Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-18 / 259. szám, szombat

Bonnban semmi sem változik A Német Szövetségi Köztársaságban holnap 38,5 millió választásra jogosult polgár adhatja le szavazatát 11 párt és politikai csoportosulás jelöltjeire. A nyugatnémet lakosság látszatra kedve szerint válogathat, milyen irányzat képviselőjébe helyezi bizalmát, kit küld az új Bundestagba. Ez azonban csak látszat, mivel a Német Békeunió kivételével valamennyi párt programja úgy hasonlít egymásra, mint tíz tojás. Csak árnyalati különbségek vannak, valamenynyien a monopoltőke érdekeit képviselik. Egyik csoport talán nyíltabban követeli a fegyverkezést, leplezetlenebbé fújja a revansista nótát, a másik meg apolitikus jólét ígérgetésével akarja megnyerni a tömegeket, a lényeg azonban azonos. Igy meglehetősen nehéz az egyszerű polgárnak eldönteni, hogy kire adja le szavazatát. Természetesen a választásokon induló pártok közül főleg azok Jönnek számításba, amelyek a több mint 30 milliós állami támogatással vezették a több mint hat hete tartó választási hadjáratot, amelyek hetek óta a televízióban, rádióban, sajtóban, plakátokon, nagygyűléseken hirdették megváltó „programjukat". Igy elsősorban Adenauer és Erhard pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és bajorországi testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CSU), valamint a vele kormánykoalícióban levő Szabad Demokrata Párt (FDP) és Willy Brandt Német Szociáldemokrata Pártja osztozkodik majd a parlamenti helyeken. A többi kis csoport nemigen fogja teljesíteni azt a reakciós választási követelményt, miszerint, ha nem szerzik meg az össíes szavazatoknak legalább öt srézalékát, nem küldhetnek képviselőt a Bundestagba. • Indokolt bizonytalanság Egyes tudósítók a bonni helyzetet az 1949-es viszonyokhoz hasonlítják, amikor ugyanolyan bizonytalan volt a helyzet, mint napjainkban. A közvéleménykutató intézetek jelentései arról tanúskodnak, hogy a választók jelentős százaléka még az utolsó napokban sem tudta eldönteni, melyik pártra adja le voksát. A vélemények szerint a Kereszténydemokrata Unió és a Szociáldemokrata Párt nagyjából egyforma esélyekkel indul. Most csupán az a kérdés, hogy a nagy számú ingadozó csoport kinek a javára billenti a mérleg nyelvét. Felvetődik a kérdés: tulajdonképpen mi e bizonytalanság oka? A válasz nem ls olyan nehéz. Egyik párt programja sem ad választ a németeket legjobban érdeklő égető kérdésekre: az európai biztonság problémájára, Németország békés egyesítésére, a két német állam közeledésének lehetővé tételére, a szocialista országokkal való kapcsolatok rendezésére és a fegyverkezési hajsza csökkentésére. A Szociáldemokrata Párt annyira ment a megalkuvásban, hogy egyezményt kötött a kormánypárttal, a választást hadjáratban mellőzni jogják a kényes kérdéseket és nem foqják egymást vádolni, szidni a választók előtt. E szokatlan „lovaqiasság" is megtévesztett sok választót. A Szociáldemokrata Párt nem használta kl a kínálkozó nagy lehetőséget, egy békeszerető, haladó programmal kiüthette volna a nyeregből Erhardékat, akiknek népszerűsége egyre csökken. • Kis- vagy nagykoalíció A bonni megflgvelók valamenynvien egvek abban, hogv a két vezető várt egyike sem Igen szerez a választásokon abszolút többséget ezért már a választások utáni lehetőségekről spekulálnak. A Kereszténydemokrata Párt vezetői úgy képzelték el, hogy felújítják jelenlegi koalíciójukat a szabad demokratákkal. Ekkor állt elő a majdnem 90 esztendős Adenauer váratlan javaslatával, hogy pártja (CDU—CSU) alakítson nagykoalíciót Az az Adenauer, aki évekig becsmérelte és kormányzásra képtelennek tartotta a szociáldemokratákat, most együttműködést kínál nekik. Ez mindennél meggyőzőbben bizonyítja, hogy már Adenauer sem fektntt a Szociáldemokrata Pártot ellenzéknek, hanem Inkább koalíciós partnernek. De ugyanakkor beismeri saját pártjának kudarcát is, mivel a választások eredményének ismerete előtt ilyen ajánlat demoralizálja saját pártjának választóit és a tétovázókat. Egyes vélemények szerint Adenauer Erhardot szeretné kiütni a kancellári székből. A Szociáldemokrata Párt vezetői kijelentették, hogy a koalícióról csak a választások után lehet tárgyalni, de bonni vélemények szerint Willy Brandt hajlandó bármilyen koalícióba belépni, hogy végre kormánypárt lehessen. Ha most nem sikerül, Brandt csillaga is leáldozik, három sikertelen próbálkozás után nemigen maradhat az SPD vezetője. • A haladó erők nehéz helyzete A Német Szövetségi Köztársaságban a választások előtti időben sok szó esett a demokratikus jogokról. Erhard kancellár még attól sem riadt vissza, hegy osztálynélküli úgynevezett rendezett társadalomnak" minősítse a bonni rendszert. Arról persze hallgatott, hogy a lakosság 80 százaléka semmiféle termelőeszközzel nem rendelkezik. A gazdasági és a politikai hatalom soha nem látott arányokban koncentrálódik a monopóliumok és a bankok kezében. A lakosság 10 százalékát kitevő réteg kezében van a nemzeti vagyon 90 százaléka. Egy maroknyi milliomos csoport irányítja az egész bonni politikát. Ilyen körülmények között mesének hat az osztályellentétek megszűnéséről hirdetett „elmélet". A bonni demokráciáról pedig legékesebben tanúskodik a kommunista párt betiltása és minden haladó mozgalom üldözése. ! Van egy kis párt az NSZK-ban, a Német Békeunió, amely valóban haladó programot tűzött ki: minél előbb előkészíteni a békeszerződést, rendezni a kapcsolatokat az NDKval és a szocialista országokkal, lemondani az atomfegyverről és véget vetnt a fegyverkezési hajszának, a revansista politikának. A párt körül csoportosuló értelmiségiek, munkások, haladó elemek azonban nem tudtak versenyre kelni a nagy pártok hírverésével, amelyek válogatás nélküli módszerekkel, rágalmakkal igyekeztek befeketíteni a választók előtt a pártot. Ilyen körülmények között a holnapi választásokon a lényegében egymástól nem sokban különböző Kereszténydemokrata Unió és a szociáldemokrata párt között fog eldőlni az elsőség kérdése. Ha Erhard pártja nem szerzi meg a legtöbb szavazatot, az kétségtelenül a nyugatnémet választók elégedetlenségét fogja tükrözni. A Szociáldemokrata Párt azonban eqyáltalán nem biztosíték a változásokra, egy békés politika kialakítására. SZŰCS BÉLA FENYVES GYÖRGY BUDAPESTI LEVELE SÁMUEL, A VILÁGSZENZÁCIÓ Vértesszőllősön, Tatabánya közelében, félmillió éves emberleletet adott vissza a föld. Erről szól alábbi tudósításunk. • A VILÁGSZENZÁCIÓ egyszerű bejelentéssel kezdődött. A több mint kétévszázadas vértesszőllősi kőfejtőben PÉCSI MARTON és MÉSZÁROS IMRE geológus próbált földrajzilag pontossá tenni egy térképet, amikor váratlanul a lábuk elé gördült egy kissé égett csont s egynéhány, a kőfejtő tufaanyagától erősen elütő kődarab. Hazatérve Budapestre bejelentették ezt Dr. VÉRTES LÄSZLÚNAK, az Európa-hírű régészkutatónak, aki a megismételt bejelentések és a mind újabban előkerülő leletek után 1963 nyarán kutatólakot állított a kőfejtőben és beható ásatásokhoz látott. Szívós, fáradhatatlan kutatómunka kezdődött. '— Először azt hittem, 50—60 ezer éves emberi települések helyére bukkanok, s örültem, mert már ez is szenzáció. Csak amikor egyre újabb és újabb csontokat adott vissza a föld, csak arflikor egyre szélesebb és szélesebb lett a mésztufába vágott úgynevezett kutatóárok, akkor jöttem rá, hogy itt ennél sokkal régebbi leletről van szó — mondja dr. Vértes László. A színhely egy absztrakt képre emlékeztet. Vadul és tervszerűtlenül meredő sziklák, ötletszerűen összevissza vagdalt hegyoldalak, mély szakadékok, aljukon vastag humuszréteg — a kőfejtők munkája csak a gazdag jövesztés vonalát követi. Még fantasztikusabbá teszi a képet, hogy most már Vértes László is öszszevissza túrta a földet. Azaz nem is összevissza. A csákány, az ásó, az elmaradhatatlan kutatóecset, a kisseprű, és az aprócska lapát egy hajdani tűzhely nyomait járja l:örbe. Távolabb, talán 100—150 méternyire légvonalban, egy szakadék mélyén, félmillió évvel ezelőtt élt óriás ősállatok csontjaira bukkantak a kutatók. Ezek a hatalmas állatok valamikor a jégkorszak közepén egy melegebb periódusban útjukat tévesztve — megrémülva a közeli ingoványos talajtól — zuhantak ebbe a szakadékba, amely sírjuk lett. Dr. Vértes László ebben a szakadékban négy különböző korszak vadállatóriásainak csontjait találta meg. 150 méterrel odább viszont számos apró állat fogát, állkapocscsontjait, bordacsontjait és egyéb tartozékait őrizte meg a föld, s a csontok egy része égett vagy pörkölt. Mivel az ősállatok fejlődésének rendje pontosan ismert, az archeológus számára nem volt nehéz felismerni, hogy a vadállatleletek a távolabbi szakadékban és a kisállatleletek a közelebbi tűzhely mellett megközelítőleg egyidejűek. Ilyenformán szinte egyedülálló leletre bukkantak: a teljes mikro- Ss makrofauna megállapíthatóvá vált, vagyis a leletek kormeghatározása néhány ezer év eltéréssel gyakorlatilag egészen pontosnak mondható. Dr. Vértes László azonban tudta, Dr. Vértes László, a világhírű magyar régész kis csákánynyal, cirokseprűvel és puha festőecsettel vallatja a földet. (Bojár Sándor felvétele) hogy mindennek csak akkor lesz igazán döntő szerepe, ha itt emberi csontmaradványokat is sikerül találni. Már 1963-ban, az ásatások első évében, a tűzhely mellől három gyerekfogacska került elő, Európaszenzációt keltve, mert a felkutatott rétegben talált egyéb leletek világosan bizonyították, hogy legkevesebb félmillió éves gyermekfogakról van szó. Bécsből és a világ minden tájáról a vértesszőllősi lelet csodájára jártak az antropológiai konferenciák és kongresszusok résztvevői, valamint más régészek. A nemzetközi szakirodalomba pedig Vértesszőllős neve Olduvai nevével együtt vonult be. Olduvaiban ugyanis L. B. S. Leakey, a világhírű régészprofesszor egy közel egymillió éves emberi település nyomaira bukkant, és sikerült kiásnia a település néhány lakójának koponyáját. Pontosan ehhez hasonló jellegű szenzáció a vértesszőllősi is. Európában egyelőre nincs párja. A tanganyikai olduvaiban talált lelet egy már ismert embertani feltételezést igazolt. A vértesszőllősi lelet azonban megváltoztatja az ősemberkutatással foglalkozó tudomány világtérképét. Az előember, településével együtt, első ízben került elő a legrégibb idők óta ismert földrészen. A tudomány az emberre válás útján három alapvető lépcsőfokot különböztet meg. Az előembert megelőző lény után a már előembernek számító úgynevezett archanthropus következett. Ezek sorába tartozik a jávai, a pekingi, a heldelbergi és az olduvai ember lelőhelye, s most (sőt lehet, hogy valamivel idősebb náluk) a vértesszőllősi is. A tudósok ma úgy vélik, hogy az archanthropus kb. másfélmillió éve jelent meg és 150 ezer évvel ezelőttig uralkodott. Öt követte a második lépcsőt jelentő paleoanthropus, vagy ismertebb néven a neandervölgyi ősember, s tartotta magát mintegy félszázezer évig, egészen a nagyjából százezer évvel ezelőtt megjelent mai emberig. A legnagyobb probléma a régészetben az előember, valamint környezetének és eszközeinek együttes tanulmányozása. Tulajdonképpen csak az olduvai olyan lelőhely, ahol mindez egyszerre és egy Időben van együtt. És most egy 32 méter hoszszú, 22—23 méter széles és mintegy 6 méter mély kutatóárok segítségével kiderült, hogy a vértesszőllősi is ilyen. 1965. augusztus 21-én ugyanis a vértesszőllősi kőfejtőben az öt emberből álló Vértes-féle kutatócsoport rábukkant egy az archantropus-családba tartozó, úgynevezett homoerectus koponyájának porló csontjaira. Dr. Vértes László még most is reszket, ha eszébe jut ez a pillanat. — Gondoltam, hogy a fickó itt rejtőzik valahol — vallja dr. Vértes László —, de azért pokoli szerencse, hogy előkerült. A porló csontot azonnal gumibevonattal láttuk el, majd gipszmintát vettünk róla, és csak azután kezdtük értékelni. Persze az értékelés hónapokig, sőt évekig tart majd, de két nagyon fontos dolgot már biztosan tudunk: az előember koponyájának térfogata csak mintegy kétharmada a mainak, s tarkójánál egy a gyíkokra' emlékeztető pikkelyszerű kiemelkedés elkorcsosult maradványait lehet felfedezni. S az is bizonyos, hogy fejét nem egészen egyenesen, hanem kissé lehajtva, s vállától körülbelül 18—25 fokos szögben eltartva, tehát a maihoz képest jócskán előnyújtva tartotta. Dr. Vértes László szinte bizonyosnak tartja, hogy emberevőkkel áll szemben, akik a nem kívánt gyermekeket és a betegeket, öregeket megölték és elfogyasztották. Mivel a naptár Sámuel napját mutatta, a szomszédból hozott fogor; vosi fúróval kivágott hatalmas kőtömböt, amely a koponyát tartalmazta, „Sámuel kövének" keresztelték el. Szinte az egész tudományos világ megmozdult és jelezte érdeklődését. H. K. von Koenigswald ultrechti professzor, az ugyancsak világhírű jávai ember megtalálója hosszú levélben gratulált Vértes Lászlónak, s a levél fölé saját kezével rajzolta oda a homo-erectust: majomszőrü, előreugró fejű, nyúlt állú bozontos előembert, pontosan úgy, ahogy ez a Koenigswald rekonstrukción a berlini múzeumban látható. Most, néhány nappal Sámuel, a világszenzáció meglelése után, maga Vértes László sem tud még többet. Csak azt tudja, meg kell óvnia ezt a leletet: tehát tetőt építtet a kutatóárok fölé és utat a védőtetőhöz. A következő évek és korok emberei itt természetes lelőhelyén láthatják majd félmillió évvel ezelőtt élt elődünk életkörülményeit. De ezek titkai már csak erősíteni fogják a világszenzációt, és Sámuel után nem fogják már igazán meglepni a nemzetközi régész-közvéleményt. Sámuel forradalmat jelent a régészetben, s újabb igazolása annak a szinte elfogadhatatlannak tűnő ténynek, hogy: minél távolabb kerülünk egy kortól — annál többet tudunk meg róla... Hová megyünk éjszakára? — Talán menjünk át a Valle dl Chlsonéba... — ajánlja valamelyikük. — Onnan ágyúszót hallottunk. Csöbörből vödörbe! Azzal az erővel a Sangona völgyében is maradhatunk — veti ellen a másik. Walter szótlanul szívja a Vaszíl csavarta cigarettát. — Maradjunk hívek a Sangona völgyéhez — javasolja Vlagyimir. — Es a legjobb lesz, ha csoportokra oszolva ereszkedünk alá — teszi még hpzzá, — úgy több az esélyünk... Három csoportra oszlanak. Walter vezeti a lengyelt és a hollandot, Vlagyimir Gavrnskát és Vaszllt; Rechtor és Sárosi magukra maradnak. — Sok szerencséti VIszontlátásral Ezerkilencszáznegyvennégy — karácsonyi alkonyat. A hegyek közé ékelődött, hó befútta telepet lefényképezhetnék, és karácsonyi képeslapokon küldözgethetnék egymásnak az emberek. Talán negyven házikóból áll, de csak a felének ablakaiban látni világosságot. A többit felégették, lakói elhagyták, vagy tán meggyilkolták őket... Két loppal Járó alak figyeli a telep szélső házikóját, amelynek ablakából petróleumlámpa fénve szűrődik ki. De nem is a ház ablakában ég a lámpa, a két lakóhelyiség le van rombolva, a család az Istállóban lakik! Az egyik alak óvatosan bekopog az Istálló ajtaján. A kopogásra fiatal, tán tizennyolc éves lány jelenik meg. — Ketten vagyunk. Beengednek? A lány csak Int, hogy kerüljenek beljebb, s már reteszeli ts be utánuk az ajtót a tolózárral. Borostás képűek, piszkosak, tépett ruhájúak, rémület rájuk nézni. Főként Rechtorra, aki géppisztolyát kezében tartva partizánszokás szerint alaposan körülnéz. A helyiség sarkában földre szórt avar, beteg öregasszony fekszik rajta A háztartást, úgy látszik, a lány vezeti. Megáll a tűzhely mellett, és kutató szemmel méregeti őket. A hegylakó hüvelykujját a nadrágja szíja mögé dugva, szótlanul, merev arccal áll az asztal mellett. A sűrű fekete szakállas Sárosi Rechtor háta mögött vár. — Partizánok vagyunk, december 19-én szétszórtak bennünket Prajieulban, lehet, hogy hallottak róla — kezdi Rechtor. — Melegedjetek meg, egyetek. Rita... — szólt a lányának a gazda. — Grazié tante, tante grazié! A géppisztoly megcsörrent, amint Rechtor leült, és a lába közé tette. — Négy napja most van először a szánkban meleg étel. — Hol voltatok? — kérdezte a gazda, mikor kiürítették tányérjukat, Rita ott állt mögötte, vállára vetett rövid bundácskájában, barna arcocskáján kíváncsiság tükröződött, hollóhaja alatt magasló, nyugodt homlokára már árnyék borult. Nagy, világoskék szemének tekintete hol Sárosin, hol Rechtoron pihen meg. — Nyolcan jutottunk fel egészen a nyeregre, este pedig csoportonként visszamentünk a völgybe. A többlekről nem tudunk. Ml ketten a folyó feletti sziklák között bújtunk meg egy odúban. Éppen hogy belefértünk .. . Éjszaka bejártuk az elhagyott pásztortanvákat, még egy pár szem krumplit ls találtunk. Kis híján lefagyott a lábunk, nem volt se köpenyünk, se takarónk, így maradtunk, ahogy láttok bennünket. Szeretnénk valahogy eljutni Coazzába, a többlekhez ... Rita csillogó szemmel tekint a sarokban fekvő anyjára, majd hátulról átöleli apja nyakát: — Édesapám, ha már ilyen bajban vannak, elalhatnának nálunk a padláson. Igaz, hideg van ott, de mégiscsak jobb, mint a sziklák között. A gazda hallgat. Rita melléül a padra, háttal az asztalnak, úgy néz az apja arcába. — Egyelőre nincs pénzünk ... — suttogja Rechtor. Mintha megint a láz gyötörné. — De napközben nem maradhatnak Itt. Hajnalban ki kellene menniük a sziklák közé — tördeli a szót a gazda. — Látjátok, mi-ts szegények vagyunk, de ha Rtta gondoskodik rólatok, megosztjuk veletek a falatunkat.. maradhattok... A lány létrát támasztott a falhoz, kinyitotta a padlásra vezető csapóajtót és felmászott. Odalent hallották lépteit. Rakásra kotorta a falevelet. — Rita, adjál teát! — szőlalt meg az anyja a sarokban. Sárosi fáradt mozdulattal a tűzhelyhez lépett, és kiszolgálta a beteget. Ekkorra már Rita is lejött a padlásról. — Köszönöm — vette el Sárosltól a poharat. — Mi köszönjük, Rita — suttogta Sárosi, és könnyedén megérintette a lány ujjait. Rita riadtan lépett arrébb, és Sárosi visszatelepedett az asztalhoz Rechtor mellé. (Folytatjuk) Ül SZÖ 4 * 1365, szeptember 13.