Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-18 / 259. szám, szombat

Pisztráng a tóban 1 /iló igaz: az újságíró éle* te sem fenékig tejfel. Nem az a fö „baj", hogy a riporter minduntalan úton van. Hanem a „fogadtatás"/ Bizony, sokan a legszívesebben ajtón kívülre tennék a szűrünket, különösen, ha takargatni valójuk van, ha félnek az őszinte szótól. De olyanok ts akadnak, akik rettenetesen „elfoglaltak", nincs idejük a sajtóval bíbelődni. Ilyen „lélegzethez sem futó" riportalannyal hozott öszsze a sors Dechtlcén, a trnavai járás egyik falujában. Pisztrángot tenyésztenek itt — tóban! Nagy szó ez, micsoda téma! Nosza, lássuk, hogyan csinálják! A tett színhelyén határta" lan lelkesedéssel szökkentem ki a gépkocsiból. Nyomban nekilódultam volna, hanem a néhány lépésre álló tehérgépkocsi mögül nagy hirtelen egy jól megtermett, középkorú férfi toppant elő, és ránk dörmögött: — Mit parancsolnak az elvtársak? Előadtam egyetlen óhajomat: Sedláček elvtárssal, a halgazdaság vezetőlével szeretnék beszélni. — En vagyok! — dörrent • Ismét az előbbi hang —, de újságírókat már nem fogadok. Nincs rá időm! Jó napot! Térült-fordult, s már ott sem lett volna, ha utána nem kiáltok: „Ml az, hogy már nem fogad?! Jöjjünk holnap?" — Se holnap, se azután! Elégi Voltak itt a sajtóirodától, a Rudé právótól, a Pravdától meg egy képeslaptól. Ennyi elég! Mo, téged kemény fából fa' * ragtak — gondoltam. De sebaj! Majd valahogy szót értünk. Üres kézzel nem tágltok. A tehergépkocsi kigurult az udvarról, és a gazdaság vezetője hosszan nézett utána. Odaléptem: „Nem tartóztatom sokáig, mindössze ..." — Nem lehet. Mondtam, hogy nem lehet. Menjenek hazai i Most már annál inkább erősködtem. Érveltem: elvtársi kötelességünk átadni a jó tapasztalatokat. Hátha másutt ls kedvet kapnak a pisztrángtenyésztésre? Segíthetnénk nekik! Hiszen a pisztrángból sohaslncs elég! Mondtam, mondtam a magamét, s végső „aduként" még azt ts kiböktem, hogy „hát éppen a magyar olvasók ne tudjanak erről a csodatelepröl? Vagy ha valóban nincs ideje, mondja meg, kinek van, kivel beszélhetnénk?!" l\/eglepő türelemmel hallgatott végig. „Lám csak! Megy ezl" — lángolt fel bennem a remény. Korai volt. — Nem lehet! — szűrte a szót elváltozott arccal. — Menjenek hazaI Kifogytam a béketűrésből. Dühösen kérdeztem: „De miért?" — Mert nemI Mert annyi levelet kapok, hogy az isten se győzi mind megválaszolni. Hát ezért! Otthagyott. Kapituláltam. Dúlva-fúlva ültem be az autóba. megállj!" — fenyegettem meg gondolatban. — „Maid kifogok rajtad!" Az ötlött az eszembe, hogy feladok egy apróhirdetést: „Ez és ez, itt és itt készséggel, örömmel, díjtalanul válaszol a pisztráng tavi tenyésztésével kapcsolatos minden szakmai kérdésre. Jelige: A pisztráng aranyat ér! Mindenütt tenyészthető!" Dobinak, aki a volán mő^ gött alig győzte élvezni siralmas helyzetem, égre-földre esküdöztem, hogy megteszem. A pénzt nem sajnálom! Azonban ahogy szaporodtak a kilométerek, úgy csillapodott a mérgem is. Végül beláttam: a harag valóban rossz tanácsadó, hiszen nem a konok gazdaságvezetőn állnék bosszút, hanem azokat csapnám be, akik leveleikre hiába várnák a választ. De azért ezt a ritka esetet nem felejtettem el, s azóta, ha hasonló riportalanyra bukkanok, valahol a lelkem mélyén bosszús fájdalmat érzek: miért ts nem adtam fel azt az apróhirdetést.. ,?l SZABÓ GÉZA EGY NAP AZ ÉLETÜNKBŐL A TITKÁR ELSŐ FEKETÉJE Körülbelül kilenc órakor egy férfi a feketéjét kavargatja, és mélyen leszívja a cigaretta kesernyés füstjét. Egyedül ül a lakásban, gyermekei már Iskolában, felesége munkában, ö még csak készül. Oj nap — új feladatok. A munkahelyre gondol, melyről a kívülállók úgy beszélnek, mint egy furcsa, vidám, bohém világról. Csak ml tudjuk, hogy ez a munkahely fegyelmet, pontosságot, mindent mérlegelő logikát követel. A férfi: újságíró. Munkahelye: a szerkesztőség. Ma ő a szolgálatos titkár. Gépelt sorok ezreit olvassa el, elmek felett töpreng, érvel, cáfol, javasol és közben megfeledkezik arról, hogy három nap óta valami szúrást érez a szíve táján, és orvoshoz kellene menni, hogy édesanyja is nagyon várja látogatását. KÖZJÁTÉK AZ ORSZÁGÚTON Délelőtt 11 órakor a várostól hetven kilométernyire egy autó áll az országúton. Vezetője a motor szelepeit vizsgálja . valami baj van. Az autó utasa türelmetlenül topog, cigarettázik, idegesen egy-egy szót, mondattöredéket ír a kezében lévő jegyzettömbbe. Az utas ugyanis riporter, aki reggel hat órakor indult a városból és most már sietni, száguldani szeretne, mert amit látott és hallott, azt le kell Írni, át kell adni a titkárnak, lektornak és szedőnek. A gondolatot őlomsorokba kell szorítani, hogy megismerhessék mások is. A riporter nem reggelizett. Megfeledkezik az ebédről, és nem érez éhséget, csak a reReggel hat és hét óra között útkereszteződéseknél, autóbuszok és villamosok megállóinál emberek sorakoznak az újságárusbódék előtt, falvakban és üzemekben a sajtóbtzalmik és postások nyújtják át mindenkinek kedvenc lapját. Minden reggel új nap kezdődik, úl célok intenek felénk. Emelődaruk nyúlnak hatalmas terhek után, csillék végtelen sora indul megrakottan a föld felszíne felé, dübörögnek a turbogenerátorok, gömbölyű gyermekfejek hajolnak a füzetek fölé ... nál, előtte sokasodnak a papírlapok. Kattognak a géptávírók, és hosszú papírszalagokon örökítik meg a világ eseményeit. A Csehszlovák Sajtóiroda leadóterméből ezek a gépek közvetítik mindazt, ami földünkön történik, jót és rosszat egyaránt. Mindazt, ami száguldó korunk emberét megnyugtatja, vagy elkeseríti. Egy órakor már a szerkesztőségi gépírónők szorgos keze alatt is zakatolni kezdenek az Írógépek. A csehszlovákiai magyar napilap szerkesztése nagyon összetett feladat. A géptávlrókon szlovák nyelvű szöveg érkezik. Írni kell tehát a fordítókról is, hiszen munkájuk fontos és felelősségteljes. Nincs idejük szépen, nyugod- ||É tan piszkozatot készíteni, napókig csiszolni, javítgatni, formálni, hanem „kapásból" kell lediktálni egy államférfi tlzoldalas beszédét, a statisztikai hivatal tizennyolc oldalas Jelentését, a saigoni hadiJelentéseket vagy a kulturális híreket. És beszélni, Illetőleg frnl kell a lektorokról is, a könyvek és lexikonok között dolgozó csendes emberekről. Minden kézirat hozzájuk kerül. Tudniuk kell az Indiai falvak és vietnami politikusok nevét és helyes írásmódját, Ó-egyiptomi uralkodók és amerikai acélipari részvénytársaságok nevét, a magyar helyesírás és fogalmazás szabályait. Csendes emberek, nincs idejük a beszélgetésre, olvassák a leirt sorokat, Javítják a hibákat pihenés nélkül, szünet nélkül. DÉLUTÁNI CSENGETÉS Délután két órakor megszólal a szerkesztőség folyosóin a csengő: gyűlés. Azt írhatnánk, hogy „hadi tanács", ahol a főszerkesztő a vezérkari főnök, a vezérkar tagjai pedig a rovatvezetők és természetesen a szolgálatos titkár, aki az értekezleten már előterjeszti javaslatát: körülbelül ilyen lesz a lap. És bizony ezek az értekezletek néha viharosak, mert minden rovatvezető helyet kér, mindegyiknek van néhány „óriási szenzációja", és ha minden rovatvezetői igényt ki akarnánk elégíteni., napi 30. oldalon kellene megjelennie a lapnak. A rovatvezető sorsa a harc. Harcol munkatársaival a fokozottabb igényességért, és harcol a hasábokért, ö olvassa először a kéziratokat, ő dönt a rovat belső kérdéseiről, ő olvassa a tekintélyes mennyiségű napi postát és hozzá fordulnak a rovat munkatársai nemcsak hivatalos, hanem személyi problémáikkal ls. megést idegeiben, szavakat formáló agysejtjeinek feszülését, és majd csak akkor nyugszik meg, amikor kefelevonatban látja a cikkét, amikor gondosan kijavít egy írásjelet és megállapítja, hogy — nem így akarta ... Mert a riporter mindig elégedetlen önmagával, és élete végéig a „nagy témát" hajszolja. Látni és láttatni akar egyre jobban, hatásosabban, kifejezőbben. Állandó égés, állandó feszültség, örök nyugtalanság, folytonos keresés — ezek a tulajdonságok jellemzik a riportert, a sajtó élvonalbeli harcosát, napjaink mindenre reagáló krónikását. AMIKOR DÉL VAN A déli harangszó felriasztja a tereken sütkérező galambokat. A titkár ül az Iróasztalmel, meghatározták, melyik oldalra, melyik helyre kerül a cikk, a tördelő szerkesztő „tükröt" készített és a kéziratot megkapta a szedőterem. A nehéz, csillogó ólomhasőbokból a tördelő gyakorlott keze összeállítja az oldalt, elkészül a kefelevonat, és dolgozni kezd a „szuperos". A rejtélyesen hangzó elnevezés tulajdonképpen szuperellenőrzést, utolsó ellenőrzést jelent. be ]ut, hogy van egy „csodálatos, ragyogó, nagyszerű" témája, azt holnap megírja, mert ilyen szenzáció még nem volt. Majd ő megmutatja... A szerkesztőségben csak a szolgálat marad. A titkár, a külpolltlkus, a tördelő szerkesztő, a szolgálatos fordító, a lektor és a gépírónő. A géptávírók ontják a külpolitika eseményeit, és a gárdát most már elkapja a lázas izgalom. Mi lesz? Mi történik? Mert mindig történhet valami, feltalálhatják a rák ellen szérumát, megköthetik az örök békeszerződést, leszállhatnak távoli bolygók lakói... És a kis gárda boldog lenne, mert a lap „nem maradt le" a hírről, mert másnap reggel az olvasó már olvashatja az eseményt. Fél kilenckor a szolgálatos titkár kikapcsolja a géptávírókat és rohan a nyomdába befejezni a lapot. Csak 11 óra tájt ér ismét haza, fáradtan és idegesen, mert úgy érzi, hogy a második oldalon nem sikerült a tördelés, mert ő nem úgy akarta ... A nyomdában közben dübörögnek a gépek, a Postai Htrlapszolgálat dolgozói gyors mozdulatokkal csomagolják a példányokat, hogy az újság eljusson délre és keletre, a Csallóközbe és a Garam menti falvakba, a Vág völgyébe és a Tisza mellé ... több mint hetvenezer példányszámban, A kör ezzel bezárult. Egynapi munka, lelkesedés, öröm és vergődés eredménye: a lap eljutott ahhoz, akiért és akinek írták — az Olvasóhozl UTÓSZÓ ÉS ÜDVÖZLET Huszonnégy óra alatt a legnagyobb szenzáció is elévül. A regényeket, novellákat, verseket könyv alakban őrzik évszázadokon át. A mi alkotásunkkal egy nap után befűtenek, a papírhulladékba kerül, vagy az ablaktisztító vízben mállik szét. Az év háromszázhatvanöt napja nekünk ugyanannyi harcot Jelent, naponként megújuló lelkesedő szándékot. Ez a szándék mindig tiszta, mindig a legszebb még olyankor is, amikor a betűkbe zárt gondolat nem igazolja elképzelésünket, amikor a gondolatot nem sikerül kedvünk szerint szavakba formálni. De mindig, minden körülmény között pártunkat, népünket szolgáljuk, fegyverünk az eszme, és célunk az Igazsági Lectorl salutatem! Üdvözöljük az Olvasót! - " A TITKÁRTÓL A SZUPERIG Amikor az ország dolgozóinak nagyobb része már otthonában beszélget családjával, vagy barátaival sétálgatva gyönyörködik a nyárvégi alkony szépségében, a nyomda szedőtermében sorakoznak az ólomsorok. Persze az eltelt órák nem voltak Ilyen egyszerűek. A szerkesztőség okmánytárából szükség volt egy öt évvel ezelőtt közölt cikkre, vagy egy négy évvel ezelőtt megjelent fényképre, a szerkesztőségi „futárok" — akik a távolabb lévő nyomdába viszik a kéziratokat — vagy ötvenszer rohantak le az emeletről, a tördelő-szerkesztő kétszer vett be idegcsillapltót. Kétszer-háromszor jelentkezett a prágai. Banská Bvstrica-l és košicel szerkesztőség. Telefonjelentéseket adtak a levelezők és tudósítók, de a kéziratok nagyobb része Ilyenkor már elérkezik utolsó állomására. A szerkesztő vagy a fordító lediktálta, a gépírónő leírta, a lektor kijavította, a rovatvezető és a titkár elolvasta, ellátták címA szuperos elolvassa és kijavítja a levonatot, a szuperos telefonál a szerkesztőségbe, ha valami súlyosabb fogalomzavar elkerülte az előző ellenőrzők figyelmét, a szuperost hívja a szerkesztőség, t^i valamit változtatni akar. Mindennap más-más munkatárs megy a nyomdába szuperszolgálatra. A szuperos ül, nem hallja a nyomdagépek muzsikáló dübörgését, mert minden figyelmét a szövegre összpontosítja, hiszén végső fokon ő felei a hibákért. Este hét felé lassan kiürülnek a szerkesztőségi szobák, a munkatársak szétszélednek. Egyik-másik még egy utolsó rohamot intéz a titkár ellen: — Nézd öregem, nyomd be valahogy a cikkemet, nagyon fontos. Persze, Jól tudja, hogy ez eredménytelen kísérlet, mert ilyenkor a titkár úgy néz az ilietőre, mintha a Holdról pottyant volna pont az ő íróasztala elé. Este nyolckor még egy cikket benyomni? Ugyan kérem! A munkatárs — bár tudta, hogy kísérlete meddő, bánatosan távozik, és arra gondol, hogy ő kisfiú korában bálnavadász akart lenni, tehát pályát tévesztett. Mire azonban az első sarokig ér, eszéKABÁTBAN... S

ZERINTEM nem a riport megírása, hanem az anyag megszerzése a nehezebb ... Evekkel ezelűtt télidőben, körülményes ütőn — rokonok, ismerősök segítségével Jutottam el egy családhoz, ahol nagyon kedves riporttéma kínálkozott. Amint nagy nehezen megindult a beszélgetés, átvetfidött a szomszéd bácsi. Meghallotta, bogy újságíró érkezett, s nem törődve senkivel — se a házigazdával, se velem — szaporán sorolta panaszait. Hiába vártuk, hogy egyszer csak vége szakad a helyi tisztségviselők, a szövetkezeti vezetők szapulásának. A házi néni végülis kiintett a szemével és ő adta az ütletet, hogy búcsúzzak el, színleljek távozást, és menjek be a külön bejáratú hálószobába, ahol megvárom a vendég távozását, s akkor majd ő behív. Í

gy Is történt. Csakhogy a fűtetlen szobában sokáig kellett várnom a hívásra. A szomszédnak hirtelen szöget ütött i fejében a gondolat: vajon miért nem vetettem le a télikabátom? Valóban, az Izgalomban, a türelmetlen várakozásban erről meg is feledkeztem. 0 viszont hevenyében megállapította, hogy a kabát alatt bizonyára magnetofont rejtegettem. Azt ls látni vélte, hogy ültömben mindig a beszélő felé fordultam. A mindenkit szapuló panaszos egyszeriben megszeppent. Kérte a házlakat, valahogy járjanak közben nálam a magnószalag megsemmisítése ügyében, mert mitagadás, ha Igazat mondo<tt is, azért itt-ott eltúlozta a dolgot. A

záta nem láttam. Nem tudom, milyen tanulságot vont le első és utolső találkozásunkbál. Mert ez sem lényegtelen! Gn mindenesetre megtanultam, hogy az újságíró ügyeljen arra ls, hol, mikor kell levetkőznie ... KALÁSZ LÁSZLÓ (Prandl S. felvételei) Köszöntjük az Új Szót A közelgő sajtónap alkalmából Zétény község lakosai nevében köszöntöm az Gj Szót, a Csehszlovákiában élő magyarság napilapját, annak szerkesztőségét és munkatársait. Megbecsülés és hála vegyül köszöntésünkhöz, hisz az immár tizennyolcadik évében lévő Üj Szó ad hírt a falu népének az ország és a világ eseményeiről. Szívből kívánjuk az Cj Szó szerkesztőségének, hogy munkáját a továbbiakban is erőben, egészségben sikeresen végezze. Zétény község lakossága nevében a 90 éven felüli: KŰLTŰ LÁSZLÖ, az Oj Szó rendszeres olvasója és előfizetője. Sajtónapi furcsaságok MIÉRT PONT Ml? KÁVÉHÁZBAN ülök nagyobb társaságban. A harmadik konyaktól felbátorodva megszólal egyik vidéki ismerősöm: — Azért az újságban kissé bátrabban bírálhatnátok néhány dolgot. KÍitm féltek? — Miről lenne szó? — Például a ml városkánkról... — Ismered jól a viszonyokat, a hibákat is. írd meg — ml közöljük. — Tudod, én megvagyok a felettes szervekkel. Mindent megkapok tőlük. Harmadik éve megyek külföldi tanulmányútra. Értsd meg, én nem tehetem. De tl... Szóval Igen. A ml helyzetünk is más, meg az övé is más. És hogyan is magyarázzam meg neki, hogy a felettes szervekkel mi is megvagyunk éppenséggel, és meg is kapunk tőlük mindent. Ö ls megkap mindent, ml is megkapunk mindent, — és még bíráljunk is? Elvégre nem ment el az eszünk ... ZSILKA LÁSZLÓ ... ÉS A MISE ELMARADT AZ EGYIK RIPORTERRŐL az a hír járja, hogy számára semmi sem lehetetlen, mert ha — képletesen szólva — valahonnan történetesen az ajtón dobják ki: az ablakon megy vissza. Egy évtizeddel ezelőtt pedig az történt vele, hogy amikor megérkezett az egyik faluba s a falu vezető emberei után érdeklődött — meglepetve vette tudomásul, hogy a falu vezetőivel nem tud szót váltani, mert — lévén vasárnap — valamennyien elmentek a délelőtti misére. Szokás Ide, hagyomány oda — a riporter megengedett egy kacskaringós magyar mondatot, mert, ha megvárja a mise végét <—• lekésl a buszt. Hogy hogynem — a plébánia elé érkezett. Fordult egyet, és bekopogtatott. A plébános és a riporter között lefolyt beszélgetésről nem írtak jegyzőkönyvet, az azonban való igaz, hogy a riporter dolgavégezetten a legközelebbi autóbusszal távozott a faluból. A plébános állítólag későbbi időpontra halasztotta a misét KEREKES ISTVÁN ŰJ SZÖ 6 * 1985. aisptembar 1B.