reménye azonban, hogy a polgári egyenlőséget a nemzetiségek egyenlősége követi, még korai volt. Á szlovák nép nemzeti követeléseinek visszautasítása, a liptószentmiklósi gyűlés forradalmi hatású határozatai azonban nem találnak megértésre a kormánynál, sőt „a külföldről irányított pánszláv mozgalom" gyanújával megtorló intézkedéseket fognatosít, s elfogató parancsot ad ki Štúr, Húrban és Hodža ellen. Ezzel végképp szertefoszlottak a meg-' egyezés lehetőségei. A későbbiek során ]. V. Frič, a cseh forradalmi ifjúság egyik vezére Javasolja még a közeledést, Štúr azonban a tapasztalatok alapján ezt nem tudja vállalni. SOKAT ÁRTOTT AZ ÜGYNEK, hogy a pesti kormány, ha foglalkozott is a szlovák problémákkal, általában felvidéki köznemesi tanácsadóira hallgatott, s inkább a konzervatív szlovák írók élvezték bizalmát. A prágai Júniusi felkelésben — mely a cseh nép hősies harca volt az abszolutizmus ellen — Štúr és Húrban fegyverrel a kézben harcolt a barikádokon, a felkelés leverése után azonban bekövetkezett a jobbra tolódás. A szlovák polgári értelmiség, amely a nemzetiségek között a legradikálisabb parasztpolitikát hirdette, ily módon az ellenforradalommal egy úton halad Ez a különválás végérvényesen 1848 őszén pecsételődött meg amikor Štúrék Bécs támogatásával szabadcsapatokat szerveznek, s megtámadják a magyar forradalmat. A szabadcsapatok a magyar forradalom számára nem jelentenek ugyan komolyabb harci feladatot, mivel nagyobb tömegalapja nem volt, ez a felkelés azonban éppúgy, mint az azt követő második már a néptől való elszakadást mutatja. A TÖRTÉNELMI HŰSÉG megköveteli, hogy hangsúlyozzuk: Štúrt és követőit a magyar nacionalizmus, a köznemesség osztálykorlátaiból eredő meg nem értés, a közöny és a türelmetlenség üldözte a barikád túlsó oldalára. Štúr, aki 1845ben kiadott röpiratában is a magyar haza iránti „hűségét és engedelmességet" hangsúlyozza, csalódott a társadalmi haladás élén álló magyar köznemesség nemzetiségekkel szemben tanúsított politikájában. A forradalom napjaiban azonban nem ismerte fel a veszélyt, hogy Bécs nagyobb ellensége a szlovák népnek, mint az a forradalom, mely a polgári jogok kiterjesztésével, a jobbágyság felszabadításával és a forradalom egyéb vívmányaival magyarokat és nem magyarokat egyaránt bejuttatott az alkotmány sáncaiba. Igaz, a történelemtudományra vár még a feladat, hogy Štúr és a szlovák nemzeti mozgalom, illetve a szabadságharc egyes vonatkozásait tisztázza, ennek ellenére leszögezhetjük, téves és leegyszerűsítő az a nézet, mely ma „furcsa forradalmat" emleget. A forradalom a nép forradalmává fejlődött, azonban a magyar köznemesség elfogultsága, a politikai nemzet fogalma s a tör téneti jog előtérbe helyezése az oka annak, hogy a nemzetiségek megnyerése, Jogainak elismerése helyett Inkább beolvasztásukkal törődött, nem riadva vissza az erőszaktól sem. Annak ellenére, hogy a magyar politikai élet egyes vezető személyiségei már a negyvenes években elítélték az eröszakot, s maga Wesselényi és Széchenyi is ostorozta ezért a magyar uralkodó osztályt, az elnyomó nemzetiségi politikát sem ők, sem a polgárság hiányában vezetéshez jutott magyar köznemesség nem adta fel. A magyar nacionalizmus eme fonákjaként történhetett meg, hogy az 1848-as törvénykönyv nem tartalmazott nemzetiségi törvényt, s más formában sem biztosított — az általános szabadságjogok kivételével — egyenjogúságot Magyarország más nemzetiségű népeinek. Ez a mulasztás tragikus következményekkel járt. Az 1849. július 28-án jóváhagyott nemzetiségi törvény már túl későn érkezett ahhoz, hogy a külföldi reakcióval szövetkezett osztrák támadásra egy nagy népi ellenállásban felvonultassa a nemzetiségeket Is. Bécsnek mindig kapóra jöttek a nemzetiségi ellentétek, s mint mindig, most is a „divide et impera" — oszd meg és uralkodj elvet alkalmazta. A forradalom azonban „kívülről és messziről, belülről és közelről", minden ellentmondás ellenére, egyaránt nagy volt, s fényesen ragyogott Európa egén. NEHÉZ KOR, súlyos problémák! S hogy volt-e kivezető út, azt a történelem, a néptömegek választása bizonyltja. A szlovák nép tömegei az uszító propaganda ellenére a magyar szabadságharc oldalán harcoltak a forradalom vívmányaiért. Példaként 1848 október—decemberét említsük, amikor a szlovák-lakta megyék tízezer újoncot állítottak ki, s ezekből a megyékből 115 ezer •—• többségben szlovák — nemzetőr szolgálta a forradalmat. Magából Árvából négyezren sorakoztak a szabadságharc zászlói alá. A legöntudatosabb csoportot a bányászok alkották, akik mindvégig kitartottak a forradalom ügye mellett. Ez a történelmi tény csak alátámasztja Ján Novotný és Kovács Endre Štúrék szervezte felkelés értékelésének megállapítását: „a harc, mely kirobbant, nem a magyar és a szlovák nép harca volt, inkább a magyar köznemesség és a szlovák nemzeti mozgalom vezetőinek harca." S éppen a tömegek állásfoglalása igazolja Marx és Engels értékelésének igazi tanulságát: ilyen ellentmondásokkal terhes, sorsdöntőén nehéz időkben az egyedüli megoldás, az emberiség általános érdekeinek elfogadása. štúrnak keservesen kellett csalódnia megingásáért, s összetörten ébredt annak tudatára, hogy csak eszközül használták őt fel. Társai hivatalokba kerülnek, ő azonban, hogy függetlenségét megőrizze, elutasít minden ajánlatot. Bécsben csalódott, s utópisztikus szociális elképzeléseinek megoldását később Oroszországtól remélte. Tervek, elképzelések közepette éri őt a vadászszerencsétlenség, saját puskájától sérül meg. Húsz nap betegágy után, fiatalon, negyvenegy éves korában ragadja el őt könyörtelenül a halál. A SZLOVÁK NÉP MÉLTÁN TISZTELI Štúrban a nagy nemzetébresztőt, népének nagy fiát. Munkásságát a magyar történelem is nagyra értékeli. Nem volt következetes forradalmár, de még megingásában is a népe érdekeiért való küzdelmet remélte. A szlovák történelem haladó hagyományai méltán kezdődnek nála. Nélküle a mai értelemben vett szlovák nemzetről aligha beszélhetnénk. » » » Ä történelem az élet tanítómestere. A nagyszerű, de mégis tragikus kornak, melyben élt, ha van tanulsága, úgy ez — halhatatlan életművén kívül — Közép-Európa népei számára elsősorban az egymás megbecsülésének és tiszteletének történelmi tanulságát adja. A nacionalizmusért drága árat fizetett népünk. Holt anyag, holt tőke ez ma, mely egy pillanatra sem húzhatja vissza az élőt, a mait, melyből a Jövő ígérete fakad. A feladat legnemesebbjét a szlovák nép másik nagy fia, Hviezdoslav néhány évvel később így énekelte meg: „... vágyunkból váljék közös akarat, vágyunkból, mely az elárvultak vágya; hogy szíveink — bár egy keservet nyögnek, — ha Isten és a bátrak sorsa úgy kívánja, holnap már együtt vigadozzanak." NAGYSZERŰ, tettekre lelkesítő gondolat. Nemzet és haladás jobb szövetségest aligha találhatott volna, mint a szocialista rend, a munkások állama, mely méltó feleletet adhat és ad is Štúr és Hviezdoslav szándékaira. Oj út ezra népek testvérisége, a proletár internacionalizmus útja, melyet méltán becsülünk, féltünk és óvunk. Kemény hittel, erős bizalommal munkálkodunk azon, hogy „a kor nagy érdekeit" látva az egy hazában élő népek között az egyenetlenség helyett a megértés és a testvériség szelleme uralkodjék. FÔNOD ZOLTÁN m okiúber 29. * tJI SZÖ 5